(rébusz), találós föladvány, mely képekben, néha egyes betükkel, vagy szavakkal keverve, de a helyesírása való tekintet nélkül, elmésen fejez ki valamely szót, mondatot vagy verset. Minthogy a K.-ban a szó vagy a kép gyakran egészen más értelmet fejez ki, mint amit valóban jelent, a K. egyrészt hasonlít a szójátékhoz, másrészt pedig ellentéte a tisztán képes irásnak. Nevét egy a középkorban szokásoss bohózat-gyüjtemény címéből (De rebus, quae geruntur) származtatják. Ilyen farsani gúnyiratok (pasquille) összeállítása nagyban divatozott Franciaországban. Ide tartoznak az u. n. szótalányok is, melyeknek kulcsa és megoldása a szavak különös elhelyezésében rejlik:
tek ig ás
p e bab nap
vagyis: péntek igen babonás nap
Miután a hason hangzásu szók szolgáltatják a rébusz legtöbb anyagát, ilyenekkel már az ókorban is találkozunk. K. volt az, hogy Cicero saját neve helyett egy borsót (cicer) használt. Később az ilyen képes ábrázolások és szójátékok valóságos mániává lettek, mit Rabelais élesen ostorozott Gargantua c. iratában. Újabban a képes lapok szokták olvasóikat K.-kal mulattatni. V. ö. Rebus-Almanach (Lipcse 1845); Hoffmann F. R., Grundzüge einer Geschichte des Bilderrätsels (Berlin 1869); Delepierre, Essai historique et bibliographique sur les rébus (London 1874).
a latin absurdum értelmében használt szó, ami eredetileg rosszul hangzót, átvitt értelemben ízetlent, ügyetlent, nem alkalmasat jelent.
a szentek képei tiszteletének célja Aquinói szent Tamás szerint: 1. hogy az ájtatosságot emeljék; 2. hogy a szentek példájára emlékeztessenek és 3. hogy a tudattalanokat tanítsák. A K.-re nézve a tridenti zsinat (Dess. XXV.) határozatai a következők: 1. a püspökök gondoskodjanak, hogy a képek tiszteletéről az igazi tanítás terjesztessék. 2. Minden visszaélés és babona, mely a K.-be esetleg becsúszott, kiirtandó. 3. A nép figyelmeztessék, hogy az istenség nem azért ábrázoltatik képekben, mintha testi szemekkel látható v. képekben ábrázolható volna. 4. Minden illetlen, erkölcstelen motivum távol tartandó. 5. A püspökök őrködjenek istenházának szentsége fölött, és engedélyük nélkül a képek köztiszteletre nem állíthatók fel. L. még Képrombolás.
(epigrammata figurata), verses játék, mely abban áll, hogy a versezet rövidebb meg hosszabb sorai, amint le vannak irva vagy nyomtatva, bizonyos tárgy alakját adják, p. oltár, kereszt, csillag, kehely, gúla, tojás stb. alakját. A görög irodalom kései időszakában kapott lábra e mesterkedés; az újabb népeknél is volt egyszermásszor divatja, mikor az ízlés romlott. A K. tárgya rendszerint alkalmi volt, címe pedig az illető alak, melyet utánzott (p. keresztvers).
a. m. másnak személyében, megbizott minőségben való eljárás.
összesége több egymásba vágó szerves intézménynek, melyek által a polgárok a közhatalomban részesednek, de oly módon és alakban, amint az a mai nagy népállamokban megvalósulhat és hogy befolyásuk mintegy átszürődve és megtisztultan juthasson kifejezésre. A K. a nép egységét veszi kiindulási pontnak és közeget alkot az államban, mely a nép által választva, külsőleg annak akaratából, mintegy nevében és azt kötelezőleg jár el. De valójában nem személyek helyettesítése, hanem köztiszt; hatásköre és jogállása az alkotmányból folyik. A képviselő nem a kerület vagy a választókat képviseli, hanem országos képviselő, az állam élő organuma, akinek feladata a közérdeket legjobb meggyőződése szerint érvényre emelni. A mai képviselet egészen közjogi természetü és igy mindenben eltér a magánjog analogiájára fejlődött rendi képviselettől. A választás nem átszállítása a választók jogainak a választottakra, nem azt jelenti, hogy a választók akarata adassék elő a képviselő által, hanem mód és eszköz arra nézve, hogy a közügyeket lehetőleg a leghivatottabbak kezeljék. Ezért a képviselő nem felelős választóinak, utasításokkal meg nem köthető; ellenkezőleg, a tanácskozás és a határozás szabadsága a K. egyik alaptétele (l. Mentelmi jog). E kifejezéseket: «képviselő», «népképviselet», «mandátum», «megbizás», stb. ugyan átvettük a régi közjogi nyelvből, de jelenleg csak azon értelemben találók, melyet a mai alkotmány fűz hozzájok. Miután azonban a választás szabadsága a K.-nek szintén előfeltétele, ebből folyólag a választók azt fogják a közügyek intézésére küldeni, akit arra legalkalmasabbnak vélnek, illetve akinek elvei és nézetei felfogásukkal leginkább egyeznek. Igy érvényesülhet a választók nézete, a népakarat, tehát nem jogi, hanem bizalmi viszonyban, midőn a nemzet közügyei vezetését választottainak kezébe teszi le. A képviselet közvetlen ugyan nem kormányoz, de arra felügyel, azt ellenőrzi és a miniszteri (kormány-) felelősség a K.-nek kiegészítő része. Amennyiben pedig a K. a monárkiai v. köztársasági államalkatban valósul meg, keletkezik a képviseleti monárkia, vagy a képviseleti köztársaság, demokrácia.
