több Idumeából származott s a rómaiak befolyása alatt álló zsidó királynak neve. 1. Nagy H., Antipater, Caesar bizalmi emberének fia, már 15 éves korában Galilea kormányzója; később belzavarok miatt Rómába menekül, melynek szenátusa Antonius és Octavian ajánlatára, a zsidók királyának kinevezte. Miután versenytárgyalását, Antigonust háromévi háboru után legyőzte és Jeruzsálemet (Kr. e. 37) ostrommal bevette, kegyetlen módon szilárdította meg vérrel szerzett trónját; egyebek közt, kivált gonosz nővére, Salome unszolására, kivégeztette feleségét Mariamnét, a Hasmoneusok utolsó sarját, anyósát és öt nappal halála előtt, három fiát. Külsőleg fényes volt uralkodása, uj városokat, vizvezetékeket, szinházakat épített, sőt a jeruzsálemi templomot is fényesen átalakította, de a nép gyülölte a vérengző, élte vége felé mélakórban szenvedő királyt, ki 37 évi uralkodás után halt meg röviddel Krisztus születése után. Ő gyilkoltatta meg a betlehemi gyermekeket. (Máté ev. 2., 16.) V.ö. Réville, H. der Grosse. Deutsche Revue 1893. Cikksorozat. - 2. H. Antipas, az előbbinek fia, atyja birodalmából Peraeát és Galilaeát nyerta osztályrészül; feleségét elhagyva, sógornőjével, Herodiással (l.o.) kelt egybe, ki végzetes befolyással volt életére. Caligula császár megfosztotta trónjától és Lyonba számüzte; megh. Spanyolországban Kr. u. 40. Kivégeztette Keresztelő szt. Jánost, kigunyolta Krisztust. - 3. H. Agrippa I., Nagy H. unokaöccse. Caligula és Claudius Palsztina összes országrészeinek királyává tették; idősb Jakabot, Evangelista szent János fivérét kivégeztette, Péter apostolt pedig bebörtönöztette. Megh. Caesareában Kr. u. 44. - 4. H. Agrippa II., az előbbinek fia, csak részben örökölte atyja birodalmát. A zsidók, bár sok gondot fordított Jeruzsálem szépítésére, nem igen kedvelték, mivel önkénnyel és zsarnok módon bánt a főpapokkal. A rómaiak elleni utolsó háboruban ezekkel tartott s mint római praetor halt meg Kr. u. 100. Sz. Pál apostol beszédét Festus előtt helyeselte.
Tiberius Claudius Atticus, görg szónok és műpártoló, szül. Marathonban Kr. u. 101 körül régi családból, mely eredetét Erechtheusre vezette vissza, megh. 170-ben. 120. már ő volt annak az athéni küldöttségnek a szónoka, mely Hadrián császár üdvözlésére Pannoniába sietett, majd ugyanazon császár (Kr. u. 125.) kinevezte a kisázsiai városok prefektusává, mely állásában különösen a vizvezetékügy fejlesztése körül buzgólkodott. Athénbe visszatérve, ő lett az archon eponimosz. 140. Rómában találjuk, mint Antoninus Pius fiainak nevelőjét, három évvel később mint konzult. Gazdag ember lévén, nagy vagyonát fényes épületek emelésére fordította, miknek egész sorozata füződik emlékéhez. Jelesebbek: Lykurgos panathenaei stadiuma, egy Tyche-templom, de különösen az athéni Odeion és az olimpiai vizmű (exedre), mely utóbbiak a Via Appián lévő Triopionnal egyetemben elhalt nejének, Regillának emlékére készültek. Az Odeion nyomai ma is láthatók (cédrusfatető, márványburkolat, pompás mozaikok). Az exedra Kr. u. 156. épült. Szónoki tehetségéről az ókorból a lehető leghizelgőbb bizonyságok maradtak, bár egyetlen ránk jutott beszéde (az államról) ezt a hizelgést nem igazolja. Életét és működését, mely az ókori képzőművészetben korszakos, régebben Fuelles ismertette (Herodis Attici vita, Bonn 1864), ujabban Vidal-Lablache (Hérode-Atticus. Páris 1871).
ókori történetiró, szül. Marcus Aurelius uralkodása idején, Kr. e. 170 körül, megh. 240 körül Életéről nagyon keveset tudunk. Ugy látszik görög eredetü volt, de sokat tartózkodott Rómában. Megirta a római császárság történetét Marcus Aurelius halálától III. Gordianusig vonzó előadásban, de kronologiai és földrajzi tévedésekkel. A mű görögül van irva, de latinos kifejezésekkel és Thukydides tanulmányozásának nyomaival. Kiadások Irmischtől (Lipcse 1789-1805), Wolftól (1792), Bekkertől (Berlin 1826) és Mendelssohntól (1883). V.ö. Büdinger, Untersuchungen zur römischen Kaisergeschihte (III. köt). Tőle megkülönböztetendő H. Aelius, a grammatikus, aki mint Apollonios Dyskolos fia Alexandriában született, a Kr. u. II. sz.-ban Rómában nagy tekintélyre jutott; hosszu időn által Marcus Aurelius császárnak bizalmas embere volt. Folytatta és befejezte atyjának nyelvtani kutatásait, melyeket rendszerbe foglalt és melyeknek töredékeit Lentz adta ki (Lipcse 1867-70,2 köt.).
