1. István, filologus, szül. Kolozsvárott 1848 szept. 7. U. o. végezte elemi és gimnáziumi tanulmányait, majd a budapesti ref. teologiai akadémia növendéke lett; innen a berlini és a lipcsei egyetemre ment s időközben beutazván Németország nevezetesebb városait, 1872. Kolozsvárott a ref. kollégium egyik klasszika-filologia tanszékére hivták meg egyelőre segéd-tanárul. Egy év mulva már rendes tanárrá lett, 1881. pedig a kollégium igazgatójává választották. 1886. habilitáltatta magát a kolozsvári tudományos egyetemen az esztétikából, a következő tanévben pedig u. o. a klasszika-filologia rendes tanára lett. Számtalan nagyobb munka és értekezés mellett a költészettel is foglalkozott. 1881. jelent meg egy kötet költeménye. A kolozsvári nemzeti szinházban a Költő leánya és az Éjféli párbaj cimü drámai költeményeit sikerrel adták elő; ezenkivül Petőfi válogatott verseit latinra fordította.Szerkesztette egy ideig a Család és Iskola c. népnevelési közlönyt s főmunkatársa volt az Élet és Irodalom c. szépirodalmi lapnak. Titkára volt az iparfejlesztő-egyletnek és az Erdélyi Muzeum-egylet bölcsészeti szakosztályának, melynek folyóiratát is ő szerkesztette; egyik legmunkásabb tagja az Erdélyi Irodalmi Társaságnak; a kolozsvári ref. egyház algondnoka. 1891. a budapesti tudományos egyetem klasszika-filologia tanszékére nevezték ki. Janus Pannonius lefordításával a Kisfaludy-társaság bizta meg, mely 1893 febr. 1. rendes tagjául választotta, s melyet az 1894. Jósika-ünnepélyen ünnepi ódával képviselt. Thukydidesről irt nagyobb tanulmányt, melyben e remekiró művének legszebb részeit műfordításban adja. A magyar tudományos akadémia I. osztályán pedig, mint vendég, két művét mutatta be: egy Mihály vajdáról szóló történelmi költemény ismertetését és formahű fordítását (Irodalomtörténeti Közlöny 1893) és Lucretiusról irt tanulmányát (Athenaeum 1894). Főbb művei: műfordítások: Schiller, Wallenstein halála; Grillparzer, Medea; Goethe, Hermann és Dorothea; Gregorovius, Pápák siremlékei; Thukydidesből szemelvények. Nagyobb tanulmányok: Eszmény a művészetben (Figyelő 1870); Goethe Westöstlicher Diwanjáról (1871); A hellén eszmék és a keresztyénség (Erdélyi Muz. 1878); Utilismus a nevelésben (Magyar Tanügy 1879); Epikuros a megsemmisülésről (Erdélyi Muz. 1879); Euripides és Goethe Iphigeniája (1880); A tragikum lényege és a görög tragikusok (Erdélyi Muz. kiad.); Aiskhylos «Perzsák» c. tragoediája (u. o.); A testvérgyülölés tragikuma Aiskhylosnál stb. (u. o. V.); Horatius Ars poeticája (u. o. X. köt.); Thukydides művének keletkezési ideje (Ph. Közlöny 1893); Seneca (u. o. 1894); Janus Pannonius és a humanisták (Beöthy, Képes irodalomtörténet 1893); Lucretius Carus (Athenaeum 1884) stb.
2. H. Lajos, szinész és drámairó, szül. Kisujszálláson 1818., megh. Pesten 1860 jul. 18. Szülőhelyén és a debreceni kollégiumban tanult 1836-ig; ekkor Fáncsynak ott szereplő szintársulatához szegődött, pár év mulva a pesti nemzeti szinház tagja lett; egy ideig mint vidéki szinigazgató is működött. Az 50-es években több szinművet irt és fordított. Neje halála minden életkedvét elvette, a szinháztól is elbocsátották, s nemsokára ő is neje után halt. Eredeti szinművei voltak: A hazatértek (dráma 4 felv.); Rózsakirályné (népszinmű); Bibor és gyász (dráma 4 felv., Jókai Könyves Kálmánjával osztozott a Tomory-féle pályadijon 1856); Nagy Lajos és kora (dráma); Róma leánya (tragédia).
