(Yambo, Janbo-el-Bahr), Medina kikötővárosa a Vörös-tenger partján, 5-7000 lak., akik legtöbbnyire a Mekkába és Medinába zaráncokolók ellátásával foglalkoznak. A mohammedánusok a «szent város kapujának» is hivják.
1. Benedek, irodalomtörténetiró, szül. Gelencén (Háromszék) 1854 nov. 19. Az egyetemet Kolozsvárt s Bécsben végezvén, 1878. pancsovai s 1880. aradi reáliskolai tanár lett. Itt 1882. alapította Középiskolai Szemle cimü tanügypolitikai folyóiratát, midőn pedig 1887. a budapesti II. ker. gimnáziumhoz tették át, Budapesten a Közoktatásügyi Szemlét, melyet öt éven (1889-1893) folytatott. Mindezekben vezére lett a tanárvilág szabadelvü részének. 1892. félévet töltött Romániában a tanügyi s közműveltségi viszonyok tanulmányozásával. Visszatérve, a kormány az I. ker. állami gimnázium vezetésével bizta meg; erről azonban 1894 elején lemondott, de megmaradt tanárnak. Irodalmi és esztetikai tanulmányaiért az aradi Kölcsey-egyesület alelnökké, majd tiszteletbeli taggá, a Petőfi-társaság s Erdélyi Irodalmi Társaság pedig rendes taggá választotta. Főbb művei: Szenci Molnár Albert (Kolozsvár 1878); Magyar nyelvtudomány-történeti tanulmányok (Budapest 1881); Szavalókönyv (Arad 1884); Kölcsey Ferenc élete és művei (Budapest 1885); Fábián Gábor élete és irodalmi működése (Arad 1885); Magyar irodalmi olvasmányok (Budapest 1890); Középiskoláink reformja (u. o. 1891); Dákorománizmus és magyar kulturpolitika (u. o. 1892); Román politikai és történelmi tanulmányok. Idáig egy kötet. (Szabadságharcunk és a dákóromán törekvések u. o. 1895). Azonkivül hirlapokban és folyóiratokban elszórva számos cikk. Ő szerkeszti Arad vármegye és város monográfiáját, melyből idáig (1892-95) Simonkai Lajostól és Márki Sándortól 3 nagy kötet jelent meg. Ő irja ennek etnográfiai részét.
2. J. Dezső, hirlapiró, szül. Kecskeméten 1856 szeptember 15. Sopronban letévén az érettségi vizsgálatot, Kecskeméten végezte a jog- és államtudományi tanfolyamot. Budapesten a hirlapirói pályát a Közvéleménynél kezdte, majd kineveztetvén postaigazgatósági fogalmazóvá, megszakadt hirlapirói pályája, mely 1883. a Pesti Hirlapnál, 1884. az Egyetértésnél folytatódott. Az Egyetértést mint segédszerkesztő 1890-1894-ig szerkesztette, mikor résztvett a Hazánk szervezésében s e laphoz ment át mint helyettes szerkesztő, hol adminisztrativ munkásságát a politikai rovat vezetésével cserélte fel. 1880 óta szerkeszti a Postaközlönyt. Ujabban dolgozótársa a Magyarországnak. Publicistikai munkássága leginkább az egyházpolitikai és közigazgatási kérdéseket érinti.
3. J. Pál, komikus szinész, szül. Gidófalván (Háromszék vármegye) 1761., megh. Kolozsvárt 1845 december 2. Szülői, kik lófőszékelyek voltak, 14 éves korában a nagyenyedi kollégiumba adták, hol szépen csengő hangjáért cantus praesesnek tették meg. Midőn Szebenben egy temetésnél énekelt, a szebeniek megkérték, maradna náluk kántornak. J. engedett, de a szász város életmódjával, szokásaival és nyelvével, melyet nem értett, nem tudott megbarátkozni és csakhamar visszament Enyedre. 1792. Kolozsvárt szinésznek állt be. Eleinte mint tenorista próbálkozott, majd mint drámai hős, szerelmes, intrikus, de nem sikerült neki egy szerepe sem. Mihelyt megjelent a szinpadon, a közönség harsogó kacajjal fogadta. Volt valami arcában, mozdulataiban, játékában, ami önkéntelenül nevetésre ingerelte a nézőt. Elkezdett hát komikus szerepeket adni és koszorukat, hirt és dicsőséget aratott. A legkomikusabb szerepeket is komolyan adta elő, de természetességével annál nagyobb hatást ért el. Majdnem kizárólag Kolozsvárt maradt és itt lépett le a szinpadról 74 éves korában 1835.
