lásd Elemi projekció-módszerek.
alatt azt az eljárást értjük, mellyel valamely löveget (ágyu, mozsár stb.) oly helyzetbe hozzák, hogy lövéssel v. hajítással a céltárgy eltaláltassék.
(tendencia), valamely cselekvény ama sajátsága, hogy egy bizonyos mintegy rajta kivüllévő, távolabbi cél elérésére van kiszámítva, néha azzal a mellékjelentéssel is, hogy ez a célzatosság (használtatik I. helyett) kissé el van burkolva. A belőle képezett irányzatos használtabb mint a főnév. - Tőzsdei nyelven az árfolyamok mozgalmának menete, iránya. Az I. lehet szilárd, lanyha, emelkedő, csökkenő stb.
Puskáknál a cső hátulsó részére alkalmazott célzó készülék, melynek magasabb v. alacsonyabb helyzetbe hozható bevágását a lövész a célgömbbel (légy) és a célba veendő tárggyal egy egyenes vonalba huzza. Lövegeknél az I. (Geschütz-Aufsatz) a cső hátulsó vége közelében levő csatornába dugható, a cső pedig a lövegtalp alkatrészét képező iránygéppel hozható a szükséges irányszögnek megfelelő helyzetbe. Igen nagy távolságra való lövésnél, továbbá indirekt lövés alkalmazásánál I.-ul a libella negyedlőt alkalmazzák, melynél a libella (szintező) egyik vége egy fokokra osztott negyedkör központjára esik, másik végére alkalmazott noniusával pedig azt a szöget mutatja, melyet a cső tengelye a vizszintes iránnyal képez.
a tüzérségnél az az altiszt, aki a lövegeknél a kiadott intézkedés szerinti célzást végzi.
város Guanajuato mexikói államban, 50 km.-nyire Guanajuatótól, 1797 m. magasban, vasut mellett, (1889) 15000 lak.
(l. a mellékletet), azok a látható jelek, amelyek az egyes szavakat vagy egyes hangokat szemünk elé állítják. Az I. feltalálása a legrégibb időkbe esik és egyidejü a rajzolás első kezdeteinek feltalálásával, melyeknek nyomára már a kőkorszakban is rá lehet akadni. A szorosabb értelemben vett I. alakjának a fogalomirás vagy az ideográfia tekinthető, amely a tárgyakat bizonyos jelek által állítja elénk és ekként közvetetlenül hat az értelemre. Ehhez tartozik aztán a tulajdonképeni képirás, amely csak az érzékeink körébe eső, megfogható tárgyakat állítja elénk és amely a képeket nagyon is megrövidítve v. egészük helyett csak egyes jellemző részeiket ábrázolja; továbbá a szimbolikus irás, amely nem érzékelhető tárgyak fogalmait érzékelhető tárgyakkal való hasonlóságuk alapján az utóbbiak képeivel állítja elénk. Ide tartozik mindenekelőtt az emlékirásul használt legrégibb hieroglifikus I. (l. Hieroglifok); továbbá a már Kr. e. a harmadik évezredben a khinaiak között elterjedt képirás, amelynek helyébe a lassanként mindinkább tovább fejlődő rövidítés utján végre egy még most is használatban lévő szóirás lépett, amelyben minden szónak külön jele van. Ezeket az egyes jeleket aztán a rokonhangzásu szók jelölésére kezdték alkalmazgatni és a fogalom közelebbről való meghatározása céljából ugynevezett csoportjegyet alkalmaztak (Rébusz-I.).
A LEGFONTOSABB IRÁSOK TÁBLÁZATA. (Az átirás [érték] nem magyarosan van adva, hanem nemzetközi nyelvészeti átirással {pl. sh = magy. s stb.}).
