l. Idioplaszma.
1. kisközség Abauj-Torna vmegye gönci j.-ban, (1891) 1074 magyar lakossal. 2. Kis-K., nagyközség Bács-Bodrog vármegye kulai j.-ban, (1891) 3137 német lakossal, vasúti állomás, postahivaal és postatakarékpénztár. 3. Nagy-K., nagyközség Nyitra vármegye érsekújvári j.-ban, (1891) 1699 magyar lak., postahivatal és postatakarékpénztár. 4. Német-K. (Német-Keér), nagyközség Tolna vármegye dunaföldvári j.-ban, (1891) 1675 német és magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. 5. - Ó-K., nagyközség Bács-Bodrog vármegye újvidéki j.-ban, (1891) 3975 német, szerb és magyar lakossal, vasúti állomás, posta- és táviróhivatal, postatakarékpénzár.
(Quer) nemzetségének tiz tagja 1237. soproni várjobbágy volt; tőlük a Csák nemzetségéből való Izsák comes Mihályt 50 és Kázmért 40 márkáért vette meg.
Gray (állat), a Szunda-szigeteken, Molukkán élő, rendkivül hosszu s szétálló szarvu bivaly.
1. város a török szandsákságban és mutesszariflik Jeruzsálemben, a Holt-tengertől K-re, a római és a keresztes hadak korából való erődítvényekkel; 8000 lak., akik közül 6000 moszlim és 1800 keresztény. K. a hajdani Kir-Moab, melyet később Petra Desertinek neveztek. - 2. K., sziget a persa tengeröbölben, l. Karak.
Az agyagáruk díszítésére csak oly fémoxidok, ásványi anyagok v. nemes fémek alkalmazhatók, melyek magasabb hőfoknál szinöket megtartják és el nem illanak. A legfontosabb festőanyagok előállítására valók a krómoxid, a rézoxid (zöld), antimonoxid, antimonsavas kálium, nápolyi sárga, krómsavas ólom, titánoxid (sárga), kobaltoxid (kék), vasoxid, arany bibor, rézoxidul, Pink-couleur (vörös), barnakő, vasoxid, nikoloxid, umbra, okra (barna), iridiumsesquioxid, platina, továbbá kobaltoxid, vasoxid, krómoxid (fekete). Ónoxid átlátszatlanná teszi a festékeket, cinkoxid, aluminiumoxid pedig világossá. Fémfestékeknek az aranyat, ritkábban az ezüstöt és platinát alkalmazzák. A felsorolt festőanyagok különbözőképen viselkednek magasabb hőfoknál és eszerint megkülönböztetnek: puha (Muffel) festékeket, melyek csak gyönge izzást birnak ki és kemény v. tűzálló festétkeket, melyeket ugyanazon hőfoknál égethetjük, melynél a máz megolvad. Némely festék már magában is szines és ezeket csak annyi olvadó anyaggal (mázzal, üveggel) keverik össze, hogy ez a festéknek mintegy ragadó anyagául szolgál, mások pedig csak akkor adják a kivánt szint, ha az olvadó üvegben feololdódnak, p. kobaltoxid, rézoxid stb.
A K.-et különbözőképen alkalmazhatják, még pedig: 1. Az agyagtömeg festésére. Az agyagkeverékhez a tűzálló fémoxidokat, leginkább kobaltoxid, krómoxid, nokoloxid, rutil stb., hozzá őrölik. Ezt az eljárást leginkább csak oly anyagáruk festésére alkalmazzák, melyeket kezdő olvadásig égetnek, p. a porcellán, Wedgewood és a kőanyagáruk (mettlachi lemezek) szinezésére. 2. Máz alatt. A mázalatti festékek földes anyagok vagy fémoxidok, melyekkel a mázatlan tárgyakat díszítik és azután mázzal vonják be, mi által a festett tárgy csak fényes lesz. Ide tartoznak az u. n. engebeok, azaz szines agyagkeverékek, melyekkel a nyers fazekasárut díszítik (l. Engolbeok és Fazekasáruk), továbbá a finomabb máz alatt festékek, fémoxidok vagy többnek keveréke, melyeket leginkább a finom faience (kőedény) festésére alkalmaznak (l. Faience). 