az Árpádok korában több magyar ur és főpap neve: 1. J., bakonybéli apát volt III., egy másik pedig IV. Béla idejében. Ez utóbbi 1256. perdöntő párviadalban nyerte vissza Dénes comestől Endréd földjét. - 2. J., 1280-ban csázmai prépost, pápai káplán és a kánon-jog doktora volt. Kiközösítette a verőcei és lipovai lakosokat, kik nem akartak tizedet fizetni. - 2. J., 1252-ben dömölki apát. - 4. J., mezősomlyói Ágoston-rendi prior az Ottokár ellen való háborukban szónoklatokkal lelkesítette a magyar sereget s ezzel elősegítvén a győzelmet, IV. László jutalmul megerősítette kolostorát az V. Istvántól 1270. nyert malom birtokában. - 5. J., nyitrai püspök volt 1232.; már 1225. választott esztergomi érsek lett, de a pápa nem erősítette meg. Midőn Róbert érsek interdiktum alá vetette Magyarországot, 1234 jan. 14. ő is megesküdött, hogy a maga részéről megtartja a magyar állam és egyház közt a beregi erdőben kötött szerződést, remélve, hogy a király is megtartja azt. 1241. résztvett a mongolok ellen való hadjáratban és a sajói csatában esett el. Benedek vértanu barlangja fölött 1220. ő alapította a bencések skalkai apátságát. - 6. J., 1278-86 közt szepesi olvasókanonok és szeper-olaszii plébános volt. 1283. nagy fénnyel látta IV. Lászlót, javainak korábbi feldulóját, ki ezért Becsfaluval ajándékozta meg őt és testvéreit. 1295. szepesi püspök lett. III. András idejében követségben járt Németországban. - 7. J. sárospataki plébánost a tatárok 1241. fogságba hurcolták. - 8. J. érseki helyettes szentelte föl 1296. a pozsonyi minoritáknak a boldogságos szüz tiszteletére emelt templomát. - 9. J., várad-hegyfoki prémontrei prépost, 1295. jelen volt a rákosi országgyülésen s ő foglalta irásba azt a tiltakozást, melyet a nemesség és papság Gergely esztergomi érsek királyellenes viselkedése miatt a pápához intézett. - 10. J., zirci apát, 1298. a pápa megbizásából kiközösítette az esztergomi János-vitézeket, kik szent András ó-budai egyházát földig lerontották. - 11. J., két borsodmegyei főispán neve. Az első Kálmán királyt 1108. elkisérte Dalmáciába; a másik 1284. volt borsodmegyei főispán s kir. főlovászmester; Ponit fia, Bors vezér családjából származott. Erzsébet királynét fia, IV. László ellen ingerelte s midőn 1286. a király őt e miatt megfosztotta nemrég nyert berzencei és királycsehi javaitól, az ellene küldött királyi tárnokot lefejeztette és királycsehi helységét feldulta. - 12. J., váci püspök volt 1213-tól. III. Honorius utóbb vizsgálatot rendelt el ellene. - 13. J., prenestei püspök és bibornok, l. Pecorari Jakab.
(ném. Jakob, franc. Jacques, ang. James, olasz Jacopo, spany. Jago és Jayme), több fejedelem neve:
1. J. (I.), a Hódító, Aragonia királya 1213-76., II. Péter fia, 30 győztes csatát vivott a szaracénokkal, elfoglalta Mallorcát és Valenciát és bölcsen kormányozta országát. Türelemmel viselkedett a máshitüek iránt és megóvta függetlenségét a pápai székkel szemben. Aragonia törvényeit összegyüjtötte, fölvirágoztatta a kereskedelmet, a hajózást, a tudományokat, a költészet s megirta végül önéletrajzát. Országát fiai között osztván föl, nagy zavarokra szolgáltatott okot. V. ö. Tourtoulon, Jayme Ier le conquérant (1863-67, 2 köt.); The chronicle of James I., king of Aragon, written by himself (ang. Forstertől, London 1883, 2 köt.); Swift D., The life and times of James I. (Oxford 1894).
