Miként a művészet gyakorlata általán, ugy az agyagmüvesség is Khinából jutott Koreába és onnét Japánba. Az adatok azonban fölötte eltérők arra nézve, hogy a khinai keramika mikor honosodott meg Japánban. A Kr. e. 600-ik év körül állítólag Yamato tartományban már készítettek volna edényt fekete és vörös agyagból. Egy másik adat szerint Kr. e. 27. koreai bevándorlók Ovai tartományban keményebb agyagu edényt gyártottak. Egy további adat szerint Kr. u. 720. Giyogi nevü pap találta volna föl a hajtó-korongot, amivel kapcsolatban aztán Bizen, Hizen és Ovari tartományokban elterjedt az agyagipar. Az bizonyos, hogy a japáni agyagáruk igen kezdetlegesek egész a Kr. u. VII. sz.-ig. A szines mázat a IX. sz.-tól kezdve használják. Az agyagipar a tea élvezetének elterjedésével nyer nagyobb lendületet. A XIII. sz.-tól kezdve a XVII. sz.-ig a khinai hatás volt uralkodó. E századra esik Ninsei, Japán legnagyobb keramikusának működése, aki tökélyre vitte a technikai eljárásokat, fölszabadítá a J.-t a khinai gyámság alól, s a sajátos japáni diszítés alapját megveté. Miként a keramika egyik legjellemzőbb ága a japáni művészetnek, éppen ugy a keramikai termékek diszítményében nyilvánul legszabadabban, s legmegkapóbb módon a japáni művészeti fölfogás. A japáni fazekas nem az agyagnak kikészítésére, de nem is annak formálására fekteti a fő súlyt, rá nézve mindez mellékes, lényegtelen, a fő és leglényegesebb, ami minden egyéb fölött uralkodik, a diszítés. Ezért a japáni nem szorítkozik a diszítés két technikájára, t. i. a diszítménynek a máz alá és a máz fölé való festésére, hanem azonkivül bámulatos sikerrel üzi az agyagkészítmény díszítésének egyéb módjait is, s a porcellánt, meg a kemény agyagedényt lakkfestéssel és rekeszes zománccal diszíti. E téren oly ügyességet, oly finom szinérzéket árul el, amilyennel a föld egy népe sem dicsekedhetik. A J. termékeinek világhire ezen alapszik. A japáni is megkülönbözteti a csekélyebb tüznél égetett puhább és a nagyobb tüznél égetett keményebb agyagárut, a durva és a finom faienceot. Az elsőnek a neve «csuchi-yaki» (föld-égetett), a másodiké «ishi-yaki» (kő-égetett). A japáni agyagedénynek egyik sajátosságát képezik a máznak hajszálrepedései (craquelé) amelyek nálunk a technikai fogyatkozást árulják el, ott pedig célzatosan állítják elő és bámulják, mint helyes alkotó elemét az edény szinekben pompás diszítményének. A japáni az agyagárut nemcsak minősége, hanem eredete szerint is nevezi. Az ekként nevezett főbb agyagáruk: Satzuma-yaki (egy Satzuma-tál szines képe a Keramika mellékletén látható), Ninsei-yaki, Kenzan-yaki, a két utóbbiból fejlődött Avata-yaki, mind a három Kiotóban, Mino-yaki, Banko-yaki (japáni majolika) stb. A J. mostanság ujat nem termel ugyan, csak a régit ismétli, de abban is rendkivüli ügyességet tanusít. A J.-nak másik világhirü terméke a porcellán, melynek fő helye a Hizen vidéke, ahol már a XIII. sz.-ban készítettek kaolintartalmu, porcellánszerü és szürke mázzal festett edényeket, amelyek azonban durvák voltak. A XVI. sz. első negyedében honosodott meg a khinai porcellán Japánban és 1647. használták előszöt az üvegesedő, zománcfestékeket és az aranyat. A hollandusok árasztották el Európát a XVIII. sz.-ban japáni porcellánnal. A porcellánt eredete szerint nevezik el, igy: Kioto-, Kaga-, Kutani-, Arita- (Hizen-), Seto-porcellán, stb. A japáni porcellán technikailag tökéletes, a diszítmény művészeti becse tekintetében azonban nem vetekedik a közönségesebb agyagáruval.
l. Firnászfa és Lakk.
