a legfőbb rangu papok azon miszteriumokban, miket Eleuzisben (l. o.) tartottak. Az Eumolpidák nemzetségéből kellett származniok, feladatuk volt a szent jelvények bemutatása.
a hieroglifokról szóló tudomány.
a. m. szent vésetek, annak a képes irásnak görög elnevezése, mellyel a régi egyiptomiak csaknem 4000 éven által eszméiket kifejezték. A H. eredete és fejlődése összefügg Egyiptom legrégibb történetével és uralmuk eltart a Kr. u. III. sz. első feléig (Decius császárig); azontul a H. nyelvét kiszorította a kpt nyelv, mely a görög ábécét használta és használja. A H.-ről, noha számtalan műemléken előfordulnak és az emberiségnek mindig szeme előtt voltak, a tudomány, mondhatnók, teljesen megfeledkezett. A H. tulajdonképeni őrei és gyakorlói, a papok (hierogrammaták), féltékenyen vigyáztak osztályuk ezen letéteményére, ugy hogy az, amit ókori irók (Herodotos, sziciliai Diodor, Plutarchos és alexandriai Kelemen) egyiptomi források alapján a H.-ről irtak, magán viseli a hiányos érteültség, esetleg szándékos félrevezetés bélyegét. Fokozta a H.-re vonatkozó fogalomzavart egy Horapollon (Horos Apollon) nevü irónak sajátságos magyarázó elmélete, aki egyiptomi nyelven önálló munkát irt a H.-ről, mely görög fordításban maradt ránk. Horapollon szerint minden H.-jegy egyetlen fogalmat jelent, vagy is olyan rendszerü irás lenne, aminő később a Ptolemaiosok alatt tényleg előfordult s amit enigmatikus irásnak neveztek, s ez a téves magyarázat lett azután uralkodóvá, csak a H. kulcsát keresték más-más módon. A magyarázók a XVII. századtól kezdve versenyeztek különböző elméletek felállításában, de valamennyien egyetértettek abban, hogy a H. szimbolikus jegyek, melyeket képleges értelemben kell venni és magyarázni. Igy jártak el Pierius Valerius (Hieroglyphica, Lejda 1629), Mercati Mihály (Degli obelischi di Roma, 1589), de különösen Kircher Athanáz (több művében, de kivált az Oedipus aegyptiacus-ban, Róma 1652-54). Valemennyien fordításokat kisérlettek meg, de minthogy minden egyes kép mögött egy teljes, bevégzett fogalmat kerestek, fáradságuk kárba veszett. Szerencsésebben jártak el e tekintetben azok, akik a H.-re vonatkozó forrásokat összeállították és magyarázták: igy Warburton (On the divine legation of Moyses), de kivált Zoega (De obeliscis, Róma 1797), aki az ismeretes műemlékeken talált 958 képet hét csoportra osztotta, de magyarázatokba nem bocsátkozott. Bonaparte egyiptomi hadjárata alkalmával került napfényre a rosettei lelet, egy gránittábla, melyet bouchard francia mérnök ásott ki 1799., de mely szállítás közben az angolok kezébe esvén, jelenleg a londoni British-muzeumban van. A táblán háromféle irás volt: szent (papi), vagyis hieratikus, népies (demotikus), vagyis a nép által használt és görög. Az utóbbi megmondotta, hogy a tábla Ptolemaios Epiphanes idejéből való, kit Kr. e. 197. egyiptomi papok ünnepeltek s ezt az ünneplést három nyelven örökítették meg. S ezzel a H. kulcsa feltalálásához meg volt téve az első lépés. Összehasonlítva a három szöveget, először is csak egyes tulajdonneveket fedeztek fel. Silvestre de Sacy Chaptal belügyminiszterhez intézett levelében (Lettre au citoyen Chaptal) három tulajdonnevet hámozott ki (Ptolemaios, Arsinoe, Alexandros); a svéd Akerblad 1802. (Lettre r Silv. Sacy) már 10 nevet különböztet meg, mig az angol Young 1815. már felismeri az összes tulajdonneveket, 80 más szót és kisérletet tesz egy ó-egyiptomi ábécé felállítására. De mindezeket felülmulta a geniális Champollion (l. o.), aki azáltal találta meg a teljes kulcsot, hogy felismerte, mikép a H. vegyest állanak alfabetikus (fogalomfestő) és képleges elemekből. Champollin kizárólag királyok és királynők nevére támaszkodott és habár abécéje nem is volt még hézagok nélkül való, mindazonáltal bevált minden magyarázó kisérletnél. Szorgalmas kutatások alapján lépésről-lépésre haladva, végre elkészült az első nyelvtan (Páris 1836-41) és szótár (u. o. 1841-44), melyek szerzőjük halála után jelentek meg, de végre-valahára világos képet nyujtottak a H. rendszeréről és a bennök rejlő nyelvkicsről. Ezt a képet kutatásaikkal kiegészítették az olasz Rosellini, a németalföldi Leemans, a német Lepsius, az angol Birch és a francia de Rougé, kiknek nyomdokán virágzó irodalom támadt; de meg minden ország siet, hogy muzeumát ó-egyiptomi emlékekkel is kiegészítse.