[ÁBRA] Ékirat
[ÁBRA] Japáni
[ÁBRA] Arab
[ÁBRA] Héber
[ÁBRA] Szankszrit
[ÁBRA] Bengál
[ÁBRA] Tibeti
[ÁBRA] Rúnák
[ÁBRA] Örmény
[ÁBRA] Orosz
[ÁBRA] A latin irás fejlődése
További fejlődésében a szavaknak jelek utján való ábrázolása a hang- vagy fonétikus iráshoz jutott, amely az egyes szóelemeket (hangokat) külön-külön jeggyel jelöli. Ez az I. lehet vagy szótag-I., amelyben egyes jegyek segítségével egész szótagokat jelölnek, vagy (betü-) hang-I., amely minden egyes, szót alkotó hangot külön jeggyel ábrázol. A régi hieroglifikus I.-tól a szótagiráshoz és innen a tiszta hangiráshoz már a régi egyiptomiak is eljutottak; általános használatba az utóbbi I. azonban csak a IX. sz. táján a feniciaiaknál jött, akik betüjegyeikkel (valószinüleg 22 ilyen jegyük volt) nyelvük minden szavát kifejezhették. A tudósok legjava az ékirásban (l. Khaldea) mezopotámiai találmányt lát, amely képirásból szótagirássá és a régi persáknál kezdetleges hangirássá önállóan fejlődött. A feniciai abécének a szótagok jelölésében az a sajátsága van, hogy csak a mássalhangzókat tünteti fel, a magánhangzókkal való kiegészítést pedig az olvasóra hagyja. A feniciai ábécé eljutott a többi szemita néphez is és csekély eltéréssel belőle keletkeztek az arámi-szir, a héber és arab ábécé, amely utóbbit aztán a persák, afghánok, hindusztánok és törökök is elfogadták. A régibb arámiszir ábécéből fejlődött Irán zend és pehlevi ábécéje, a régi szanszkrit ábécé viszont a páli és a legtöbb ind nyelv ábécéjének szolgált alapjául. Hogy a görög ábécé a feniciaiból van átvéve, az már a betüknek részben hasonló megnevezéséből is kitünik, továbbá a legrégibb görög betüjegyek alakjából s abból, hogy a görögben elő nem forduló feniciai mássalhangzókat a görögök magánhangzókul alkalmazták. Kitünik még ez abból is, hogy a görög ábécét, épp ugy mint a többi szemita ábécét, eleinte jobbról balra irták; később felváltva jobbról balra és balról jobbra (bustrophedón) volt szokás irni s csak aztán honosult meg a balról kezdődő I. A görög magánhangzók különbözősége okozta, hogy pontosabban jelölték meg az e és h hangokat, a hosszu é jelölésére a régi hehezetjelt (H) használván fel; a hosszu ó jelölésére pedig a rövid o-t alkalmazták, két vonást csatolván hozzá W. Még e fejlődés bevégződése előtt a latinok, etruszkok és más itáliai népek elkölcsönözték a görög ábécét. A legrégibb római ábécé 20 jegyből állott, amelyek közt még számos feniciai van (H, K, Q), és csak később bővítették a szükséghez képest más jegyekkel. A római ábécé utóbb az európai népek korábbi I.-módjait is kiszorította, igy p. a germánok ruháit (l. o.). A görög ábécéből fejlődtek később a következő I.-ok: a gót, az örmény, a georgiai, a kopt (Egyiptom) és a cirill (l. o.) a szláv népeknél. Az utóbbiból származott az orosz I., amelyet a délszlávok is használnak. A latin I. eredeti alakja az idő folyamán számos változáson ment át, igy p. különválasztották az u-t és a v-t; főként Német- és Angolországban az egyszerü V-ből W-t képeztek és igy két uj betü állott elő; a németek használatba hozták az ä-t, ö-t, ü-t. A könyvnyomtatás meghonosulása idejekor divatozó gót v. fraktur I.-t csak Németországban, továbbá részben Dániában, Svédországban és Finnországban őrizték meg; a többi országban a római antiqua betükhöz tértek vissza. L. még Paleográfia, Betük és Helyesirás.