A japáni nép művészeti járatossága és ízlése a keresztény időszámítás első századaiban a fejlettségnek még igen alacsony fokán volt. Ezt bizonyítják a többnyire ásatások révén napvilágra került művészeti termékek, melyek éppen oly esetlen formájuak és egyszerü diszüek, mint a műveltség kezdetén álló számos más nép készítményei. Igy p. agyagedényeik gömbölyded alakuak voltak, s vonalak, pontok v. ritkábban állati alakok diszítették; növényi diszítmény nem fordul elő rajtuk (l. Indiai művészet). Ázsiában a fejlettebb művészeti gyakorlat Indiából indult ki és kelet felé haladva Khinába, onnan Koreán át Japánba is elért. Ez a keresztény időszítás X-XI. században történt és ez időtől kezdve fejlődött ki a mai J. A művészetben több száz éven át Khina volt mestere és mintája a japáni népnek, amelynek bámulatos utánzási képesség, alkalmazásbeli ügyesség, de csekély önállóság és alkotó képesség a fő jellemvonása. Mesterét mindabban, amit tőle eltanult, jóval felülmulja. E tagadhatatlan tény utánzásbeli képességének, s annak az ügyességnek az eredménye, amellyel mindent, amit lát, fölhasználni tud. A J. hideg számítással, szabatosan utánozza a természetet és a mellett szabadjára ereszti képzelme szeszélyes játékát. Ebből következik, hogy a J. termékeit a természetszerü szép iránt való élénk érzék mellett a szabálytalanság, aránytalanság, az u. n. groteszk iránti hajlam, a meglepően csapongó szeszélyesség, a szimmetriaellenesség, a bizarr fölfogás jellemzi. A nyugat-ázsiai és az aurópai népek művészetében vezérszerepet visz az építészet, a művészet többi ága hozzá alkalmazkodik; a kelet-ázsiai művészetben az építészet helyzete alárendelt, alkotásai tartóssággal nem biró faalkotmányok, s csak kivételesen birnak az emlékszerüség jellegével (l. Építészet). Miként az építészeti, ugy az iparművészeti művek arról tanuskodnak, hogy a J.-ben a szerkezeti érzék kevéssé van kifejlődve, de annál nagyobb a díszítményben való kedvtelés. A J. a diszítményül alkalmazott természeti tárgyak: a növények, madarak, rovarok, hüllők, négylábu állatok u. m. a majom, a nyul, a patkány stb., a felhők, hegyek, sziklák, tájak természetszerü utánzásában bámulatos járatosságu. A rajz szabatos, éles, határozott, kifejezés és mozdulat tekintetében hűen visszaadja a valóságot; e sajátságaival, valamint gyöngéd és könnyed kimunkáltságával megragadja a szemlélőt. Ebben rejlik a J.-nek egyik vonzó ereje. A síkdiszítményben a görbe vonalu elemek fölött az egyenes vonaluak uralkodnak. Az utóbbiak közt előfordul a meander, a kampós kereszt (szvasztika), a gammadion, s egyéb geometriai alakok. A J. részletesebb történetét maguk a japánok sem ismerik; fejlődésének kezdete a Kr. u. X-XI. sz.-ba esik, virágzásának kora a XVII. sz. elejétől, a XIX. sz. közepéig tart. A J. első sorban a vallás szolgálatában állott és azért Buddha templomai és kolostorai számára készültek a legkiválóbb művek. A XVII. sz.-tól kezdve a vallás mellett a nemesség is hathatós ápolója a J.-nek. A J. több ízben éreztette hatását az európai művészettel. A XVI. sz. előtti hatás eddig ismeretlen, nem lehet azonban kétséges, hogy már akkor számos japáni készítmény jutott Európába részint tengeri, részint szárazföldi uton. A XVI. sz.-ban a portugál hittérítési vállalatok révén ismerkedett meg Európa a japáni művészettel, a nélkül azonban, hogy ez szembetünő hatást gyakorolt volna az európai művészetre. A XVII. sz. elejétől kezdve Hollandia, a XIX. sz.-ban ismét a különböző kiállítások révén érvényesült a J. hatása, s az európai díszítményt több tekintetben megtermékenyíté s az iparművészet egyes ágainak (keramika) váratlan fölvirágzását idézte elő.