2. J. (II.), az Igazságos, Aragonia királya 1291-1327-ig, III. Péternek második fia. 1285-től fogva Sziciliának, 1291 óta pedig, III. Alfonz testvérbátyja halála óta, Aragoniának királya. Hogy az egyházzal kibéküljön, Sziciliáról az Anjouk javára lemondott, sőt midőn a sziciliaiak öccsét, Frigyest választották meg utódjának, az Anjouk érdekében azzal 1296-99. háborut is viselt. Később Szárdinia szigetét hódította el Genovától. A nemesség tulnyomó hatalma ellenében a papságra és a polgárságra támaszkodott. A Targonában kelt törvény értelmében 1319. Aragoniát, Valenciát, Barcellonát és Mallorcát a saját jogara alatt egyesítette. A trónon fia, IV. Alfonz követte.
3. J. (I.), 1603-25-ig Nagy-Britannia és Irország királya, mint Skócia királya 1567-1625. VI. J., Stuart Mária és Darnley Henriknek a fia, szül. Edinburgban 1566 jun. 19., meghalt 1625 ápr. 8. Atyjának megöletése és anyjának Skóciából való elüzetése után a felkelő nagyok egyéves korában skót királynak koronázták. Kiskorusága alatt rokonai vitték a kormányt: Murray, Lennox és utoljára Morton, miközben J. durcás és szeszélyes ifjuvá nevelkedett. 1578., legalább névleg, maga vette át a kormányt és rokonszenvvel viseltetett a katolikusok iránt, de attól tartván, hogy ezáltal az angol trónra emelt igényei füstbe mehetnének, nemsokára felhagyott e hajlamaival. Mi több, angol fogságban szenvedő anyját is sorsára hagyta és 1586. Erzsébet angol királynővel Berwickben oly szerződést kötött, melynek értelmében ez trónját neki biztosította, egyuttal pedig 5000 font évi dijat utalványozott J.-nak. Ezek után anyja kivégeztetésének hire sem sodorta ki passziv szerepéből, 1589. pedig a protestáns Anna dán hercegnőt vette nőül. 1603. érkezett meg végre a várva-várt pillanat, amidőn az angol és ir trón Erzsébet halála után J.-ra szállott. Uralkodása azonban elejétől végig szerencsétlennek mondható, minek főoka a királyi hatalomról táplált tulhajtott nézeteiben keresendő. Midőn trónra lépett, az anglikánus protestánsok, a preszbiteriánusok és a katolikusok egyaránt melegen üdvözölték, de valamennyien csalódtak benne. A parlamenttel is meggyült J.-nak a baja. Az I. parlament (1604) szigoru rendszabályokat sürgetett a katolikusok ellen, melyeket azonban J. csak a «lőpor-összeesküvés» után, félelemből léptetett életbe. Midőn azután a parlament J.-nak kedvenc tervét, az angol-skót uniót elvetette, a gyülést feloszlatta. Szintugy tett a II. (1610) és a III. (1614) parlamenttel, részben mert királyi prerogativ jogai avagy kegyencei ellen kikeltek, részben mert pénzbeli zavarán segíteni vonakodtak. Mig Cecil Róbert (Salisbury gróf) vezette a külügyet, ez az Erzsébet királynő által kijelölt kerékvágásban haladt. Anglia szövetségese maradt a protestáns hatalmaknak és J. leánya, Erzsébet, V. Frigyes pfalzi választó-fejedelemnek, a protestáns unió fejének lett nejévé. Salisbury halála (1612) óta azonban J. kegyencekre hallgatott, hol Somerset grófra, hol Villiers György, azelőtt ellenzéki képviselőre, kit J. annyira megkedvelt, hogy Buckingham hercegévé tette (l. o.). Ők ketten azután a katolikus Spanyolországgal terveztek szövetséget és ennek az iránynak esett áldozatul Raleigh is (l. o.); ezen uj politikai irány értelmében a cseh trónjáról elüzött Frigyes királyt és nejét is cserben hagyta koronás apósa. E politika azonban nagy elégületlenséget támasztott és a IV. parlament (1621) keményen kikelt különösen Buckingham ellen, J.-ot pedig arra kényszerítette, hogy földönfutó vejének pénzt és hadat küldjön. Midőn hire járt, hogy Buckingham a walesi herceg kiséretében személyesen rándult Madridba háztüznézni, a közingerültség még nagyobb fokra hágott. Buckingham szerencséjére azonban a spanyol királyi család a walesi herceget kikosarazta, mire Buckingham, hogy a parlament haragja elől meneküljön, a francia Henriette-tel jegyezte el hamarjában a trónörököst. Ilyenformán J. a külügyi politikában éppen ugy engedni volt kénytelen a parlamentnek, amint kedvencét, Bacon kancellárt (l. o.), elkövetett visszaélései fejében elbocsátani volt kénytelen. Sokszor emlegették utóbb, hogy fia, I. Károly, annak a viharnak esett áldozatul, melyet J. vetett. A parlamentben megtestesült alkotmányos nemzeti szellem és a korona közötti ellentét végzetessé vált J. utódjára.
