középfinomságu (20-30 angol számu) láncfonalból és durva (4-8 angol számu) vetülékfonalból készült pamutszövet. Jellemzi, hogy mindkét oldala borzosított (l. Csinozás) és szinnyomatuan mintázott.
(ásv.), l. Kasolong.
(nyugati mongolok). Az altájiak mongol ágához tartozó nép, ma olődoknak neveztetnek; fő képviselői ma a kosotok, a dzungarok, dorbotok s torgotok (Törga-Uten) Khinában és Szibériában. A torgotok 1636., a dorbotok 1723-ban vonultak dzungariabeli ősi lakóhelyükről nyugat felé, hogy helyreállítsák Dsengiszkhán birodalmát; de az oiratnak nevezett törzsnek nem volt közös feje; elébb az Altajban telepedtek le, innét a Kirgiz-steppén, azután a Tobol forrásvidékén, s végre a Muhadsar-hegységen tul az Ural folyóhoz s a Volga torkolatához vonultak. Ott letelepedtek, de 1771. nagy részök elégedetlen lévén az orosz kormánnyal, kimondhatatlan veszélyek közt visszatért Khinába. A hátra maradt K. a mult század végétől fogva békésen vándoroltak a Volga és Ural közti fentérségen, Asztrakhan és Sztavropol körül, Szaratovig, ahol a szareptai herrnhuterekkel gyakran érintkezésbe jöttek. Az altaji K. fekete vagy hegyi K.-nak is neveztetnek (Kara-K.), megkülönböztetésül az eltörökösödött teleutoktól vagy fehér K.-tól Tomszk kormányzóságban. Európában K. Asztrakhan kormányzóságban (129,550), a doni kozákok területén (23,000) és Sztavropol kormányzóságban (6000) laknak. Szibériában a Tomszk kormányzóságban (20,000), Közép-Ázsiában a Szemirecsinszkben és Kuldsában (120,000), végre Khinában Kobdóban és Dzungariában (320,0009, Kelet-Turkesztánban s Thiancsan-hegységben (50,000). A dunganok fölkelése s az Ilivölgy annaktálása óta sok K. Dzungariából Szibériába s orosz Turkesztánba vándorolt. Egészben véve számukat 6-700,000 főre teszik, de lehet körülbelül egy millió is. Külsejük teljesen megegyezik a mongolokéval (egy kara-kalmuk szines képét l. az Ázsiai népfajok mellékleten), erkölcseik és szokásaik is hasonlók. Az orosz K. feje 1800 előtt a dalai-lámától, azután az orosz kormánytól kinevezett láma, ki a volgamelléki Bazar-Kalmmukban Asztrakhan mellett lakik, s minden nyáron körutat tesz az országban. A kereszténység itt-ott gyökeret vert közöttük, a K. egy része pedig a mohammedán hitet vallja. Nyelvük a mongol nyelvjárása; nagy régiség nyomát mutatja, de igen szegény. Nyelvtanukat megirta Remusat, Recherches sur les langues tartares, továbbá Zwick (Donaueschingen 1852) s az orosz Popov (Kazan 1847) és Bobrovnikov (u. o. 1849). Egy szótárt adott ki Zwick (Donaueschingen 1853). A K.-nak irott törvényeik vannak s irodalmuk is van, mely többnyire költeményekből, történelmi hagyományokból áll és mondákkal átszőtt; egy eposzukat (Dsangariász, kalmuk nyelven kiadta Golsztunszkij, Pétervár 1864) németre fordította Erdmann (Zeitschrift der deutschen Morgenländischen Gesellschaft 1857) mesegyüjteményt kiadott Jülg Siddi Kür címmel és fordításokkal (Lipcse 1866). Kereskedelmük cserekereskedés; marhát rozsért, gyapjuruháért, konyhaeszközökért stb. cserélnek. A khinai és szibériai K.-nál a kormányzat a törzssfőnökök (jaiszang) s az ezeknek alárendelt hivatalnokok kezében van; a khinaiak, az oroszok hatást gyakorolnak reájuk mindenféle kitüntetésekkel. Oroszországban a donkörnyéki K. alá vannak vetve az általános hadkötelezettségnek, mig az Asztrakhan kormányzóságban levők fel vannak alóla mentve.
