Kányafa

v. gányafa (növ., molnárcseresznye, bangitafa, kányabangita, kányabegye, néhol kakasfa v. gényefa, Viburnum L.), a bodzafélék cserjéje. Levele átellenes v. 3-4 tagu örves, virágzata álernyő; fehér v. pirosas virága ötöstagu, a szélsők némelykor nagyobbak, sugárzók és meddők, a gyümölcs csonthéjas, száraz v. húsos. Mintegy 80 faja (hazánkban 2) többnyire az É-i földgömb mérsékelt vidékén, meg az Andesen terem. A V. Lantana L. (ostornyélfa, tévedésből ostorménfa lett), 2-2,5 m. magas cserje, de mint fácska 6 m.-nyire is megnő. Levele hosszas, jó széles, a visszája szürkésmolyhu, fürészelt, gyümölcse piros, végre fekete. Európa, hazánk s a Kelet hegyein gyakori, gyakran díszcserjének is ültetik. Belső kérge csipős, hólyagot húz, régen officinális volt, ma a hajlékony karcsu vesszejét gúzsnak, huroknak, ostornyélnek, abroncsnak, pipaszárnak (török pipaszár) használják. A V. Opulus L. 2-4,5 m. magas, levele tojásdad v. kerekded, 3 v. 5 karéju, álernyője szélén nagyobb fehér virágai vannak. Gyümölcse (kányabogyó) piros. A vad cserje virágzata lapos, viz mellett egész Európában terem. Kerti alakja a labdarózsa. Ennek t. i. valamennyi virága meddő és nagyobb mint a vadalak belsőbb virága, csoportosan fejlődik, ugy hogy egész fehér golyó (hólapda) támad belőle. D-Európában a gyökeréből madárfogó enyvet, Szibériában pedig részegítő italt főznek. Gyümölcse émelygős édeses ízü, kevés bizonyosan ártalmatlan, de azt is mondják, hogy meghánytatna; a madár megeszi. A V. Tinus L. (Tinus laurifolius Borkh.) levele télizöld, hosszas tojásdad, Dél-Európában, már Triest körül terem, nálunk cserépbe tartják. Gyümölcse fekete-kék, erősen meghajló, régen orvosságnak használták, ellenben a közelről rokon V. edule Pursh. és V. oxycoccos Pursh. jóízü gyümölcsét hazájában, Amerikában eszik. A V. dentatum W. É.-amerikai, fája arrow wood néven használatos.

Kányafogó

a kisebb ragadozó madarak fogására használt csapóvas, mellyel azonban rókák, borzok és nyestek is foghatók. Ha a tányéralaku deszkát a rajta levő csalétek útján a vad megérinti, a szétfeszített félköralaku vasak összecsapódnak és a vadat megfogják. Az 1. ábra a K.-t nyitva, a 2. ábra zárva tünteti fel.

[ÁBRA] 1. ábra. Kányafogó, nyitva.

[ÁBRA] 2. ábra. Kányafogó, zárva.

Az itt feltüntetett csapóvason kivül számos hasonló szerkezetü, de már alaku fogó eszközök is vannak használatban. Mindegyik főalkatrésze: a rugó, a kanyarvas és a ravasz. A rugó a csapóvasnak oldalán, közepén, vagy mint az itt feltüntetettnél a csapóvas kerületén található. A kanyarvasak köralakuak, szegletesek vagy oválisak; összecsapott állapotban nem szabad egészen egybe találniok, mert a megfogott állat lábát elvágnák és a vad elmenekülhetne. A ravasz a csapóvas azon része, mely által a kifeszített kanyarvasnak fogásra készen tarthatók s melynek érintésekor ezek összecsapódnak. A K.-t a szárnyas ragadozók fogásánál olyan helyekre állítják, ahová az állatok szeretnek repülni, magasan álló kútgémekre, kazalrudakra (l. 3. ábra) stb.

[ÁBRA] 3. ábra.