zsidó felekezet Krisztus idejében, amelyről nevén kivül semmi bizonyosat sem tudunk. A szentirásban csak háromszor (Máté 22,16 Márk 3, 6 és 12, 13) említvék. Nevök után itélve, Herodes pártján voltak és valószinüleg politikai pártot képzetek, mely azonban ellentétben a teokratikus zsidó ággal, a vallásos felekezet jellegét is felvette.
Nagy Herodes unokaleánya, sógorának, Herodes Antipasnak (l.o.) előbb ágyasa, később felesége. Antipas ő miatta háboruba keveredett előbbi felesége atyjával, Aretas arab királlyal; az ő unszolására végeztette ki Keresztelő szent János s megtette azt az utazást Rómába, mely trónjába került neki. Férjét a számüzetésbe követte s ott halt meg.
Boie l. Gémfélék.
görög történetiró, akit «a történelem atyjának» szokás nevezni; szül. Kr. e. 484, némelyek szerint valamivel korábban, Halikarnasszusban, Kis-Ázsia nyugati partján. Születése által a város irányadó köreihez tartozott. Atyját Lyxesnek hivták, anyját Dryónak vagy Rhoiónak. Nagybátyja Panaysis volt, a költő és jós, akivel együtt foglalkoztak jóslatokkal és vallásos intézményekkel. Tudományos nevelésének menetéről nagyon hiányos adataink vannak. Ugylátszik Homerosról és a költőkről ment által az utazókra (periegetákra) és krónikusokra (logografusokra), kivált Hekataeosra. Azonkivül maga is utazott és sok világot látott. Utazásai elsősorban kelet felé (Egyiptom és Lidia) vezeték. Keleti utját ifju korában tette, mikor a persák még szivesen látták a görögöket. Kis-Ázsiát a Halisz folyóig alaposan ismeri, Egyiptomban a Nilus mentén Elefantine-ig jutott (460-455 közt). Egyéb utazásai összefüggnek athéni utjával, kevésbé Thuriiba való költözésével, mely gyarmatot az athéniek 443. alsó Itáliában a régi Szibarisz helyére alapítottak. Trákiáról keveset beszél, Schithiának, Feniciának és Sziriának csak partjai ismeretesek előtte, volt Ciprusban, Tiruszban és Kirenében is, Karthagóba már el nem jutott, mert Thuriiban egészen nagy művének kidolgozására adta magát, mely reánk is eljutott, habár nem is azon alakban, melyben most előttünk fekszik. Egyes részletek már nagy utazásai közben ki voltak dolgozva, sőt felolvasásokat is tartott, melyeknek alkalmával egyes részleteket bemutatott. Ilyenek az olimpiai (a játékok alkalmával), az athéni, tébei és korintusi. Mindezen előtanulmányokat összefoglaló nagy munkássága Thuriira esik, ahonnan 431 őszén még egyszer Athénba ment (ujabb megszakítás a munka megirásában), 429-28-ban eljutott a kilencedik könyvig, ott aztán a fonal megszakadt és a nagy mű megmaradt töredéknek, szerzője alig élt tovább pár évvel a 428. évnél és pedig alkalmasint Thuriiban halt meg. H. műve, melyet alexandirai filologusok 9 könyvre osztottak és minden egyes könyvre egy-egy muzsának nevét ruházták, történetirásnak legelső nevezetes terméke, melyet ismerünk. Tartalom és előadás egyaránt nemzeti művé avatják ezt a nagy munkát. Mert feladata első sorban annak a nagy küzdelemnek ecsetelése, melyet Európa Ázsiával folytatott, s melynek eredménye Görögországnak a persa háborukban kivivott szabadsága. Ez a középpont, melynek előadásába epizódokként füződnek a külföldön és idegen országokban tapasztalt látnivalók, ritkaságok és népszokások. Az igy megkomponált műnek ez adja az egységet, melyet csodálatosan megfelel az epikus költemények nyelvezetéből átformált, még félig-meddig ritmikus prózának. E mellett azonban feltünő H. vallásos világnézete, mely az egésznek magvát alkotja és őt az ókor minden más történetirójától élesen megkülönbözteti. Művének kiadása, kezdve az 1502. Aldinán, légió, igy beérjük a legjelesebbekkel) Schweighausertől (Strassburg 1816); Gaisfordtól (Oxford és Lipcse 1830-35) és Steintól (Berlin 1869-74).Kiadásszámba megy gazdag kommentárjánál fogva a Rawlinson angol fordítása (London 1858-60). Szótárt Schwighauser adott hozzá (Strassburg és Páris 1824, London 1841). Életrajzát megirták Creuzer (H. und Thukydides, Lipcse 1798); Dahlmann (H., aus seinem Buch sein Leben, Altona 1823); Stein (nagy kiadásában) és Bauer (a bécsi Akad. Értek. 89. köt.). Művének alakulásáról Kirchhoff és Bauer irtak (az első Berlin 1878, emez Bécs 1877); vallásos világnézetről Hoffmeister K.; egész egyéniségéről, de kivált irói jelleméről Croiset (Herodot et la conception moderne de l'histoire Revue des Deus-Mondes, 1890) és Hauvette, Herodote (Páris 1894).
