Az 1768-iki orosz-török háboru békéjében (Kücsük-Kainardsa, 1774 jul. 21.) Oroszország megkapta Kaukáziának a Kubán és Terek folyókig terjesztő részét, s ettől fogva folyton terjeszkedett délfelé. Egymásután hódoltak meg Oroszországnak Derbent, Kuba és Baku (1796), majd Georgia is (1783), mig a persák 9 évig tartó (1704-1713) háboru után a gulisztani békekötésben (1813 okt. 24.) kaukázusi birtokaik legnagyobb részét elvesztették. Ekkor már csaknem egész Transzkaukázia orosz birtok volt, csak még a gorcok (a helyi lakók) nem ismerték el a cár fenhatóságát. Ezekkel 1816. kezdette meg a háborut Jermolov tábornok; körül akarta őket zárni s ezért a Kaspi-tengertől a Fekete-tengerig apró kozák-erődöket építtetett, melyek részint az utakat védték, részint a hegylakók közlekedését akadályozták meg. Eközben Persia még egyszer megkisérlette elvesztett kaukázusi birtokainak visszanyerését, de a turkmancsai békében még Erivanról is le kellett mondania Oroszország javára. Az orosz-török háboru is sikeresen végződött Oroszországnak a Mulla-Mohammed által prédikált muridizmus vallás rajongó hiveiben, akik a meggyilkolt (1835) Hamzat bég helyébe Samilt választották meg főnöküknek. Az oroszok csak 1839. kezdtek komolyan fellépni a cserkeszek ellen. Három hadosztály indult meg egyszerre, három különböző oldalról, hogy körülzárolja Samilt és a hegyek közt, saját fészkében törje össze. Grabbe altábornagy (5613 ember, 900 ló) volt az első, ki Samilra akadt; a cserkeszvezérnek körülbelül 5000 harcosa volt, mellyel az oroszokon Burtanai mellett véres győzelmet aratott. De Arghuan mellett, dacára hogy a szoros meredek volt, az oroszoknak sikerült Samilt elűzniök, aki kevés emberrel menekült hegyi fellegvárába; ezt szept. 3. az oroszok végre nagy áldozatok árán rohammal bevették, de Samil ismét elmenekült. Grabbe vissza vezette hadait Vneszapnajába, de a muridizmus nemsokára azután ismét fölemelte fejét s az egész keleti Kaukázia újra fellázadt, ugy hogy az oroszok számos éven át nem voltak képesek a zendülést elfojtani. Samil 1843. elfoglalta Aváriát a Koi-fu területtel együtt s ezenkivül 9 orosz erődöt, ugy hogy az oroszok Dagesztánban csak két (Nizovoje és Temir-Khan-Sura) erődöt tarthattak meg. Ekkor (1844) a kaukázusi orosz hadosztályt 40,000 emberrel megszaporították, de Voroncov herceg ennek dacára sem tudta Dargót, Samil főhadiszállását elfoglalni, sőt kénytelen volt visszavonulni és számos új erődöt átengedni a muridoknak. Az 1853-56-iki keleti háboruban az oroszok még többet vesztettek; noha a Kaukáziában összpontosított orosz hadak 270,000 embert számláltak, a cserkeszeknek, kiket a török kormány pénzzel és fegyverrel segített, mégis sikerült az összes Fekete-tenger melléki erődöket elfoglalniok. Midőn azonban a keleti háboru bevégezte után Barjatinszkij herceg vette át az orosz hadak főparancsnokságát, a hadi sors kockája megfordult. Az oroszok (1856-58) több véres csatában megverték a cserkeszeket, sőt Miscsenko tábornok visszaszorította Samilt is, aki Vladikaukázia felé vonult, hogy a középső hegyvidéket is felzendítse; eközben Jevdokimov tábornok meghódította Varandit és Satojt, mire az összes csecsenc törzsek, egynek kivételével, elpártoltak Samiltól. A következő (1859) évben az oroszok egyenesen Veden ellen indultak, melyet Samil fia, Kaszi-Maroma, 7000 emberrel védett. Két heti ostrom után az oroszok rohammal vették be (április 13.) a szinte megvíhatatlan fellegvárat, melynek őrsége a hegyekbe menekült. Samil most már egészen körül volt zárva Dagesztánban, s ellene maga Barjatinszkij herceg indult meg 40,000 főnyi sereggel. Koi-fu mellett, dacára a terep nehézségeinek, az oroszok kiverték állásából Samilt, ki véres fejjel menekült Hunib fellegvárába; de itt sem tarthatta magát soká, s már szept. 