a formbachi zárda alapítója (1095), egy magyar királynak leánya lett volna. Egy 1100. kiadott okirat Tutát mondja nővérének, apjának pedig Hessot (Henriket), Formbach és Neuburg grófját. V. ö. Wertner, Árpádok 586-9.
(helytelenül Homeriták), a déli arab birodalom lakói; uralmuknak az abessziniak Kr. u. 529. vetettek véget. L. Szabeusok.
nemzetségének egyetlen ösmert tagja, Kese comes, 1237-ben vizsgálóbiró volt a pannonhalmi és drávaszentdemeteri apátságok közt folyt pörben.
(apantherosia), a teratologiának az az esete, midőn a himeknek különben meglehetős állandó száma kevesebb, mint amennyi rendesen lenni szokott.
(androeceum), a himek vagy porzók összesége a virágnak takaró részein (lepel, kehely, szirom) belül, rendesen kör vagy örv alakjában sorakozva. Ellenkezője a gynoeceum, vagyis anyakör, v. a termők köre.
(antherophyllia), Morren szerint a himgömbnek levéllemezzé való alakulása.
(hólyagos, lat. variola), oly általános fertőzésen alapuló s lázzal lefolyó betegség, melynél a bőrön jellegzetes, eleinte bibircses, későbben genyedő hólyagos kiütés fejlődik. A H. már az ókorban is a keleten, nevezetesen Khinában és Indiában ismeretes betegség volt, bizonyos, hogy az ind papok alkalmazták ellen az u. n. variolaciót (l. Himlőojtás). Európában legelőször a X. és XI. sz.-ban járványszerüleg Spanyolországban lépett fel s innen a betegség széthurcoltatott egész Európába. A középkorban rendkivül heves járványok alakjában dühöngött, hatalmasan megtizedelve a kontinens népességét. Még a XVII. s XVIII.sz.-ban is rettegett ellensége volt a lakosságnak. A XVIII. sz. vége óta megszünt az emberiség borzasztó csapása lenni az által, hogy az ojtásban fegyvert találtak hathatós védekezésre e szörnyü betegség ellen. H.-epidemiák olyan kiterjedésben és oly nagy halálozással azóta, hogy a legtöbb civilizált államban az ojtás mint kényszerojtás törvényileg elrendeltetett, többé nem fordulnak elő és a fiatal orvosnemzedék között van nagyon sok hazánkban is, aki valódi H.-t éveken át nem lát. A H. igen ragályos betegség; a ragály tulajdonképeni vivője azonban még nem ismeretes, legalább nem teljes biztossággal; valószinü, hogy ez is a bakteriumok közül való, bár Pfeiffer protozoonnak tartja. A ragály vivője a himlőhólyagban székel, legnagyobb fertőző képessége a genyedés kezdeti stádiumára esik, mig a kiütés kezdetén és a beszáradás időszakában nagyon csekély. A ragályozás direkt érintkezés, de valószinü, hogy a levegő utján is történik; történhetik indirekt uton is, ép emberek, vagy tárgyak által, melyeken a méreg tapad. Ugyszólva minden ember, kor-, nem- s fajkülönbség nélkül, fogékonysággal bir a betegség iránt; csak a gyermekkor első élethónapjaiban nem szokott fejlődni. De benne nem betegszenek meg azok, kik már egyszer kiállották, vagy pedig a védhimlőojtás által mentességre tettek szert. Fontos azon tapasztalat, hogy a H. legenyhébb alakja is nem ojtott egyéneken legsúlyosabban H.-t idézhet elő. A H. terhes nőnél a magzatra is átterjedhet; ez esetben vagy koraszülés következik be, vagy a magzat időre himlős kiütéssel, v. himlős hegekkel jő a világra. A valódi H. (variola vera) lefolyásában három főszakot szoktunk megkülönbözetni: 1. Lappangás- és előjelek; 2. virágzás; 3. a beszáradási időszakát.