3. H. Lina (Bodenburg), született Kéthelyen (Somogy) 1837 jun. 22., megh. Budapesten 1859 szept. 19. Kassán nevelkedett az apácazárdában, honnan belső vágyától ösztönöztetve, a szinészi pályára lépett. 1854 febr. 18. lépett Aradon szinpadra és pedig igen szép sikerrel, azután Nagyváradon és Pozsonyban. Ugyanitt lett a testi és lelki kellemmel megáldott szinésznő Hegedüs Lajos szinházigazgató nejévé. 1858. lépett föl a pesti nemzeti szinházban először és legott állandóan szerződtették is. Az ő szerződtetésével megnyilt a népszinmű és népdalok világa. Páratlan tehetsége, szorgalma és éneke ellenállhatatlan varázst gyakorolt a népies női szerepkörben. A jövője iránt táplált szép reményeknek váratlanul végét vetett néhány napi betegség után bekövetkezett halála. Emlékét Jókai Mór Egy család drámája c. rajzában örökíté meg.
4. H. László, ref. lelkész és iró, szül. Sárospatakon 1814 nov. 13., megh. Budapesten 1884 febr. 28. Tanulmányait szülővárosában végezte s 1839. már teologus korában sárospataki lelkésszé választották. Mielőtt azonban elfoglalta volna állását, egy évet a berlini egyetemen töltött, leginkább a bölcsészettel s a népnevelési szakokkal foglalkozván. 1855. alsó-zempléni esperessé választották s e minőségében sokat tett a népnevelés emelésére. 1858-59. egyike volt a legkiválóbb prot. előkelőségeknek, kik a prot. egyházat szabályozni kivánó császári pátens ellen nagy tevékenységet fejtettek ki. Irodalmi munkássága a tanügy körében mozgott. A képviselőháznak huzamosabb ideig tagja volt. 1860. okt. 9. a magy. tud. akadémia levelező tagjává választotta.
5. H. Sámuel, szül. Tordán 1781 aug. 26., megh. Szászvároson 1844 ápr. 29. Az enyedi kollégiumban növekedett, melynek későbben kitünő tanára lett. Atyját elvesztvén, nevelőnek állt be az Ugron-háznál, s ott második atyát talált növendéke rokonában, Szentkereszti tábornokban, kinek sokat köszönhetett kiképeztetése tekintetében. 1807. megjárta a göttingai egyetemet, majd felváltva tanár és pap volt Enyeden, Kolozsvárt, Tordán, Szászvároson. Enyeden a költészetet, Kolozsvárt a hittudományt, ismét Enyeden a római irodalmat, történetet, esztetikát s országtant adta elő. Szászvárosi pap korában az 1837-iki szebeni országgyülésen hitszónoki tisztet viselt. Nagy-Enyed neki köszöni nyomdáját, melynek első nyomtatványai, római klasszikusok kiadásai alsóbb iskolai osztályok számára, felügyelete alatt jelentek meg. Egyházi és halotti beszédein kivül Poétai próbáit adta ki (Kolozsvár 1837, 2 köt.). Kéziratban maradtak: Erdély történetei, aritmetikája és algebrája logaritmusi táblákkal, melyekre amaz időben kiadót nem talált. Életrajzát megirta Sámuel Aladár (Prot. Közlöny 1894).