Kányafű

(növ.), majd a Sisymbrium Sophia L. féreg- és vizelethajtó fű neve, majd és helyesebben a Roripa Scop. (Brachylobus All.) keresztes virágu fűé, melynek a Nasturtiummal együtt 90 faja (hazánkban 27) nedves helyen v. vizparton nő. Sárga virágu becős vagy táskás fű, tavaszi salátának használható, különben egészséges takarmány, a méh is szereti. V. ö. Borbás, Floristikai adatok, különös tekintettel a Roripákra (Budapest 1879). L. még Bőjtfű és Alkalmazkodás.

Kányaháza

kisközség Szatmár vármegye szinyérváraljai j.-ban, (1891) 1722 oláh lakossal.

Kanyar

az átvágások és kiegyenlítések által elmetszett, holttá válandó meder-szakasz. Tágabb értelemben véve a folyó vmely kanyarulata.

Kanyargás

(ném. Schwaien; ol. girare; ang. to swing), a horgonyzó hajónak azon mozdulata, midőn az a szél vagy az áramlat behatása folytán, a szél vagy az áramlat irányába felkanyarodik és ez által a hajótestnek ellentállást kifejtő felülete kisebbedik. Változó szél a hajót horgony előtt ide-oda kanyargatja.

Kanyargatott-szélü

(növ., folium repandum), az olyan levél, melynek levélfogai egymástól a szokottnál jóval messzebbre esnek.

Kanyarító fürész

v. karaj-fürész, l. Fürészgépek.

Kanyaró

(a nép vöröshimlőnek is nevezi, lat. morbilli), heveny ragályos betegség, melynél láz és hurutos tünetek mellett a bőrön lencsényi, sőt nagyobb - többnyire kerek - piros foltok jelennek meg. A kanyaró mérge eddig ismeretlen, valószinü azonban, hogy valamely élősdi gomba, esetleg baktérium idézi elő. A ragályozás nemcsak direkt érintkezésnél, de valószinüleg harmadik, különben egészséges személy, vagy élettelen tárgyak közvetítése útján is lehetséges. Ragályzó képessége, ugy látszik, már az u. n. előzményi (prodromalis) időszakban is - amidőn a K. kórisméje még biztossággal meg sem állapítható - igen nagy; legnagyobb a betegség tetőfokán, a kiütés virágzása idejében. A K. főként a gyermekkor betegsége, felnőttek aránytalanul ritkábban kapják meg. Egyszeri kiállása mentességet ád az egész életre, noha megtörténik, hogy valamely gyermek két, sőt három ízben is megkapja. Előfordul már az első életévben is (az első hat hónapban aránytalanul ritkábban). Leggyakrabban a 2-6. életévben jön elő. Vannak esetek, midőn újszülöttek kanyarós küteggel borítva jönnek a világra, ha az anyjuk K.-ban beteg volt. Előfordulhat szórványosan is, többnyire azonban járványosan szokott fellépni, még pedig leginkább nyáron és ősszel. Az egyes járványok tartama rendszerint 3-4 hó; ritkaság az, hogy a járvány 7-8 hónapig eltart. (V. ö. Bókai János, A Belgyógyászat Kézikönyve, 141. oldal, Budapest 1894). A K. terjesztésével joggal vádolhatók sokszor kisdedóvó intézetek, iskolák, játszóhelyek stb. Sajátságos összefüggést látni a K. és hörghurut járványok között, amennyiben a szamárhurut a K.-t megelőzi, illetőleg követni szokta.