A japáni nyelv a turáni nyelvcsaládhoz tartozik, mely a finn-ugorral és a töröktatárral a magyart is magában foglalja. Legközelebbi rokonai még nincsenek kiderítve. Meglepően hasonlít nyelvtani és mondattani szerkezetében a mandsu-nyelvhez. Hogy annyira elüt szókincsében a turáni nyelvtől, azon nincs mit csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy vagy kétezernégyszáz év óta elszigetelve, távol rokonaitól, él szigetcsoport hazájában. Különféle, a khinai irásból alakított betüket használ a japáni irodalmi nyelv, mely meglehetősen eltér a társalgási nyelvtől. Ez az eltérés azonban a műveltek előtt nem képez akadályt, mert minden tanult japáni jól érti az irodalom régieskedő szójárását. A régi japániak eredetileg a III. századot és a khinai befolyást megelőzőleg, képirással éltek. Ezt a kezdetleges irásmódot a khinai betük váltották fel. Ebből alakították aztán minden valószinüség szerint a buddhista papok a VIII. sz.-ban a manjokannát (a tizezer levél irása), igy nevezve a Manjefusifu (tizezer levél) cimet viselő régi költeménygyüjteményről, mely ezekkel a betükkel van irva. Jelenleg a leghasználtabb irások Japánban az egyszerü katakanna 48 szótagjellel és a nehéz firakanna. Ujabb időben többen az európai latin irásnak akarnak hiveket szerezni; sokat tesz e tekintetben a Romajikai társaság, mely lapot is ad ki az uj irás terjesztésére. Az irodalommal foglalkozónak okvetetlenül szüksége van, ha a legrégibb, tisztán japáni műveken kivül egyébbel is akar foglalkozni, a khinai nyelvre, mert a khinai irodalom hatása mindenre kiterjed és óriási a khinaiból köcsönzött szók száma az irodalmi nyelvben. Japáni nyelvtanokat irtak az ujabbak közül a jeles francia japánolog de Rosny, Introd. á l'étude de la langue japonaise (Páris 1856, 4. kiad. 1872); Donker, Curtius Proeve eener japansche spraakkunst (Lejda 1857); Hoffmann, (Lejda 1868. hollandul és 1877. u. o. németül); Chamberlain, B. H. handbook of colloquial japanese (Tokijo 1888., II. kiad. 1889) és Simplified grammar of the japan. lang. (modern written style, London 1886); Noack, Lehrbuch der japanischen Sprache. Mit Uebungsstücken u. Glossar (Lipcse 1886); Lange R., Lehrbuch der japanischen Umgangsprache (Berlin 1890). Japáni szótárakat irtak: Hepburn, Japanese english and english japanese dictionary (Sangai 1872, 2. kiad.); Goskevics, Russzko japonszkij szlovar (Szent Pétervár 1857) és Japonszko-russzkij szlovar (u. o.); Pagés, Dictionnaire japonais français (Páris 1868); Santo, Dictionary of the japanese language (in japanese characters w. a brief explanation in english, Jokohama 1878); Satov és Massakáta, English-Japanese dictionary (2. kiad. London 1879); Lehmann (Tokio 1877). Itt említjük meg, hogy Bálint Gábor a kolozsvári egyetem tanára is egyik képviselője a japán-magyar nyelvrokonságnak s az Erdélyi Muezum-ban, valamint több értekezéseivel és felolvasásaival másutt is síkra kel ezen irány védelmére.