(ejtsd: -ku) Ábrahám (Avramu Jancu), «az erdélyi havasok királya», az 1848-49. évi oláh lázadás vezére, szül. Felső-Vidrán 1824., hol atyja jómódu csebres móc volt. Elemi iskolába Abrudbányán és Zalatnán, gimnáziumba Balázsfalván járt, bölcsészeti és jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte s a legjobb tanulók közé tartozott, kivált a mennyiségtanból. Jól tudott magyarul s valóságos mesternek tartották a furulyázásban. Maros-Vásárhelyen 1847. a kir. tábla előtt ügyvédi vizsgálatot tevén, gyakornok lett a szebeni kincstárnokságnál. Már ekkor élénk részt vett a román nemzetiségi mozgalmakban s 1848 május 15. a balázsfalvi gyülésen a nemzeti kormány tagja, majd Dácia legtekintélyesebb prefekturájának, a topánfalvinak prefektusa s az első, u. n. legio prima montana tábornoka lett. Mint ilyen főkép ő juttatta Horák tábornokot abba a helyzetbe, hogy Gyulafehérvárt élelemmel lássa el. Többnyire guerilla-harcokat folytatott s döntő ütközetet egyet sem nyert. 1848 dec. 7-én Nagyszeben alatt Bánffy alezredes megverte s ez időtől fogva J. főkép az Aranyos völgyének megvédésére szorítkozik. A nép bálványozta, minden oldalról nagy tömegben gyülekezett körébe s a hir 40 000 főre tette seregének számát. A mócok hite szerint maga V. Ferdinánd engedte át neki Erdélyt, mint császárságot; ő magát a havasok királyának nevezte. Mint arcképe alá később jegyezte, népe a német bolondja s ő népéé. Valóban, nem akarta kiszolgáltatni oláhjait a bécsi politikának. 1849 ápriljában Csutak Kálmán ezredessel, a zarándi csapatok parancsnokával, a kibékülés és fegyverletétel iránt alkudozásokba bocsátkozott. Ő volt Erdély egyetlen román forradalmi embere, ki a szabadságért s magasabb politikai célokért valóban hevült s ki szivesen fogadta a havasföldi forradalmi bizottságnak azt a felhivását, hogy az oroszok ellenében a magyarok s az összes elnyomott népek ügyét mozdítsa elő. Mialatt Bolliac Caesar lapot alapított e célra, rajta kivül Rosetti, Borlea stb. is fegyveresen csatlakozott a magyarokhoz. «Nu cread neamtului!» (Nem hiszek a németnek!) volt J. jelszava is. Szivesen fogadta tehát Balcescut, ki öt társával őt a romániai emigráció nevében Topánfalván a magyarok megsegítésére szólította fel. Amint 1849 ápr. 23. megkapta Kossuth küldöttének, Drágosnak levelét, Axente s mások ellenzésével nem törődve, azonnal alkudozni kezdett. Buteantól s Dobrától támogatva, ápr. 25. a mihályfalvi értekezleten el is fogadta a magyarokkal való békét s a fegyverletételt s ettől Axente és Bálint tiltakozása után sem állt el. Május 5. Drágos Kossuth nevében megerősítette a föltételeket s másnap J. Abrudbányán kitüzette a magyar nemzeti zászlót. Hatvani őrnagy azonban (l. o.) még az nap bevonulván a városba, azzal mint hódított hellyel bánt s Dobrát azonnal, Buteant pedig utóbb Jószáshelyen főbelövetvén, égetett és gyilkolt. Erre J. máj. 9. Topánfalváról az áruló ellen indult, megverte s Abrudbányán Drágost és a magyarokat felkoncoltatta. Az az állítás, hogy az itt és Zalatnán zsákmányolt kincseket magának tartotta volna meg s hogy a telkén még 1894. is talált aranyokat ő rejtette volna el, teljesen valószinütlen. J. tisztakezü és jóhiszemü ember volt. Az abrudbányai kiábrándulás után a kormány Kemény Farkast küldte ellene, ki jun. 11. győzött ugyan, de J. tulnyomó seregével szemben nem tarthatván fenn magát, Zalatna felé vonult vissza. J. Kolozs vármegyébe nyomult s 1849 jul. 6. a mariseli csatában Vasváry Pált csapatostul levágatta. Másrészt azonban kereste a debreceni kormánnyal való összeköttetést és dolgozott az unió érdekében. Aug. 8-án Kossuth Aradról már utasította Stein és Inczédy ezredeseket, hogy semlegességet igérő mócok ellen nem működjenek s ugyanakkor (v. ö. Czetz, Bem's Feldzug, 350.) J. hajlandó volt tábornoki ranggal belépni a magyar hadseregbe, ha tisztjeit maga nevezheti ki s teljesen önállóan vezényelhet. Bem azonnal Facset alá rendelte őt, a világosi fegyverletétel (aug. 13.) azonban ez elkésett békülést is megakasztotta. J. el sem fogadta a számára felajánlott érdemkeresztet s 1852 juliusában meg sem jelent a Topánfalván átutazó ifju császár előtt. A bécsi kormány, mely Bécsből egyszer már kiutasította őt, ezek után összeesküvéstől tartott s vigyáztatott reá. Fölösleges volt; a népe sorsában csalódott ember csöndes őrültségbe esett, elzüllött s furulyázgatva járta be a havasokat, melynek népe egykor annyira rajongott érte. Elhagyatva halt meg. Sirja fölé Cebén Borlea állíttatott egyszerü homokkő-keresztet, e felirattal: «Avram Jancu, Adv. Pref. Leg. Gem. Rom. in anu 1848-9. † 1872.»