6. föladta a várat az oroszoknak. Igy aztán egész keleti Kaukázia is az oroszok hatalma alá került. De bámennyire megvetette is lábát Oroszország Kaukáziábn, csak egy kis szikra kellett, hogy a leigázott cserkesz törzsek ismét lángba borítsák a tartományt, s ezt a kis szikrát az orosz-török háboru (1877-78) gyujtotta ki. Már előbb (1876) megjelentek egyes török bujtogatók Dagesztánban és a csecsenek között; sőt 1877. először (máj. 3.). Poti, majd (máj. 16.) Szuchum-Kále kikötőket török hadihajók bombázták; ugyanakkor Szuchum-Kále és pár nappal később Adler mellett nagyobb török csapatok és kivándorolt cserkeszek szálltak partra. Oroszországnak csak a hegyszorosok hirteleni megszállása által sikerült az általános zendülésnek elejét venni. Az egyesült török-cserkesz hadak Asanodsir mellett foglaltak állást, de az oroszok által (jun. 27.) megverettek s kevéssel rá főfészkük Asszakó falu is az oroszok hatalmába került. A hegyek belsejébe menekült zendülő vezérek rablóbandáit azonban csak az év vége felé (októberben) tudták az oroszok Dagesztánban szétugrasztani. Azóta minden csendes Kaukáziában, mely most már teljesen beolvadt Oroszországba, melynek uralmát a san-stefanói béke (1878 márc. 3.) s a berlini kongresszuson kötött szerződés (1878 jul. 13.) is elismerte.
v. kaukázusi hegyi lakók (orosz, kavkaszkije górcij), néven azon népeket szokták összefoglalni, melyek a Kaukázus-hegység völgyeiben, továbbá a Kaspi- és Fekete-tenger melléki hegyes vidékeken laknak. Minden néptörzsnek több neve van, mely részint gúnynév gyanánt a szomszédos törzsekről ragadt rá, részint a tájszólás folytán elferdült eredeti névből ered. A K. főbb csoportjai ezek: I. A nyugati csoport, melyhez a Fekete-tenger mellékén, a Kaukázus hegység nyugati lejtőjén, továbbá a Kubán folyóig és délre az Ochura folyótól a Taman félszigetig terjedő síkföldön lakó törzsek tartoznak. Ezek közt a főbbek: 1. az abkházok és abaszincek törzse (42,205 lak.), melyek a XVII. sz.-ban telepedtek le a Kubán mellékfolyóinak partjaira; 2. a cserkeszek (152,000 lak.), kikhez a bsedukok, kabardok, besnyők is tartoznak; ezek a Kubán-területen laknak s csak kevesen a Fekete-tenger partjain; 3. az ubikok, kiknek legnagyobb része (1864 óta) már kivándorolt Kis-Ázsiába. II. A keleti csoport, melyhez a Dagesztánbn, a keleti Kaukázus déli lejtőjén és az andi vizválasztó északi lejtőjén letelepült törzsek tartoznak. Ezek közt nevezetesebbek: 1. a csecsenek (224,131 lak.), jobbára mind mohammedánok (szunniták), kik az andi vizválasztó É-i lejtőjén, s az alatta fekvő síkságon laknak. Közéjük számítják az icsker és a jugus törzseket is; 2. a leszghiek törzse (365,273 lak.), mely a Dagesztán úttalan és zordon hegységeiben elzárva él és még kevésbbé ismeretes; hozzájuk tartoznak az avarok, a darginok, kurinok stb., kiknek még nyelvöket sem igen ismerik. III. A mongol eredetü törzsek, köztük 1. a kalmukok (11,837 lak.), akik buddhisták, s két nagy osztályra oszlanak: a fehér (nemesség) és a fekete (köznép) csontokra; 2. a török törzsek (310,000 lak.), melyekhez a nogájok, kumikok, karacsájok, csegemek, bolkárok stb. törzseit számítják. - IV. Az iráni törzsek (390,000 lak.), melyekhez az osszétek, tátok és kurdok törzse tartozik.