A H. anyaga óriási, nem kevesebb, mint 2-3000 képből v. irásjegyből áll, melyeket 25 csoportba szokás összefoglalni. A 25 csoport képei a következők: férfiak, asszonyok, istenek és képzelt alakok, az emberi testnek tagjai; emlősök, még pedig részben házi állatok (ló, ökör, kos, birka, kecske, sertés, szamár, eb, majom), részben ragadozók (oroszlán, párduc, macska, elefánt, krokodil, orrszrvu); emlősök testének tagjai; madarak, a madarak részei; hüllők (béka, gyik, kigyó és teknősbéke), halak, izzóállatok, növények; ég, föld és viz; épületek és részeik, hajók és részeik, házi szerszám, temlomi edény, ruha és ékszer, fegyverek, gazdasági eszközök, fonadékok, edények (csuprok, kosarak, mércék), áldozati tárgyak, irószerszám, méréstani és vegyes alakok. Mindezen alakokkal elborítottak mindent, amihez csak hozzáférhettek; kőbe vésetten, fára festve, hol csak körvonalakban odavetve (lineáris módszer), hol homoruan kivésve, hol domborunak meghagyva és több szinüre festve (I. Setis sirja Biban el Melukban). Minél régebbiek a H., annál szebben vannak kivésve, megirva vagy kifestve; virágzásuk azonban a XVIII. dinasztia idejére esik. (Kr. e. 1000 körül). Erre egy kis hanyatlás következett, majd egy másodvirágzás a Psammetichok idejében s igy a teljes megszakadás. Ám ez az idő is elégséges volt arra, hogy akkora anyagot szolgáltasson a tudománynak, melyek feldolgozása, tekintettel a H..-kel foglalkozó munkaerők számára, határos a lehetetlenséggel. Mindazonáltal az egyiptologia terén rendkivül sok történt, amiről legjobban a párisi, londoni, edinburgi, berlini, pétervári, athéni, bulaki, bolognai, firenzei, római és más, gazdagabbnál gazdagabb gyüjtemények tanuskodnak. Az osztrák-magyar monarkiábangazdag egyiptomi gyüjtemény a bécsi, melyhez ujabban Rainer főhercegnek - mondhatni páratlan - több mint 100.000 darabból álló okirat és ősnyomtatvány, valamint papirusz-gyüjteménye csatlakozik (v. ö. Goldziher Ignác ismertetését a Budapesti Szemle 1894. évi folyamában). A H.-en kivül volt azonban az egyiptomiaknak még egy másik irásuk, a hieratikus (papi) irás, mely körülbelül olyan viszonyban áll a H.-hez, mint a nyomtatott betükhöz az irott betük. Egyébként az összes betüjegyek, mikkel a kulturnemzetek élnek, a hieratikus irásból fejlődtek ki, amennyiben Fenicián (Palesztinán) és Görögországon keresztül Rómába jutván, az összes ábécék csak az egyiptomi irásjegyeket variálják. Világosan látjuk ezt a fejlődést a H.-től a héber irásig a kert megjelölésénél. (1. ábra). A H.-ből megrövidítés utján még egy harmadik egyiptomi irásmód is keletkezett. ezt Herodotos enchorikus irásnak nevezi, de a tudós világ ezen irás elnevezésében alexandriai Kelemen után indult, aki demotikusnak hivja, bizonyára azért, mert ezen irták az ó-egyiptomiak leveleiket és mert maga a nyelvkincs, mely a demotikus irás emlékeiből egy évezreden által szólt, nem a H. klasszikus nyelve többé, hanem dialektus, melyet a nép használt, mig a maga körében szent nyelvnek megtartotta a H. nyelvét.