(ejtsd: dsén), angolul a. m. Johanna, Janka.
(ejtsd: dsenszvill), Rock county székhelye Wisconsin É.-amerikai államban, 52 km.-nyire Madisontól, a Rock-river mindkét partján, vasut mellett, (1890) 10 836 lak., kocsi-, gép-, szappan-, cipőgyártással, vasöntéssel és pamutszövéssel; az állami vakok intézetével.
(ejtsd: zsané), l. Pál, francia filozofus, született Párisban 1823 ápr. 30., a tanárképző intézet növendéke volt; 1848. tanár a stassburgi egyetemen, 1857. Párisban középiskolai, majd 1864 óta ugyanott egyetemi tanár. J. Cousinnak egyik legnevesebb tanítványa s igen termékeny filozofiai iró. Főbb művei: La famille, leçons de philosophie morale (1855, azóta 10. kiad.), a párisi akadémiától koszoruzott munka; Philosophie du bonheur (4. kiad. 1873); Le matérialisme contemporain en Allemagne (3. kiadás 1878); Histoire de la science politique dans ses rapports avec la morale (3. kiad. 1886), ez magyarul is megjelent ily cimen: A politikai tudom. története az erkölcstanhoz való viszonyában, l. és 2. köt. ford. Lőrincz Béla, a 3. köt. Angyal Dávid (Budapest 1891-92, m. t. akad. könyvkiadó vállalata); Victor Cousin et son oeuvre (1855). Egyéb munkái: Essai sur la dialectique dans Platon et Hegel (2. kiad. 1860); La crise philosophique. MM. Taine, Renan, Littré et Vacherot (1865); Le cerveau et la pensée (1867); Éléments de morale (1870); Les problemes du XIX. siecle (1872); La morale (1874); Philosophie de la Révolution française (1875); Les causes finales (1877); Saint-Simon et Saint-Simonisme (1878); Traité élémentaire de philosophie (4. kiad. 1884); Les maitres de la pensée moderne (1883); Les origines du socialisme contemporain (1883).
2. J., francia festő, l. Clouet.
(Ta-kiang), a khinai birodalomnak különböző részeiben sokféle nevet viselő legnagyobb folyója. Mur-usszu néven (Rockhill szerint) a Tang-la hegységben 4984 m. magasban az É. sz. 33° 45´ és a párisi K. h. 88° 30´ alatt ered; ÉK-nek folyik, fölveszi a Toktonai-Ulan-Murent, áttör a Dacsin-Dacsum láncon, K-nek fordul, az É. sz. 33° 47´ alatt legjobban megközelíti a Hoanghot, azután DK-nek fordul a Gyhü-csu néven Batang alá érkezik. Az idáig terjedő részében európai utazók (Huc, Prsevalszky, Rockhill) csak egyes helyeken látták. Batung alatt, ahol a Széchenyi expediciója érte el legfelsőbb részét, már jobban ismerik. Innen eleinte EÉNy-DDK-i irányt követ, Li-Kiang-fu közelében hirtelen K-nek csap, irányát többször változtatja és kataraktákat alkot. Szui-csou-funál hajózhatóvá lesz. A sikságra Hu-pé tartomány határán ér; a J-csangi-szorosban még számos zuhatagot alkot, de J-csangtól kezdve lapályon marad, bár még ezután is itt-ott D.-Khina hegységeinek egyes ágait szorosokban töri át. A Tung-ting-tó vizének fölvétele után kezdődik alsó folyása. Csöng-kiangnál 260 km.-nyire a tengertől kezdi meg tölcséralaku torkolatát képezni; innét kezdve ujra számos szigetet fog körül, benne az iszapzátonyok folyton változnak. 113 km. széles tölcsértorkolatában a Cungming és Hi-fei-sa nagy szigetek vannak. A D-i ág a hajók utja. Hosszát 5000 km.-re, vizterületét 2 000 000 km2-re, azon vizmennyiséget pedig, amelyet másodpercenként a tengerbe önt, 21 810 m3-re (a Dunáé 8502 m3) becsülik. Nagyobb mellékvizei a Ja-long-kiang, a Pu-tu-ho, a Min-kiang, a Kia-ling-kiang, a Tung-ting lefolyása, a Han-kiang, a Huai-ho, a Hszi-kiang és a Vu-zung. V. ö. Lóczy Lajos, A khinai birodalom 125-135. old.
