1. Keresztelő J., Jézus Krisztusnak előhirnöke, az agg Zakariás papnak és Erzsébetnek, a bold. Szüz közeli rokonának, egyetlen fia. Tiberius császár 15. évében a Jordán partján föllépett, bünbánatot hirdetve és utalva a Messiás közelgő országára; akik büneiket megvallák és hivei lőnek, azokat a Jordánban megkeresztelte. Jézus is megkereszteltette magát általa a Jordán vizében. Tevékenysége csakhamar föltünt a zsidóknak. Kemény szemrehányásokkal illetvén Herodes Antipást Herodiással való botrányos viszonya miatt, a sértett és boszut forraló Herodiás miatt feje vétetett. Az egyház jun. 24-én születésének, aug. 29-én pedig fővételének emlékét üli. Születésének emléknapja, mely a nyári napfordulat idejére esik, sok helyütt, különösen a német és szláv népeknél, még ókori pogány babonákkal függ össze. E babonás szokás, az u. n. szt. János tüze, melynek már sokszor voltak szerencsétlen áldozatai, abból áll, hogy napnyugta körül a mezőkön vagy dombokon tüzet raknak, melynek közepébe néha egy szalmavázat is tüznek; a körülállók örömmel nézik elégését s avval mulatnak, hogy a tüzön párosan át- meg vissza ugornak. Esti harangszóra pedig e tüzet szenteltvizzel kevert vizzel ismét eloltják. Az egész szokás valószinüleg maradványa e népek pogány ősei napfordulati ünnepének, melyet tüzzel (áldozati tüz), mely a nap szimboluma, ültek meg. Mások azonban keresztény eredetünek tartják e szokást; emléke akar u. i. lenni Ker. János ama hivatásának, hogy bizonyságot tegyen a világosságról (Ján. 1, 8.), vagy arra emlékeztet, hogy csontjait Sebastéban (Samaria) elégették és hamvait a mezőkre szórták.
2. J. evangelista, Zebedeus genezáreti halász és Salomé fia s az id. Jakabnak öccse, Jézus legkedveltebb tanítványa. Szül. valószinüleg Bethszaidában Galileában, hol atyjával és bátyjával maga is a halászmesterséget üzte. Andrással együtt ő is ker. János tanítványaihoz tartozott, de midőn ez Jézushoz, mint az igért Messiáshoz utalta, e kettő első tanítványaként Jézushoz csatlakozott. Jézus Jánost minden tanítványa fölött kitünteté szeretetével és bizalmával; lángoló buzgalmáért bátyjával együtt «boanerges»-nek, azaz mennydörgés fiának neveztetett Jézus által. János azon három kiválasztott tanítvány közé (id. Jakab, Péter, János) tartozott, kik a Tábor hegyén a szinváltozásnak és az Olajfák hegyén halálfélelmének tanui voltak. Mig a többi tanítványok elhagyták szenvedő mesterüket, ő hű lelkének rettenthetetlen bátorságával mindvégig kitartott: Máriával együtt a kereszt alatt áll, melyről a haldokló megváltó anyját az ő gondviselésére bizta. Az Ur mennybemenetele után Péterrel egy ideig Jeruzsálemben működött; midőn a templom diszkapujánál egy sántát meggyógyítottak, mindketten a szinedrium által elfogattak, de csakhamar szabadon bocsátottak. Később Péter apostollal Samariába ment, hol a bérmálás szentségét kioszták. Midőn a kisázsiai egyházközségek megfosztattak alapítójuktól, szt. Páltól, Efezusban telepedett le s innen kormányozta Kis-Ázsia egyházait. Domitian alatt (81-96) Rómába idéztetett s forró olajba dobatott, honnan sértetlenül kimenekülvén, Pátmosz szigetére számüzetett; Nerva alatt (96-98) visszatért Efezusba, hol igen nagy kort elérve 100 körül (Traján alatt, 98-117) bekövetkezett természetes haláláig meg is maradt. Elöregedvén, a szt. gyülekezetre elviteté magát, s mivel hosszabb tanításra már gyönge volt, halk hangon csak azt ismételgeté: «Fiacskáim, szeressétek egymást!» Emlékünnepét az egyház dec. 27-én üli. Miként a többi három evangelistának, ugy neki is van emblemája: a sas. J. neve alatt öt kánonikus irat van az Uj-szövetségben, t. i. egy evangeliom, három rövid levél, s a Jelenések könyve. Ez iratokra vonatkozólag az ujabbi bibliai kritika kimutatta, hogy az evangeliom, s a Jelenések könyve nem eredhetett egy és ugyanazon kézből.