A japáni irodalom még kevéssé ismeretes Európában. Alig egy pár költői terméke van átültetve valamely európai nyelvbe. A japánok sokáig a khinai nyelvet tekintették az egyedüli tudományos és a magasabb röptü eszmék kifejezésére alkalmas eszköznek. Ugy uralkodott a tanultabb körökben a khinai, mint a középkorban nálunk a latin. Csak egy téren maradt meg a maga valóságában a japáni szellem munkája menten minden zavaró külső befolyástól. Ez volt a költészet. A legtöbb régi japáni költemény a Manjefusifu cimü nagy költeménygyüjteményben (Kr. u. 760 körül) van összeszedve. Ennél valamivel régibbek a Kozhiki (Kr. u. 712) és a Nihongi (Kr. u. 720) cimü régi történelmi művek, melyek a japáni archeologia legfontosabb forrásai, verses darabjai. Ezeket azonban a japániak nem számítják klasszikus verseik közé. Egy másik jelentékeny költői antologia Kokinsifu (régi és uj ódák gyüjteménye), melyet az előkelő származásu jeles japáni költő Tszurajuki válogatott össze 905. Hitomaro a japániak legünnepeltebb költője (meghalt 737.), költeményei a Tizezer levélben foglaltatnak. Egyedüli vetélytársa Akahito, kitől nevénél és a már említett gyüjteménybeli verseinél egyéb nem maradt az utókorra. Jeles klasszikus verselők még a buddhista főpap költő Henzeu és Narihira, egy Aho nevü herceg fia, mindketten a IX. sz.-ból. Jakamocsit (megh. 785.) szeretik legjobban a mostani japánok a klasszikus kori költők közül. Irónők is vannak elég számosan, ilyenek Hasibito, ki Zhijomei nevü mikádó (megh. 641.) leánya és Kautoku mikádó (megh. 654.) neje volt, továbbá Komacsi, kit a legnagyobb modern japáni tudós Mabucsi az első japáni költőnőnek tart. Rohamos hanyatlást mutat a klasszikus kor utáni japáni költészet. Gyermekes, éretlen utánzás és szőrszálhasogató mesterkéltség s terjengős bombasztikus irály jellemzik. Némi utóvirágzásként a buddhista papok karénekéből lirikus drámaféle fejlődött ki. A lantos költészet és a szinműirodalom mellett a regényirás is virágzik Japánban. Khinai mintára szerzett hosszadalmas történelmi regények, melyek olykor egészen khinai nyelven levén irva, alig számíthatók a szorosan vett japáni irodalomhoz és népszerü nyelven irt társadalmi beszélyek a népkönyvekkel együtt képezik annak fajait. Több népies elbeszélés található Mitford Tales of Old Japan cimü művében. Hiresebb történelmi regényeik Ivagi fejedelem élete (12 köt.), Otoba és Tanszitszi szerelmi kalandjai (2 köt.), A hét szerencsés és a hét szerencsétlen dolog (5 köt.). Époszaik sorából megemlítendő, mint egyik legbecsültebb, a Feike-nonogatari, a Feike dinasztia története 12 kötetben, mely 1183 után iratott. Enciklopédiákban igen gazdag a japáni tudományos irodalom. Ezek között első helyet foglal el a nagy khinai-japáni lexikon 105 kötetben (Jeddo 1714). Természettudományi művek olykor gazdagon illusztrálva, szép kiállításban mindennapi jelenségei a japáni könyvpiacnak. Számos természettudományt tárgyaló khinai mű, köztük a hires Pen-csao (31 köt., 1769) ujra átdolgoztatott. A khinai nyelv megtanulására bőven rendelkezik szótárak és egyéb segédeszközökkel. Hasonlókép vannak szanszkrit nyelvtanok és aino meg koreai nyelvet magyarázó szójegyzékek. A buddhizmus és Konfucius tana terjedelmes vallásos irodalmat teremtettek. Történelmi irodalmuk a japánoknak gazdagnak mondható, csak az a kár, hogy történelmi műveik többnyire száraz krónika stilban vannak irva.
l. Japáni keramika.
(növ.), l. Bambusznád.