Áttérve a betegség tüneteire, célszerünek látszik a következő három szakra felosztani a K. lefolyását. 1. Lappangási és előkészítő szak, amely a ragályozás időpontjától a kiütés jelentkezéseig tart; ezen időszak 10-12, ritkább esetekben 14 napig is eltarthat. Lappangás idejében a gyermekek többnyire egészen egészségesek, kóros tünetek csak a kiütést előző 3-5. napon lépnek fel (az előkészítő szakban), még pedig nátha, tüsszenés, szemhurut, könnyezés, fénykerülés, rekedtség, érdes, nem ritkán ugató köhögés alakjában. E mellett a gyermekek bágyadtak, étvágytalanok, lázuk van, mely különösen az esti órákban fokozódik, álmukban nem ritkán félrebeszélnk, nyelvük bevont, szomjuk nagy. Ezen időszak végén, 48, legkésőbben 24 órával a kiütés jelentkezése előtt a lágy szájpadon és pofák belfelületén piros foltok jelennek meg (az u. n. enanthema, szemben a bőr kiütésével exanthema), melyekből a K.-t gyakorlott szem már felismerheti. - 2. A kiütés kitörése és virágzása. A kiütés legelőször is az arcon, homlokon, tarkón, azután a törzsön, a karokon és utoljára a combokon jelenik meg, még pedig ugy, hogy 24 óra mulva a kitörés befejeződött; ettől számítva a K.-kiütés még 3 napig fenn szokott állani, amint mondják «virágzani». A kiütés eleinte szétszórtan halvány piros, kendermag- egész lencsényi foltok alakjában jelenik meg, egy foltok száma azonban csakhamar megszaporodik, mig maguk az egyes foltok is megnagyobbodnak, élénk piros szint vesznek fel s láthatólag megduzzadnak, kissé kiemelkednek. Erős kiütésnél különösen sűrün fordul elő, hogy az egyes foltok egymással összefolynak, de azért ép bőrszigetek mindenkor megmaradnak. A kiütés jelentkezésével arányosan a többi tünetek is súlyosbodnak; a hőfok rendesen 39,0-40°-fokot is elérheti. A gyermekek általában elég súlyos betegek. Normális lefolyásu esetekben azonban a virágzási időszak végén a tünetek nem ritkán igen gyorsan javulni szoktak, különösen a láz az, mely gyorsan esni szokott. Evvel kapcsolatban a kiütés azon sorrendben, amelyben fellépett, el szokott halványodni. A kiütés piros szine eleinte halványbarnába, azután sárgába, végre a normálisba megy át. Nem ritka esetekben a barnás foltok 6-8 napig is fennállanak. - 3. A hámlás v. korpádzás időszaka. Mindazon bőrterületeken, ahol kiütés volt, a bőr hámlani szokott, mely hámlás - ellentétben a vörhennyel - nem lemezes, hanem korpás, azaz igen apró pikkelyekben megy végbe. A hámlás gyakran szembeötlő, szabad szemmel is észrevehető, sokszor azonban észrevétlenül folyik le. Ezzel arányosan az összes nyákhártyák is elhalványodnak, a köhögés lazává válik s a gyermek meggyógyult.

A fentebbiekben a kanyaró normális lefolyását vázoltuk; ez alul azonban számtalan kivétel van, mely kivételek részint a kiütés megjelenési módjára, a nyákhártyák bántalmazottságára, a lefolyás súlyosságára és esetleges utóbetegségekre vonatkoznak. Vannak esetek, amidőn maga a kiütés enyhe; tény, hogy ilyen enyhe kiütés éppen satnya gyermekeknnél gyakoribb, kiknél mindazonáltal a K. szövődményes betegségei (ugynevezett utóbetegségek) súlyosabb alakban és gyakrabban jelentkeznek. Ezen tünemény a laikus közönség előtt is ismeretes, amidőn azután a kiütés «visszaerődéséről» szólnak. Más esetekben a kiütés igen erős s igen magas lázakkal folyik le, a kiütéses foltok oly sűrün lépnek fel és annyira összefolynak, hogy a kanyarós küteg a vörhenyhez hasonlóvá válik. Ehhez arányosan a többi tünetek is igen súlyosak, a gyermekek sokat félrebeszélnnek, erősen bágyadtak, sokat - bár nyugtalanul - alszanak. Kis gyermekeknél görcsök is jelentkezhetnek s általában igen súlyos beteg benyomását teszik. Igen súlyos esetekben a kiütéshez apró vérzések társulnak, mig a legsúlyosabb, u. n. vérmérgezéses (septikus) alaknál a kiütés szine kékes. Ezen utóbbi alak menthetetlenül mindenkor alálra vezet. Felemlítendő végül, hogy a K.-nál előfordulhat, hogy a bőrön látható kiütés nem is fejlődik (Morbilli sine exanthemate). Minthogy a K.-nál a nyákhártyák is mindenkor meg vannak támadva, nem ritkán látni, hogy ezen u. n. hurutos tünetek néha igen súlyosakká válnak. Nem számítva azt, hogy a szem-, orr-, torok-, gége- s hörghurut igen súlyos alakban lép föl, nem ritkán a kanyaróhoz súlyosabb gyomor- és bélhurut, ritka esetekben valóságos vérhas is szokott társulni, mely utóbbi baj különösen nagyon kétessé teszi a gyermek felgyógyulását. Bő orr- és bélvérzések egyáltalában mindenkor igen aggályos jelenségek.