A H. irásának rendszere, amint az a piramisok és obeliszkek falairól elénkbe lép, nem kevésbé nehéz, mint maguk a H. Alapját egy 25 betüből álló ábécé képezi (főbb részeit l. a 2. ábrán), mely lényegében megegyezik a sémi abécékkel még abban is, hogy tulnyomólag mássalhangzókat fejez ki, a szó belsejében levő hangzót egyszerüen kihagyja, épp ugy, mint a héberben. Ha p. azt akarták irni: zod, csakis zd-t irtak. Minthogy azonban a betüjegyek nem voltak képesek a fogalmak óriási számát kifejezni, korán menekültek az egyiptomiak ugynevezett határozó jegyekhez (determinativum), melyek azután arra szolgáltak, hogy a névszónak igeszói jelentést adjanak. P. a »lőni« igét jelentette. Némely ilyen determinativum azután gyüjtő természetü: p. a veréb jegye mindazon szavaknál, melyek kicsinyet, gyöngét, beteget, nyomorultat és hasonlókat jelentenek, s ha igy a H. fejlődését figyelemmel kisérjük, azt látjuk, hogy az általában folytonos átmenet az ideografikus irástól a fonatikus iráshoz: a tárgy képétől a tárgy nevéhez. S ezek a fonatikus jegyek (amennyiben t. i. általában kiejtik őket) háromfélék: elsőrendüek (maga az ábácé), másodrendüek (egyéni determinativumok) és harmadrendüek (gyüjtő természetü determinativumok). Mindezeknek kombinációja azután a H. rendszerét oly változatossá tette, hogy a tudomány által szolgáltatott összes uj fogalmakat képes volt kifejezni. Csak a Ptolemaiosok alatt kuszálódik össze a régi rendszer, illetőleg képződik mellette még egy uj, melyben divattá válik, hogy a determinativum jegyét az általa közelebbről megjelölt fogalom kezdőbetüjével cserélgetik fel (akrofonikus irás).
Egész külön csoportot képeznek a H. sorában és itt csak teljesség kedvéért említendők azok a még eddigelé meg nem fejtett sziriai feliratok, melyek Hama, Haleb és Dseratisz városokban fordulnak elő s miket a jelen tudomány khittitikus H.-nek nevez a bibliai khetitákról, kiknek fővárosa volt a fentebb említett Dseratisz. (V. ö. Sayce, Transactions of the Society of biblical archeology, London 1882.)