A K. az újabb államélet terméke; sem az ókor, sem a középkor nem ismerte. Mert habár alapgondolatához a görögök egyes államai: Elisz, Kyme, Knidosz, Mantineia, valamint a rómaiak, midőn a Comitia tributákat megszavaztatták és a középkori rendi képviselet a fölszinen közeledni látszanak is, de azért a lényegben teljesen különböznek tőle. Szigoruan történeti fejlődéssel Angliában bir, ahol csiráira már a XIII. sz.-ban találunk, a XVI. és XVII. sz.-ban pedig megerősödik. A kontinensen ez iránynak Montesquieu volt lelkes szószólója, ki az angol alkotmányról irt világhirü kifejtegetéseiben (Esprit des lois, XI. köt.) hivta fel reá a világ figyelmét s bár a XVIII. sz. másik nagy szelleme, Rousseau elveti, mert az általa fejtett társasági állam fogalmával ellentétben van (Contrat social), mégis a franciáknál Mirabeau és Sieges, a németeknél Kant és Fichte hathatós támogatása mellett nagy népszerüségre jut és a művelt államokban mindenfelé elfogadásra talál, ugy hogy ma egymástól nem is az elvekben, hanem azok alkalmazásának mértékében különböznek; sőt a népek annyira buzgólkodtak a K.-en, hogy érette a történeti összefüggést multjukkal megszakították. A rendi alkotmáyosság és képviselet ugyan lehetett volna a megelőző fejlődési fok, csakhogy a kontinens legtöbb államában az abszolutizmus teljesen megtörte, midőn helyébe lépve több százados uralomra jutott és igy ezekben a K. csakis a történeti alap teljes feladásával valósulhatott meg. De hazánkban az abszolutizmus sohasem vert igazi gyökereket és azért, midőn az 1848-iki alkotmány a K.-t elfogadja, nem kellett egészben új állami rendet a történeti alap elvetésével építeni fel; az összefüggés a mult és jelen között továbbra is megmaradt.