A lappangási időszak a fertőzés megtörténtétől az első kóros tünetek jelentkezéséig tart; 3-14 napig, mig az u. n. előjelek szaka 2-4 napra terjedhet. Az ekkor észlelt tünetek felnőttnél a következők: általános rosszullét, bágyadtság, huzó fájdalmak a végtagokban, szorongás érzete a mellben s hevesi kereszttáji fájdalmak (ezen utóbbi tünet jellegzetes), láz, mely ritka esetekben rázó hideggel is kezdődhetik s 40-41 C°-ra emelkedik, bár átlaga a 39 fokot nem szokta tulhaladni; továbbá álmatlanság, félrebeszélés, sőt igen heves deliriumok is jelentkezhetnek; egyszóval minden tünet igen súlyos betegségre utal. Kiskoru gyermekeknél ezen időszakban nem ritkán ránggörcsök szoktak fellépni. Az előjelekhez tartozik a ritkán hiányzó fölpir (erythema variolosum rash), főképen a köldök táján, ritkán a törzsön, mely néha megmarad a kiütés jelentkezéséig, v. pedig csak órákig látható. A virágzási időszak maga három részből, a kitörés, a hólyagképződés s a genyedés szakából áll. A kitörési időszak 48 órán tul nem terjed; az arcon, törzsön s azután a végtagokon vörös foltok alapján csakhamar bibircses kiütés fejlődik, mely bibircsek ezentul tiszta savót tartalmazó hólyagocskákká változnak át. A hólyagcsa eleinte gombostűfejnyi, később lencsenagyságuvá lesz, mig végre félborsónyira nő meg. A hólyagcsa ezen kifejlődése 4-6 napot vehet igénye, ezentul bennéke zavaros lesz, genyedésbe megy át, a hólyagból genytüsző, pusztula fejlődik. Ezen a himlőre jellegzetes genytüsző közepén behuzódást, ugynevezett köldököt tüntet fel, sugarasan recézett s bennéke megszurásra csak részben folyik ki. A virágzási időszakban a genyedés bekövetkeztéig a kezdeti általános tünetek minden irányban visszafejlődnek, különösen a hőfok majdnem a rendesig száll alá, mig magának a genyedés bekövetkeztéig a kezdeti általános tünetek minden irányban visszafejlődnek, különösen a hőfok majdnem a rendesig száll alá, mig magának a genyedés időszakának jelentkezése a láznak ujabb emelkedésével köszönt be. Ezzel arányosan a többi tünetekben is ujra rosszabbodás áll be, annyira, hogy ezen rendesen 3-4 napra terjedő időszakban a betegség eléri súlyos voltának tetőfokát (Schwimmer). Ezen időszakban a genytüszők még nagyobbodnak, az arc felismerhetetlenségig megduzzad, a szemrések cssukvák, a bőr forró s óriási, leküzdhetetlen viszketés lép fel, mely leginkább oka az ezen időben tapasztalt nyugtalanságnak s izgatottságnak.
A beszáradás időszakában a hólyagok olyan sorrendben, amint fejlődtek, felpattannak s bennékük pörkké (crusta) változik, ezzel kapcsolatban a többi tünetek is javulnak. A beszáradás 6-8 nap mulva befejeződik s az egész bőr pörkökkel fedett felületet mutat (Schwimmer). Ezen pörkök 3-5 nap mulva leválnak, helyükön gyakran hetekig is vörös s ezentul elhalványuló heg marad vissza (ragya). A himlős kiütés a bőrön kivül előfordulhat még a torokban, a légzőszervekben, a szemen, stb. A valódi H. mindig igen súlyos bántalom, mely általában 15-30 % halálozással jár, de az egyéven alóli gyermekeknél ugyszólva mindig halálra vezet; némelyek szerint a halálozás ezen korban 60 %. A betegség szövődményei közül felemlítendők: gége- s légcsőgyuladás, rostonyás gégelob, torokdiftéria, tüdő- s mellhártyalob, lágyagykérlob. veselob, s nem ritkán a szem tönkretétele folytán vakság, stb. Az utóbetegségek közül felsorolandó: kelevénykór, genyvérüség, izületlobok stb. Mint a legtöbb fertőző betegség, ugy a H. is enyhébb s igen súlyos alakban jelentkezhetik. A betegség enyhébb fokát himlőcs névvel jelezzük (variola mitigata vagy variolois), mig az u.n. bárány-H. (l. o.), melyet sokan a H. legenyhébb nyilvánulása gyanánt fognak fel, a legtöbb gyermekorvos s véleményem szerint is teljesen önálló, a valódi himlőtől élesen megkülönböztetendő betegség. A himlőcsnél az általános tünetek enyhébbek s enyhébbek az elváltozások a bőrön is. A H.-ojtás elterjedésével a H. járványos megjelenésében módosulván, sokan a himlőcsöt ojtás által módosított valódi H.ek tartják (variola modificata), azon tapasztalatból indulva ki, hogy ojtott egyének valódi himlőben ritkán s többnyire enyhébben betegszenek meg. Kőrösi (aki Kritik der Vaccinations-Statistik cimü művével az ojtásellenesek és ojtáspártolók harcát ez utóbbiak javára döntötte el) szerint körülbelül ötször annyi a be nem ojtott himlőhalottak száma, mint a beojtottaké.