6. H. Sándor, politikus, szül. Kolozsvárott 1847 ápr. 22. Tanult a kolozsvári reform. kollégiumban, 1865. Pestre jött, ahol az egyetemen jogi tanulmányokat végzett, az államvizsgákat s a birói elméleti vizsgát letette, egyuttal nevelő volt Csengery Antal házánál, ki őt a Budapesti Szemle szerkesztésénél alkalmazta. Pesten állandóan megmaradt, meghonosodott, a hirlapirodalom előkelő tagja s vezércikkirója, nevezetesen: 1868. a Hon szerkesztőségébe lépvén, e nagy lapnak Jókai oldala mellett főmunkatársa, a pénzügyek alapos ismerője, de egyszersmind jótékony, vallásos és emberbaráti intézetek elnöke, vagy igazgató-választmányi tagja lett. 1875. Abrudbánya választotta meg országgyülési képviselőjévé. 1878 óta a legfontosabb, t. i. a pénzügyi bizottság előadója s több számos és jelentékeny törvényjavaslat referense és magyarázója; 1876 óta a delegáció tagja s 1877 óta annak jegyzője. 1884. az abrudbányain kivül a kolozsvári kerületben is megválasztatván, a kettő közül az utóbbi megbizást, szülővárosáét fogadta el, és 1887. és 1892. ugyanazon mandátummal foglalt ülést a képviselőházban. Pénzügyi művei: Önkormányzat és pénzügy (1878); az 1881. valuta-kongresszusról tett terjedelmes jelentése; a bankkérdésről, cukor- és szeszadóról készített tanulmányai. Ezek alapján 1885 máj. 28. a magyar tudományos akadémia levelező tagjává s ott a nemzetgazdasági bizottságba, 1893 máj. 12. pedig rendes tagjává választatott, e egymás után igazgatósági tagja lett a triesti Assicurazioni Generali biztosító társaságnak, a balesetek ellen biztosító bécsi társaságnak, a budapesti jelzáloghitelbanknak és pénzváltó- és leszámítoló banknak, a Ganz-féle gyár részvénytársaságnak, elnöke a nemzeti tornaegyletnek, a józsefvárosi jótékonyegyletnek és gondnoka a budapesti református egyháznak. Akadémiai megválasztatása óta irt a Budapesti Szemlében (1890) a cukoradóról, az árképződésről és törvényeiről, a Nemzetgazdasági Szemlében (1890) Oroszország pénzügyeiről; az akadémián olvasta fel s annak Értesítőjében (1894, IX. k. 7. sz.) adta ki az Adóeszményről tudományos és gyakorlati szempontból tárgyu tanulmányát. Munkatársa e lexikonnak is tsb. A Lipót-rend lovagkeresztes vitéze.
l. Vonó.
1. György Vilmos Frigyes, német filozofus, szül. Stuttgartban 1770 aug. 27., megh. Berlinben 1831 nov. 14. A stuttgarti gimnázium bevégzése után a tübingai teologiai intézeten a teologiát és filozófiát 1788-tól 1793-ig hallgatta; azután 1800-ig házi tanító volt Bernben és majnai Frankfurtban. Első művei voltak: Über die Differenz des Fichte'schen und Schelling'schen Systems (1801) és De orbitis planetarum. 1801-től egyetemi magántanár lett Jenában és ott Schelling-gel együtt kiadta a Kritisches Journal der Philosophie (1802) cimü közlönyt, mig 1805. u. o. rendkivüli egyetemi tanár lett. A jenai csata zavarai után 1807. Bambergbe ment, ahol ujságszerkesztéssel foglalkozott. H. eleinte mint Schelling követője szerepelt, mig 1807. megjelent Phänomenologie des Geistes c. munkájával nemcsak éles birálatot gyakorolt Schelling és iskolája felett, hanem ezen jelentőségteljes munkájában eredeti módszerével, a dialektikával is a nyilvánosság elé lépett. Az 1808. év vége felé Nürnbergben főgimnáziumi rektori állást foglalt el és u. o. dolgozta ki a Philosophische Propädeutik c. munkáját, mely azonban akkor csak litografiában jelent meg. 1812-1816-ig jelent meg Die Logik c. műve. 1816. év végén Heidelbergában lett egyetemi tanár. Rendszerének nagy körvonalait fejti ki 1817. megjelent Encyklopädie der philosophischen Wissenschaften c. munkája. Már 1818. azonban Altenstein porosz miniszter közvetítése folytán a berlini egyetemen foglalt el állást, ahol haláláig működött, számos tanítványt gyüjtvén maga körül; fényes tevékenységet fejtett ki felolvasásaival, sőt bölcsészete az említett miniszter befolyása folytán a legtágasabb körökben érvényre jutott és ugyszólván porosz állami bölcsészetté lett. 1821. jelent meg Die Grundlinien der Philosophie des Rechts cimü műve. Tanítványaival 1827. alapította a Jahrbücher für wissenschaftliche Kritik cimü folyóiratot. Összes műveit felolvasásainak szövegeivel együtt kiadták tanítványai 18 kötetben 1832-41. évig. Csak 1893. jelent meg: Kritik der Verfassung Deutschlands, hagyatékából kiadta Mollat G. (Kassel 1893). Életrajzát 1844. Rosenkranz és Haym (1857) adta ki.