4. J. (II.), Nagy-Britannia és Irország királya, I. Károly másodszülött fia és az előbbinek unokája, szül. 1633 okt. 24., megh. St. Germainben, Páris mellett, 1701 szept. 17. Trónralépte előtt a yorki herceg cimet viselte. 1646., az angol forradalom kitörése után testvéreivel együtt a parlament fogságra vetette. 1648. Hollandiába s innen Franciaországba menekült. 1652. mint önkéntes harcolt Turenne seregében; 1655. el kellett hagynia Franciaországot, mire brit és ir menekültek élén, Condé és Don Juan alatt, Turenne ellen fordította fegyverét (1659). Amint a Stuartok megint Angolország trónjára kerültek, II. Károly király J. öccsét tengernaggyá és a brit hajóhad fővezérévé nevezte ki. 1665 jun. 13. fényes tengeri győzelmet vivott ki a hollandok fölött, 1672 jun. 7. pedig Southwold mellett küzdött De Ruyter admirál ellen, mely csatában mindkét fél magának tulajdonította a győzedelmet. Miután J. első neje halála után a katolikus vallásra tért és 1673. a katolikus Máriával, modenai hercegnővel kötött ujabb házasságot, az ellenzék kivitte, hogy állásáról le kellett mondania. A katolikusok állítólagos összeesküvése miatt támadt ingerültség elől 1679. Brüsszelbe menekült, ahonnan azonban a parlament engedelmével nemsokára Skóciába tette át lakóhelyét. Károly halála után (1685) J. foglalta el az angol trónt s noha megfogadta, hogy a nemzet szabadságait és a törvényeket tiszteletben fogja tartani, nemsokára oly intézkedéseket tett, melyek a korlátlan uralom és a katolikus egyház helyreállítására céloztak. Az általános elégületlenség közepette Monmouth herceg, II. Károly természetes fia lépett föl trónkövetelőnek. Kisérlete azonban nem sikerült: a vérpadra került s Jeffreys főbiró sommás uton néhány hét alatt 300-nál több felkelőt végeztetett ki. Az angol nép zöme némi türelemmel nézte a zsarnok uralmát, mert nem lévén a királynak fiuörököse, arra számított, hogy a trón protestáns leányaira szállandó. Azonban a katolikus királynő 1688. váratlanul fiut szült és erre kitört a vihar. A trónörököst - bár alaptalanul - becsempészett gyermeknek deklarálták; mindkét parlamentáris párt pedig a klérussal szövetkezve, a király vejét, Orániai Vilmost szólította föl az angol alkotmány védelmére. J. e fordulattal szemben megijedt és törvénytelen rendeleteit visszavonta, de már késő volt. Orániai Vilmos 1688 nov. 15. Torbayben, Devonshire partján, partra szállott, mire a hadseregétől is cserbenhagyott J. gyáván Franciaországba futott. Utközben ugyan elfogták, de Orániai Vilmos másodízben is szökni engedte apósát. Erre a parlament J.-ot trónvesztettnek nyilvánította és leányát, Mária királynőt és ennek férjét, Vilmost (III.) kiáltotta ki királynak. Ez volt a «dicsőséges forradalom» vége. J. XIV. Lajos francia király segélyével kisérleteket tett ugyan trónjának visszafoglalására, de mindannyiszor kudarcot vallott és idegen földön kellett meghalnia.