A himlő legsúlyosabb alakja az u.n. fekete H. (variola haemorrhagica, véres H.). A H. ezen alakja ugyszólva abszolute halálos; mint neve is mutatja, vérzések jellemzik, mely vérzések a bőrön foltok vagy vérkiömlések alakjában jelentkeznek, de vérzések a belső szervekben (tüdő, vesében stb.) is felléphetnek. Ezen alak néha egészen gyorsan már néhány nap mulva halálra vezet, valóságos vérdisszoluciónak alapján. Nincsen betegség, melynél az orvosi működésnek azon ága, melyet profilaxisznak nevezünk, oly fényes eredményre vezetne, mint a H.-nél. Jenner áldásos felfedezése, a védhimlőojtás, ezen betegséggel szemben valóban fényes diadalait aratja. A H. ellen tehát legsikeresebben az ojtással védekezhetni; az ojtás ép ugy, mint a betegség egyszeri kiállása mentességet kölcsönöz. A betegség kezelésénél a főbb elvek a következők: mérsékelten temperált (17-18 °C.) szoba, mely gyakran szellőztessék; tulmagas lázak gyógyszerek- vagy fürdőkkel csillapíthatók; szivgyengeségnél izgató szerek jönnek alkalmazásba. Esetleges komplikációknál a gyógykezelés azok természete szerint változik. Az orvosi működésnek fontos feladata torzító hegek fejlődését megakadályozni. E célból többféle eljárást ajánlottak, de egy sem tudja ezen feladatot teljes sikerrel megoldani. (Ilyen eljárások: a genytüszőnek felszurása 4-5 % légenysavas ezüstoldatba mártott aranytűvel: szublimát borogatások; olajos bekenések; Schwimmer karbolt, thymolt vagy jodoform kenőcsöt ajánl.) A heves viszketés ellen alkalmas hintőporokat használnak, kis gyermekek kezeit tanácsos vászonnal jól bekötözni, hogy a vakarást és a pörk leszakítását megakadályozzuk. A pörkök leválása után a beteg a szobát elhagyhatja.