H. filozófiája lényegesen ugyanazon alapból indul ki, melyből Fichte és Schelling bölcsészete kiindult: az alany és tárgy, a gondolat és a lét, a tünemény és a lényeg azonosságának alapjából. Ami azonban a H. álláspontját különösen jellemzi és rendszerének kiváló történelmi jelentőséget kölcsönzött, az módszere, a hegeli dialektika, melynek alapeszméje az, hogy minden gondolati és eszményi forma, mely egyuttal a létnek egy formája, önmagában tekintve egyoldaluságában ellenmondást tartalmaz, és igy saját természetéből kifolyólag más ellentétes formába vezet át, mely ellentétes forma hasonlókép ellenmondást és egyuttal ellentétre való vonatkozást tartalmaz és ezen egységes vonatkozásban uj gondolati alakra vezet, mely az itt kifejtett hármas viszonyt ujra kifejti. H. szerint tehát a gondolat és lét alakjai a bennök rejlő egyoldaluságuk és vonatkozásuk lényege szerint láncolatot képeznek, egymásból fejlődnek és saját természetükben rejlő dialektikai mozgás folytán a filozofiai ismeret teljes rendszerét alkotják. A gondolat-lét fogalma tiszta egyetemességében szemléltetik a logikában. Ezen egyetemesség közvetlenségében a lét formáiban, közvetítésében és vonatkoztatásában, a lényeg formáiban, végre a közvetített formák egységében, teljességében, mely az egyetemesnek közvetített teljes tudatát képezi, a fogalomban fogatik fel. Az egyetemesség körével szemben áll annak ellentéte, az egymáson kivül álló létegyéniségek felfogása, és ilyen értelemben határozza meg H. a természetet, mint az egymásonkivüli létbe átment eszmét (das Aussersichsein der Idee). Itt hasonlókép a közömbös és merev közvetlen egymásonkivüllét a mekanikában, a vonatkozás a fizikában, a vonatkoztatott tagok teljessége és eredeti egysége az organológiában szemléltetik. Az egyetemes, a logikai, az univerzális öntudat, végre az egyéniben önmagához ébred, ez a szellem mint a természetnek és a logikai eszmének egysége. Itt aztán az alanyi és a tárgyias szellem egysége a feltétlen szellem, az isteni szellem, melynek megnyilatkozási formái a művészet, a religió és filozofia. H. rendszere, amint egész menete és vége mutatja, annyiból egészen pozitivista alapon áll, amennyiben ő csak az öntudat jelenségkörében adott tényeket és azokban mutatkozó mozgást és vonatkoztatást szemléltetni iparkodik, a tüneményen kivül álló lény pedig alapjában kizárja és istenségében is csak az emberi művelődés legmagasabb formáiban önmagát szemlélő mindenségnek öntudatra ébredését látja, ugy hogy H. szavai szerint az embernek tudása istenről istennek öntudata. H. rendszerének alapeszméje tehát a gondolat formájában felfogott mindenségre alkalmazott szerves egység és szerves fejlődés eszméje. A fejlődés eszméjének alkalmazása az ismeretnek mindennemü tárgyára a logikára nemcsak, és a természetfelfogásra, de a szellemi és társadalmi élet minden formáira, a filozofiára, művészetre és religióra, melynek különböző történelmi alakjait H. fejtegette először mint egy nagy fejlődéssorozatnak szerves és szükségképeni mozzanatait, a fejlődés eszméjének ezen kiterjesztése a tudomány és élet, a művelődés minden alakjára képezi H. bölcsészetének nagy jelentőségét.