3. A mázban. A festő fémoxidokat a mázzal v. csak összeőrölik, v. előzetesen összeolvasztják. A szines mázpéppel a tárgyat bemázolhatják vagy ecsettel is rakhatják rá a festéket. Azáltal, hogy több szines mázat raknak a tárgyra, melyek égetéskor egymásba folynak, márványos és pettyes edényeket nyerhetnek. Ha a szines mázt ecsettel rakják fel, akkor a rajz körvonalakat keményebb festékkel rajzolják meg és a rekeszeket ezután töltik ki a szines mázzal. a mázárnyékolás (Glasurschattirung) abban áll, hogy a finom domborműves edényeket szines mázzal vonják be, megy a kidomboró részeken vékony rétegben világosnak, a mélyített helyeken pedig vastag rétegben sötétszinünek látszik. A szines mázakat gyakran alapfestéknek alkalmazzák. Ha az ilyen edényt festéssel még díszíteni akarják, a befestendő részeket rezerválni kell. E célra a rezerválandó helyeket zsiradékkal festik be, és ezután mázolják a tárgyat, mely csakis a nem zsiros helyeken veszi fel a mázt. Égetés után a rezervált helyeket ecsettel befesthetik (l. Fazekasáru és Faience). 4. Máz felett. A máz feletti festékek fémoxidokkal szinezett, a máznál könnyebben olvadó üvegek, melyeket v. mézgás vizzel, de rendszerint terpentinolajjal keverve a mázolt tárgyra festenek és ezután oly alacsony hőmérséknél égetnek, melynél az alapmáz meg nem olvad. A fémfestékek közül leginkább csak az aranyat alkalmazzák, ritkábban az ezüstöt és a platinát. Az aranyat oldatából vasvitriollal vagy salétromsavas kénesőoxiddal választják ki, az ezüstöt pedig cinkkel. Platinát mint platinataplót alkalmazzák. A finom poralakban nyert fémet 1/10-1/15 sr. bázikus salétromsavas bizmuttal keveik össze és terpentinnel festik a tárgyra. Égetés után ezek a fémek fénytelenek és azért achátkővel kicsiszolják. A fényesítés rajz szerint is történhetik, és igy fénytelen alapon fényes damasztszerü díszítményeket nyerhetnek. A domboru aranyozást ugy készítik, hogy többször egymásra festik az aranyat és közben-közben a tárgyat kiégetik. Ez az eljárás (ó-bécsi) igen költséges; olcsóbb a francia eljárás, melynél sárga, kemény zománccal festik a dombor díszítményeket és csak egyszer aranyozzák. Jelenleg rendszerint csak az olcsóbb fényaranyat, esetleg fényezüstöt vagy fényplatinát alkalmazzák. Ez balzsamos aranyoldat (ezüst- vagy platina-oldat), mellyel a tárgyat befestik és oly alacson hőfoknál égetik, hogy a szerves anyag elégjen. Ekkor az arany mindjárt fényesen marad a tárgyon, de az ilyképen nyert aranyozás nem tartós. A mázfeletti festékekhez sorozhatjuk végre a lüszter-festékeket is. Ezek illó olajban és gyántákban oldott fémoxidok, melyek a szerves anyag elégetésekor mint finom, gyakran fémfényü réteg a tárgy felszinéhez tapadnak, és a legkülönbözőbb szinekben állíthatók elő. A lüszter-festékeket akképen nyerik, hogy a fémsókat kolofoniummal olvasztják össze és az ömlesztéket lavendula-olajban feloldják. Nedves úton is nyerhetik akképen, hogy a fémoldatból gyántaszappannal kicsapják a fémszappant, és ezt oldják lavendula-olajban. A lüszter-festékek nem tartósak és könnyen lekopnak a tárgyról.
vagy agyaművesség (l. a mellékelt szines képet), az agyagnak azon a tulajdonságán alapszik, hogy vizzel feláztatva gyúrhatóvá és formálhatóvá lesz, a formált tárgy pedig szárításkor alakját megtartja, égetéskor megkeményedik és vizben többé fel nem ázik.
[ÁBRA] KERAMIKA.