(országos), igy nevezzük ma általában az országgyülésnek, v. ha két kamarája van, az alsóháznak a polgárok által szabadon választott tagjait azokkal szemben, akik személyes jogon, kinevezés, testületi (egyetemek, akadémiák, stb.) vagy más, szorosabban korlátolt választás alapján vesznek részt a törvényhozásban, habár címük tényleg különböző is (député, member of parliament, röviden M. P., Reichstagsmitglied stb.). A K. jogállása lényegesen eltér a régi rendi képviselettől (l. Képviseleti rendszer). Annak meghatározásánál, hogy ki választható képviselővé, a mai alkotmányok igen szabadelvüek. Mondhatni általános tétel: választható, aki választó és ez alól csak kivételes eltérések és némely összeférhetetlenségi esetek vannak. Igy a magyar államban választható az a választó, aki 24 éves és a magyar nyelvet ugy birja, hogy az országgyülés magyar nyelvü tárgyalásaiban részt vehet. A főbb összeférhetetlenségi esetek pedig a következők: a birák, az ügyészség tagjai, az állami számszék elnöke és hivatalnokai, a magyar kereskedelmi és leszámítoló bank igazgató tanácsának tagjai nem lehetnek egyszersmind K.-k, továbbá a kormánnyal szerződéses viszonyban levő vállalkozó és a vállalat személyzete, a kormánnyal tartós üzleti viszonyban levő pénzintézetek, társulatok vezetői és hivatali személyzete (kivétel a magyar földhitelintézet igazgatósága), az állam által segélyezett vasút, csatorna engedélyese és hivatalnokai, a törvényhatóságok és községek tisztviselői, a szerzetes-rendek tagjai (kivétetnek a premontreiek, ciszterciták, bencések, kegyesrendiek), és akik bűntény miatt jogérvényesen elmarasztaltattak, nem lehetnek K.-k. Végre a K. nem viselhet olyan hivatalt, mely a korona vagy kormány, illetve a kormány közegeinek kinevezésétől függ, fizetéssel vagy díjjal jár. E szabály alól kivételek: a miniszterek, minden minisztérium egy államtitkára, a budapesti országos intézetek igazgatói, a fővárosi közmunkatanács elnöke, kinevezett tagjai, a közoktatási és egészségügyi tanács tagjai, a budapesti tudományos és műegyetem tanárai: Ha a K. nyeri el ezen állások valamelyikét, illetve államszolgálatba lép, új választás alá kerül. A K. rendszerint az alkotmány által meghatározott tiszteletdíjban részesül (nálunk 2400 frt és 800 frt lakbér), de egyes államokban (Anglia, Olaszország, a német birodalom) ezt nélkülözi és csak bizonyos kedvezményeket élvez vasúti utazásoknál, a posta használatánál, a bizottsági üléseknél tiszteletdíjat kap stb.
l. Országgyülés.
(gör. katachresis), stilisztikai műszó, annak a hibának a megjelölésére szolgál, mikor az iró vagy beszélő nem tud bánni a képes kifejezésekkel, nevezetesen össze nem illő képes szólásokat kapcsol egybe, vagy a kifejezést eredeti és átvitt értelmében vegyest használja, p. valaki ezt irta Kuthenről: Életfájának szükséges és jóízü gyümölcsét oly hamar s oly kegyetlenül a holtak tanyájának fenekére rágá le a kiméletlen halál férge (Hirnök 1844, 518). - Miért kelljen a gyümölcsöt a sír fenekére lerágni? - Katakrezisnek, különben a görögök nemcsak a zavaros képet nevezték, hanem a már merészebb átvitelt is, ugy hogy e szónak nemcsak rosszaló értelme volt (p. Vörösmartynál: Fürtidben tengervészes éj, katakrezis lehet ugyan, bár nem zavaros kép).
képzelem, képzelő erő v. tehetség, fantázia, sajátossága az elmének, melyet régebben ugy határoztak meg, hogy a távollevőt mintha jelen volna, tudja a lélek elé állítani. A dolog nem ilyen egyszerü. Mindenekelőtt megállapítandó, hogy nem külön ereje az elmének, mert ilyen külön erőkről a modern lélektan nem tud semmit. A lelki élet nagy mekanizmus, melynek alkotó részei érzések, érzelmek, kivánások; ezekből szövődnek az összetettebb alakulások, meghatározott törvények szerint. Ebben a mekanizmusban csak fokbeli különbségek lehetnek s ha valamely elme valamely munkára, produkcióra kiválóan alkalmas, beszélünk külön erőről, tehetségről, arravalóságról, készségről, hajlandóságról, ami azonban csak fokozott mértékét jelenti oly tevékenységnek, melyre minden elme alkalmas. Igy kell felfogni a K.-et is; ennélfogva tudnunk ell, melyik az a tevékenység, vagy melyek azok a tevékenységek, melyeket a K.