a törvénykezésnek az a rendszere, mely szerint a felek közötti vitapontok fölött itélő biróság az előadás és a bizonyítási eszközök eredményének irásbeli állandósítása által nyeri a döntés alapját, ellentétben a szóbeliséggel (l. o.), mely szerint ezt az alapot a biróság és másrészt a felek, a tanuk és szakértők közötti közvetlen érintkezés képezi. Az I. és a szóbeliség közötti ellentét dacára az irásbeli feljegyzés a szóbeli eljárásban is nagy szerepet játszik, csakhogy ez a feljegyzés nem az említett alap előállítása végett, hanem más célra, p. a tárgyalás előkészítése, a biró és a tanuk ellenőrzése, vagy a per eredményének későbbi perben leendő felhasználása végett történik. Az I. és a szóbeliség ellentéte bizonyos összefüggésben áll az alaki és az anyagi bizonyítási jog közötti ellentéttel. Az irásbeli eljárásban ugyanis igen sok mellékkörülmény elenyészik, amely a biróság meggyőződésének képzésére befolyással lehet, p. a fellépő személyek jelleme, viselete, értelmisége, vagy a jegyzőkönyv mind e körülményekről legalább csak tökéletlen képet nyujthat. Ezenfelül a leirandó szavakat egész máskép kell mérlegelni, mint az élőszót, amelynek helyes felfogásáról az, aki beszél, könnyen és közvetlenül meggyőződhetik, aminél fogva a felek irásbeli előadása szükségszerüleg bizonyos formalizmussal jár, amelyet, mivel az ellenfélnél és a birónál való tudakozódás meg van nehezítve, könnyen fel lehet használni kitérő s az igazságot elpalástoló nyilatkozatokra. Mindez ellenkezik az egyes esetnek megfelelő szabad birói mérlegeléssel, és azért ha a bizonyítékok szabad méltatását a törvény elméletileg meg is engedi, ez a gyakorlatban többnyire mégis holt betü marad, ha az egyes eseteket a periratok és jegyzőkönyvek közvetítésével kell megitélni. Habár az I.-nek is vannak némi előnyei (igy nevezetesen az, hogy nem kell tartania attól, hogy a peranyag összehalmozása által a peranyag összezavartatik, amennyiben ha az iratok többféle dolgot is tárgyaznak, az olvasónak módjában áll, bármikor tetszése szerint az egyes dolgokat kiválasztani), éppen azért, mert össze alig egyeztethető az anyagi bizonyítási joggal, azzal, hogy az egyes eset tényállásáról birói meggyőződés képeztessék: az I. a perjogban mindinkább tért engedni kénytelen a szóbeliségnek. Magyarországban az I. mindeddig a rendes polgári perekben áll még fenn az 1868. LIV. és az 1881. LIX. t.-cikkek alapján (pertári eljárás, jegyzőkönyvi eljárás), valamint a váltóperekben az 1881. évi 2851. sz. igazságügyminiszteri rendeletnél fogva. Legujabb törvényhozási előkészületek arra engednek következtetést, hogy az I.-et ezen a téren is a szóbeliség fogja felváltani. A perenkivüli eljárásban, különösen örökösödési, telekkönyvi, végrehajtási ügyekben, ahol kevésbé van szó vitás ténykörülmények bizonyításáról, és ahol a fősúly a jogviszonyok, jogügyletek és jogszerző tények megállapításán fekszik: az I. rendszere mellőzhetlen és itt annak megingatását meg sem kisérlik.
(ném. Schreibschrift, Kanzleischrift), a könyvnyomdászatban az a dült betüfaj, mely a szép formáju kézi irást utánozza. L. Betünemek.
(Silvanit), monoklin rendszerü arany-ezüst tellurid, kristályai vagy tűs, vagy lemezes rovátkos idomuak, egy síkba sorosan elhelyeződve az iráshoz hasonlítanak, honnét nevét is vette. Szine világosszürke, fehéres, néha sárgás (Gelberz), faragható lágy; K. 1,5-2 m. Töm. 7,9-8,3. Erdélynek egyik nevezetes érce (Offenbánya, Nagyág), hol a többi tellurércekkel, quarcittal, pirit, szfalerit, tetraedrit, rodochrosit és termésarany társaságában teléreket képez; használják arany és ezüst előállítására.