1. Kályhacsepme Hirschvogel-tól. (Német munka a XVI. századból.)
15. Japáni Satzuma-tál.
9. Palissy-tál. (Francia fayence a XVI. századból.)
3. Perzsa fayence-tál. (XVI. század.)
10. Delfti váza. (Fayence a XVIII. századból.)
5. Spanyol-arabs majolika. (XIV. századból.)
4. Orion-fayence, u. n. Henri deux. (Francia munka a XVI. századból.)
12. Zománcos agyag-dombormű Lucca della Robbia-tól. (Firenze 1500.)
8. Urbino-tál. (Olasz majolika a XVI. századból.)
2. Pate-sur pate. (Angol porzellán Mintontól. XIX. századból.)
14. Chinai porcellán-váza.
11. Wedgwood-kanna. (Angol wedgwood-áru a XVIII. századból).
13. Meisseni porcellán-kanna. (Vieux Saxe. XVIII. századból.)
16. Német címeres kályha-csempe. (XVI. századból.)
17. Böttger-féle porcellán-kana. (XVIII. századból.)
7. Caffagiolo-csésze. (Olasz majolika a XVI. századból.)
6. Gubbio-tál. (Olasz majolika 1519-ből.)
Az agyagnak ezt a sajátságát már az őskori népek ismerték és a cölöpépítmények maradványai között már is találuk a durva, korong nélkül készített agyagedényeket, melyeken egyszerü, bekarcolt, geometrikus rajzok már az emberi ízlés fejlődésére vallanak. A fazekaskorongot csak a vaskorszakban találták fel, de az egyiptomi gúlák falfestményein már ugyanolyan a korong, mint amilyent manap is használnak. Az agyaipar főleg Görögországban fejlődött, de az alakra nézve ma is mintaszerü görög és a későbbi római edény csak alacsony hőfoknál volt égetve és mázatlan, díszítésére pedig csak szines agyagokat (lásd Engobe) használtak (l. Agyagedények). A római világuralmat követő korszakban az agyagművesség Európában megint sülyedt, de Keleten - Persiában és Egyiptomban - új irányokban fejlődött. A persa és egyiptomi romokban találunk fehér alapu, szines mázakkal díszített edényeket és falburkoló lemezeket. Ezeknek fehér, homokos cserepén ólommentes, nátriumszilikátból való máz van. Ezt a persa faience név alatt ismeretes árut, milyent ma is készítenek Kis-Ázsiában és Indiában, a XIV. században Rodus szigeten persa foglyok is készítették és jellemzi ezeket a fehér alapon zöld, kék és vörös virágdísz (3. ábra). A faience tehcnikáját az arabok (mórok) sajátították el és Spanyolországban e technikát a legmagasabb fokra emelték. A mórok már ismerték az átlátszatlan ón-ólommázat, mellyel a sárga, meszes agyagból készített tárgyakat bevonták (lásd Faience) és rikító szineken kivül fémfényü festékkel (lásd Lüszterfestékek és Lüszteres edények) is díszítették (5. ábra). A mórok főképen Majorca szigeten foglalkoztak az agyagiparral és innen is származtatják le a későbbi majolika nevet. A móroktól az olaszok tanulták meg az agyagművességet, de az ónmázat nem ismervén, a szines agyagból készített tárgyakat fehér agyaggal öntötték le (engobozták) és átlátszó ólommázzal vonták be. Ezt az árut mezza-majolikának nevezzük. A voltaképeni olasz majolika (durva faience) gyártása csak a XIV. sz. közepén fejlődött, miután Lucca della Robbia mint szobrász leginkább zománcozott domborműveket készített (12. ábra), de tanítványai már többszinü edényeket és tálakat gyártottak. Olaszország különböző városaiban a majolika-festés bizonyos jellemző, a mesterket könnyen felismertető modorban fejlődött és ezeket a tipikus árukat az illető városok szerint szokás elnevezni, u. m. Gaffagiolo- (7. ábra), Siena-, Faenza-, Pesaro-, Urbino- (8. ábra), Gubbio-majolika stb. A Gubbio-majolikát jellemzi a fémfényü rézvörös (lüszter), mellyel ez az áru díszítve van (6. ábra). Az olasz majolika-ipar fénykora a XVI. közepéig terjedt. Ekkor a khinai porcellán lett ismeretes és a gyárak befolyása alatt fejlődött Németalfödön a delfti faience-ipar, mely leginkább csak a khinai porcellánt utánozta; Franciaországban pedig főképen a roueni, neversi, niedervilleri, strassburgi gyárak a porcellán modorában festett faienceokat készítettek. A német faience-gyárak közül a nürnbergi gyárak tüntek ki, hol ezt az ipart Hirschvogel honosította meg, a fősúlyt domborműves, szines kályhák készítésére fektetvén (1. és 16. ábra). A durva faience készítés a porcellán feltalálása óta folyton hanyatlott és a még a mult században hazánkban is létező gyárak (Holics, Tata stb.) mind megszüntek, csak egyes kisiparosok (fehéredényesek) készítenek még durva, ónmázas árut. A finom faiencet v. angol kőedényt megelőzte már Franciaországban a Palissy-áru és a Henri II. v. Oiron-faience. Palissy Bernát kiváló természetbuvár volt. Tőle származik az a domborműves, szines zománcokkal díszített áru, melyet Palissy-faiencenak nevezünk. Legismeretesebbek a 9. ábra alatti modorban, levelekkel, békákkal, gyíkokkal, kigyókkal és kagylókkal díszített tálak. Ugyancsak egyetlen a maga nemében a Henri deux- vagy Oiron-faience. Ez sárgás agyagból készített, ólommázzal bevont faience. A finom díszítményeket fémmintákkal nyomták az agyagba és a mélyítéseket barna és zöld agyagpéppel kitöltötték. Ezt az árut, melyből csak körülbelül 50 drb maradt reánk, az oironi kastélyban Cherpentier Ferenc készítette. Az Oiron-faiencet ma darabonkint 15-20,000 fr.