(növ.), l. Rózsa (Rosa Japonica Waitz.) Hortenzia és Kamellia.
anyaga a fém, kivált a bronz, továbbá a fa és az elefántcsont. A két utóbbi anyagból kisebb faragványok készülnek. Kő alig van Japánban, legkevésbé olyan, mely szoborra alkalmas. A J. eredete és fejlődése a buddhizmussal van kapcsolatban és kezdetben csakig bálványok készítésére szorítkozott. Az e nemü művek között régiségénél és nagyságánál fogva legnevezetesebb Buddhának bronzból öntött két óriási szobra. Az egyik, mely Yamato tartományban Narában van, Kr. u. 741-749., a másik, mely Sagami tartományban Kamakurában van, Kr. u. 1252. készült. Az előbbinek sűlya 456 000 kg., magassága 30 m., középső ujja 2 m. A XII. sz.-tól kezdve a XVII. sz.-ig hanyatlóban volt a J., az e korszakbeli szobrászati tevékenység a bálványok megállapított körére szorítkozott, a XVII. sz. elejétől fogva azonban ujra föllendült, s virágzását a XVIII. sz.-ban érte el, s legkiválóbb alkotásai nem az emberi az állati alakokat ábrázoló szobrok. Ez időben a kézi ügyesség és a bronz ötvözése, továbbá öntésének technikája a tökély legnagyobb fokát érték el. A bronz-szobrok hatását nagyban emeli a különféle szinü, u. m. fekete, barna, zöldes, szürkés stb. patina, melyet a Calamagrostis Hakonensis nevü fűből kifőzött nedvvel mesterségesen állítanak elő. Az ilyetén patina készítésének részleteit eddig nem ismerjük. A szobrászat körébe tartoznak a fából faragott és sokszor meglepő természetszerüen kimunkált álarcok, melyek vallásos szertartásoknál, udvari ünnepélyeknél és szini előadásoknál használatosak. Végül a J. sajátos termékei az u. n. neckék, azaz a pipatok, az orvosságos doboz és a dohányzacskó selyemzsinórján függő apróság, mely megakadályozza, hogy e használati eszközök az övből kicsusszanak. A neckék a japáni képzelő tehetség leleményes, tréfás, változatos, kecses szüleményei; anyaguk sokféle, tárgyuk a növény-, az állatvilág és az ember. A J. ezeken kivül tehetségének java részét a vasból, bronzból öntött, fából, elefántcsontból, bambusznádból stb. faragott használati eszközök, u. m. edények, dobozok, fegyverek stb. diszitésére fordította, szóval mint a festészet, ugy a szobrászat is az iparművészet szolgálatában állott és áll ma is.
(Chabo), a legkülönfélébb szinváltozatokban terjesztett apró, alacsony, tömött törzsü állat. Kakasa 25 cm. magas, 575 g. súlyu, a jérce 8-10 cm.-rel alacsonyabb, 75-100 g.-mal könnyebb. L. még Bantám-tyukok.
Jeszo és a Kurilok, továbbá a Liukiu-k kivételével, amelyeken kevert lakosság él, a benszülött japán népesség a világ leghomogénebb és legkevésbé kevert népeinek egyike A J. a turáni v. mongol népcsalád egyik ágát teszik és valószinüleg történelem előtti időben vándoroltak be az ázsiai szárazföldről. Arcuk és koponyájuk alkatán, valamint testük szervezetén félreismerhetetlen a mongol tipus. A nők kicsinyek és karcsu termetüek. Bőrük szine a sárgásfehértől a barnássárgáig minden változatot mutatja. Mindkét nemet a kicsinység és kezük és lábuk szép alakja jellemzi. (Ázsiai népfajok c. képmellékletünkön egy japán férfi és nő szines képe látható.) Szellemi tekintetben a J. a legelőnyösebb helyzetben levő európai nemzetek mellé sorolhatók. Felfogási képességük, itéleterejük és emlékező képességük magas fokon állóra fejlődtek. Főként a matematikai tudományokhoz van tehetségük. Nagy hajlamuk van az idegen műveltség elsajátítására is s e tekintetben különböznek valamennyi ázsiaitól, főleg pedig a khinaiaktól.