1. Gergely, német jogtudós és humanista, szül. Würzburgban (vagy Schweinfurtban?) a XV. század elején, megh. Tharandtban 1472. Hosszu ideig (1435-60) Nürnberg városának ügyésze s a baseli zsinat folyamán Aeneas Sylvius (II. Pius) tanácsadója volt. 1446. a német fejedelmek küldötteként járt Rómában, majd osztrák szolgálatba állott; 1460. a pápa egyházi átokkal sujtotta. H. hazafiui érzéstől áthatott ember volt, aki az uj műveltséget nagyban előmozdította; harcolt a középkori skolasztika és pápai jogok ellen és buzgón védte az egyház szabadságát és a nemzeti jogot. Hires Admonitio de injustis usurpationibus paparum c. munkája. Művei Scripta nervosa, juris justitiaeque plena (Frankfurt 1608) cimmel jelentek meg. H.-nak Aeneas Sylviushoz való viszonyát tárgyalja Pfizer, Der Welsche und der Deutsche (Stuttgart 1844) c. költeményében. - 2. H. Ilona, l. Damrosch.
(Heimdallr) a. m. a világ felett fénylő; a skandináv mitologiában az ázok (l. o.) egyike, Ódin és kilenc nőtestvérének (!) gyermeke. H. az ég szélén, a Bifrost hid (l. o.) mellett őrzi a mennyet és az isteneket. Madárnál kevesebbet alszik, éjjel-nappal egyformán jól lát, hallja a fűnek és gyapjunak növését. Midőn eljön a világ vége, az óriások támadásakor, Gjallarhorn nevü kürtjével csatára szólítja az isteneket. A végső ütközetben ő és Loki kölcsönösen megölik egymást. H., akit aranyfogu fehér áznak mondanak, valószinűleg a hajnali fény megszemélyesítője s kilenc anyja a hullámok, melyekből a napfény felemelkedik; más nézet szerint a szivárvány istene. Egy eddai dalban Rígr néven (király) fordul elő s mint ilyen a három rangnak, a szolgák, szabadok és nemeseknek atyja.
Snorri Sturluson (l. o.) norvég költő főműve.
(Hain) v. Hein barát (Freund Hein), a megszemélyesített halálnak humoros neve a németeknél. Ez elnevezés először Claudius Mátyásnak (l. o.) egy 1774. irt költeményében találhathó, de bizonyosan régibb és népies keletü. A név rövidítés, ebből Heine és ez a. m. Heinrich; igy neveztek már a középkorban is tréfásan oly egyént, akit nem akartak v. nem mertek való nevén nevezni, első sorban a halált.
János Frigyes, német zoologus, szül. Hagenowban (Mecklenburg) 1852 jan. 6. Természettudományokat és főkép állattant tanult; egy ideig aztán asszisztens volt az állattani intézetnél Kielben, majd u. o. magántanár lett. 1879-91. az oldenburgi reáliskolában tanított, 1892. pedig a Helgolandban akkoriban felállított élettani intézet igazgató-tanárává nevezték ki. Sokat foglalkozott a heringek és általában a halak természetrajzával. Több expediciót is vezetett az északi tengerek kutatására. Martin: Illustrierte Naturgeschichte-jében (Lipcse 1882-84) ő irta a halakra és az alsőbbrendü állatokra (a rovarokat kivéve) vonatkozó részt. Möbiusszal együtt ő adta ki a Die Fische der Ostsee (Berlin 1883) cimű munkát.
1. Eduárd, német matematikus, szül. Berlinben 1821 márc. 16., megh. Halleban 1881 okt. 24. Tanulmányait elvégezve, 1844. Bonnban egyetemi magántanárrá képesíttetett s nemsokára ugyanott renkivüli tanár lett. 1856 óta a hallei egyetemen a matematika rendes tanára volt. Számos becses értekezésen kivül egy önálló művet irt: Handbuch der Kugelfunktionen (Berlin 1861, 2. kiadás 1878-81, 2 köt.).