5. J. (III.) vagy J. Eduárd, más néven Szent György lovagja, angol trónkövetelő, az előbbinek fia, szül. 1688 jun. 21., megh. Albanóban 1766 jan. 12. Atyjának halálakor 1701. Franciaország, Spanyolország, a pápa, a modenai herceg és a pármai király Nagybritannia és Irország királyának ismerték el, mig az angol parlament mint hazaárulót a trónöröklésből kizárta. XIV. Lajos 1707-ben hajóhaddal küldte Skóciába, de J. csakhamar kénytelen volt visszatérni. Az angol parlament ekkor 50 s utóbb 100 ezer font sterlinget tüzött ki fejére. J. részt vett azután a flandriai hadjáratban, miglen az 1713-ban kötött utrechti békekötés Franciaországból is kizavarta. J. erre Lotaringiába menekült. Miután I. György a trónt elfoglalta, J. hivei megint fölkelést támasztottak Skóciában Mar gróf vezérlete alatt és ekkor a trónkövetelő maga is megjelent ujra hivei között, kik Sconében, 1716 jan. 27-én Skócia királyává kiáltották ki. Az angol és skót királyi hadak azonban a felkelést elnyomták. I. Györgynek 1727. bekövetkezett halála ujabb reménnyel töltötte el, de nemsokára ujabb csalódás érte. Franciaország ugyanis még egyszer pártját fogta J.-nak (az osztrák örökösödési háboru idején) és J. el is küldötte fiát, Károly Eduárdot (l. o.) Skóciába, csakhogy ez a Culloden mellett vivott csatában (1746) szörnyü vereséget szenvedett. Ez volt az utolsó kisérlet a Stuartok restaurációjára.
6. J. Haiti királya, l. Dessalines.
7. J. (I)., kurlandi herceg, szül. Mitauban 1610 okt. 28., mint a tróntól megfosztott Vilmos hercegnek fia, megh. u. o. 1682. jan. 1. Mihelyt 1639. a trónra lépett, azonnal szerződéseket kötött a tengeri hatalmakkal és megvásárolta Gambia és Szt. András szigetét Ny.-Afrika partján, Amerikában pedig Tabago szigetét. Magában Kurlandban a Jakab-csatornát létesítette és Jakabstadtnak vetette meg alapját. A lengyel-svéd háboru folytán X. Károly svéd királyt hűbéres urának volt kénytelen elismerni, 1658 szept. 30. pedig Duglas svéd tábornagy J.-ot Mitauban elfogta. Szabadságát ugyan az olivai béke megkötése után (1660 jul. 8.) visszanyerte, de országát időközben a svédek teljesen elpusztították, mig a tengerentuli gyarmatokban hollandok és angolok osztozkodtak volt. Érdeme, hogy országát rövid idő alatt ujra felvirágoztatta. V. ö. Schiemann, Historische Darstellungen (Mitau 1866); Dietrichs, Herzog J.-s Kolonien in Afrika (u. o. 1890).
