geologiai értelemben mindazon legfiatalabb képződmények összessége, amelyek azóta keletkeztek, rakódtak le, amióta ember él a földön. Ezért az ember korának v. anthropozoos kornak is mondják. Vannak olyanok, melyek szemünk láttára egyre keletkeznek (illetőleg keletkezésüknek a történelmi ember még lehetett tanuja) és olyanok, amelyeknek keletkezése a történelem előtti ember (ősember) idejébe esett. Az előbbiek fiatalabb, az utóbbiak régebb jelenkori képződmények. A fiatalabbat az alluvium (l. o.), a régebbeket a diluvium (l. o.) rétegcsoport elnevezés alá foglaljuk össze. A kettőt együttvéve régi elnevezés szerint még negyedkornak (quarter) is mondjuk. Egynémely geologus a J. alatt csupán az alluviumot érti, negyedkor (quarter) alatt pedig csakis a diluviumot (l. o.). A J.-t a harmadkorral (l. o.) együtt ujkor v. kenozoos-kor alá is szokták foglalni, megkülönböztetve a J.-t a fentebbi értelemben ujabb kenozoos-, a harmadkort pedig régebbi kenozoos-kornak.
1. politikai lap. Kisfaludy Károly kevés nappal halála előtt engedélyt nyert a lap kiadhatására, ezt Helmeczy (l. o.) Mihályra ruházta át, ki 1832 jan. 1. megindította s hetenként kétszer, szerdán és szombaton adta ki pesten 4-rét féliven a Társalkodó c. melléklappal, mely szintén kétszer jelent meg hetenként. Mint segédszerkesztő Csató Pál működött a lapnál 1833 végeig, a vezércikkeket irta; Nagy Ignác 1837-től 1841-ig a külföldi cikkeket fordította s a Budapesti naplót irta. 1837 elejével Széchenyi István gróf indítványára a J. ívrétben jelent meg. 1837. nyomatott belőle 4080 példány és igy a hazai lapok közt a legtöbb előfizetővel birt. Politikai jelentőségre ugyan nem tehetett szert konzervativ iránya miatt; de a későbbi lapoknak, a későbbi zsurnalisztáknak az utját megegyengeté. 1843-tól Széchenyi István e lapot választá organumául és tartotta mindvégig. Ekkor némi lendületet vett a lap, de határozott pártszinezetét ő sem víhatá ki. Itt és a Társalkodóban jelentek meg a Duna-gőzhajózást a Fekete-tengerrel való összeköttetés és egyéb nemzetgazdászati cikkei. 1847-től Jókak irta Budapesti naplóját. 1848 ápr. 18-tól a lap szerkesztését Királyi Pál vette át; azonban még azon év jun. 29. megszünt. - 2. J., kat. egyházpolitikai és politikai napilap; szerk. Talabér János és Füssy Tamás 1875 jan. 1-től szept. 15-ig Budapesten.
(gör., fenomen), eredetileg csalfa látszatra alkalmazott kifejezés; később ellentétben azzal, amit az ész megismer (noumenon), az, amit az érzékek fölfognak, ami az érzékek előtt megjelen. L. Fenomenalizmus. - Jelenségek (indicia), l. Bünjelenségek.
jelentéstan. A szóknak jelentéséről való tudomány csak a legujabb nyelvészetnek egyik föllendülő ága. A nyelvtan azelőtt a szónak csak alakjait tárgyalta, a J.-sel csak a retorika törődött, amennyiben megállapított bizonyos fordulatokat, trópusokat, melyek szerint a szók értelme módosulhat. Korunkban azonba, mikor a szófejtés módszeres tudománnyá fejlődött, természetesen mindig világosabbá lett, hogy a szók J.-e nemcsak retorikai célokra módosul, hanem hogy mindennapi beszédünk is tele van rég elfelejtett, elkoptatott trópusokkal, képekkel. A mai szófejtés, de az összehasonlító mitologia is, azonfelül az u. n. szinonimika tényleg folyvást kutatja és elemzi a szók J.-ét, sőt történtek már kisérletek a jelentéstannak rendszerezésére is, noha ezek még nem vezettek végérvényes eredményre. Legegyszerübb az a fölosztás, melyre a nyelv maga utal bennünket azáltal, hogy némely jelentésváltozásokat alakváltozással köt össze, másokat pedig nem. Ha p. az elvont fogalmat konkrét fogalommá, v. a konkrétot elvonttá módosítjuk e módosítást majdnem mindig képzővel jelöljük, teszem szép: szépség, nevetség: nevetséges. Ellenben ha p. valamely szónak J.-ét, a fogalomnak körét megszorítjuk, akkor nm alkalmazunk képzőt; ha a jószág szót nem értem mindennemü birtokomra, hanem csak nyájaimra, akkor is jószág marad, noha tartalma, a fogalomnak anyaga, alkotó részei, jegyei részben megváltoztak. Az egyiket alaki, amásikat anyagi jelentésváltozásnak mondhatjuk. Az alaki jelentéstan körében első és legfontosabb az ige és névszó közti különbség, s ugy aztán tovább a különféle igefajok s a névszók neveinek megkülönböztetése (. a Beszédrészek, továbbá az Igékről, Névszókról, Igeképzésról, Névszóképzésről szóló cikkeinket). Az alakiaknál sokkal bonyolódottabbak és szövevényesebbek az anyagi jelentésváltozások, melyet sokszor annyira mennek, hogy a szó eredeti J.