3. Aranyszáju szt. J. (Chrysostomus), konstantinápolyi patriárka, a legkiválóbb egyházatyák és szónokok egyike, szül. 347., megh. 407 szept. 14. Antiochiában. Atyjának Secundusnak halála után szent életü anyja Anthusa részesítette kitünő nevelésben, mig Libanius és Andragathius a profán tudományokban, Meletius és Diodorus a teologiában voltak mesterei. Kezdetben a jogi pályára készült, azonban a keresztség felvétele után az egyházi pályára lépett; 386-ban szentelték pappá, mint hitszónok 12 évig működött szülővárosában, 398. pedig fényes hirneve folytán a konstantinápolyi patriárkai székre lett meghiva. E magas állásában hatalmas szónoklataival megszilárdította a jó erkölcsöket - a jó példával maga járván elől - kórházakat emelt a nép számára, a gótok vezére Gainas ellenében megvédelmezte az egyház jogait, hittérítőket küldött Szkithiába, Persiába és Palesztinába s kérlelhetetlen szigorral üzte el azon püspököket, akik simonia utján jutottak állásukhoz. Erkölcsi fölénye és szigora sok ellenséget szereztek neki. Igy alexandriai Theophilos és Epiphanius azzal vádolták, hogy az origenesi vitákban vétkeseknek vélt szerzeteseket pártolja s tanaikkal egyet ért. E végből 403. az u. n. tölgyfa melletti zsinatot hivták össze. Az ármány és főkép Eudoxia császárné boszuja, akit J. erkölcstelensége miatt többször megintett, kivitték Arcadius császárnál a főpap számüzetését. Ezt azonban a nép megakadályozta. Azonban egy ujabb beszéde által a császárné megint sértve érezte magát; J.-t ennélfogva ujabb perbe fogták s I. Ince pápa közbelépése dacára 404-ben számüzték, előbb Niceába, majd a Taurusz pusztáiba s miután itt sem engedett lángbuzgalma, a Fekete-tenger keleti partjaira Pitiuszba, ahol meg is halt. Emléknapja a kat. egyházban jan. 27., a gör. egyházban nov. 13. Művei mindenkorra az egyházi szónoklat remekei maradnak ugy a tartalom, mint a klasszikusokkal egyenlő sorban álló nyelvezete miatt. Tömérdek iratai közül a legkiválóbbak az ó- és ujtestamentomot magyarázó homiliái, erkölcstani művei s vagy 200 levele. Munkáinak első görög kiadása a Lavilius által 8 kötetben szerkesztett Etoni; második a Fronto Ducaeusé, amely 1613. 4. kötetben jelent meg s az eredeti szöveg mellett a latint is tartalmazza; legjobbik pedig a Montfaucon Bernát-féle kiadás (Páris 1728-1738, XIII. köt.) és az Abbé Migneféle 9 kötetes. Válogatott műveit kiadta Dübner (Páris 1861-62, 2 köt.). V. ö. Neander, Joh. C. (Berlin 1848); Thierry, C. et l'impératrice Eudoxie (Páris 1874); Böhringer, Die Kirche Christi u. ihre Zeugen (Stuttgart 1876).
4. Alamizsnás szt. J. (Joannes Eleemosynarius), szül. Ciprus szigetén 550 körül, később alexandriai patriárka lett 606-616. Mielőtt székét elfoglalta volna, szolgáit azon paranccsal küldé ki a városba, hogy «az ő urait» (a szegényeket értvén alatta) irják össze; ezek hétezernek névjegyzékét adták át neki, kiket ezután, mindenét nekik ajándékozva, gyámolított. Megh. 616 nov. 11., Ciprus szigetén, hová a persák elől menekült. Jótékonyságáért kapta az alamizsnás nevet. Holttestét a török császár Mátyás királynak ajándékozta, mire egészen a mohácsi vészig Budán tisztelték; ezután Pozsonyba vitetett át, hol a szt. Márton-templomban őriztetik. Emlékünnepe jan. 23., a görög egyházban pedig nov. 11.