2. H. Henrik, német költő, szül. Düsseldorfban 1799 dec. 13., megh. Párisban 1856 február 17. Izraelita családból származva (mely eredetileg Pozsonyban tartózkodott), szülei kereskedőnek szánták és nagybátyjához, H. Salamon gazdag bankárhoz küldték Hamburgba. A fiatal H.-nak azonban sem kedve, sem tehetsége nem volt a kereskedelemhez, s keresztülvitte szüleinél és nagybátyjánál, ki őt haláláig (1844) pénzzel segélyezte, hogy egyetemre küldjék. Igy jutott Bonnba, Berlinbe és Göttingába, mely utóbbi helyen doktorátus tett, egyszersmind (1825) a keresztény vallásra is áttért. Ezután felváltva Hamburgban, Berlinben és Münchenben élt, utazott Angol- és Olaszországban s 1831. Párisban telepedett meg, ahol kizárólag irodalmi munkássággal foglalkozott s 1837-1838. a francia kormánytól 4800 franknyi évi tiszteletdijat huzott. Ez utóbbi körülmény az, amit Németországban még ma sem tudnak neki megbocsátani, pedig hasonló segélyt a francia kormány sok ezer embernek nyujtott, akik magukat hazájukban a forradalmi eszmék támogatásával kompromittálták s ennek következtében kényszerülve voltak a francia vendégszeretetet igénybe venni. H. nem volt ugyan egész Németországból kiutasítva, csupán Poroszországból, mindazonáltal negyedszázados párisi tartózkodása alatt csak kétszer látogatta meg hazáját. Párisban 1851. megnősült, elvevén Mirat Matildot (megh. 1883). 1845. fájdalmas hátgerincbetegség vett erőt rajta, mely 1848-tól haláláig állandóan ágyához, e «matrác-sir»-hoz bilincselte. Megváltás volt neki a halál, melynek bekövetkezése előtt azonban még egyszer felkereste őt a szerelem egy szende leányka képében, kit H. Mouche-nak nevez utolsó verseiben (Selden Camilla).
H. első kisérletei: Gedichte (1822), Almansor és Ractliff (tragédiák), valamint a Lyrisches Intermezzo csekély feltünést keltettek. Ellenben egy csapásra hires emberré tették Reisebilder-jei, melyekből 1826-27. két kötet, majd 1830-31. még két kötet jelent meg (utánzása Petőfitől, Uti levelek Kerényi Frigyeshez). A közönséget végleg lebilincselte Buch d. Lieder-jével (1827), mely verskötetben a legnagyobb német lirikus - Goethe - mellé emelkedik. Párisban inkább a prózairodalommal foglalkozott s csak életének végső szakában tért ismét vissza a poézishez. Itt irta a Beiträge zur Geschichte d. neuen schönen Literatur in Deutschland-ot (1833, 2 kötet), Französische Zustände-t (1833), amely cikkek eredetileg az Augsburger Allgemeine Zeitung-ban jelentek meg és Der Salon-t (1835-1840, 4 kötet). Az a körülmény, hogy ezen műveinek következtében a Bundestag már megjelent s azontul megjelendő könyveit eltiltotta, csak emelte kapósságukat s fokozta H. szatiráját. Az utóbbinak mindinkább éles és személyeskedő szinezete kezdett lenni, igy például a Menzel ellen irányzott röpiratában: Über den Denuncianten (1837) s még inkább azon támadásában, amelyet, halott ellen lévén irányozva, méltán rossz néven vettek tőle: H. über Börne (1840) cimü pamfletjében. Közben irta: Die romantische Schule (1839) és Schakespeares Mädchen u. Frauen (1839) c. tanulmányait. Később, mint említettük, megint visszatért a költészethez s ekkor költötte: Neue Gedichte-it (1844), amelyet találóan lehet a Dalok Könyve második részének nevezni. A következő nagyobb költeménynek: Deutschland, ein Wintermärchen, meg van az az előnye, hogy változó politikai viszonyok közepette sem avul el. Atta Troll, ein Sommernachtstraum cimü, 1847. megjelent éposza, melyet költői tartalom, a gondolat mélysége, a humor és szatira csodálatos keveréke ékesít, a romantikus iskola álomjelenési modorában van megirva, de egyszersmind ez iskolának sikerült kifigurázásaAz egyre betegebbé váló költőtől azután még megjelent: Romanzero (1851); Doctor Faust (1851); Die verbannten Götter (1853); Vermischte Schriften (1854); hagyatékából adták ki: Letzte Gedanken und Gedichte.
H. Goethe után Németország legnagyobb lirikusa s ezen pozicióján jellemének és gondolkozásmódjának több fogyatékossága sem változtat. Hatása elmentáris, különösen az ifjakra és nőkre, dacára azon meglehetősen erős visszahatásnak, mely ellene Németországban megindult s még mind máig folyamatban van ugyannyira, hogy szobrának nem tudnak helyet találni nagy Németországban. Az embert benne a németeknél nem képes a költő feledtetni. Ezzel szemben tudvalevő, hogy királynénk buzgó tisztelője H.-nak s neki Korfu szigetén levő palotájában, az Achileionban szobrot állíttatott. Összes műveit kiadta Strodtmann A. (1861-66, 21 köt.), Karpeles (1885, 12 köt.); u. attól megjelent a művek kritikai kiadása is (1886-87, 9 köt.). Elsternek életrajzzal ellátott kiadása 1887-re esik (7 köt.); egy illusztrált kiadást Laube rendezett sajtó alá 6 kötetben. Franciára H.-t Saint-René-Taillandier, Gérard de Nerval, Marelle és mások fordították; angolra Wallis, Bowring, Eeland, Stratheir; olaszra Zendrini, Varese stb., azonkivül egyes műveit lefordították dán, holland, norvég, svéd, orosz, spanyol, latin, héber és japán nyelvre is. Magyarra költeményeit Endrődi Sándor fordította (1882 és 1889), a Dalok Könyvét ugyanő (diszkiadás bevezetéssel, 1892). Egy versét Petőfi ültettá át magyarra, kire H. bizonyos tekintetben hatással is volt. Azonkivül fordítói sorában említendő Szász Károly és Ivanhoe (Spóner Andor, H. Válogatott Költeményei, 1894). Emlékiratait Zoller Béla fordította (Olcsó Könyvtár, 1894, 338. sz.).
