l. Kegyuraság.
kiszolgált és elbocsátott rokkant katonának a törvényszerü ellátáson kivül utalványozott járadéka.
kehesség, l. Fuladozás és Mirigykór.
(növ., néha csésze, calyx), a virág belső, gyenge részeinek takarója, ennélfogva a fedő levelekkel hasonlítható össze. Némely növényé, p. az ernyőseké tökéletlen, öt foga csak alig látható a külső magrejtő szélén.
[ÁBRA] 1. ábra. Egy epilobium virágja, hosszu, külső termővel (f), s a virágnyék, k a kehely, c a szirom.
2. ábra. A zsidócseresznye felfuvódott kelyhe, hosszában átmetszve, középen a gyümölcs.
Az igazi és legtöbbször zöldszinü K. rendesen egy levélkörben lép fel, csak ritkábban kétsoros vagy háromsoros (gyapot, l. Külső kehely). Némelykor a K. szines (calyx coloratus sive petaloideus), p. a Fuchsiáé, a Tropaeolumé, szarkalábé; ez a régiek kétsoros pártája. Több boglárkafélének szirma nincs, a szines K. helyettesíti (szellőrózsa, kökörcsin, gólyahír). A kelyhet (l. 1. ábra) v. csak egy levél (c. monosepalus seu monophyllus), gyakran összeforrott levelek (c. gamosepalus), v. pedig több külön levél (kehelylevél, sepalum) alkotja (c. bi-, tri-, polysepalus). Lehet továbbá a K. csillagszerü v. kétoldalas. Az egylevelü K. széltében vagy kiterül, azaz kerek (c. rotatus), vagy lehet bunkó-alaku (clavatus), körteforma (c. turbinatus), bögrealaku (c. urceolatus), csengetyüs (c. campanulatus), tölcsérded (c. infundibuliformis), csöves vagy hengerded (c. tubulosus, s. cylindricus), hólyagos (c. inflatus), stb. A K. széle fogas (c. dentatus), ha a hasíték nem a feléig, hasadt (c. fissus), ha körülbelül feléig, vagy szabdalt (c. partitus), ha a hasíték a közepénél mélyebbre halad. A fogak vagy metszetek száma szerint van p. 3-fogu, öthasábu és sokmetszetü K. (c. tridentatus, quinquefidus, multipartitus). A többlevelü kelyhen (calyx eleutherosepalus), a levelek számát vesszük tekintebe (két-, négy-, többlevelü K., c. bi-, polysepalus). A kétoldalas K.-nek leggyakoribb alakja: a kétajaku (c. bilabiatus), ahol az egylevelü kelyhet - két mélyebb hasíték felső és alsó ajakra osztja; a sarkantyus K.-nek (c. calcaratus) hátrafelé többé-kevésbbé fonalalaku üres függeléke van; a kétöblü K. (c. bisaccatus) némely keresztes virágut jellemez s négy levele közül kettőnek az alja zseb módjára öblösödik ki. A K. a virágról v. mindjárt kinyiláskor lefeslik (lefeslő K., c. caducus), v. elvirágzásig rajta marad, s a szirommal és himmel együtt hervad le (lehervadó K., c. deciduus); ritkábban, p. a maszlagon meg a Portulacán az alja kézelő módra marad vissza a termés alatt. Sokszor a K. elvirágzás után sem hull le, hanem a fejlődő gyümölcsöt védi. Ez a maradandó K. (calyx persistens). Ez tehát tovább növekedik; a zsidócseresznyéé (2. ábra) mint piros hólyag felfuvódik s a különben igénytelen füvet a berekben az állatoknak feltünteti, melyek bogyójával táplálkoznak. A sulyom-K. a termés képződéséhez is hozzá járul, mert a termés 2-4 tülökje a megkeményedett K. Némelyek a bóbitát (l. o.), sőt az alma ehető húsát is K.-eredetünek gondolták. L. Asepalus, Acalyculatus, Calyculus.
[ÁBRA] Széchy Dénes kelyhe.