A Kaukázus vidékén igen sok apró néptörzs van, teljesen különálló, rokontalan nyelvekkel, ugy hogy egy részük bizonyosan kihalt nyelvcsaládok maradéka (mint p. a baszk nyelv, mely a Pireneusokban talált menedéket). Ha nem tekintjük az orosz, osszét, örmény nyelvet, melyek újabban jutottak oda, továbbá az É-on divó tatár (nogaji, kumük) nyelveket, akkor a következőket sorolhatjuk föl: a) É-on 1. a K.-i v. leszgh csoport Dagesztánban; az avar, kürini, kazikumuk, úd; 2. ezektől Ny-ra a középső csoport, a khisztek v. mizdeghek nyelvei: a csecsenc, tuhus stb.; 3. még tovább Ny-ra a cserkesz s az abkház; b) D-en a georgiai (l. o.), melynek régi irodalma van, s vele a mingrél, láz és szuán. Csak az utóbbi csoport nyelveiről tudjuk biztosan, hogy közös eredetüek; s ugy látszik, rokonok az örményországi ékiratok nyelvével is, az u. n. alaróddal. Mind a K. gazdagok grammatikai alakokban, melyek gyakran előragokkal s infixumokkal készülnek. Ránk nézve azért is fontosak e nyelvek, mert műveltségi szavaink részben megegyeznek a magyar nyelv s a többi ugorság szavaival. (V. ö. Nyelvtud. Közlemények 1893. 119. és 1894. 82. 128.) 1895-ben Zichy Jenő gróf expediciót vitt az őshazai emlékek kutatására s a többi közt a K. és népek megismertetésére.
1. Frigyes, német festő, szül. Arolsenben 1822 jul. 28. Hat éven át K. Vilmosnak tanítványa volt, azután Olaszországban is járt. Visszatérve Münchenbe, a bajor előkelőség kedvelt arcképfestője lett. Ismeretes képei: Ádám és Éva halva találják fiukat, Ábelt; Nagy Károly megkoronázása (Maximilianeum Münchenben); az osztrák-magyar, német és bajor uralkodóházak egyes tagjainak arcképei stb. K. Hannoverában a technikai főiskola tanára s tagja a berlini művészeti akadémiának.
2. K. Frigyes Ágost, német fető, az előbbinek fia, szül. Hannoverában 1850 jun. 2. Münchenben Dieznek volt tanítványa, 1886-91. a müncheni akadémia igazgatója. Legismertebb képei: Anyai öröm; Gitáros nő; Séta; Álmodozás; Májusi nap (drezdai képtár); a művész nővérének és atyjának, Gizella hercegnőnek, a hesseni nagyhercegi család egyes tagjainak, Luitpold bajor régens-hercegnek képmásai stb.