-étől egészen elütő, sőt vele ellentétes értelmet vesz föl. Az anyagi jelentésváltozások két főosztályra oszlanak. Az elsőban a fogalomnak tartalma nagyobbrészt megmarad, csak egyes jegyekre nézve változik, amennyiben uj jegyekkel bővül, ugy hogy szükebbkörü fogalom lesz belőle, vagy viszont elveszt egy-egy jegyet, tehát általánosabb fogalommá válik. A második főosztály az átvitel, melyben a fogalomnak tartalma nagyobbrészt megváltozik, csak egyes jegyei maradnak meg. Az átvitelre vagy olyan képzettársulás ád alkalmat, mely a fogalmak hasonlóságán alapszik, v. pedig olyan, hogy a két fogalomnak vagy tárgynak akárminő más kapcsolatán vagy együtt való előfordulásán alapszik. A jelentésnek megszorítására nézve a legfőbb tényező az az állandó helyzet, melyben a beszélőknek egyes kisebb-nagyobb csopotjai élnek. Már maga a beszélőknek lakóhelye, a vidék, melyen megfigyeljük valamely szó használatát, nagy befolyással lesz ennek különösebb jelentéseire. A megszorításnál sokkal ritkább az általánosítás, de szintén elég gyakran kerül elő s elégtermészetes jelenség. A gyermek az ismert tárgyak nevével appercipiálja a hozzájok hasonló tárgyak képzetét; azért gyakran megesik, hogy a gyermek kiterjeszti a szó használatát olyan tárgyakra is, melyekre a köznyelv nem vonatkoztatja, p. karácsonyfának nevez minden fenyőfát stb. efféle. Az általánosításnál ismét sokkal közönségesebb a metafora, a hasonlósági átvitel, vagy képes beszéd, mely a nyelvnek költői elemét teszi. Mindnyájunk beszéde költészettel van tele. Csakhogy mig a költői és irodalmi nyelv nagyrészt szándékosan, céltudatosan alkalmazza ama költői elemet, a metaforát: a közbeszédben szándék nélkül, magától megterem. Az átvitelnek másik neme a metoimia, vagyis kapcsolati átvitel; mint neve mondja, a dolgoknak valami feltünő kapcsolatán alapszik, még pedig rendesen a különféle oksági viszonyokon, melyek a reális világnak és gondolkozásunknak tárgyait egymással összeköti. Ez a jelentésváltozás talán épp oly közönséges, mint a metafora, s legfelötlőbbek itt is természetesen az olyan esetek, melyekben a gyermeknyelv vagy a népnyelv eltér a köznyelvtől. Az Ormánságban a lent és a kendert rokkának mondják, sőt rokkaföldnek nevezik a kenderföldet. (Tud. Gyüjt. 1828, 2. füzet), tehát a fonó eszköz nevét átviszik a fonni való tárgyra. De számtalan metonimiát találunk a köznyelvben is, ámbár az állandó használat elkoptatja s elhomályosítja őket, épp ugy mint a metaforákat. Ismeretes p. az egész és rész névcseréje (melyet a retorika szinekdokénak nevez) s ennek különösen az a faja, mely a feltünő rész nevét az egészre alkalmazza. Igy használjuk a fő nevét az egész személy jelölésére és szegény feje a magyar nyelvszokás szerint a. m. a szegény ember v. asszony. - J. továbbá a hatósági kiküldött által a megbizatás tljeítéséről s eljárásának eredményéről a kiküldő hatóságnak tett előterjesztés.
l. Jelentés.
l. Igemódok.
l. Babonás napok.
(bány.), a bányamérésnél megjelölt nevezetesebb pont (fixpont).
hosszabb vagy rövidebb ideig látható fény vagy láng, melynek, tekintettel a láthatóság időtartamára, vagy a szinek minőségére, hasonlólag a távirdai jelekhez, különféle jelentősége van, és a hajókon éjjeli jelzésekre használtatik. Az ily jelfények előállítása külön e célra szerkesztett lámpákkal történik, melyek lángjába erős nyomással és igen finom sugarakban petroleumot fecskendeznek, vagy pedig az által, hogy erős fénnyel égő lámpáknak lángját egy ellenzővel tökéletesen elfödik és csak bizonyos időközökben, kiszabott időtartamig és szinben (fehér, piros) teszik láthatóvá. Az ily lámpáknak használata a modern hajókon már megszűnt, miután a sokkal könnyebben kezelhető és célszerübb villamos jelzőlámpák által helyettesíttettek.
(ol. mottö), elmés rövid mondás, melyet valamely irodalmi munkának feliratául és mintegy tartalma és irányának rövid jelzéséül szoktak alkalmazni; eredetét ama jelmondatokból veszi, melyeket egyes fejdelmek országuk cimerébe igtattak s mely a tekintélyesebb családokra is átszármazott és utóbb az irodalomba bevette magát. Szorosabb értelemben a J. valamely rövid mondat (legtöbbnyire idézet), mely az álnevüleg beadott pályaművekre és a szerző nevét rejtő jeligés levélkére egyaránt iratik.