-kal fizetik meg. A finom faience készítése Angolországból terjedt el s feltalálója Wedgewood Josia volt, ki szines agyagkeverékeket és 1759. fehér kőedénykeveréket talált fel. Burlemből Etruria faluba áthelyezett gyára ma is létezik és onnan terjed el a finom faience vagy kőedény gyártása, mely anyagból ma a közönséges használati árun kivül dísztárgyakat, modern majolikát is készítenek (l. Faience). A voltaképen Wedgewood-áru szines, rendesen kék v. olivzöld, kemény anyagból készült, melyre fehér, u. n. jaspistömegből finom domborműveket mintáztak. Ez az áru rendszerint mázatlan (11. ábra). Angolországban, Németalföldön és az Alsó-Rajna vidékén egészen önállóan fejlődött ki a kőanyagipar (Steinzeug). Ebből a kemény, sósmázzal ellátott anyagból leginkább domborműves korsókat és kancsókat készítettek. Ma az olcsó üveg kiszorította a kőanyagkorsókat és a kőanyagból leginkább csak technikai célokra szolgáló edények, csövek stb. készülnek. Khinában a porcellánt már Kr. e 185. találták fel. A legrégibb khinai porcellán fehér volt és csak későbben készítettek szines porcellánt is. Minden uralkodó család más-más szinü porcellánt használt, melyet csakis az udvar számára készítettek, de későbben a különböző néposztályok számára is meg volt határozva, hogy milyen porcellánt alkalmazzanak és kivitelre csakis a legközönségesebb áru került. A khinaiaktól a japánok tanulták a porcellángyártást, kik kevésbbé konzervativek lévén, inkább elsajátították az európai ízlést. A khinai porcellán különlegessége az u. n. repedéses porcellán (l. Craquelé). Ennek a porcellán mázában levő finom repedései hálózatképen vonják be a tárgyat. A craquelét a japániak is készítik leginkább faience-edényeken. a legértékesebb az u. n. satzuma-áru (15. ábra). Európában mmár a XVI. sz.-bn foglalkoztak a porcellán készítésével. Bountalini Bernát 1581. készített Firenzében Medici Ferenc Mária támogatásával üvegszerü porcellánt. Jobb eredménnyel dolgozott a francia Merin, ki 1690. Saint-Cloudban a fritte-porcellánt (porcellain tendre, vieux Sevres) találta fel. Chantillyben és Vincennesben is keletkeztek gyárak. Ez utóbbi a Manufacture royale címet nyerte el és 1756. Sevresbe helyeztetett át, hol ma is létezik a hires állami gyár. A puha porcellán különösen műtárgyak készítésére alkalmas és azért Sevresben, valamint Mintonnál (Angolországban) újból dolgoznak ezzel az anyaggal. Legszebb a puha porcellánból készített pasur-pate; a szines alapra fehér porcellánkeverékből mintázzák a finom domborműveket, melyeknek legvékonyabb részein áttetszik a sötét alap (2. ábra). A kemény földpátos porcellánt (pate dure) 1682. Böttger I. F. találta fel. Böttger alkémista volt és I. Vilmos porosz király az arany készítésével megbizta. A kudarctól félvén, Berlinből Szászországba szökött, hol a szász fejedelem őrizet alá vette, hogy mesterségét kihasználhassa. Arany helyett Böttger vörös-barna porcellánszerü keveréket talált fel, az u. n. Böttger-porcellánt (17. ábra). Későbben a hajporozásra használt kaolinban felismerte a fehér porcellán készítésére alkalmas nyers anyagot. A szigoru őrizet alatt levő Böttger az első porcellánt Drezdában készítette, de 1710. áthelyezték a gyárat a Meissen melletti Albrechtsburgba, honnan csak újabban tették át az új meisseni gyár épületébe. Az Albrechtsburgban a porcellán készítését nagyon titkolták, de egyes munkások mégis elszöktek, kiket a szomszédos államokban szivesen fogadtak. Ilyképen keletkeztek egymásután a bécsi, höchsti, berlini, szt. pétervári, nymphenburgi stb. állami gyárak, melyekből kiindulva a porcellán-gyártás ismeretes lett, ugy hogy már a mult század végén magángyárak is keletkeztek. L. Magyar agyagipar.
l. Kongó tégla.
(gör.), az agyaművesség történetét és technikáját tárgyaló irodalom.
(ásv.), a timsóhoz hasonló, viztartalmu aluminiumszulfát (Al2S3O12 + 18H2O), fehér, rostos, tűs alakokban mint kivirágzás széntelepeken és vulkáni kőzetekben.