A házi állatok közül H.-ben leggyakrabban juhok, ritkábban kecskék és sertések, csak kivételesen szarvasmarhák (tehenek) és lovak szoktak megbetegedni. Az ember és a különböző állatfajok H.-je között nem teljes az azonosság, miután a kölcsönös ragályozás csak nehezen és kivételesen sikerül. Valószinü nevezetesen, hogy az emberi H. egyfelől és a juhok H.-je másfelől önálló, egymástól függetlenül fellépő és terjedő kóralakokat képviselnek, mig más állatok H.-je ezek valamelyikével áll szoros rokonságban. A tehenek H.-e mindenki szerint szelidített alakja az emberi H.-nek. Juhok a betegséget természetes uton megfertőzött, beteg vagy a betegségen átesett, továbbá védőojtás következtében megbetegedett juhoktól és bárányoktól kapják; egyéb állatok hasonlóképen legtöbbször hasonfaju betegekkel való érintkezés következtében betegszenek meg. A betegségre jellemző bőrkiütés a fertőzés után 4-7 nappal fejlődik ki. Juhokon erős láz kiséretében az arcon, kivételesen a nemzőrészek körül, valamint a test egyéb tájain is, kerek vörös foltok jelennek meg, melyekből 1-2 nap alatt tiszta savóval telt hólyagok fejlődnek. Nemsokára a hólyag tartalma megvazarosodik, genyessé lesz, a hólyag teteje besüpped (köldök), végül pedig beszárad, a keletkezett var leesik és gyógyulás áll be. A gyuladás súlyossága szerint a bőr majd visszanyeri azelőtti simaságát, majd heg marad a hólyag helyén vissza. Az esetek szerint igen változó a fejlődő hólyagok száma; súlyosabb esetekben majdnem az egész test felületét borítják és egymással össze is folynak; máskor belsejökbe vérzés történik s ezért feketés-vörös szinüek (fekete H.). Utóbbi esetek többnyire elhullással végződnek. Hasonló a kecskék és sertések H.-je; utóbbi állatokon hólyagok leginkább csak a sertéktől nem, vagy csak kevéssé borított testtájakon fejlődnek, teheneken ezek egészen babmekkoraságig a tőgyön, főleg ennek bimbóin szoktak fejlődni, mindig csekély számban és enyhe lázas tünetek kiséretében; a tej eközben kevesebb, higabb és könnyebben alszik meg. Lovakon a hólyagok majd mindig csak a csüdhajlásban észlelhetők és a betegség szintén egészen enyhén szokott lefolyni. A betegek kezelése tisztántartásban, kielégítő táplálásban és esetleg a varaktól borított helyeknek szárító kenőcsökkel való bekenésében áll, mely utóbbi kezelés azonban juhok tömeges megbetegedésekor nem vihető keresztül.
Amely állat egyszer a H.-t kiállotta, az nem kapja meg többé a betegséget. E tapasztalat folytán a juhokat a bekövetkezhető súlyos megbetegedés ellenében azzal szokták megvédeni, hogy azokat fiatal korukban jóindulatu lefolyásu vagy mesterségesen beojtott betegekről szedett nyirokkal beojtják. Az ojtás a fülkagyló belső felületének vagy a farok alsó felületének bőrébe történik oly módon, hogy a nyirokba mártott ojtótűt a bőr felületes rétegeibe beszurják. 8-10 nap mulva szabályos hólyag fejlődik a beszurás helyén, melynek tiszta savós tartalma összegyűjthető és légmentesen elzárva később ojtónyirokul felhasználható. A védőojtás e módja megvédi a beojtott juhokat a későbbi fertőzés ellen s ennyiben megfelel tehát céljának; mindazonáltal nem pártolható azért, mert a beojtott állatokról más be nem ojtottak elkapják a ragályt, mely rajtuk a betegséget súlyos alakjában idézi elő. Tényleg oly országokban, hol az ojtás e módja divik, a H. évenként elő szokott fordulni, mig ott, hol az be van tiltva, p. Németországban, sohasem kerül észlelés alá. Máskor az ojtást a betegségnek kitörése után, már fertőzött állományokon végzik, a betegség terjedésének megakadályozása céljából, amidőn az ojtónyirkot az enyhébben megbetegedett juhokról szedik. Az ojtás erre a célra tényleg alkalmas s azért az 1888. VII. t.-c. felhatalmazza a hatóságot, hogy a H. kitörése esetén az ojtást elrendelhesse, fentartván azonban a tulajdonosnak a jogot, hogy juhait e helyett 10 napon belül levágathassa. A megbetegedett állatok, ugy mint a beojtottak is, elkülönítve zár alatt tartandók, mely csak az utolsó megbetegedéstől vagy elhullástól számított 45 nap mulva oldható fel. A betegek húsa és teje éppen nem, bőreik pedig csak szabályszerű fertőtlenítés mésztejbe áztatás) után hozhatók forgalomba. V.ö. Hutyra, Állatorvosi Belgyógyászat (1894).