8. J. (I.) Skócia királya, III. Róbert fia, született 1393. (v. 1391.), megh. 1437 febr. 20. Atyja 1405. Franciaországba küldte, igy akarván fiának életét biztosítani uralomra vágyó nagybátyjának, Albany hercegnek cselszövényei ellen. De terve balul ütött ki, mert az angolok az ifjut elfogták, mire IV. Henrik angol király túszul magánál tartotta J.-ot. Atyjának 1406. bekövetkezett halála után J. lett ugyan a skótok királya, de a szerencsétlen királyfi csak V. Henrik halála után (1424) és csak nagy váltságdij árán szabadulhatott fogságából, mire márc. havában trónját végre elfoglalta. Stuart Walter, Athol grófjának vezérlete alatt összeesküvést szőttek élete ellen. Ennek hirére J. ahelyett, hogy a veszedelemmel szembeszállott volna, nejével, Beaufort Annával (Somerset herceg leányával) Perthbe, egy domonkosrendi kolostorba vonult vissza. Ellenségei azonban nem nyugodtak s 1437 febr. 20. meggyilkolták. J. költő is volt, latin és skót nyelvü verseit Tytler adta ki 1733. The poetical remains of King James c. alatt (Edinburg).
9. J. (II.), Skócia királya, az előbbinek fia, született 1430., megh. Roxburgh ostrománál 1460 aug. 3. Atyját 1437. követte az uralkodásban s kitünt tudományosság és műveltség által. Halála után Roxburgh nejére, Geldern Máriára szállt.
10. J. (III.), Skócia királya, az előbbinek fia és utóda, szül. 1453., megh. 1488 jun. 18. Atyját 1460. követte az uralkodásban. A rakoncátlan nemesség ellene is felkelt és Bannockburn mellett diadalt aratott fölötte, mire J. futásközben halt meg.
11. J. (IV.), Skócia királya (1488-1513), az előbbinek fia, szül. 1472. 1503. Margitot, VII. Henrik angol király leányát vette nőül. 1513. pedig a Flodden mellett az angolok ellen vivott csatában szept. 9. elvérzett. Ő volt a Szt. András-rendjelnek alapítója.
12. J. (V.), Skócia királya, az előbbinek fia és utóda, szül. 1512., megh. 1542 dec. 13. Midőn meg akarta akasztani a reformáció behozatalát, a nemesség 1542., az angolok ellen intézett hadjárat alkalmával, cserben hagyta őt. Első neje Magdolna, I. Ferenc francia király leánya volt; második neje, Lotaringiai Guise Mária, Stuart Máriának volt anyja. J. Elmebajban halt meg.
13. J. (VI.), Skócia királya, l. Jakab (3).
14. J. (II.), Szicilia királya, l. Jakab (2).
1. Elek (szent-gericei), történetiró, szül. Szt. Gericén (Marosszék) 1820 febr. 13. Tanult Kolozsvárt. 1843. az erdélyi királyi kincstárhoz nevezték ki s ott szolgált 1848 aug. 31-ig, de közben a marosvásárhelyi királyi táblánál törvényes gyakorlaton volt, ott letette az ügyvédi vizsgát s 1847 jun. 22. stallum agendi-t nyert, ugyanez év szeptemberében Marosszéken táblabiróvá választatott. Az 1848 máj. 31. kimondott unió hirét ő vitte meg, mint az ellenzék küldötte a magyar minisztériumnak; 1848 szept. Kossuth-huszár lett; résztvett Bem erdélyi és bánsági hadjárataiban, a piskii csata után hadnagy, majd főhadnagy, másodkapitány lett; 1849 máj. 1. Bem által a katonai érdemjel 3-ik osztályával tüntetett ki. Dévánál tette le a fegyvert csapatával együtt Lüders hadcsapata előtt, 1850 ápr. 26-ig Szebenben volt fogoly. A börtönből kiszabadulva, szülőföldjén, hova internálva volt, gazdálkodott, gazdászati s történelmi tanulmányokkal foglalkozott 1854-ig, amikor gróf Mikó Imre titkárának hivta meg Kolozsvárra. 