(lat.-ból) a. m. nyomoz; inquizitorius per, nyomozó per ellentében az accusatorius vagyis vádperrel; inquirens, vizsgáló biró.
(ang., ejtsd: inkvájri) a. m. nyomozás, vizsgálat; különösen valamely hatóság v. bizottság nyomozó eljárása meghatározott, a törvényhozás által szabályozandó kérdések felvilágosítása érdekében. Angliában az I. a parlamentben százados gyakorlatát képezi. A parlament által kiküldött bizottság (Commitee of I.) bárkitől, magánosoktól és hatóságoktól felvilágosításokat követelhet, s viszont mindenki kivánhatja, hogy a bizottság őt meghallgassa. A parlament mellett a kormány is ily bizottságot hi össze (royal commission of I.). L. még Enquęte.
(olasz) a. m. államinquizitorok, tagjaik száma szerint Dieci (tiz) néven is, 1310 óta a legfelsőbb igazságszolgáltatási hatóság volt Velencében.
(lat.) a. m. vizsgálat; inquisitio haeretica pravitatis, eretnekek felett itélendő törvényszék, melyet sanctum officium névvel is jelöltek; ama törvényszék, melyet a római szentszék az erenekek kipuhatolására, megrémítésére és kiirtására léptetett életbe. Már Nagy Theodosius és Justinianus császárok idejében kutatták egyes arra rendelt tisztviselők, vajjon megtartják-e mindenütt az államvallás rangjára emelt egyház szabálait és szokásait; azokat pedig, kik az ortodox egyháztól egyik-másik pontban eltértek, mint p. a manicheusok, egyházi és polgári büntetésekkel sujtották. Az egyházatyák közül különösen szt. Ágoston volt az, aki a donatistákkal szemben azt követelte, hogy ezek az eretnekek a szentegyház kebelébe, ha másként nem lehet, erőszakkal visszavezettessenek. 1184. III. Lucius pápa a veronai zsinaton már határozott rendszabályokat hozott az eretnekek ellen; III. Ince pápa pedig 1199-ben külön legátusokat (cistercitákat) küldött D.-Franciaországba, akik ott a tulsúlyra emelkedett valdensek és albigensek ellen a világi hatóság közreműködésével és segélyével szigoru vizsgálatot indítottak. A IV. laterani zsinat (1215) állandósította és a püspökök jogköre alá helyezte az I.-t és felelőssé tette a püspököket, hogy saját egyházi kerületükben az eretnekeket nyomozzák; a későbbi zsinatok pedig, nevezetesen a toulousei (1229) nagyban kiszélesbítették az I. hatáskörét. Az I. vagyon- és hivatalvesztésre itélte mindazokat, akik kimélettel viselkedtek az eretnekek iránt, s lerombolták azt a házat, amelynek gazdája menekülő eretneket befogadott. Maga a bünvádi eljárás titokszerüen folyt le. A vádlott előtt mind a vádlónak, mind a tanuknak neveit eltitkolták és ezeknek neveit még a jegyzőkönyvből is kihagyták. Ha a vádlott a reá fogott bünöket tagadta, ekkor az I. a vallomások kicsikarása végett a kinpadot (tortura) alkalmazta; ezt az uj vallatási eszközt IV. Ince pápa rendelte el először (1252) a világi jogból; de akkor még a világi hatóság porkolábjai hajtották végre a kinzást; nemsokára azonban IV. Orbán pápa egyenesen az I.-ra ruházta a tortura alkalmazásának jogát. Az I. által kiszabott büntetések kétfélék voltak: egyháziak és világiak. Az egyházi büntetések közé tartozott az interdictum, az egyházi átok (excommunicatio, l. Anatéma és Egyházi büntetések), a bucsujárások (l. o.) és a vezeklés. A vezeklés rendszerit abból állott, hogy az elitélt bünös a sanbenitóban (saccus benedictus, vezeklőing) vasárnaponkint egy nyaláb vesszővel megjelent a templomban avagy az I. törvényszéke előtt s ott magát megvesszőztette. Az ugynevezett világi v. polgári büntetések rendes módja a fogság volt. A börtön, melyet vade in pace-nak neveztek, szük és dohos helyiség volt, tetején apró nyilással, ugy hogy a fogoly jóformán immuratus, azaz befalazva volt. A béziersi zsinat (1246) egyébiránt valóságos befalazásra (l. o.) itélte a bünbe visszaesőket (relapsi), valamint azokat, akik a szt.