3. K. Hermann, német festő, K. Vilmos fia, szül. Münchenben 1846 jul. 26., eleinte egyetemre járt, de csakhamar otthagyta a tudományos pályát és Pilotynak tanítványa lett Münchenben. Képei csillogók, tetszetősek, de belső tartalmuk vajmi kevés. A legismertebbek: XI. Lajos király és borbélya Olivier le Dain a péronnei börtönben; Gyermekek gyónása; Templomi jelenet; Jancsi és Juliska a boszorkánynál; Mozart utolsó napjai; Dorbézoló johanniták; Bach Sebestyén Nagy Frigyesnél; Voltaire mint Paris; Sólyom; Borgia Lukrécia táncol atyja előtt; Szt. Erzsébet megkoronázása; A barát sírjánál (müncheni új képtár); A hold tündére; A dal vége. Jelenleg Münchenben él.
4. K. Vilmos, német festő, szül. Arolsenben 1805 okt. 15., megh. Münchenben 1874 ápr. 7-én. Tizenhét éves korában a düsseldorfi akadémiára került, melynek vezetését Cornelius kevéssel azelőtt vette át, majd 1825. mesterét Münchenbe követte, hol részt vett a Corneliustól kezdeményezett monumentális művek kivitelében. A királyi kert árkádjaiban, az odeon mennyezetén, Miksa herceg palotájában és az új királyi palota egyes termeiben festett képei mutatják, mennyiben követte Cornelius irányát és mennyiben törekedett saját ízlését érvényesíteni. Eredeti tehetségére vallanak ez időben készített rajzai, mint az Őrültek háza, Schiller Sonnenwirth-jéhez való rajzai, stb. Egyszerre hirnévre, népszerűségre vergődött 1834-37. festett Hunnok csatájával (berlini nemzeti képtár); ezt követte a Jeruzsálem pusztulását ábrázoló nagy festmény (1838-45, müncheni új képtár); 1845-1846. készítette el Goethe Reinecke Fuchs-jához való hires illusztrációit, melyekben kevés az igazi humor, annál több a parodia, az éles szatira. A Lajos királytól kapott megbizást, hogy a müncheni új képtár külső falain vonuló frízekben München művészeti életét ábrázolja, ugy teljesítette, hogy kigúnyolta azt, amit magasztalnia kellett volna. Ez által ellenségévé tette magát Corneliust is. 1847-63. festette meg életének legnagyobb művét, a berlini új muzeum lépcsőházának falfestményeit, melyekkel a világtörténet egyes döntő mozzanatait ábrázolta. Átvette a Hunnok csatáját és Jeruzsálem pusztulását ábrázoló régibb kompoziciót, ezekhez járultak: Görögország aranykora, A babiloni torony, A keresztes hadjáratok, a reformáció kora. Ezen nagy képek fölött végigvonuló frízeken gyermekalakok játsszák el az egész világtörténetet. Nagyon elterjedtek, bár meglehetősen üresek és formai tekintetben sem érdekesek a Goethe, Schiller, Shakspere és Wagner műveihez készült rajzai. 1859. alkotta a nürnbergi germán muzeumban nagy falfestményét, mely III. Ottó császárt ábrázolja Nagy Károly sírboltjában. A müncheni Maximilianeum számára festett Salamisi csata már hanyatlását jelzi, szintugy az a festmény, mely Nero császárt ábrázolja udvarával. Az Arbuez Pétert ábrázoló nagy festménye tulzott, szinte torzképszerü jellemzésével majdnem visszataszító. K. 1847-től fogva haláláig a müncheni akadémia igazgatója volt. Az utókor nem becsülte annyira tul érdemeit, mint kortársai; ennek az is jele, hogy az 1875. Münchenben megnyitott K.-muzeum a közönség részvétlensége folytán csak 1885-ig állhatott fönn.