K. (l. a mellékelt képet), egyházi szer, edény, melynek használata a kereszténységgel egykoru és eredetét az utolsó vacsorától veszi, amikor ugyanis Jézus Krisztus az oltári szentség elrendelésekor szintén kelyhet használt. Ezen idő óta a szent vér áldozatát az egész világon K.-ben mutatják be. A K. három főalkatrészből áll: virágkoronához hasonló felső része cuppá-nak, alsó része pedig, amelyen a tulajdonképeni K. nyugszik, a K. lábának v. talapzatjávan (pes) neveztetik, mig a K. felső részének széle, amelyet a szent vér vételekor a pap ajkaival érint, labia (ajak) nevet visel. A K. készítéséhez különböző időkben különböző anyagokat használtak. Igy az őskeresztényeknél fából, kőből, csontból, agyagból, üvegből, tajtékból v. onixból készült kelyhek voltak használatban, azonban már ekkor is használtak nemes fémekből, aranyból v. ezüstből készült kelyheket, noha ez csak szórványosan fordult elő. A keresztényüldözések lezajlásával mindinkább elterjedt az ilynemü, értékesebb kelyhek használata. Bár magában véve éppen nem lényeges, vajjon aranyból vagy másnemü, talán értéktelen anyagból készült kelyhek használtatnak-e, az egyház mégis tiszteletből elrendelte, hogy a szent miseáldozat bemutatásakor lehetőleg aranyból vagy gazdagon aranyozott ezüstből készült v. legalább is oly kelyhek használtassanak, amelyeknek felső része ezüstből való és belül arannyal van bevonva. Ezen intézkedésekből folyó kötelezettség alól egyedül nagy szegénység ment föl. Az üvegből vagy fából készült kelyhek használata már régibb idő óta leghatározottabban meg van tiltva. Ami a K. nagyságát illeti, az előbbi időben kétféle kelyhet különböztettek meg: az u. n. nagyobb, és a kizárólag istentiszteleti kelyhet. Az utóbbit, a kisebb kelyhet (calix ministerialis) nagyobb mennyiségü szent vér tartalmaztatván, abból az akkori szertartás szerint a hivek részesültek. Mivel napjainkban már csupán az áldozópap áldozik mindkét szin alatt, igy - legalább a nyugati egyházban - csupán a kisebb kelyhek vannak használatban. - A kelyhet a kehelytányérral (patena) együtt a püspök szenteli meg, és pedig krizmával, több ima elmondása mellett, eleinte keresztalakban, azután egészen bekeni, végül szenteltvizzel meghinti. Képünk az esztergomi főszékesegyház kincstárában levő Széchy-kelyhet tünteti föl. A kelyhet Széchy Dénes bibornok-primás (1440-1465) készíttette, de nem tudjuk mily alkalomra és ki által. A K. ezüst, bearanyozva; de főbecse nem ez, hanem az egyes részek szép aránya s összehangolása; szóval az egésznek nemes alakja miatt a kelyhet a legértékesebb filigrán műremekek közé számíthatjuk. V. ö. Magyar Sion, Budapest 1863. I. k.; Bock, Der Schatz der Metropolitankirche zu Gran; Történelmi, műirodalmi és okmánytári részletek az esztergomi főegyház kincstárából, 1880. XIV. sz.
(növ.), l. Calyculus.
(Calycozoa), l. Acalephae.
v. alkonyillat (növ.) a. m. Calycantuhus (l. o.).
(növ.), helyesen kehelyalapu virág, l. Calyciflorae.
A kereszténység nyolc első századában az úrvacsorát ugy a keleti, mint a nyugati egyházban két szin alatt osztották ki; később azonban a nyugati, vagyis a róm. kat. egyház csak az áldozároknak engedte meg a két szin alatti úrvacsorázást, a nem papi emberektől, vagyis az u. n. lajkusoktól pedig a bort, azaz a kelyhet megvonta. A középkor vége felé keletkező újító felekezetek a nép számára is visszakövetelték a kelyhet, különösen pedig a husziták, akiket éppen ezért kelyheseknek v. kalixtinusoknak is neveztek, s ezek templomainak is a jelvénye a kehely lett (l. Husziták). A protestáns egyházakban is kivétel nélkül két szin alatt osztják ki az úrvacsorát.
kisközség Zala vmegye zala-szentgróti j.-ban, (1891) 688 magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral. Deák Ferencnek itt birtoka volt.