-törvényszék előtt meg nem jelentek; ezeket egyébiránt későbbi időkben rendszerint tüzhalállal sujtották. A foglyokat kenyéren és vizen tartották, a fogság költségeit pedig maga az elitélt, avagy a község, esetleg maga az I. pénztára viselte. 1258 óta az illető földbirtokost marasztalták el a költségek megtérítésében. A vezeklő bünösöket gyakran láncra is verték, néha pedig gályarabságra avagy fegyházmunkára itélték az eretnekeket. Megemlítendő még a pelengérre való állítás, amikor a bünöst - bünének jelvényével a nyakán - a templom kapuja elé állították. Szokásban volt még a bünöst ünnepnapon szamáron utcahosszat végig vezetni és eközben folytonosan vesszőzni. Akit tüzhalálra itéltek, azt néha megelőzőleg mintegy kegyelemből megfojtották, másutt ellenben - kivált Spanyolországban - a büntetés fokozása céljából szalmakötegekkel előbb megpörkölték (l. Autodafé, II. 358.). Az 1179. egyházi zsinat azt határozta, hogy eretnek nem részesülhet keresztény temetésben. Később pedig még a holt eretnekeket is kiásták és elégették. IX. Gergely pápa kivonta az I.-t a püspökök hatásköréből és az ujonnan alakult domonkosrendre ruházta át (1232 és 1233).
E rend első székhelye Toulouse volt Dél-Franciaországban, ahonnan Narbonneba, Montpellierbe, Carcassonneba, Albiba és Cahorsba küldte tagjait, mig végre az egész országra kiterjesztette működését. Sok helyt a józan gondolkodásu nép ellenszenvvel, sőt gyülölséggel viselkedett az I. iránt. Narbonneban 1234., Avignonban 1242. támadta meg a nép az inquizitorokat, mig Carcassoneban a fölingerült tömeg ostrommal vette be az I. palotáját, nemkülönben a domonkosok kolostorát és az inquizitorokat a városból kiverte. Két év multán ezek azonban visszatértek. Bretagneban az I. sohasem tudta lábát megvetni, és Lyonban nem egyszer érte az inquizitorokat a nép dühe. Csakhogy a francia királyok IX. Lajos óta haszonlesésből pártfogolták az I.-t s 1312. kir. törvényszékké tették. A középkor vége felé az I. hatalma és befolyása lassacskán csökkent, de azért a reformáció még életben találta ezt az intézményt, mely az ellenreformáció alatt élte második virágzási korát. Igy Franciaországban is, ahol már I. Ferenc király gyönyörködött udvarával 1535. egy autodafében. Fia és utóda, II. Henrik alatt már sok helyen lángoltak a máglyák; II. Ferenc pedig a parlamentre ruházta a vallási ügyekben való itélő hatalmat (1551 nov. 11.). Igy keletkeztek az u. n. chambres ardentes (égő kamarák), melyek kisebb-nagyobb hatáskörrel fölruházva 1772-ig működtek. L. Chambre. - Olaszországban az I. már 1235. lépett életbe s különösen IV. Pál pápa alatt fejtett ki nagymérvü tevékenységet. Az olasz I. vérengző karja kiváltképen a szerencsétlen valdenseket sujtotta, kiket a nantesi ediktum és Károly Emanuel rendelete értelmében kimondhatatlan és végtelen szenvedések sora ért. A velencei köztársaság az I.-t az államhatalomtól tett függővé. I. Napoleon véget vetett Olaszországban az I.