H. öccsei voltak: H. Miksa, orosz államtanácsos, szül. 1807., megh. 1879., az Erinnerungen an Heinr. H. u. seine Familie (1868) irója és H.-Geldern Gusztáv báró, a bécsi Frendenblatt alapítója és tulajdonosa, szül. 1806., megh. Bécsben 1886.
3. H. Vilmos, német festő és utazó, szül. Drezdában 1827 jan. 30., megh. Lössnitzben 1885 okt. 5. Drezdában és Párisban tanult, 1849. New-Yorkba ment, 1852. Perry parancsnoksága alatt mint rajzoló résztvett az észak-amerikaiak kelet-ázsiai expediciójában, behajózta a Csendes-óceánt és Japánban is tartózkodott. Azután Tripoliszban is járt, 1860. pedig a poroszok kelet-ázsiai expediciójában vett részt. 1861. visszatért Nex-Yorkba, mint mérnökszázados lépett az É-i államok hadseregébe, hol dandárparancsnoki rangra vitte. Utazásait a következő művekben ismertette: Wanderbilder aus Zentralamerika (Lipcse 1853, 2. kiad. 1857); Reise um die Erde nach Japan (Lipcse 1856, 2 köt.); Die Expedition in die Seen von China, Japan, Ochotsk (u. o. 1858-59, 3 köt.); Japan und seine Bewohner (u. o. 1860); Eine Sommerreise nach Tripolis (Berlin 1860); Eine Weltreise um die nördliche Hemisphäre (Lipcse 1864, 2 köt.); Japan, Beiträge zur Kenntnis des Landes und seiner Bewohner (Lipcse 1873-80).
1. János Gottlieb, német jogtudós és humanista, szül. Eisenbergben 1681 szept. 11., megh. 1741 aug. 31. Halleban, ahol 1713 óta a filozofia s 1720 óta a jog tanára volt (közben 1723 Franekerben s 1727. O. m. Frankfurtban volt jogtanár). Főművét fia (H. János Kereszt. Gottlieb, 1718-91, szintén jogtudós) adta ki: Opera ad universam jurisprudentiam, philosophiam et literas humaniores pertinentia (1744-49, 8 köt.). Egyéb művei: Jurisprudentia romana et attica (1738-41, 3 köt.); Antiquitates germanicae jurisprudentiam patriam illustrantes (1772-73, 3 köt.) és számos kézikönyv, melyek mind sokáig nagy elterjedésnek és tekintélynek örvendettek.
2. H. János Mihály, német tudós, a pecséttan első tudományos feldolgozója, előbbinek testvérbátyja, szül. Eisenbergben 1674 dec. 14., megh. 1722 szept. 11. Halleban, hol 1708 óta lelkész, 1719 óta egyháztanácsos és 1720 óta szupeintendens volt. Főműve: De veteribus Germanorum aliarumque nationum sigillis (1709, 2. kiad. 1729). Jeles hitszónok is volt s a görög egyházról irt műve (1711, 3 köt.) még ma is becses.
Szabina, német énekesnő, szül. Mainzban 1809 aug. 19., megh. az illenaui gyógyintézetben 1872 nov. 18. Először 1825. lépett a szinpadra s nagy sikrert aratott; dicsőségének tetőpontját Casselben érte el. Később Tandolini alatt Párisban tanulmányozta az olasz iskolát; 1853. férjhez ment és Marseilleben élt 1872-ig, amikor megőrült. Tanítvány és huga: Klára (szül. Mainzban 1816 február 17., megh. Bécsben 1857 febr. 24. az őrültek házában), kitünő koloratur énekesnő volt; egy másik huga: Katalin (szül. 1820., megh. Br.-Freiburgban 1858 dec. 20.) szintén kitünt mint énekesnő.
l. Vestris.
Sámuel, az első németországi siketnémaintézet megalapítója. Szül. Nautschützban 1727 ápr. 10., megh. Lipcsében 1790 ápr. 30. Hányatott előélet után kántorságot vállalt Eppendorfban s itt Amman K. Surdus loquens-ének utasításai szerint siketnémák tanításával is foglalkozott. 1778. a szász választó-fejedelem támogatásával Lipcsében nyitotta meg az első németországi intézetet, melyben az u. n. német módszer szerint növendékeit a beszédre tanította. Irt több munkát s heves tollharcot folytatott a francia De l'Épée (l. Épée) ellen. Nevezetesebb művei: Beobachtungen über Stumme u. die menschliche Sprache (Hamburg 1778); Über die Denkart der Taubstummen (Lipcse 1789).