5. Keresztes szt. J. (Joannes de Cruce), lásd Cruz (2).
6. J. szt. Joannes de Deo), l. Irgalmas barátok.
7. J. szt. Nepomuk, l. Nepomuk.
l. János szentek (1).
szász herceg, I. György fia, szül. Torgauban 1530., megh. Weimarban 1573 febr. 3. 1557. segédhadat vezetett II. Henrik francia király táborába, akitől hála jeléül a chatilloni grófságot kapta. Az 1566. osztozkodáskor Koburgot nyerte, melyet székhelyül is választotta. Midőn II. Miksa császár bátyját birodalmi átokkal sujtotta, J. a császárnak segédkezett az átok végrehajtásában, amiért azután bátyjának országait kapta jutalomképen.
(v. II. János), Magyarország «választott királya» és erdélyi fejedelem. Szapolyai János magyar király és Izabella lengyel kir. hercegnő fia, szül. Budán 1540 jul. 7., megh. Gyulafehérvárt 1571 márc. 14. Ifju kora viszontagságok és sok megpróbáltatás közt telt el (l. Izabella). Az ifju királyfi valóban kitünő neveltetést nyert, nyolc nyelvet beszélt, művészetkedvelő, kitünő bajvivó, jeles lovagló s felvilágosodott szellemü férfiu lett belőle. Izabella királyné 1559 szept. 15. meghalván, J. maga vette át az addig kettőjük nevében folytatott uralkodást. Tizenegy évi kormányzása az erdélyi fejedelemséget kifejlesztette s megszilárdította, a némettel szemben fegyverrel megvédte, a török szultán által önállóságát (a török fenhatósága mellett) elismertette (Szulejman szultán athnáméja, 1566) s a reformációt Erdélyben elterjesztette. J. első nevezetesebb uralkodói ténye a Ferdinánd királlyal már anyja, Izabella királyné által megkezdett kiegyezési alkudozás folytatása volt. Kivánta a császár-király leánya kezét, Ferdinánd örökösei kihaltával az egész Magyarországot, addig is a két magyar királyság közti határvonalul a Dunát. Ferdinánd nem engedetett s hadra készült, hogy Erdélyt elfoglalja. Heraclides krétai görög kalandort segédcsapatokkal ellátván, a J.-hoz hű Sándor moldvai vajdát általa megbuktatta (1561 nov. 14.), Erdélyben párthiveket s árulókat toborzottak s felkelést készítettek elő. Balassa Menyhértet, az Erdélyhez tartozó magyarországi részek Szatmárban székelő főkapitányát megvesztegették s átpártoltatták (1561 végén). 1562 elején megindult a hadjárat. A fejedelem serege bevette Hadad várát (1562 febr. végén), de márc. 4. megveretett Balassa M. és Zay kassai kapitány által. Erre a székelyek is fellázadtak régebbi szabadalmaik (adómentességük stb.) visszaszerzésére; de leverettek s régi szabadságuk eltöröltetett, a köznép elveszté nemességét s különleges jogaik megszüntettetvén, a többi erdélyi nemzetekkel egyenlővé tétettek. 1563. elején J. ujra követeket küldött Ferdinándhoz a félbeszakasztott alkudozások folytatására, de ő a királyi cimről lemondani most sem akart, Ferdinánd viszont leányát, Johannát, csak ugy akarta hozzáadni, ha J. a protestáns vallást elhagyja. J. azalatt megbuktatta Heraclidest, az ellene fondorkodó bitorló moldovai vajdát, akit az erdélyi hadakkal támogatott moldován felkelők Szucsava várából kiostromolván, 1563 nov. 5. kivégeztek. A magyarországi részekben is megujult a harc (1564). Balassa Menyhért a szatmári őrséggel Tokajt lepte meg, hogy ott ő szüreteljen. J. váradi kapitánya, Báthory István pedig meglepte és bevette Szatmárt, elfoglalta Nagybányát s Balassa M. családját fogságra vitte Erdélybe; J. maga is Magyarországra indult 12 000 emberrel, bevette Hadad várát s a temesvári pasától segítséget kapván, Kassáig