(lat. blasphemia, crimen blasphemiae), az Isten és a keresztény vallási tisztelet tárgyainak sértő szándékkal történt lealacsonyítása. A régibb és az ujabb felfogás között két lényeges különbséget állapíthatunk meg. A régi felfogás a büntett tárgyául magát az Istent tekintette s az aránytalanul súlyos büntetések a megsértett istenség kiengesztelését célozták. Az ujabb felfogás szerint emberi cselekmény az Istent nem sértheti, Isten emberek védelmére nem szorul, a jogvédelem tárgya nem az Isten, hanem az állampolgároknak vallásos érzülete, mely a vallásos tisztelet tárgyainak megsértésén méltán megbotránkozhatik. Mig továbbá a régi felfogás csak a keresztény vallásra volt tekintettel, ma a jogegyenlőség követelményekép az elismert hitfelekezetek tagjainak vallásos érzülete egyaránt jogvédelemben részesül. Az I. büncime helyébe a vallás elleni büncselekmények (l. o.) léptek. Hazai régibb törvényeink szerint az I. tárgyát főleg az Isten, a boldogságos Szüz Mária és az Isten szentjei képezték. Törvényes büntetés első és másodízben testi fenyíték, harmadízben halál pallossal v. kövezéssel, a körülményekhez képest súlyosbításokkal (nyelv, kéz levágása, izzó fogókkal való szaggatás, a bünös testéből szijvágás); ujabb időkben - a btkv életbeléptéig - a biró belátása szerint kiszabandó szabadságvesztés-büntetés. Az egyszerü, a nép között annyira szokásos káromkodás az I. fogalma alá nem esett s enyhe büntetésben részesült.
l. Lóhere.
(növ., Isten kegyelmefű, kegyelemke, kegyelemfű, Isten haragja, Diószegi szerint, innyujtófű, csikorgógű, csikorka, Gratiola L.), a tátogatók füve, 20 faja a mérsékelt éghajlat alatt, hazánkban csak egy nő. Levele átellenes, a tövéből magános fehéres kétajaku virága nő, tokgyümölcse tojásdad, sokmagu. A G. officinalis L. többnyári fű, vizenyős helyet szeret. Európától Szibéria D-i részeig a Dsungár-földön, sőt É.-Amerikában is nő. 3-4 dm. magas, levele lándsás, fürészelt, virága hosszunyelü, fehér vagy pirosas. Szagtalan levele nagyon keserü, azután sokáig erős maró. Tartalma a gratiolin (C20H34O7), kristályosítható glikozid, továbbá az alaktalan, undorító keserü gratiosolin. Füve erős hashajtó; az altest fájdalmai, sőt szellemi baj ellen használják, de jócskán véve könnyen mérgező lehet.
l. Dei gratia.
a világító hold; a kis gyermekeket ámítják vele, l. még Holdfű.
(növ.), l. Libatalp.
(növ.), l. Rezeda.
a magyar nép szólásában a. m. villám, amelyet népünk még isten haragjának is nevez. Az ezen szólások alapját alkotó mitologiai képzetről l. Égi háboru. - I. mint ásvány, l. Belemnitek.
(regnum dei), bibliai fogalom különféle értelemben és pedig jelenti: 1. az univerzumot, 2. Izrael népét, 3. a messiási uralmat, 4. a keresztény egyházat, 5. a kiválasztottakat, 6. a mennyországot.
(flagellum Dei). A nyugati legendákban Attila nevéhez csatolt jelző, később cime, melyet magának tulajdonít s végre Attila személyesítése. Legelébb szt. Lupus troyesi püspök VIII-IX. sz.-ban készült legendájában fordul elő, hol a püspök kérdésére Attila ezt mondja: «Ego sum Attila, rex Hunnorum, flagellum Dei» (Én Attila vagyok, a hunnok királya, isten ostora). A galliai legendák szerint azonban már előzőleg I.-nak nevezte Attilát egy a katalauni ütközet előtt elfogott champagnei remete. Az itáliai hagyomány szt. Benedeknek tulajdonította ezen elnevezés feltalálásának dicsőségét, de már szt. Geminius modenai püspök legendája Attila szájába adta a magát isten szolgájának nevező püspökkel szemben ezt a nyilatkozatot: «Si tu es servus Dei, ego sum flagellum Dei» (Ha te isten szolgája vagy, én isten ostora vagyok). A magyar krónikák szerint maga Attila neveztette magát alattvalóitól a hunnok királyának, a földkerekség félelmének és I.-nak. Thierry szerint (Attila-mondák, ford. Szabó k., 16. s köv. l.) az elnevezés bibliai eredetre vezethető vissza s román népektől származik, kik Attilában összpontosították a népvándorlás borzalmait s eszményképét az I. fogalmában állították maguk elé. Valószinü azonban, hogy a nyugati népek csak átvették a hunnoktól, mint felfogásukba illő kifejezést, de talán egyenesen magától Attilától származik. Dsingiz khán is azt mondta a bokhariaknak, amit a legendák mondatnak Attilával: «Kérditek, ki vagyok én, hogy ily módon beszélek hozzátok? No hát tudjátok meg, hogy én I. vagyok. Ha nem vétkeztetek volna, isten bizonyára nem küld vala ide a ti büntetéstekre» (Vámbéry Á., Bokhara tört. I. 152.). A magyar népmondák hasonló szavakat adnak a németektől elfogott Lél vezér szájába: «Mi a mennybeli isten boszuja vagyunk, kiket a ti ostoraitokul rendelt» (Thuróczi, Chron. Hung. II. 25.). Ezek azt mutatják, hogy az elnevezés a turán népek szellemében gyökerezik s mivel képzelni sem lehet, hogy Dsingiz khánnak legkisebb tudomása is lett volna arról, miféle jelzővel illették a nyugatiak Attilát, föl kell tennünk, hogy az I. ősrégi hagyományos jelzője a turán hódítóknak, melynek eredete arra a felfogásra vezethető vissza, hogy a hódító egy felsőbb hatalom sugallatára cselekszik, az ruházta rá a hódítás jogát s aki ellentáll, egyenesen az isten ellen vétkezik.