A H. nyelvkincse és a nyelv szerkezete természetszerüleg az az eredmény, melyet a H. megfejtése mint kulcs és alap megelőzött és mely a tudományos világot az ó-egyiptomi életnek ismeretébe bevezette. Az idevágó kutatók nevesebbjeiről már megemlékeztünk akkor, midőn a H. megfejtőit felsoroltuk. De meg kell még említenünk a nyelvtanirók közül a következőket: Brugsch (Lipcse 1872), Le Page Renouf (London 1875), Levi (Turin 1880) és Erman (Lipcse 1880). Olvasókönyvet de Rougé adott (Páris 1868), a kopt nyelvet (tudományos téren a H. nyelvének tudásához fontos segédeszköz) Stern dolgozta fel rendszeresen (Lipcse 1880). A szótárirodalom terén impozáns jelenségek a következő művek: Brugsch (Lipcse 1867-68 és 1880-82), Pierset (Páris 1875). Mindezen kutatók nyelvtanai alapján a H. nyelvkincséről eléggé részletes képet vázolhatunk. Maga a nyelv jóformán csupa egytagu szóból állott és bár nem egészen maradt meg olyannak, középhelyet foglal el az agglutináló nyekvek (török, magyar) és az izolálók (khinai stb.) között. Nincsen olyan szerkezete, mint a ragozó nyelveknek, gyökei annyira primitivek, hogy névnek, cselekvésszónak és határozó-szónak egyaránt használhatók. Módok, idők és esetek bizonytalanok még, a cselekvés és szenvedés kifejezése is alig-alig megkülönböztethető; sokat, csaknem minden viszonyt viszonyszók segítnek kifejezni; szóval a H. nyelvének tana nem grammatika, hanem mondattan. A nyelv szerkezete valamivel tökéletesbült a demotikus nyelvben, igazi hajlékonyságát azonban csakis a kopt nyelvben, saját unokanyelvében érte el. A kopt nyelv a keresztény Egyitomnak nyelve és minthogy szókincse csaknem teljesen megegyezik az ó-egyiptomival, tudományos tekintetben megbecsülhetetlen segédeszköze a H. nyelvére vonatkozó buvárlatoknak. Ezeknek mestere, amennyiben a H. nyelvének a nyelvcsaládok keretébe való illesztéséről van szó, Benfey, aki már 1844. kimutatta, hogy a H. nyelve, habár korán elszakadt a nagy sémi nyelvcsaládtól, mégis hozzátaqrtozik és vele egyazon eredetü. A H. nyelvének kutatása azonban nagyszámu szakembernek folytonos tevékenysége dacára nincs még azon a fokozaton, hogy képesek volnánk az ó-egyiptomi nyelvek demotikus nyelvvé és viszont ennek kopt (alsó-, felső- és középegyitomi) nyelvvé való fejlődéséről akár világos képet nyerni, akár azt vázolni.
A H. irodalmáról, jobban mondva a H. nyelvén irt szellemi termékekről már világosabb képet nyertünk, még pedig ama nagyszámu emlék alapján, melyet szakértők kiadtak és magyaráztak. Az egész irodalomnak fő jellemvonása a teologiai szellem, mely annak minden termékét áthatja. Ez a szellem szól hozzánk a régebbi templomok (Abydos, Théba, Abu Simbal) és az ujabb szentélyek (Philae, Kom Ombo, Dendrah, Edfu, Esneh) falairól, ezt lehellik a sziklasirok, miknek feliratai a tulvilági élettel, a tulvilággal és különösen az elhunytak földi viselkedésének a tulvilágon való elbirálásával foglalkoznak. Ez az itélkezés meg van örökítve az ó-egyiptomiak halotti könyvében, melyet Lepsius már 1842. kiadott a legteljesebb (torinói) kézirat alapján. Benne az elhunyt maga beszéli el tulvilági sorsát és leirja az itéletet, melyben a tulvilágon részesült. A halotti könyv egyes részei nagyon régiek, a legelső dinasztiák korából valók, a későbbiek terjedelmesebbek, de kevésbé hitelesek; a legujabbak önkényes betoldásaikkal éppen nem megbizhatók. Ezen emlékeken kivül, melyekben az egyiptomiaknak a halhatatlanságra vonatkozó világnézete rejlik, rendkivül érdekesek és vonzók az egyes istenekhez intézett himniusok és énekek, melyeknek költői lendülete nem ritkán a zsoltárokra emlékeztet. A szorosan vett vallásos irodalmon kivül (bár a teologiai vonás minden ó-egyiptomi irott terméken észlelhető) érdekes csoportot képeznek a történeti emlékek (feliratok, dekretumok, naptárak), melyeknek alakja (amennyiben nem kőbe vésettek) a jellemzetes papirusz-tekercs, mely a Cyperus papyrus nevü növényből készült és melyet a kiadók és magyarázók rendesen felfedezőikről neveztek el. Ilyen a »Papyrus Harris« a londoni British-muzeumban, mely III. Ramses uralkodásának nevezetes eseményeit tartalmazza (London 1876).