-nek tulajdonítunk. Az első mindenesetre az, hogy távollevőt nagy érzéki erővel tudunk megjeleníteni. Ámde ezt bizonyos fokig mindenki tudja. Az elme egyik sajátossága, hogy szemléletének (annak, amit látott, hallott stb., l. Észrevevés) emléke megmarad benne s ismét a tudatba visszatérhet. A szemlélet ez emlékét képnek (l. o.) nevezhetjük. Ez a kép az egyiknél igen eleven, teljes, majdnem olyan, mint az eredeti szemlélet; a másiknál halavány, foszlányos. Az előbbiről mondjuk, hogy élénk, erős a fantáziája. A kép ily különböző ereje sok feltételtől függ: 1. Az érzéki szerv alkatának minőségétől (éles szem, zenei hallás stb.); 2. a figyelmétől, melyet a szemlélet megalkotására fordítottunk; 3. maga ez a figyelem függ az érdeklődéstől, mellyel az illető szemlélet iránt viseltetünk; az érdeklődés foka pedig kétségtelenül azoktól az érzelmektől függ, melyet az illető tárgy bennünk kelt; 4. nem csekély hatásu a gyakorlat is; aki folyton él bizonyos szemléleti világban, minden tekintetben tökéletesíti képzeletét is (művészi gyakorlat). A fantáziát e tekintetben képalkotónak mondhatjuk. Mint ilyen, egészen az érzékiségben gyökerezik; ebben az értelemben nincsen fantázia erős érzékiség nélkül. De nemcsak ezt a tehetséget értjük K.-en. A K.-nek van intellektuális eleme is. A K.-nek tulajdonítjuk, ha a művész megalkotja az emberi szépség, az emberi jellem különböző tipusait. Azonban ez sem külön erő. Mindnyájan alkotunk a szemléletek képeiből közképeket, képzeteket, azaz összeolvasztjuk a különböző képekből, ami bennünk közös, s ami épp ezért rendszerint lényeges, igy keletkeznek a fogalmak első nyers vázlatai az elmében, melyeket az elme azután kiigazít, kiegészít s tudományosan igazol. Ugyanez a tevékenység érzékei tárgyakra, individuumokra alkalmazva, szüli a tipust, ugy hogy ebben a tevékenységben is egyetemes elmebeli tevékenységre ismerünk, melyek magasabb fokát főleg művészi célok szolgálatában K.-nek nevezzük. Ennyiben a K. tipus-alkotó, ez a K. intellektuális eleme. Mindez nem meríti ki a K. fogalmát. K.-nek azt is tulajdonítjuk, hogy újat alkot, új összetételeket, nincsen kötve a valósághoz, sőt ha a K. világáról beszélünk, épp ezt a szabad, teremtő tevékenységet értjük rajta. De egészen szabadnak mégsem gondolhatjuk. Alig szorul egyébre, mint éppen csak megemlítésre, hogy az elme legkicsapongóbb szabadságában is csak meglevő elemeket rakhat össze, elemeket ki nem talál; amit féktelen fantáziának mondunk is, csak a tapasztalt szemlélet alkotó részeinek új összetételében áll. A teremtő K. elve pedig a következőkben van: A képzetek nemcsak képzetekkel, hanem érzelmekkel és kivánásokkal társulnak, ugy hogy nemcsak a képzet emlékezetet a vele tásult érzelmekre, hanem megfordítva, az érzelem is felidézheti a vele társult képzeteket. Vig hangulatban a vidámságot keltő ideák csak ugy tódulnak elménkbe; a melankolikusnak csupa bús gondolat jut eszébe stb. Az érzelmek igy dekomponáló és újra összetevő tényezők a lelki élet mekanizmusában; valamely érzelem fölidézi mindazokat a képzeteket, melyekkel társult volt; tehát bontja a régi társulásokat s ezeket a képzeteket összekapcsolván, újat alkot. Érzelem alatt azonban itt főleg az esztetikaiak értendők. Ha ilyen nagy erővel él a művészetben s ha valamely eszme, melyhez kapcsolva van, izgatja, mindaz, ami ehhez az eszméhez tartozik s ennek az érzelemnek keltésére, erősbítésére stb. szükséges, föl fog támadni elméjében s lassan-lassan meg fog ezekből alakulni az új alkotás. Nem szabad gondolni, hogy a K. e három mozzanata: az érzéki, értelmi és a szabadon alkotó mintegy külön tevékenységek; egy tevékenység az, melyben csak mi külünböztetünk meg mozzanatokat. Igen fontos volna mind az esztetikára, mind a lélektanra nézve, ha a művészetek történetében a művészek fantáziájának sajátosságát kutatnák. Mert ahány a művész, annyiféle a fantázia. Az egyiknél az érzéki elem dominál (szobrászoknál, festőknél), de nagy érzéki reprodukáló, leiró erő van Aranyban, Goethében is; másnál inkább az értelmi elem uralkodik, talán Moliere ilyen, ki csupa ész, józanság, elmésség, szatira; Petőfinél a társulás szárnyaló ereje meglepő; izzó érzelmei rendkivüli képek alkotásában találnak kielégítést. De a fantáziák osztályozását még alig kisérelhetjük meg. Apponyi Albert gróf igen érdekesen szól a Kisfaludy-társaságban tartott székfoglalójában 1894 febr. a fantáziáról s igen helyesen fejti ki, hogy az államférfiu rangban rokon a költővel, mert ő benne is fontos tényező a fantázia.