1861. az erdélyi kormányszékhez, melynek elnöke gróf Mikó volt, lajstromozónak neveztetett ki; 1862. az erdélyi törvényes viszonyok kérdésében működő bizottság tollvivőjéül nevezték ki; 1863. a főkormányszéki levéltár al-, 1867. főigazgatójává lett; 1873. Budapestre helyeztetvén át ezen levéltár, melyben az 1692-1873. okmányok száma 1785000-re rugott, ennek átszállításával, majd rendezésével ő bizatott meg, kineveztetvén ekkor a magyar országos levéltárhoz allevéltárnokká, 1893. pedig levéltárnokká. Az akadémia 1870 jun. 2. levelező-, 1889 máj. 3. rendes taggá választotta; 1875. az erdélyi román irodalmi egyesület tiszteletbeli tagja lett; ugyanezen évben az angol British and foreign Unitarian Association megválasztotta külső levelező taggá; 1872. kineveztetett a kolozsvári jögtörténeti államvizsgálati bizottság tagjává. Sokat tett a székely pályadij-alap ügyében. Az unitárius egyháznak régebb idő óta tanácsosa. Művei közül a nevezetesebbek: A magyar korona feletti küzdelem a XVI. században (Kolozsvár 1861); Segesvári Bálint krónikája (Magyar tört. tár); Az erdélyi apátságok története (u. o.); A királyföldi viszonyok ismertetése (Pest 1868); Kolozsvár története (oklevéltárral és a szöveget érthetővvé tevő rajzok külön füzetével az I. köt. 1869. jelent meg, II. köt. 832 lap, III. köt. 1022 lap, oklevéltár 752 lap, 1889. jelent meg); Dávid Ferenc emléke. Elitéltetése és halála háromszázados évfordulójára (két részben 385 + 80 lap, Kolozsvár 1880); Az utolsó Apafi (Budapest 1875); Emlékek a szabadságharc idejéből (u. o. 1879); Fiume (u. o. 1881). Összes művei jegyzéke megvan a Magyar Tud. Almanach 1870. 254-59. l., 1876. 297-302. l., 1882. 191-195. l., 1889. 253-8. l. Arcképe, életrajza megjelent Magyarország és a Nagyvilág 1875. 39. sz., Figyelő irod.-tört. közl. 1880 juniusi füz., Vasárnapi Ujság 1888. 46. sz.
2. J. István, szinműiró, szül. Mező-Keresztesen (Bihar) 1798 okt. 29., megh. Budán 1876 okt. 18. Nagyváradon tanult, a jogot Pesten végezte, 1818. már bölcsészeti, 1820. pedig jogi doktor volt. Államszolgálatba lépett a helytartó tanácsnál, ahol 1823. léptették elő fizetéses fogalmazó-gyakornokká, miközben ügyvédi oklevelét is megszerezte, de sohasem használta. 1828. fogalmazó, 1836. jegyzőkönyvi iktató, 1839. titkár lett. Hivatala mellett művészi és irói kedvteléseinek élt. 1828. egy jubiliris ódával feltünvén, munkatársa lett az Aurorának, Hebenek, Felső-Magyarorsz. Minervának stb., melyekbe lirai költeményeket és kisebb dolgozatokat irt. Mint zeneszerző is hirre tett szert; táncdarabjait a főváros akkori mulatságaiban igen kedvelték, de irt népdalokat és komolyabb szerzeményeket (Ős Buda gyermeke, föl, szaporán, harci dal; Czuczor Ki az? c. költ. dallama). Hathatósabb működést fejtett ki a 30-as években, egyrészt mint ismeretterjesztő iró, az első Magyar Conversations-Lexikon főmunkatársa, mely vállalatba több mint 50 ívnyi cikket irt, és a helytartótanács megbizásából kidolgozott számos gyakorlati irányu munkálattal: Oktatás a marhavészről (1836); A veszett állatok marását és a veszettséget távoztató orvosi s közbátorsági rendeletek (1836); A világtalan gyermekekkel csecsemőkoruktól fogva való bánás (1838); másrészt és főleg a szinműirodalom terén. Mikor az akadémia, mindjárt alakulása után, felkarolta a hazai