mindent meghódított (1564 őszén). Az uj császár-király 1565 telén visszaadta a kölcsönt. Svendi Lázár 1565 febr. 11. elfoglalta Tokajt, Balassa (febr. 15.) Szerencset, majd Szatmárt, Nagybányát, Szilágycsehet. A hadra készületlen J. békealkut kezdett Báthory által Svendivel, akik megkötik az u. n. szatmári egyezséget, mely szerint J. lemond a királyi cimről, csak Erdély és a magyarországi részek fejedelmének irja magát, elismeri a császár-király fenhatóságát, Miksa egy bajor királyleányt adat hozzá nőül, az egymástól elfoglalt országrészeket kölcsönösen visszaadják s véd- és dacszövetséget kötnek a törökök ellen. A már elfogadott, csak formulázásra váró egyezséget a portáról visszaérkező Békés Gáspár akasztotta meg, aki a szultán védelméről és fegyveres segítségéről biztosította a fejdelmet. 1565 nyarán J. török segítséggel beveszi Erdőd várát (aug. 2.) és Szilágycsehet; de a török és Miksa császár-király között létrejött fegyverszünet megakasztja J. fegyverszerencséjét s az ősz folyamán Svendi Lázár az elfoglalt várakat, le Szilágycsehig, ismét visszahódítá. Miksa most azzal akarta a török pártfogását elvonni J.-tól, hogy követe Hosszutóti által a portán elárultatta a szatmári egyezséget. A szultán haragra gyulva, felelősségre vonta J.-ot, aki most arra a merész elhatározásra szánta el magát, hogy a maga kitisztázására személyesen megy a szultán elibe. A szultán nem kivánta Konstantinápolyba menetelét, mert maga indult 1566 tavaszán ujabb hadjáratra Magyarország ellen. Hogy J.-ot s az erdélyieket megnyerje, követe által fejedelmi jelvényeket küldött neki s egy ünnepélyes oklevelet (athnámét), melyben oltalmat igér a fejedelemnek s országának, biztosítja fejedelemválasztási szabadságát s annak megerősítését s adó fejében 10 000 forintot kiván. Az erdélyi fejedelemség ezen elismerése nagy örömet okozott Erdélyben s a fejdelem igen fényes kisérettel indult a szultán elibe, aki őt zimonyi táborában kitüntető szivességgel fogadta és ünnepeltette (1566 jun. 29.-jul. 1.). J. a dunamenti hadjáratban, melynek Szigetvár kiostromlása közben a szultán halála (szept. 4.) vetett véget, nem vett részt. Ő a felső Tisza vidékén hadakozott s Tokaj alá nyomult, de a szultán halála visszatérésre késztette, hogy az átvonuló tatárok pusztításaitól védje országát. 1567 elején megujultak a harcok a magyarországi részekben. Svendi jan. 14. bevette Szádvárt, az Erdélyben mulató Bebek György várát. J. hadaival Bebek György viszont Kővárat, aztán Nagybányát s a temesi pasa segédseregeivel egész Kassáig nyomult, vagy tiz várat megvévén. Győzelmes utjában az uj szultánnak Szelimnek, Miksa császár-királlyal kötött fegyverszünete akasztotta meg, melybe J. is belfoglaltatott, épp ugy, mint az 1568 febr. 17. nyolc évre kötött békében, melyben a J. által birt terület s Erdély szabad fejdelemválasztása biztosíttatott. J. most a belreformokra fordíthatta minden figyelmét. A vallásszabadságot már az 1557-iki tordai országgyülésen törvénybe iktatták s a protestáns felekezetek összeegyeztetetésére nemzeti zsinatok tartását határozták. Maga a fejedelem is korán a reformációhoz csatlakozott s a végén unitárius lett. Utolsó, Marosvásárhelyt 1571 jan. 6. tartott országgyülésén is kimondatá, hogy az isten igéje mindenütt szabadon prédikáltassék s igy Erdélyben a protestáns vallás általánossá lőn. J. a magyarság erősbítésére is sokat tett. Alatta magyarosodott