H. tanítványai a mester halála után több pártra szakadtak. H. iskolájának u. n. jobbszárnyán, mely teologiai szinezettel birt, nevezetesek Marheineke, Gans, Daub, stb.; a centrum főbb képviselői Rosenkranz és Weisse; a balszárnyon, mely inkább naturalisztikus szinezetet nyert, nevezetesek: Ruge, Michelet, Feuerbach, Strauss, Moleschott stb. Mindazonáltal, hogy H. felette nehezen érthető nyelven ir, alig van bölcsész, aki korának művelődési mozgalmára oly hatalmas befolyást gyakorolt, mint H. Nem csupán a tudomány különböző ágában, a történelmi kutatás, esztetika, vallásbölcsészet terén korszakalkotó az ő fellépése, de bölcsészete hatalmasan befolyásolta a politikai és társadalmi élet fejlődését is. Egyes tanítványai, itt különösen Ruge említendő, szerepet vittek az 1848. forradalmi mozgalomban. A modern szociálizmus és anarkizmus pedig egyenesen H. iskolájából veszi eredetét. Lassale, Marx, Engels H. tanítványai voltak, valamint az anarkista Bakunin is, és a modern szocialisztikus u. n. materialisztikus, helyesebben ökonomiai történelmi iskola maig is H. dialektikai módszerét alkalmazza. Németországon kivül is talált hiveket H. tana. Franciaországban Cousin, Dániában Heiberg és Martensen, Svédországban Snellmann és Pengström, Olaszországban Vera és Spaventi, Angliában legujabban Hutchison Stirling (1865). Magyarországon H. tanait először Tarczy Lajos (l. o.) hirdette Pápán, kinek tanítványa s a filozofiai tanszéken utóda, a későbbi pénzügyminiszter Kerkápoly Károly (l. o.), képviselte legméltóbban a magyar hegelizmust, Erdélyi János (l. o.) költő s volt sárospataki tanár, valamint Molnár Aladár (l. o.) szintén H. követői voltak. Ujabban e sorok irója kapta filozofiai megtermékenyülését Hegeltől.
2. H. Immanuel, német egyhátzpolitikus, az előbbinek fia, szül. Nürnbergben 1814 szept. 24., megh. Berlinben 1891 nov. 26. 1836. porosz állami szolgálatba lépett, 1858. az állami kincstár gondnoka, 1865. pedig a brandenburgi konzisztoriumnak elnöke lőn. H. az ortodox-pártnak egyik vezére volt.
3. H. Károly, német történetiró, az előbbinek bátyja, szül. Nürnbergben 1813 jun. 7. Tanulmányait Berlinben és Heidelbergában végezte. 1841. a rostocki, 1856. az erlangeni egyetem tanára lőn. 1850. részt vett az erfurti parlamentben. Főműve: Die Geschichte der Städteverfassung von Italien (Lipcse 1847, 2 köt.). Egyéb művei: Geschichte der mecklenburgischen Landstädte bis 1555 (Rostock 1856); Die Ordnungen der Gerechtigkeit in der florentinischen Republik (Erlangen 1867); Dino Compagni, Versuch einer Rettung (Lipcse 1875); Ueber den historischen Wert der älteren Dante-Kommentare (1878). Mint a müncheni történelmi bizottság tagja, a Chroniken der deutschen Städte gyüjteményes munkát szerkeszti, melynek számára Nürnberg, Strassburg, Köln és Mainz régi krónikáit ő maga rendezte sajtó alá. Mint különlenyomatok megjelentek e műveiből: Verfassunsgeschichte von Köln im Mittelalter (Lipcse 1877) és Verfassungsgeschichte von Mainz im Mittelalter (1882); Chronicon Moguntinum (1885). Továbbá: Städte und Gilden der germanischen Völker (2 köt. 1891). A középkori városok keletkezésének és jogi fejlődésének egyik legjelesebb kutatója.
(gör.), vezérség; az ó-kori görög államok szövetségében egyik tagnak ama politikai elsőbbségét, vezérlő hatalmát értették alatta, melynél fogva a szövetség közös ügyeit intézte, a hadjáratokat vezette. Peloponnezusban már ősidőktől Sparta birta a H.-t, mely később Közép-Görögországra is kihatott. A persa háboruk idejében ugyancsak Sparta állott a görögök élén, de ekkor Athén, fényes tengeri győzelmeivel, melyek a persa támadások meghiusultát első sorban eredményezték, a tengeri H.-t megszerezte és a szárazföldre is kiterjeszteni törekedett. Athén és Sparta versengése idézte elő a peloponnezusi háborut, mely Görögország fölött ismét Spartának adta a vezető hatalmat. Midőn azonban a tébaiak, Epaminondas alatt Spartát Leuktránál (Kr. e. 371.) és Mantineánál (Kr. e. 362.) legyőzték, a H. Tébére szállott át, de csak rövid időre, mert Fülöp, macedoni király, a görögök fölött Charoneiánál (Kr. e. 338.) nyert győzelem után magához ragadta és ezzel a hellén szabadság is elenyészett.