(vaccinatio), oly orvosi művelet, mellyel emberen mesterségesen idézzük elő azon kórállapotot, melynek vaccina (tehénhimlő) a neve, azon célból, hogy szervezetét a valódi himlőbetegséggel szemben mentessé tegyük. 1796 máj. 14. Jenner angol orvos egy 8 éves gyermeket egy tehénhimlőben megbetegedett fejőleány kezéből vett anyaggal ojtott be. A tehénhimlő normális lefolyása után ugyanezen gyermek jul. 1. valóságos himlőméreggel ojtatott be, a gyermek mentes maradt. Ezen kisérletet 2 év mulva ismételték s 1799. Londonban az első nyilvános ojtó-intézet megnyittatott s az ojtás áldásos intézménye csakhamar az egész civilizált földön elterjedt. Legutóbbi évekig mindenütt az u. n. humanizált anyaggal történtek az ojtások, azaz a tehénhimló nyirkja emberre ojtva, mindig emberen tovább tenyésztetett s ezen humanizált anyag időről időre, önként támadt tehénhimlő nyirkjával felfrissíttetett; avagy a humanizált anyag ugyanily célból tehénbe visszaojtatott. A legujabb időben (igy nálunk Magyarországon is) a humanizált anyaggal való ojtás helyett az állati nyirkkal való ojtás (vaccinatio animalis) terjed el, azon célzattal, hogy az emberi nyirkkal történő ojtások esetleges veszedelmei bizton elkerültessenek. Az állati nyirkot, minthogy spontan támadt vaccina ritkán jő elő, humanizált anyagnak visszaojtása által nyerik s állatról állatra való továbbtenyésztése által állítják elő. Ezen állati anyag azonban időről időre humanizált anyaggal visszaojtás által felfrissítendő, mert különben elfajul (degenerál) s igy hatástalan lehet. A midőn emberi nyirkkal ojtunk, az ojtás karról karra történhetik, bár az emberi nyirk is igen könnyen s egyszerü eljárással hosszabb időre konzerválható, az állati nyirk előállításával ellenben külön intézetek foglalkoznak. Ilyen állati nyirktermelő intézet több van hazánkban is. Ezen intézeteket a belügyminiszter engedélyezi s ellenőrzi. Az ojtási művelet legcélszerübben ugy történik, hogy a két felkar bőrén alkalmas eszközzel - ojtótűvel - 1? cm. távolságban egymástól három-három helyen felületes karcolást ejtünk s ezen helyekre azután az ojtóanyagot enyhén bedörzsöljük. Természetes, hogy a midőn humanizált anyaggal ojtunk, szorgos orvosi vizsgálat kell, hogy megállapítsa az u. n. «törzsojtottnak» teljesen egészséges voltát, mig az animalis anyaggal történő ojtásnál az anyag ártalmatlan voltát külön egészségügyi intézkedések biztosítják. Az ojtás kivitelénél a legnagyobb tisztaságra, teljes antiszepsziszre kell törekedni. Sikeres ojtás esetén 3. napon az ojtás helye megvörösödik, közepén kis kerek göböcske, ennek tetején pedig 5. napon kis hólyagcsa támad. Ezen hólyag most napról-napra növekszik s közepén kifejezett behuzódást mutat; nyolcadik napon az «ojtási pusztula» eléri teljes kifejlődését. Ezen időn tul a hólyag viztiszta terméke zavarossá lesz, genyedésbe megy át, a környező piros udvar mindinkább nagyobbodik, néha az egész felkar bőre is megduzzad és evvel kapcsolatban láz is jelentkezik. 10-11. napon a helyi és általános tünetek engednek, a pusztula bennéke pedig száradásnak indul. 2-3 hét mulva a pörk leesik, heget hagyva maga után. Felemlítendő, hogy amikor az ojtási pusztula virágzásban van, ritkább esetekben a bőrön másutt is valóságos vaccina-hólyagok keletkezhetnek, nemkülönben más, de mindenkor jelentőségnélküli bőrkiütések is jelentkezhetnek, igy pl. csalány-kiütés, kanyarószerü foltos pir, stb. Igen ritka esetekben az ojtást azonban valóságos orbánc is komplikálhatja. Előfordul néha, hogy görvélyes gyermekeknél az eddig lappangva maradt görvélykór az ojtás által megjelenésében mintegy siettetik. Még mindig vitás a kérdés, vajjon humanizált anyaggal történő ojtásoknál a gümőkór (és görvélykór) mérge átojtható-e vagy sem. A gümőkorra nézve erre még egész pozitiv adatunk nincs, ami azonban átojtható, ez a bujakór. Különösen ezen utóbbi betegség átültetésének veszélyére való tekintetből elhagyjuk mindinkább a humanizált nyirkkal való ojtást.