-család (kálnási), sárosvármegyei régi nemes család, melynek családfája II. Endre koráig vezethető vissza. Kiválóbb tagjai voltak: K. György, I. Ulászló hü embere, a makovicai várnak vitéz kapitánya, ki az ősi birtokra, a sáros vármegyei Kálnás-ra érdemeinek jutalmául új adománylevelet nyert a királytól (1444). K. Mátyás 1464. szerepel, szintén mint a makovicai vár kapitánya. - K. Ferenc, Castaldo (l. o.) tábornok kapitánya, ki 1551. jött Erdélybe és 1552. a gyalui vár parncsnoka volt. 1553. - Castaldo bizonyságlevele szerint - hűségesen teljesített szolgálat után, akadályozó családi viszonyok miatt kénytelen volt tisztéről lemondani. 1567. a hűtlenségbe esett Bocskay György zemplénvármgyei birtokát, Gálszécset nyerte királyi adományban. A K.-család egyes tagjai még most is élnek Zemplén és Sáros vármegyékben.
Benedek, ref. teol. tanár, szül. Késmárkon (Abaúj) 1786 dec. 18., megh. Sárospatakon 1861 szept. 25. Tanulását otthon kezdte, 1799-től Miskolcon, 1806-tól Sárospatakon folytatta, honnan 1810. egy évre a Szepességre rándult. 1818. külföldre ment s egy évet a göttingai egyetemen töltött. Hazajövén, egy ideig nevelősködött, mig 1820. Sárospatakra az egyháztörténelem és exegezis tanárává választatott. 1859. nyugalomba lépett. Művei: Közönséges keresztyén egyháztörténettan (2 köt., Sárospatak 1848); Kijelentett vallás históriája (Seiler után u. o. 1850. Több kiadást ért.) Részt vett a Sárospatakon kiadott görög-magyar és latin-magyar szótár szerkesztésében is. Életrajzát v. ö. Sárosp. Füz. 1861. 776.
1. hegység Horvát-Szlavonországban, Varasd és Belovár-Kőrös vármegye határán; a hegység a Bednja, Glogovnica., Lonja és Koprovnica völgyei közt emelkedik s Ny-ról K-felé csapó főgerincből áll, mely É-felé hirtelenül, D-felé ellenben hosszabb oldalágakkal ereszkedik alá, melyek Kőrösig húzódnak. Legnagyobb magassága 643 m. A K. hegységet Ny-felé 325. m. magas nyereg az Ivanscsica-hegységtől választja el, K-en a Koprovnica völgye választja el a Biló-hegységtől. A hegység magvát csillámpala és juramészkő alkotja, É-i lejtőin fiatal harmadkori képződmények lépnek fel. A főcsúcs D-i oldalán K. vár romjai vannak. A hegység lejtőin jó bor terem. A K.-ot Kőrösi-hegységnek is nevezik.
2. K., község Belovár-Kőrös horvát-szlavoniai vármegye kőrösi j.-ban, a K. hegység tövében, (1891) 899 horvát lakossal. A község felett emelkedő meredek sziklán Veliki-Kalnik királyi vár romjai láthatók; e várat 1221. II. Endre király Dinko Okić horvát bánnak adományozta, de 1241. utóda Okić Jaroszlav a várat Kálmán hercegnek adta el. A tatárjárás idején K.-vára Bebek Fülöp vezérlete alatt hősiesen dacolt a tatárokkal. Később Zsigmond király és neje Mária gyakran és hosszasan (utóbbi 1408-13) időzött itt. 1436. Zisgmond a várat II. Tvartko Tvatrkovics bosnyák királynak adománnyozta; 1490. Korvin Mátyás birtokába került. Jelenleg a Rieka gornjai uradalomhoz tartozik.
(Kalinova), kisközség Nógrád vármegye losonci j.-ban, (1891) 805 tót lakossal. Határában vasércbányászat folyik, az itteni bányák a szinóbányai vasgyár bányaösszlethez tartoznak. K. lakói agyagiparral is foglalkoznak s van itt egy gőzerőre berendezett chamotte-gyár, mely másfél millió fedélcserepet, továbbá agyagcsöveket és tűzálló téglákat állít elő.
1. kisközség Háromszék vármegye sepsi j.-ban, (1891) 685 magyar lak.; lakói házi iparszerüleg űzik az agyagipart. - 2 K. (Kalinka), kisközség Zólyom vmegye nagy-szalatnai j.-ban, (1891) 284 tót lakossal. Határában az Esterházy nevü kincstári kénbányamű bányái vannak 18,05 ha. bányamértékkel.