1. Miklós báró, orosz tábornok, szül. Szt. Pétervárt 1842 jun. 3. 1861. belépett a hadseregbe, 1868. táborkari tiszt volt s 1877-1878. a török hadjáratban egyik gárda-divizió táborkari főnöke volt. Ezután a montenegrói határrendező nevezték ki, Boszniának az osztrák-magyar hadsereg által történt okkupációjánál az osztrák-magyar főhadiszálláson tartózkodott s 1881. ezredessé lett és egy ideig Bécsben volt, mint orosz katonai meghatalmazott. Miután Bulgáriában Sándor fejedelem lemondott, az időközben tábornoki rangra emelkedett K.-t 1886. Szófiába külték, hogy a bolgár ügyeket Oroszország javára és érdekében rendezze. Hatalmaskodó fellépésével azonban ellenszenvre talált a bolgároknál s csak annyit tudott kivinni, hogy az ostromállapotot megszüntessék és az aug. 21-iki összeesküvésben részt vett tiszteket szabadon bocsássák, ellenben a regensség lemondását s a képviselő-választások elhalasztását kieszközölnie nem sikerült s kénytelen volt november végén visszamenni Szt. Pétervárra. K. mint geografus is érdemeket szerzett s kitünő térképet készített Amerikáról.
2. K. Sándor, orosz utazó és katonatiszt, az előbbeni öccse, szül. Szt. Pétervárt 1844-ben. 1869-72. felvette Thiansan különböző hegyláncait s az Ak Sirak-hegy glecsereiben felfedezte a Naryn forrást, amely a Szir Darja folyónak egyik főforrása. 1870. bejárta a Muzart-szorost, melyen először Sepelev ment át 1871.; 1872. mint törzskari tisztet Kasgarba küldték, hogy Jakub béggel alkudozásokat folytasson. 1873. mint a Guhovszkij ezredes által vezetett Amu Darja-expedició tagja különféle felvételeket csinált az Amu Darja deltájánál egész Oxus régi medréig s erről irott jelentéseit a geografiai társaság Zapiszki c. kiadványában tette közzé (Szt. Pétervár 1881). Az 1877-78-iki orosz-török háboru után tagja volt a szerb határrendező bizottságnak s 1882-83. Bulgária hadügyminisztere volt. Ezután mint vezérőrnagy és egy lovas dandár parancsnoka Tverjbe ment. Művei közül említendő: L'armée austro-hongroise. Franciára fordította Candiani (Páris 1894).
Ferenc, német kat. teologus, egyházi iró, szül. Düsseldorfban 1827 márc. 20. 1863-ban magántanár, később rendkivüli tanár a bonni egyetemen. 1882. Prágába hivatott meg rendes tanárnak. Most a bonni egyetemen rendes tanár. 1893. pápai prelátus lett. MűveI. Institutiones linguae mandshuricae (Regensburg 1856); Die Sprachverwirrung zu Babel (Mainz 1861); Liber Jonae (u. o. 1873); Die Legende des h. Hermann Joseph (u. o. 1880); Geschichte d. Vulgata (1870); Handbuch zur Vulgata (u. o. 1876); Einleitung in die heilige Schrift Alten u. Neuen Testamentes (Freiburg 3. kiad. 1890); Assyrien u. Babylonien nach den neuesten Entdeckungen (u. o. 1885, magyarra fordította Szabó Árpád, Temesvár 1891). Flav. Josephus régiségei 3. kiad. 1892. Jelenleg sajtó alá rendezi (1882-től) a Wetzer-Welte-féle Kirchlexikon II. kiadását, amelyből eddig 8 kötet jelent meg.
v Klfs. l.Klfs.
(Kowloong), a Hong-kong (l. o.) szigetén épült Victoriával szemközt fekvő kikötőhely, 1860-ban a tien-csini szerződés értelmében Khina Angliának adta át. 1887 óta a külkereskedelemnek is nyitva áll.