A magyar irodalomban H. 1760. fordul elő Molnár János Könyvesház-ában (VI. szakasz), majd Szabó István fordítja le 1836. a Tud. Gyüjt. részére a termopilei csata leirását karancstájéki palóc nyelven. Kisebb részleteket Szabó József és Hunfalvy Pál, egyes könyveket (VIII, IX) Bartal Antal és Veress Ignác fordítottak, de teljes H. csak Télfy Ivántól (Budapest 1863 óta) és Geréb Józseftől (u.o. 1892 óta) jelent meg, az utóbbi szembenálló görög szöveggel, kimerítő bevezetéssel és jegyzetekkel. H. életrajzával Garami Rikárd (Magyar Tanügy 1873), dialektusával ugyanaz (u.o. 1875) és Rosenauer Károly (Besztercebányai ev. gymn. ért. 1877) foglalkoztak. Vallási és etikai elveit Geréb József (Bpes 1883) és Kovács Dániel (Székelyudvarhely 1890) méltatták, mig földrajzáról Bournáz Jenő (Brassói főgymn. pr. 1883 és 1884), pontoszi és keleti utjáról Fröhlich Róbert (Bpest evang. gymn. pr. 1889, 1890) értekeztek. Némely irodalomtörténetben H. neve alatt előfordul még egy Homer -életrajz is kiadta Westermann a Biographi Graeci Minores-ben, Braunschweig 1845), de ez nyilván nem tőle való.
l. Zeneműszerek.
(gör.) a. m. hőslevél, alanyi költemény, levélformában egy történeti vagy mondai (szóval epikus) személy ajkára adva. Rendesen az epikus alaphelyzet, hogy egy hős el van szakítva kedvesétől s levélben önti ki epedését, keservét, reményét; olykor a nő ir ily levelet hősének. E műfajt Ovidius teremtette meg, nála mondai hősök szerepelnek (heros, heroina); innen a műfaj neve. Rokon a H. a helyzetdallal (l.o.) annyiban, hogy a költő itt is mások érzelmeinek ad hangot. A H.-t helyzet-elegiának lehetne mondani levélformában (ha tetszik: helyzet-episztolának). Tartalma az alaphelyzetből kifolyólag mindig elegikus, formája is Ovidiustól kezdve az elegiai vers, a distichon. Ovidiusnak 21 H.-ja maradt fenn; a rómaiak közül Propertius irt még H.-kat, tőle kettőt birunk. A renaissance óta a modern irodalmakban is fölmerült a H., igy művelték az olaszoknál Bruni és Crasso, a franciáknál Dorat és Laharpe, az angoloknál Harvey és Pope (Heloise on Albelard, nálunk is fordították, a németeknél Goethe (Alexix an Dora); nálunk Gyöngyösinél találjuk az első H.-t, Kemény János levelét a tatárfogságból Lónyai Annához. A mult század vége óta klasszikai iskolánk karolta föl e műfajt (Baróti, Dayka, stb.); leghiresebbek voltak Pázmándi Horváth Endre heroidjai (Enyingi Török Báling feleségének Torbágyra, Borbély Helena férjének). Ezek hexamaterekben és distchonokban vannak irva. Ma nem művelik, legföljebb mint részlet fordul elő hosszabb elbeszélő költeményben.
a regénynek Franciaországban a XVII. sz-ban kifejlett alakja, mely az Amadisokat felváltó pásztori regény után képződött ki az akkori affektált antikizáló irány szellemében. A csodákkal már szakít, a király és az előkelők életét rajzolja, mesterkélten, kecses édeskedéssel; hőseinek antik nevet ád, de mindegyikben a párisi udvar és szalonok alakjaira lehet ismerni. Szellemét, stiljét is az udvarból és a Hotel Ramboulletből veszi, főeleme az udvariasság, a galantéria, igazi szenvedély nincs benne. Kezdője Gromberville, nevesebb képviselői még Calprenede Kasszandráját és Mikes Kelemen egy kisebb rangu iró H.-ét, Gomezné Mulatságos napjait. V.ö. Beöthy, Szépprózai elbeszélés I.; Körting, Geschichte des französischen Romans im 17. Jahrhunder (Oppeln 1886-1887), stb.