1. Henrik, hirlapiró, szül. Gyömrőn (Zala) 1858 aug. 21-én, iskoláit Budapesten és technikai meg kereskedelmi tanulmányait Bécsben végezte. Hirlapirói pályáját 1877. kezdte meg, mint az akkor megindult Budapest belső dolgozótársa. 1878. Új nemzedék címen ifjusági lapot alapított, azonban a következő évben áttért a közgazdasági hirlapirás terére, melyen jelenleg is működik. 1879. főmunkatársa volt a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Lapnak, majd meg a Magyar Iparosok Lapjának. 1880. átvette az Egyetértés közgazdasági rovatának szerkesztését, mely rovatot még ma is vezeti. Számos cikket irt a közgazdasági napikérdésekben jobbára névtelenül és csak néha K. H. vagy k. jegy alatt. A magyar napilapok rendszeres közgazdasági rovatának ő volt egyik megalapítója. 1892. a valutaszabályozási akció megkezdésekor az Új pénz cím alatt a valutaszabályozásról népszerü kátét irt, mely rövid idő alatt öt kiadást ért. E lexikonba a kereskedelmi isme és tőzsde cikkeit ő irja.
2. K. Izidor, iró és hirlapiró, szül. Sümegen 1863 nov. 10. Iskoláit Budapesten végezte, itt abszolválta a műegyetemet is. 1885. hirlapiró lett, előbb az Egyetértés munkatársa, majd a Magyar Hirlap és utóbb a Pesti Napló helyettes szerkesztője. Rossz emberek címen egy kötet novellát adott ki; Vulpes, Verus, K. I. és -i -r. álnevek és jegyek alatt nagyszámu cikket irt szépirodalmi és napilapokba. Most az ezredéves kiállítás sajtóosztályának vezetője, az Új Idők segédszerkesztője és a Magyar Szalon főmunkatársa.
(kőröspataki) grófi család. Ősrégi székely család, mely a Mikó- és Nemes-családokkal egy eredetü. A család egész a XII. sz.-ig megy föl, ősük Akadas Simlus de Sebus volt, kinek fia Vince vagy máskép Benchench 1252. adományul kapta Zek földét. Három fia volt István, Domokos és Mikó; utóbbitól a Mikó-, Domokostól a Nemes-, Istvántól a K.-család származik. István unokája, Máté nevezi magát először Kálnokinak; fia Demetertől kezdve, ki 1428. említtetik, a K.-család leszármazása napjainkig levezethető. A család Erdély történetében kiváló szerepet játszott, főleg K. Sámuel (l. o.). A család egyik ága Morvaországba szakadt (L. K. Henrik) s ebből származott K. Gusztáv (l. o.) osztrák-magyar külügyminiszter.
1. K. Antal, szül. 1705., megh. 1783 junius 16. Iskolai tanulmányait bevégezvén, 1725. a katonai pályára lépett Erdélyben. A Schönborn dragonyosezredben mint kadét kezdett szolgálni. 1728. mint zászlótartó a Khevenhüller ezredbe tétetett át; az 1733-iki sziléziai expedicióban ezredével már mint hadnagy vett részt. 1734. a Pesten fölállított huszár-ezredhez kapitánnyá neveztetett ki. Részt vett az 1736-iki luxemburgi, az 1737-iki török és az 1741. kezdődött porosz háborukban. 1742. ezredes lett, mint ilyen küzdötte végig a 40-es és 50-es évek csatáit, s itt tanusított vitézsége jutalmául 1757. tábornokká neveztetett ki. Neje simonyi és varsányi Simonyi Jozefa volt.