Vencel Antal, K.-Rietberg herceg, osztrák államférfiu, szül. Bécsben 1711 febr. 2-án, megh. u. o. 1794 jun. 27. Atyja, K. Miksa Ulrik gróf, anyja Rietberg Mária Ernesztin grófnő őt, mint legifjabb gyermeküket papi pályára szánták, de miután többi négy figyermekük egymásután elhalt, megváltoztatták szándékukat és a diplomáciai pályára neveltették. VI. Károly császár 1737. udvari tanácsossá s nemsokára regensburgi permanens birodalmi gyülés tagjává nevezte ki. 1741. Mária Terézia diplomáciai ügyek intézésével bizta meg K.-ot s Rómába, Firenzébe és Torinóba küldötte. 1774. Lotaiai Károly távollétében ő vezette a kormányt s midőn a franciák Brüsszelt megszállották, kieszközölte az osztrák csapatoknak Antwerpenbe való szabad elvonulását. Az aacheni békekongresszuson mint a császár meghatalmazottja szerepelt és érdemei fejében államminiszterré nevezték ki. 1750-53. Párisba ment követnek és ebben az állásban azon fáradozott, hogy a Bourbonok udvarában a Habsburgok ellen táplált százados gyülölséget és ellentétet leküzdje és arra vegye rá XV. Lajost, hogy Ausztriával Nagy Frigyes ellen szövetségre lépjen, amely terv Pompadour asszony közvetítésével sikerült is. Ez érdemei fejében Mária Terézia 1753. osztrák udvari és államkancellárrá nevezte ki és ezen év óta K. volt a bécsi udvar egyik leghatalmasabb férfia. Különösen a külpolitikát vezette és annak a nagyszabásu politikának, mely egy hatalmas és egységes osztrák monárkia szervezésére irányult, K. volt egyik főmunkása. 1764. német birodalmi herceggé tették. Befolyása azonban nemcsak a külső politikára szorítkozott. Ami 1753 óta Németalföldön, Lombardiában és Ausztriában a tudomány és művészet terén létesült (p. a bécsi művészeti iskola, több jeles akadémia alapítása Németalföldön és Lombardiában stb.) mind az ő nevéhez fűződik. II. József alatt sokat veszített befolyásából. II. Ferenc trónraléptekor K. udvari kancellári méltóságáról lemondott. Életirója: Hormayr (Osztrák Plutarch, VI. köt.). V. ö. Beer, Denkschriften des Fürsten K. (Bécs 1872); Beer, Kaiser Joseph, Leopold II. und K. Ihr Briefwechsel (1873); Arneth-Flammaermont, Briefwechsel des Grafen Mercy-Argenteau (Páris 1889 s köv.). - A család hercegi (morva) ága, (melyhez K. is tartozott) férfi-ágban 1848. K. Alajos Vencellel kihalt, mig az idősebb, a cseh grófi ág ma is virágzik; jelenlegi feje K. Albrecht gróf, szül. 1829 jun. 28., a Johannita-lovagrend tiszt. tagja, aki 1861-1869. csehországi képviselő is volt, azóta pedig az urak házának tagja. - K. Vencel gróf, K. Albrecht fia, szül. 1848 szept. 26., hasonlóan a cseh országgyülés tagja, szintugy a birodalmi gyülés képviselőházának és az ifju cseh párt lelkes hive. Huga, Eleonora (szül. 1862.), 1882 óta Andrássy Géza gróf neje.
Gusztáv, német szobrász, születt Casselben 1819 ápr. 4-én, az ottani akadémián Henschelnek, Münchenbe Schwanthalernek volt tanítványa, azután hosszabb ideig tartózkodott Rómában, hol Crawford tervei nyomán megmintázta a Washington-szobor mellékalakjait. Amerika nagy szobrát és a washingtoni szövetségi palota oromfalának szobrait. 1867-92. tanára volt a M. m. frankurti Städel-féle intézetnek. Legsikerültebb művei: Penelope; Anyai szeretet; Éva; Zsuzsánna; Ámor; Lorelei; Viktoria; az alvó oroszlán szobra a casseli Karlsaueban; Krisztus és néhány apostol szobrai a trieri bazilikában; I. Vilmos császár márványszobra a M. m. frankfurti római teremben; Börne, Gutzkow, Lessing stb. mellszobrai stb.