drámairodalom ügyét s eredeti darabok iratásáról, külföldi remekek fordításáról gondoskodott, s e célból egy Eredeti és egy Külföldi Játékszint indított meg, J. mindkét irányban egyike volt a legelső és legbuzgóbb munkásoknak. Voltaire Alzir-jának verses fordítását oly sikerrel végezte, hogy az akadémia levelező taggá választotta 1833. s a játékszini bizottság jegyzőségét is rábizta. E minőségében két évi tiszte alatt puszta ügyszeretetből vagy 70 avultas szinművet ujított meg és a nemzeti szinház repertoireját vagy 40 fordított darabbal látta el. Eredeti szindarabjaival kétszer nyert másodjutalmat, u. m. Falusi lakodalom c. vigjátékával, melynek szellemes, világos szövevénye és magyar élete tetszett, továbbá Zsarnok apa c. szomorujátékával. Izabella c. szomorujátéka dicséretet nyert. Tőle való az első magyar operaszöveg, a Csel (zenéje Bartay Endrétől). Általán az operaszövegek fordításánál mint zeneértő jó szolgálatot tett (Borgia Lucretia, Beatrice di Tenda, Eskü, Halévy Zsidó nő-je stb.). Pályázott arra a kérdésre is: Mikép lehetne Pesten állandó szinházat alapítani? Az első dijat Fáy András nyerte el, de a J. munkáját is kinyomtatták. A szabadságharc után ideiglenesen nyugalomba helyezték, a helytartótanács visszaállítása után azonban ismét alkalmazták. Mint helytartósági tanácsos vonult nyugalomba 45 évi szolgálat után 1867. Végégeit teljes visszavonultságban tölté Budán, az ujabb irodalmi irányok közt jóformán elfeledve: csak az akadémia drámabiráló bizottságaiban vett már részt. V. ö. Vasárnapi Ujság 1876, 44.
3. J. József, tanár, J. Elek öccse, szül. Szt. Gericén 1821 szept. 11., megh. Nápolyban 1855. Tanult Székelykereszturon, Kolozsvárt. A selmeci bányászakadémiába készült, de az unitárius egyház megválasztotta Kolozsvárra tanárul, esetleg lelkészül, de azon föltétel alatt, hogy előbb külföldi egyetemeket látogasson. Ennek következtében a berlini és göttingai egyetemekre, két év mulva Párisba ment; ő is közte volt azon 300 magyarnak, kik Dobsa Lajos és Hugo Károly vezetése alatt a francia köztársaság elnökét üdvözölték, innen Londonba ment, hogy mint leendő kolozsvári lelkész, az unitárius teologiában képezze ki magát; 1848 aug. hazatért, Kolozsvárt lelkész lett, majd tüzérnek állt. Magyarósnál 1849 febr. 18. foglyul esett, Olaszországba vitték, a Rukavina-ezredbe besorozták, innen megszökött, 180 társával Genovában angol hajóra szállt. Hosszas viszontagság után Görögországba jutott, itt egy ideig Kalkiszban élt, a latin s francia nyelv tanításával keresvén kenyerét, innen értesítette először püspökét, majd az 1850-ik év végén testvérét és szüleit életben léte felől; később itt magán-tanintézetet nyitott, mely tisztességes jövedelemforráshoz juttatta; 1851 végén Syriába hivatott meg tanárul s miután előbb Athénben a vizsgálatot kiváló sikerrel letette, azon állomást elfoglalta. Rokonai már 1852. folyamodtak a Marosvásárhelyt is megfordult fejedelemhez hazatérhetési engedélyért, de ezt csak herceg Schwarzenberg kormányzó közbenjártára 1855. nyerték meg. Az engedély későn jött; J. már ekkor súlyos beteg volt, orvosai Nápolyba küldték fürdőre, ő utra kelt - mint e felől utolsó levelében testvérét értesítette - de többé nem tért vissza; utközben vagy Nápolyban bevégezte reményekben s szenvedésekben gazdag életét.