Az ojtás legcélszerübben 3-6. élethó idejében hajtatik végre. Minthogy az ojtás kölcsönzötte mentesség bizonyos évek mulva elenyészik, célszerü második, sőt harmadik ojtást is végezni, valamint tanácsos himlőjárvány esetén mindenkit, ki ojtva nincsen, vagy valóságos himlőt ki nem állott, vagy kinél az utolsó ojtás már 5 év előtt történt, ujraojtani. Az ojtás által elért mentesség ugyanis 12 évnél hosszabb időre nem terjed ki; némelyek szerint 5-6 év, mások szerint 10 évig is eltart. Magyarországon is, mint sok más civilizált államban a védhimlőojtás mindenkire kötelező. Az első ojtás az első életévben, az újraojtás a 12. életévben eszközlendő (tényleges katonai szolgálatra bevonuló ujoncok harmadszori ojtásban részesülnek). Az ojtás ügyében az 1876. XIV. egészségügyi t.-c. rendelkezik, melynek 13. fejezetét az 1887. XXII. t.-c. módosította. Az ojtás körüli eljárás s adminisztrativ teendők stb. ügyében miniszteri szabályzat s több rendelet intézkedik. V. ö. Chyzer Kornél, Az egészségügyre vonatkozó törvények és rendeletek gyüjteménye (Budapest 1894).
A budapesti központi védhimlőojtó-intézet mint ilyen tulajdonképen megszüntettetett, de teendőivel 1874.nov.1-től kezdve Bókai János vezetése alatt levő pesti szegény-gyermekkórház bizatott meg. (Belügyminiszteri rendelet 1874. 41.679. szám.) Bókai János tanár halála után a belügyminiszter az intézet vezetésével továbbra is a Stefánia-gyermekkórház egyesületet bizta meg (1885). Az intézetet, mely évi állami segélyezésben részesül, a célból léptették életbe, hogy a tiszti főorvosok, kiknek különben kötelességében áll, himlőnyirk fentartásáról saját működésük területén gondoskodni, himlőnyirknak dijtalan küldéseért folyamodhassanak az esetben, ha himlőmagszakadás vagy elfajzás fordulna elő. Minthogy kivánatos, hogy legalább az első beojtások mindenütt az országban állathimlővel megkezdhetők legyenek, ezen intézet arról gondoskodik, hogy folyamodó törvényhatóságoknak és hatósági orvosoknak mindenkor állati nyirk bocsájtassék rendelkezésükre. Nálunk Magyarországon is a humanizált nyirkkal való himlőojtás mindinkább kiszorulván, az országos védhimlőojtóintézet humanizált nyirkot általában már nem is küld szét.
Frigyes Henrik, német zeneszerző, szül. a brandenburgi Treuenbrietzenben 1765 nov. 20., megh. Berlinben 1814. jun.8. A teologiáról állami ösztöndijjal tért át a zeneszerzésre, melyet Drezdában Naumannál tanult; II. Frigyes Vilmos Olaszországba küldte, hol első operáit előadták. Hazatérve 1795. Reichardt udvari karnagynak utóda lett; 1798 - 1801. Oroszországot, Norvégiát, Párist, Londont és Bécset látogatta. 7 operája közül a Fanchon (1804) a legismertebb, dalai közül az An Alexis cimü; vannak egyházi és kamarazeneművei is.