A K. egyik leggyakoribb és egyszersmind igen súlyos komplikációja a tüdőlob, mely némely járványoknál feltünően gyakran jelentkezik és különösen kisebb gyermekekre nézve vészes jelentőségü. Máskor difteria fejlődik a torokban és gégében (K: utáni gégedifteria, croup, igen rossz indulatu lefolyást szokott mutatni), sőt a nemzőrészeken, szemben stb. Utóbetegségei közül első helyen említendők a görvély és gümőkór. Ezek az alkati bajok K. után gyorsan ki szoktak törni; a K. által mintegy élesztetnek, virágzásra hozatnak. (A gümős megbetegedések közül különösen kiemelendők: tüdővész, sajtos folyamatok a mirigyekben, gümős lágyagykérlob, hashártyalob, ízületi gümő stb.; inkább görvélyes jellegü utóbántalmak: hosszas fülgenyedés, idült szemhurut, szaruhártyagyuladás stb.) K. után aránylag gyakran látni - különösen satnya gyermekeknél - üszköt a bőrön fellépni, különösen a rettegett vizrák alakjában; máskor veselob fejlődik stb. A K. e szerint távolról sem oly egészen ártatlan kiütés, amint az róla általában el van terjedve. Igaz, hogy némely járványok igen jóindulatu lefolyásu esetekkel tünnek ki, de más járványok idejében határozottan sok súlyos és aránylag sok halálos kimenetelü esetet van alkalmunk látni. Bókai szerint a Stefánia szegény gyermekkórházban 36 év alatt ápolt 1000 kanyarós beteg közül meghalt 94 = 91/2%; voltak évek, midőn a halálozás 1% alá sülyedt, de viszont, ahol 28% fölé emelkedett. Súlyosabb általában a lefolyás kiskoru gyermekeknél az első 5 éven alul; nagyobb gyermekeknél enyhébb, de azért felnőtteknél a K. ismét veszedelmesebb alakban szokott fellépni. Az elkülönítéstől, ha a család egyik tagja már megkapta a K.-t, ritkán fogunk eredményt látni. Székes fővárosunkban az orvosnak minden egyes K.-esetet az illetékes hatóságnak be kell jelentenie; a járvány csökkentését célzó egészségügyi intézkedéseket a hatóság hajthatja végre.

Kanyaró

Ferenc, irodalomtörténeti iró, szül. Tordán 1859 máj. 25., lófőszékely családból. Iskoláit Kolozsvárt végezte, hol 1880. papi, 1885. a magyar nyelvi, történelmi és bölcseleti szakokból tanári oklevelet szerzett. 1880 óta az unitáriusok kolozsvári főgimnáziumának tanára, 1891 óta állami kinevezéssel; a vallásközönség 1889. egyértelmüleg megválasztotta főiskolai könyvtárnoknak. Beható kutatásokat végzett a XVI-XVIII. sz.-beli magyar irodalom és a magyarországi prot. egyháztörténelem terén, különösen fontosak a költő Zrinyi életére vonatkozó buvárlatai. Sikerrel gyüjti a régi és újabb népies költészet termékeit és a magyar szini irodalom multjára vonatkozó adatokat. Tanulmányai s többnyire ironiával élezett polemiái a Figyelőben (1885-86), Századokban (1886), Történelmi Tárban (1887-90), Ker. Magvetőben (1888 óta), Erd. Muzeumban (1892 óta), Philol. Közlönyben (1893), Irodtört. Közleményekben (1894 óta) jelentek meg. Önállóan megjelent munkái: Zrinyi ismeretlen munkája (Budapest 1890); Unitáriusok Magyarországon (Kolozsvár 1891); A Zrinyiász kelte és költője (Budapest 1894); Unitárius történetirás és Kálvinorthodoxia (Kolozsvár 1895).


Kezdőlap

˙