2. K. Dénes gróf, főrendiházi tag, szül. Erdélyben 1814., megh. 1888 jan. 28. Tanult Kézdi-Vásárhelyen, Bécsben a Terézianumban s Kolozsvárt, Jogi tanulmányai befejezése után 1838-ban táblabiró, 1839. széki királybiró, 1847. Fehér vármegye főispánja lett. 1849. a sepsi-szent-györgyi katonai hadvonal parancsnokává neveztetett ki. A világosi fegyverletétel után Erdélyben tartózkodott. Az ötvenes években irodalmilag működött, több regénye jelent meg "Karacsai Indár" álnév alatt. Afrikában részt vett Gérard Gyula francia utazó oroszlánvadászatain. 1861. Háromszék főkirálybirójává választotta meg, de a provizorium beálltával leköszönt s csak 1865. fogadta el ismét ez állást, amitől kezdve viselte 1875-ig, amikor nyugalmaztatott b. titkos tanácsosi ranggal. Ő alapította meg a székely művelődési és gazdasági egyesületet, melyeknek sok ideig elnöke is volt. Életrajza: Magy. és a Nagyv. 1865. s Országgyülési Almanach 1887. I
3. K. Gusztáv Zsigmond gróf (kőröspataki báró), osztrák-magyar külügyminiszter, született 1832 dec. 29. Lettowitzban, Morvaországban, az eredetileg magyar család morvaországi ágából. Tanulmányai bevégzése után katonai pályára lépett s 1854. főhadnagy a 2-ik huszár-ezredben. Csakhamar azután diplomáciai szolgálatba lép s elébb attaché a müncheni osztrák követségnél, majd a berlininél; 1860. követségi titkár Londonban. Itt működött 1870-ig, amikor Rómába, 1874. Koppenhágába s 1880. Szt. Pétervárra neveztetik ki, mind a 3 helyre követi minőségben. 1879. tábornagyi rangot nyert. 1881. Haymerle halála után, nov. 21. kelt királyi kézirattal az osztrák-magyar monárkia külügyminiszterévé neveztetett ki s azóta e miniszterium ügyeit vezette. 1888. megkapta a Szent István-rend nagykeresztjét. Mint ügyes diplomatának kiváló érdeme az európai béke megszilárdítása s a hármas szövetség fentartása. Az 1894-iki magyar delegációban erősen megtámadták a romániai erős magyar-ellenes agitációnak megtürése miatt. 1895 május elején ellentétbe jutott Bánffy Dezső magyar miniszterelnökkel, annak Agliardi pápai nuncius utazását illető országgyülési nyilatkozata miatt. Ez ellentét K. lemondásával (május 16.) nyerte megoldását. A király ez alkalommal is nagy keggyel emlékezett meg K. érdemeiről és szolgálatairól, s neki a Szent István-rend gyémántokba foglalt jelvényeit adományozta.
4. K. Henrik, K. Lajos tordai főispán és Blumegen eleonora grófnő fia, a külügyminiszter nagyatyja. Ő az alapítója a család morvaországi ágának. Henriknek testvére János, cs. kir. kamarás és vezérőrnagy, a család erdélyi ágának megalapítója volt. Megh. Brassóban 1833 jan. 3., neje báró Jósika Borbála volt.
5. K. József. A grófi rangot szerző Sámuel unokája, ennek Ádám fia után. Oláhországban nevekedett, majd hivatalt vállalt. A XVIII. sz. török háborui idején Oláhországban a bojárok közt összeesküvést hozott létre, melynek célja volt, hogy Oláhországot Törökországtól elszakítva, a magyar korona igényei alapján Ausztriához csatolják. A terv azonban felfedeztetvén, K. az ellene kiadott halálitélet elől Erdélybe menekült. Táblai ülnökké neveztetett ki, de e hivatalt nem fogadta el. Mellékneve «a török» volt. Meghalt Miklósvárt.
6. K. István, K. János és Károlyi Kata fia, 1627-1632. években Miklósvár széknek alkirálybirója, később ugyane széknek lovas főhadnagya s asszesszora. Részt vett I. Rákóczi György felsőmagyarországi és morvaországi hadjáratában; odautazásáról naplót irt, mely 1645 május 8-tól szeptember 8-ig terjed. Kiadta bevezetéssel Benkő József az Erd. Tört. Adatok IV. kötetében.
7. K. Lajos, K. Antal fia, Torda vmegye főispánja, megh. 1786. Egy másik 8. K. Lajos, 1794 március 17. halt meg mint erdélyi kormánytanácsos.
9. K. Sámuel gróf, születési évére vonatkozólag nincs biztos adatunk. Megh. 1706. 1697. grófi rangot nyert, majjd erdélyi kancellár s háromszéki főkirálybiró lett. Ő adta ki Bécsban 1702. másodszor Pethő Gergely krónikáját: Az Magyar Krónikának veleje és summája címen, melynek folytatását is igérte ugy a címlapon, mint az ajánlólevélben, de amely igéretet soha sem váltott be. V. ö. Molnár János, K. Sámuel gróf (Magyar Könyvház VI. 1794. 81); K. Sámuel biztosítéklevele azokhoz, kik érette Thökölyi Imre előtt kezességet vállaltak, 1690 dec. 9. Sztricsest (közli K. Papp Miklós, Tört. Lapok I. 1874, 5).