el Kolozsvár, s olvadtak be Tordán, Enyeden, Deésen Alvincen, Borbereken a szászok a magyarságba. A törvényhozás nyelvét is ő tette magyarrá. J. utolsó nagyobbszabásu politikai ténye volt Miksa császár-királlyal való kiegyezése, az u. n. speyeri egyezség megkötése, mely szerint J. a királyi cimről lemond, Erdélyt, Bihart, Mármarost, Közép-Szolnokot és Kraszna vármegyét birandja, a császár valamelyik unokahugát nyeri nőül, a török ellen véd- és dacszövetséget kötnek, halála után Erdély szabadon választ vajdát, aki a császár-király véduralmát elismerje. J. elfogadta és megerősítette a szerződést, de az csakhamar azután bekövetkezett halála miatt életbe nem léphetett. Benne kihalt a Szapolyai-ház, az utolsó magyar nemzeti király s a lengyelek királyjelöltje utódnélküli nagybátyja (Zsigmond Ágost) halála esetére. 1571 máj. 24. az uj fejedelemválasztó országgyülésből temették el a gyulafehérvári székesegyházba, anyja mellé, a templomban máig is látható diszes sarkofág alá, egy belső kisebb koporsóba, melyen ezüst lemezre volt metszve dicsőítő irata (elogium). Hamvai a templom többszörös feldulása alatt szétszórattak, koporsója, ugy anyjáé is, most üresen áll. Egylapu tábori érmének és dénárának képe az Érmek mellékletén látható.
brandenburgi választó-fejdelem (1608-19), szül. 1572., megh. 1619 dec. 23. Atyját, Joakim Frigyest 1608. követte a trónon. Területi tekintetben kis országát tetemesen nagyobbította, igy Clevevel, Markkal és K.-Poroszországgal. 1609. a megüresedett jülich-clevei hercegségre emelt igényt és a dortmundi herceggel egyelőre megosztozkodott az örökségen; 1614. pedig olyanformán szerződtek, hogy Cleve, Mark és Ravensberg Brandenburgnak jusson. A harmincéves háborut megelőző villongások következtében J. azonban nem jutott ezen örökség tényleges birtokába. Ami pedig Keleti-Poroszországot illeti, annak rendei hallani sem akartak a «brandenburgi zsarnokság»-ról, ámbár J., mint Albrecht, az utolsó porosz herceg legidősebb leányának férje, jogos igényt emelt az örökségre. És nem is jutott előbb Poroszország birtokába, mignem az országot a rendek kivánsága szerint a lengyel királytól hűbérül nem vette és ezért évi adófizetésre nem kötelezte magát. 1613. J. a lutheránus vallásból kitért a református hitre, mely lépésével ujból maga ellen ingerelte a brandenburgi porosz rendeket, kik különben Anna fejdelemasszonyban hatalmas pártfogóra akadtak. Ezek a körülmények arra birták J.-t, hogy 1614. türelmi rendeletet bocsásson ki, melynek szelid elveit utódai is szemmel tartották.
az ugyanily nevü járás székhelye Lublin orosz-lengyel kormányzóságban, 74 km.-nyire Lublintól, a Biala partján, (1889) 5703 lak., bőrcserzéssel, posztószövéssel.
község Grodek galiciai kerületi kapitányságban, 21 km.-nyire Lembergtől, (1890) 2013 lak., közelében egy nagy barlanggal, amely a hagyomány szerint a tatárok betörése idejében menedékhelyül szolgált.
község, l. Margitfalva.
Mátyás, a Husz-féle reformáció egyik előfutára. A pápa ajánlatára prágai kanonok lett 1381-ben. Vallásjavítási értekezéseit összegyüjtve ily c. alatt adta ki: Regulae veteris et novi Testamenti. Megh. 1394 nov. 30. V. ö. Palacky, Die Vorläufer des Hussitentums in Böhmen (1869) és Zitte, Lebensbeschreibungen der drei Vorläufer des J. Huss (1876).
város Klattau cseh kerületi kapitányságban, az Angel és vasut mellett, (1890) 1000 cseh lak., szeszégetéssel és kastéllyal.