a gömör-szepesi Érchegység egyik tagja, Szepes vmegye D-i részében. A H. Márkusfalva és Merény közt kezdődik s K-i irányban huzódik a Hernád és Gölnic völgyei közt, egészen a két folyó egyesüléséig. A porácsi és szlovenkai hosszanti völgyek három egyenközü láncra tagolják; az É-inak legjelentékenyebb emelkedése a Gálmusz (921 m.), a középsőben a Szkala (1014 m.), a D-iben a Buchwald (1130 m.), Ostri vrch (1054 m.) és Gölnicbánya fölötti Thurzó-hegy (Klippberg, 1030 m.). A hegység hossza 30, szélessége 10-15 km. A H. nevezetes ásványgazdagságáról; Bindt, Hnilec, Rosztoka, Kotterbach és Zsakaróc bánya- és kohóművei itt vannak.
Hegszövet, l. Heg.
(gör.), 1. athéni államférfiu és szónok, Demosthenes kortársa s egyik Demosthenes neve alatt forgó beszédnek (Halonnesos sziget ügyében) szerzője. - 2. H., makedon származásu hisztorikus, akinek életét homály fedi s csak néhány töredék tartja fenn nevét. - 3. H., Josephus Flavius zsidó iró latinra fordítójának álneve. - 4. H., az első egyháztörténelmi iró, Justinos vértanu kortársa. Művét (Emlékezések 5 könyvben, görögül) Hadrianus alatt irta, mely a zsidó és egyiptomi dolgokban való nagy jártasságáról tanuskodik. Nagy utazásokat tett, meglátogatta a korintusi kereszteny községet és sokáig tartózkodott Rómában. Az ő műveiből merítettek Eusebios egyháztörténetiró és Photios patriárka.
János, svájci botanikus, szül. Riffersweilben (Zürich kanton) 1789 dec. 14-én, megh. Zürichben 1839 szept. 9. Orvosi pályát kezdett (1814. Stäfában), 1831. mint az uj tanács tagja Zürichbe költözött, itt az egyetem alapításában közreműködött, az egészségügyi tanács és erdészkomisszió elnöke s a botanikus kert vezetője lett. Munkái: Reisen in den Gebirgsstock zwischen Glarus und Graubünden (Zürich 1825); Beiträge zu einer kritischen Aufzählung der Schweizerpflanzen (u. o. 1831); Flora der Schweiz (u. o. 1838-40, 4 füz., tovább Heer O. folytatta).
Rgl. (növ.), l. Alysicarpus.
Detre Hermann, német történetiró, szül. Quakenbrückben, Osnabrück mellett 1746 dec. 15., megh. 1812 ápr. 4. Göttingában a hittudományokon kivül kiválólag történelemmel foglalkozott, aztán ujságszerkesztő lett Hamburgban. 1780. rendkivüli, 1872. pedig rendes tanár lett a kieli egyetemen. 1805. államtanácsossá nevezték ki. Nagyszámu, sok tekintetben már elavult művei közül megemlítendők: Geschichte Karls d. Grossen (Lipcse 1777; 3. kiad. Hamburg 1818); Geschichte der fränkischen Monarchie (1779); Geschichte der Deutschen von Konrad I. bis Heinrich II. (1781); Geschichte der Regierung Maximilians I. (1782-1783, 2 köt., 2. kiad. 1818). - Fia H. Ferenc Ármin, szül. Kielben 1783 nov. 13., megh. u. o. 1865 máj. 27. mint az orvostan tanára. Franz Baltisch álnév alatt irta a következő műveket: Politische Freiheit (Lipcse 1832) és Eigentum und Vielkinderei (Kiel 1846).