A papiruszok profán irodalma talán a legérdekesebb. Vannak ott ősrégi, évezredes mesék (Neitaker, az egyiptomi hamupipőke; Anepu és Batau meséje, első részében József történetének változata); levélalakban előadott erkölcstani szemlélődések; bölcs Salamonra emlékeztető mondások (Papyrus Prisse, Páris 1857) és egy Ani nevü irnok elvei és velős mondásai. Tudományos kézikönyvek is fordulnak elő. Aránylag legtöbb a matematikai, fizikai és orvostani. Egy mennyiségtant a hikszosz-királyok idejéből Eisenlohr adott ki (Lipcse 1877); teljes orvostani kézikönyvet a róla elnevezett lipcsei papiruszból Ebers (1875), mig a Chabas által közölt Papyrus megique Harris az egyiptomiak büvészetének sommáját tartalmazza. Mindezen irodalmi emlékek hieratikus nyelven irvák, demotikus nyelven sokkal kevesebb a közlés, de modern szempontból szinoly érdekes, mint az eddig felsoroltak. Ilyen a Setna regénye (a bulaki papiruszból közölte Revillout, Páris 1877). A XXVIII-XXX. dinasztia krónikája (párisi papiruszból közölte ugyanaz), adásvételi és házassági szerződések (Rainer főherceg gyüjteményének 229. darabja) és ügyes-bajos okmányok. S igy a H. megfejtése lassankint fényes világot vet nem csupán Egyiptom politikai történetére, hanem a nép etnologiájára, magánéletére (egy szerelmes levél Rainer főhercegnél, 639. sz.) és családi viszonyaira. Ámde nemcsak Ó-Egyiptom történetét derítik fel a H., szerepök a héber és asszir történelem kiegészítő és (ami fő) ellenőrző kutfőié.
rendesen többesben: hierografa, szent fogalmak képleges ábrázolásai; maga az eljárás, melyet p. Egyiptomban külön papok végeztek és melyre másokat is csak titoktartás mellett tanítottak, hierográfia. Átvitten a. m. szent szokások leirása.
a. m. szentirás, titkos papi irás, kivált olyan összetétele a hieroglifeknek, melynek önálló értelme, jelentése van.
több görög iró: l. Bitinia, majd később Alexandria helytartója a III. és IV. sz. határán, aki Diokletiánt a keresztények üldözésére biztatta és ezen rendszabály igazolásául egy emlékiratot készített. - 2. H., eklektikus bölcselő, ki 450 körül Alexandriában élvén, összhangba akarta hozni Plato és Aristoteles bölcseletét. Két mű közül, melyet neki tulajdonítnak, alighanem egyik sem az övé. Az egyik kommentár Pythagoras arany mondásaihoz (kiad. Mullach, Berlin 1853), a másik egy kötet tréfa (Asteia, kiadta Korais, Páris 1812). Mindkettőt együtt kiadták Pearson (London 1655 és 1673), Needham) Cambridge 1709) és (legjobban) Asheton és Warren (London 1742). - 3. H., bizanci grammatikus Kr. u. 530 körül. Synekdemos név alatt összeszedte a bizanci birodalom városainak jegyzékét, kiadták Bekker (Bonn 1840), Tafel (Tübinga 1846) és Parthey (Berlin 1866).
a. m. egyházi kormányzat, a papi uralom alkata, l. Hierárkia és Egyházi szervezet.
a. m. szentbeszéd.
l. Hieroszkópia.
az amfiktiónok (l. o.) szövetségéhez tartozó államok követei, akik saját megbizóik részéről az áldozatot bemutatták. Minden állam egy-egy követet küldött, valamint kiséretül három pilagort. Amazt választották, ezeket kinevezték. Valószinü, hogy a H. eredetileg a delfii, a pilagorok a pilai amfiktioniához tartoztak és egyesítésükben a Demeter és Apollo-tiszteletet egyesítették. A H. gyülekezete szinedrion nevet viselt.