vagyis eredeti törökséggel jenicseri, uj sereg. A rendes zsoldos gyalogságnak egyik hadteste, melyet Orkhán szultán szervezett, és amely, mint tulajdonképen a szultán testőrsége, Szulejmánig csak a szultán személyes vezérlete alatt tartozott háboruba menni. E hadtest eleinte és régebben kizárólag keresztény szülők gyermekeiből állott, akiket vagy tized alakjában szedtek a birodalomban levő keresztény lakosoktól, vagy háboru alkalmával raboltak el. Az ily módon elrabolt gyermekeket régebben kis-ázsiai törököknél osztották szét, hogy ott a nyelvet, vallást és szokásokat elsajátítsák, vagyis hogy törökökké, illetőleg moszlimokká váljanak; később pedig részint Konstantinápolyban, részint Drinápolyban és Gallipoliban nevelték őket, kaszárnyákban szigoru bánásmóddal. Miután a nevelő intézetekben megtanulták a különféle katonai gyakorlatokat és föltétlen engedelmességet, hozzászoktak a fáradalmakhoz, nélkülözéshez és elsajátították a testületi szellemet és fanatizmust, 18-20 éves korukban átléptek a janicsárok egyes ezredeibe, hol három évig mindennemü szolgai munkát végeztek. Szulejmán koráig nem volt szabad házasodniok sem. Ekkor azonban kivételesen megengedtetik nekik a nősülés. II. Szelim alatt (1566-74) kezdődik a janicsárság emberanyagának megváltoztatása, a mennyiben most már gyermekeiket is fölveszik maguk közé. III. Murád alatt (1574-95), a hosszas persa háboru után, olyan mohammedánokat is fölvesznek soraikba, akik nem mentek át a régi szigoru iskolán. Végre IV. Mohammed alatt, vagy előtt (1640 körül), már megszünik a keresztény gyermekekből vett tized s ezután a janicsárok fiai lépnek apjuk helyére. A janicsároknak nevelt ifjak neve ádsem oglan volt. A Janicsár hadtest eredetileg négy ezer emberből állott hatvan dsemáet-ben, vagyis csapatban. I. Bajazid, azáltal, hogy a szegbánok (szejmenek) és ávdsi-k (udvari vadászok) 34 bölükjét (csapatját) is a janicsárságba kebelezte, hét ezerre emelte a számukat, II. Mohammed pedig tizenkét ezerre száz dsemáetben. Szulejmán még hatvanegy csapattal (bölük) szaporítván őket, ezzel huszezer főre rugott a létszámuk. IV. Mohammed korában (1648-1688) s a jelen század elején is 196 odá-ból vagy ezredből állott e hadtest, még pedig 1670 körül mintegy ötvenötezer főből. A janicsárok zászlaja eleinte vérpiros volt, rajta ezüst félhold és kard, később minden odának volt külön zászlaja, melynek fele sárga, fele pedig vörös volt, és külön zenekara. Fegyverzetük szerint két csoportba oszoltak: egyrészük hosszu flintát és széles, görbe kardot viselt, más részük pedig ijat és nyilat s szintén kardot. Ruházatuk a következő volt: fejükön kerek, magas, hátukra lecsüngő fehér nemez sapka, u. n. kecse, melyre elől kanál volt tűzve; térden felül érő, elől gombos, derékon övvel összeszorított dolomán; e fölött hosszu, két ujju feredse vagyis köpönyeg. Régebben kék posztóból készült salvár (bő nadrág), lábukon általában vörös bakancs. Tisztjeik kuka nevü süveget viseltek és különböző szinü csizmát, még pedig a szejmen nevü odák tisztjei pirosat, a bölükbeliek feketét, a dsemáetek pedig sárgát. Az egyes ezredek (orta vagy oda) parancsnoka csorbadsi nevet viselt. Az egész janicsár hadtest feje és parancsnoka a janicsár aga (jenicseri agaszi), aki rendesen bégler-bég rangu s egyszersmind a fővárosi rendőrség főnöke is volt. Mint a nagyvezirnek és defterdárnak, ugy neki is megvan a saját külön divánja, melynek tagjai a janicsárság törzskari tisztjei, u. m. a kul kjája (az aga helyettese), a szejmen basi, számszundsibasi, zagardsi basi, turnádsi basi és a bas csaus. De a janicsár aga ezenkivül részt vett a nagyvezir divánjában is. Háboru idején egy fehér zászlót (bajrak) és lófarkakat szoktak előtte vinni, utána pedig négy vezeték lovat vezetni. A jenicseri efendiszi pedig a janicsárság ellenőre és könyvvivője, s mint ilyen a defterdár alá tartozó hivatalnok. Az egész hadtest lajtstroma nála van. Kivüle mind a három osztálynak volt egy-egy efendije (V. ö. Thury, Tört.). A janicsárok viselete még látható a konstantinápolyi janicsár-muzeum-ban, az Atmejdán-téren, ahol száznál több életnagyságu viaszalakon van feltüntetve az egykori janicsár viselet.
