l. Alkoholizmus és Részegség.
v. juhszalag (növ., Clematis L., venike, azaz venyige), a boglárkafélék többnyári füve, felfutó félcserjéje vagy cserjéje; levele átellenes, többnyire hármas v. szárnyalt, a levél nyele kacskaringódzó; virága magános vagy bogas; kelyhe szines, szirma nincs, gyümölcse egymagu, magalaku, a tetején a bibeszál maradandó, pelyhes s az árvalányhajra emlékeztet. Mintegy 100 (hazánkban 5) faja a mérsékelt éghajlat alatt nő, több faja kerti virág. Az I. génuszának fajai termetre nézve nagyon eltérők. Az I. szó csak a felfutókra illik; a kékvirágu Clematis integrifoliát L., vagyis gyalog I. réti füvet vércsefűnek vagy vércsevirágnak nevezik. A fehérvirágu C. recta L. kórót lótormának vagy palackafűnek v. erősfűnek (Feuerkraut) nevezi. Égető csipős, gyakran hólyaghuzó mérges nedve van; füve meg a virága officinális. A C. Flamula L. Európa D-i részének, különösen a mediterrán flórának lianá-ja, a magyar és horvát tengerparton is gyakori. Virága jó illatu. Olyan mérges mint az előbbi, kertben felfutó disznek ültetik. Hazánkban legismeretesebb a C. Vitalba L. (vad venike, fehér venic), kerítésen, főleg szőllőgáton gyakori. A fákra is, mint vadszőllő, magasan felfut s némelykor tetemes vastag. Valamennyi része, kivált a levele, égető csipős, a bőrön könnyen hólyagot vagy sebet okoz. Hársa kötözőnek jó. A C. Viticella L., C. Viorna L., C. glauca Willd., C. Virginiana L., C. cylindrica Sims, C. patens Moor et Dne, C. lanuginosa Lindl. és C. florida Thunb. kerti falon v. oszlopon felfutó lombdisz. A C. Viorna észak-amerikai, 3-4 méternyire felfut; biborlila virága 2,6 cm. hosszu. A C. patens kék virága 8 cm. átmérős, Japánból ered. A kertben gyakori C. Viticella virága kék; Európa D-i részén, a Kaukázusban és Kis-Ázsiában vadon nő. A C. lanugilosa világoskék virágának átmérője 13 cm. A kerti I. egymással hibridálódik, s ezzel a megkülönböztetésök még jobban bonyolódik. V. ö. Hartwig és Heinemann, Die Clematis (Lipcse 1880); Kuntze O., Monographie d. Gattung Clemotis (Berlin 1885).
(növ.), l. Élősködő.
(növ.), l. Boglárkafélék.
(planta scandens, felfutó növény, kacsnövény), általában vékonyabb és gyengébb száru, magasra nyuló növény, mely egyenest megállani nem bir, hanem bizonyos módon v. bizonyos szervek segítségével idegen tárgyakra fut, támaszkodik v. csavargódzik. Az I. lehet fűnemü v. fás. A folyóka, kabakbogyó, komló, paszuly, hajnalka fűnemü; a lonc, szőllő, iszalag, borostyán fás. A meleg tartományok fás I.-ét közönségesen lianák-nak nevezik. Az I. főleg a tropikus vidéken sok, a mérsékelt és hideg vidéken nagyon fogy v. egy sincs. A magyar a pars pro toto alapján egy I.-t kiválóan iszalagnak (l. o.) nevezett. V. ö. Darwin Ch., Movements and habits of glimping plants (London 1875).
(növ., Lygodium Sw.), a Schizaeaceák csavargódzó harasztja, mintegy 30 faja K.-Indiában, Uj-Hollandban és tropikus Amerikában terem. Lombja szárnyalt és szárnyasan füzött, levele nyelével csavargódzik. A L. Volubile Sw. K.-indiai, mintegy 2 méter hosszu nyelét széthasogatják és kosarat fonnak belőle. A. L. microphyllum R. Br. és circinatum Sw. fajból a Molukki szigeteken szirupot kapnak s ugy használják mint a Vénushajét Európa D-i részén. A L. volubile meg a L. flexuosum Sw. K.-Indiából, továbbá a palmatum Sw. É.-Amerikából, szalon- és oszlopdisznek, vagy virágvederben stb. nagyon illendő.
(prolapsus), l. Előesés.
általánosan a folyóvizekből kivált ama legfinomabb üledék, melynek egyes szemcséi nemcsak szabad szemmel nem különböztethetők meg, hanem még ujjaink közt szétmorzsolva sem érezhetők. A durvább, érdesebb I.-ot megkülönböztetésképen sanknak kezdik egyes műszaki iróink nevezni. Kényszerüségből azonban a nagyobb folyóvizek összes hordalékát (l. o.), tehát a feneken csusztatott fövenyt és homokot is, az I. elnevezés alá foglalják néha; aminek egyik oka abban is rejlik, hogy éles határt nem lehet a különféle osztályok között vonni.
az oly piszkos, zavaros eső, melynek vizében sok a benne lebegő ásványi anyag. Ez mint porfelhő lebegett a légkörben és az esőviz verte le. Akárhányszor vulkáni kráterből kitörő igen finom hamura vezethető annak eredete vissza. A hamut ugyanis felkapta a szél, elvitte nagy messzeségekre s ott az esővel került a földre.
oly gödör v. árok, melynek célja lejtős területeken, kivált szőllőknél, a záporesők alkalmával keletkező iszapot felfogni. A felfogott iszap az eső folytán keletkezett vizmosások betöltésére szolgál.