-nak, de VII. Pius pápa 1814. ujra életbe léptette a gyülöletes törvényszéket, mely azután az egységes Olaszország megalakulásáig fennállott és még nem oly régen (1852) egy Madiai nevü házaspárt azért, hogy az a protestáns vallásra tért át, gályarabságra kárhoztatott. Különben mai nap is fennáll az I. mint a Congregatio S. Officii (bibornokok kongregációjának) egyik osztálya. - Németországban a boszorkányok réme, marburgi Konrád tett kisérletet az I. meghonosítására 1231-1233., de a dühös nép agyonütötte. Mindamellett itt-ott mégis kigyultak a máglyák, nevezetesen a különben oly felvilágosodott, sőt eretnekséggel vádolt II. Frigyes (l. o.) alatt, ki azért türte az I. működését, hogy az eretnekség gyanuját magától elhárítsa. IV. Károly idején, ki a pápa befolyásának köszönhette trónját, teljesen meghonosodott az I., mely azután kiváltképen VIII. Ince pápa napjaiban volt a német földön nagy hatalom. Akkor irták Sprenger inquizitor és társa Krämer (Institor) a Hexenhammer (malleus maleficarum, boszorkánykalapács) művüket és Hoogstraten domonkosrendü főnök Kölnben a reformáció idejében is viselte az eretnekbiró cimét. Az I.-nak Németországban csak a reformáció ásta meg sirját. - Angolországban sem talált az I. kedvező talajra. Csak a XV. sz. utolsó éveiben működött hathatósan a lollardismus és Wiklif hivei ellen; a XVI. században pedig VIII. Henrik és Katolikus Mária idejében akadt dolga, de Erzsébet trónralépése véget vetett működésének. - Legborzasztóbban dühöngött az I. Spanyolországban, ahová Katolikus Ferdinánd vitte azt be az aragoniai nemesség tiltakozása dacára, de Ferdinánt állami jelleggel ruházta fel az I.-t és a saját hatalmának emelésére használta. Ő nevezte ki az eretnekbirákat s ő foglalta le az elitéltek vagyonát. Az 1480-iki toledói országgyülés határozata értelmében az uj törvényszék 1481. kezdte végzetes működését. Az első főinquizitor a kérlelhetetlen Torquemada Tamás volt és utódai 200 éven át működtek az ő szellemében. A XV. sz. volt a spanyol I. gyászos aranykora; a nép annyira megszokta az autodaféket, hogy ezekre mint valami nemzeti ünnepélyre készült, melyen különben az udvar is rendesen megjelent. Az aranyországból az I. az amerikai gyarmatokra és Németalföldre is átszármazott. V. Károly alatt csak Németalföldön legkevesebb 50 000 ember esett áldozatul az I.-nak; ez a vallásüldözés lett azután egyik oka annak a felkelésnek, mely a tartományok elszakadását vonta maga után. 1834. jelentek meg Madridban az I.-törvényszéknek hivatalos jegyzőkönyvei, melyek szerint 1481-1808-ig 34 658 ember halt el a máglyán; 288 214 pedig más büntetéssel, gályarabsággal avagy vagyon- és becsület-vesztéssel lakolt állítólagos eretneksége miatt. Az I.-nak Spanyolországban I. Napoleon 1808 dec. 4. kelt rendelete vetett véget. VII. Ferdinánd ugyan ujra életbe léptette, de már 1834. végképen megszünt. - Portugália is rémségesen szenvedett az I. alatt, főleg 1557 óta (amidőn II. Fülöp az országot Spanyolországhoz csatolta) s innen még Kelet-Indiába is átszármazott. Hatalmát Pombal miniszter törte meg, VI. János király pedig teljesen megszüntette.
Az osztrák tartományokban az I. 1232 óta szedte áldozatait. Magyarországban ellenben, noha vallási üldözésekben nem volt hiány, az I. nem talált kedvező talajra.
(lat.), az inquizició törvényszékének feje, l. Inquizició.
az a jelenség, mely bizonyos inaknak pillanatos megütésére, megkopogtatására hirtelen izomösszehuzódás alakjában nyilvánul.
l. I.
l. Becsomózás.
(arab), helyesen: in sá-Alláh, azaz: ha Alláh (ugy) akarja; minden a jövőre vonatkozó elhatározását e szavakkal kiséri a mohammedán ember. E csoportba tartozik Másalláh, helyesen: má sá-Alláh, azaz: amit Alláh akar, ahogy Alláh akarja; igy fejezi meg ki belenyugvását az isten akaratába.
(lat.) a. m. biztonságban.