4. J. Ödön, költő, szül. Vadasdon (Maros-Torda) 1854 jul. 26. Iskoláit a marosvásárhelyi, kolozsvári ev. ref. kollégiumokban s a kolozsvári tudományos egyetemen végezte. Kolozsvárról 1879 tavaszán a pancsovai állami reáliskolához, majd ugyanazon év őszén a dévai, 1894. a budapesti VI. ker. reáliskolához neveztetett ki, hol azóta működik. Már marosvásárhelyi tanuló korában irogatott a Fővárosi Lapokba. Mentovich utján korán otthonos lett az irói körökben. Költeményeinek első gyüjteményét (Déva 1880) előfizetés utján adta ki. 1886. jelent meg Hangok az ifjuságból cimmel költeményeinek második sorozata, 1891. pedig Nyár cimmel foglalta össze legujabb műveit. Időközben a rajzirás terén is sikereket aratva s Székely historiái Gyárfás Jenő gyönyörü illusztrációival a könyvpiac legszebb, legkedveltebb termékei közé tartoztak. Egy regényén (A pusztulás utja) kivül a népszinműirás terén is föllépett, s két népszinműve (Szegény Radóné és Galambosi Sándor) tőrőlmetszett népies alakjaival, zamatos nyelvével és élénk fordulataival hatásukat nem tévesztik el. Argyrus verses elbeszélésével az akadémia Nádasdy-diját nyerte el. Tagja az erdélyi irodalmi társaságnak, a Petőfi-társaságnak, valamint 1895 jan. 6. óta a Kisfaludy-társaságnak.
Bogdán, volt erdélyrészi főkormányszéki tanácsos és főispán, szül. Nagyváradon 1809., megh. Kolozsvárt 1887 nov. 20. Jogi tanulmányait Budán végezte. 1837. szamosujvári főjegyző, 1842-48. erdélyi országgyülési képviselő volt. 1847. nemességet nyert. 1849. szemosujvári polgármesterré választották, 1861. pedig erdélyrészei főkormányszéki tanácsossá nevezték ki s mint ilyen a kolozsvári jogakadémiai igazgatói tisztet is viselte. A kormányszék feloszlatása után kereskedelmi miniszteri osztálytanácsos, 1876. pedig az egyesített Krassó-Szörény vmegye főispánja lett. 1879-1882-ig ujból szamosujvári képviselővé választották.
1. Az idősebb Jakab apostolnak tulajdonított bot, aminőt a sirjához zarándokolók is viseltek; esetleg ily botban elrejtett tőr. - 2. Az Orion (kaszás) csillagkép övében álló három fényes csillag. - 3. Szögmérő eszköz, mely egymásra merőlegesen álló két pálcából, AB és CD (l. az ábrát) állott; a rövidebb CD közepén (E) eltolható volt a hosszabb mentén, két végén, ugy mint A-nál is irányzók voltak.
Ha most A irányzón át p. két csillagra ugy állították be az eszközt, hogy a kellőképen eltolt CD pálca két vége a két csillagot éppen elfödte, akkor a két csillag szögtávolát CAD ez egyszerű egyenlet szolgáltatta:
Ezen arbalest, baculus Jacob, radius astronomicus-nak is nevezett eszközt különösen a tengerészek a mult századig sürün használták, mikor aztán a szextáns egészen kiszorította.
angol trónkövetelő, l. Jakab (5).
1. (Jakabsdorf, Jakubove), kisközség Pozsony vármegye malackai j.-ban, (1891) 1091 tót lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral. - 2. J., kisközség Baranya vmegye siklósi j.-ban, (1891) 414 német lakossal.
1. kisközség Nagy-Küküllő vmegye szent-ágotai j.-ban, (1891) 1035 magyar és oláh lakossal. - 2. J. (Szent-J.), kisközség Zólyom vmegye besztercebányai j.-ban, (1891) 374 tót lakossal, rézpőröllyel. - 3. Szepes-J. (Jakubjan, Jakobsan), kisközség Szepes vmegye poprádvölgyi j.-ban, (1891) 2755 rutén lakossal, gőzfürdővel, postahivatallal és postatakarékpénztárral, lakói juhsajtot készítenek. - 4. Kászon-J., l. Kászon-vmegye felső-tárcai j.-ban, (1891) 488 tót lakossal, két szeszgyárral.
(állat), l. Fésükagylók.
l. Jakobiták.