v. török muzsika. Nevét a janicsároktól kapta, kik a leglármásabb hangszerekből állítottak össze zenekaraikat. Az ily zenekarnak rendesen a következő hangszerek voltak kiegészítő részei: 3 kisebb oboa, s egy pikoló (a legélesebb hangolással); egy vagy két kisebb dob s három pergő dob; két cintányér s két triangulum. A törökök maguk ajándékoztak jól szervezett janicsár-zenekarokat a német császárok s lengyel királyoknak: II. Gusztáv lengyel király (1699-1730); I. Katalin orosz cárné (1730-1741); Nagy Frigyes porosz király (1701-1713) széltében használtak az ilyen zenekarokat. Franciaországban is divatban volt 1770-1772.
1. János, az 1848-49. szabadságharc vitéz katonája, szül. Kis-Palugyán (Liptó) 1797 febr. 18., megh. Liptó-Szent-Miklóson 1881 jan. 9. A bölcsészeti pályára készült, de 16 éves korában katonának csapott fel. A franciák elleni hadjáratban több helyütt kitünt, az olaszok elleni háboruban pedig már tekintélyes szerepe jutott. A szabadságharc kitörésekor a 18-ik honvéd zászlóalj őrnagyává nevezték ki Komáromban. 1849 jan. 30. mint alezredes és dandárparancsnok lett megbizva a Vágvonal védelmével. Legdicsőbb fegyverténye a jun. 20. nyárasdi ütközet volt, melyen sziklafalként állt ellent az előnyomuló osztrákoknak s hősies magatartásával megmentette a sereget a veszélytől, mit Klapka azzal jutalmazott, hogy nyomban a csatatéren ezredessé nevezte ki. A kapituláció után megyéjébe vonult vissza s egész 1858-ig sanyaru viszonyok közt élt, mignem az említett évben némi nyugdijat nyert. A kiegyezés után buzgó tevékenységet fejtett ki a megyei közélet terén s érdemeinek elismeréseül magyar nemességet nyert.
2. J. Rezső, erdész, szül. Komáromban 1819 máj. 4. 16 éves korában, miután hat gimnáziumi osztályt Késmárkon és Lőcsén elvégzett, a 33-ik gyalog-ezredbe lépett mint hadapród. Szolgálata elején hét évet töltött Olaszországban. 1844. nevezték ki hadnaggyá. 1848 jun. 15. az akkor alakult 10. honvéd zászlóaljhoz főhadnaggyá neveztetett ki s e zászlóaljnál utóbb százados, őrnagy és zászlóaljparancsnok lett. A szabadságharc legnagyobb részét a péterváradi védseregnél töltötte. A várnak 1849 szept. 20. történt átadásakor a többi tisztekkel együtt ő is kegyelmet nyert. A szabadságharc után az erdészeti pályára lépett, 1854-ig a cs. kir. erdőfelügyelőségnél volt gyakornok, 1854-55. Esterházy Miklós gróf tatai uradalmában mérnöksegéd, 1855-től 1869 okt. végéig Keglevich Gyula gróf tornai uradalmában erdőmester. 1861. alakult tornavármegyei honvédegyletnek elnöke volt egész 1869 okt. 24-éig, amikor Ő felsége honvédőrnaggyá nevezte ki. Mint őrnagy a 41-ik (szabolcsi) zászlóaljnak lett a parancsnoka.