(új-lat.), az a szellem, mely a klasszikus népek (görögök és rómaiak) irodalmi, művészeti és erkölcsi életében nyilvánul, továbbá az a mód, amint az újabb népek szelleme amaz antik szellemet appercipiálta. Kiválóan esztetikai (irodalmi, művészeti) téren szoktunk K.-ról beszélni. Az igazi K. a görög műszellemnek volt eredeti tulajdona, s a görög művészet és irodalom elhanyagolásával a K. legfőbb virágzása véget is ért. Legjellemzőbb vonása: a tökéletesre törekvés, az abszolut szépnek minden hibától, hiánytól, idegen elemtől, esetlegestől ment, minden önkénytől, egyéni korlátoktól lehetőleg független ábrázolása; e művsézet főcélja az eszményítés, még pedig a szép irányban, sőt a tökéletes irányában; azért a rút elemeket, még ha jellemzetesek is, kerüli, legalább enyhíti; az a tisztaság, szabatosság, tökéletesség jellemzi a külső formát is. Természetesen az ily művészet inkább tipikus, elvont lesz, bár a görög műszellem rendkivül finom tapintattal meg tudta az eszményítés mellett realitását is őrizni. Az újkori K. a renaissance-szal kezdődik: az antik irodalom, költészet, művészet szelleme megtermékenyíti az újabb nemzetek szellemét, s irodalomban és művészetben létrehoz egy klasszikai irányt és korszakot. A művelt nemzeteknél mindenfelé elterjed az antik művészet és irodalom kultusza, bámulata és utánzása. Az antik K. ekkor mintaképül szolgál, melyet a modern népek el akarnak érni. Ez okból a K.-nak kétféle alapon is elváltozásai támadtak. Egyrészt az egész új K. eltérő fejlődést vesz a régivel szemben, másrészt az új K. is nemzetenként más és más szinezést nyer. A renaissance óta feltámasztott K. ugyanis nem vihette az új népek kulturájában azt a szerepet, mint a görögöknél, akiknek eredeti alkotása volt, nem válhatott egyetlen kulturává; mindenfelé bizonyos fokon fejlődött műveltséget talált, amely a középkorban keresztényi és nemzeti elemekből alakult a nép szellemének közreműködésével. Irodalomban és művészetben két irányzat egészítette ki egymást és harcolt egymással: a klasszikus és a romantikus vagy nemzeti irány. E versengésben a K.-nak azok az elemei léptek előtérbe, melyek a romanticizmustól megkülönböztették, az eszményítés, általánosság, ideális összhang, a forma tisztasága, mig a romanticizmusban a képzelet szeszélyes csapongása, a merész ábrándok és a nyersebb realizmus végletei domborodtak ki, s az ellentétesség mind a két irányt bizonyos mértékig egyoldalu fejlődésbe terelte. Innen az új K. kevésbbé volt eredeti, kevésbbé valószinü, mint az antik K., hanem sokkal tipikusabb, elvontabb, sőt olykor sablonszerü, formális lett. Nagy költőknél, mint a francia drámairóknál, továbbá Goethenél, Berzsenyinél természetesen több az utánzásnál és nem esik a formalizmus hibájába. Egyáltalán a K. ez újabb alakjában mint a romanticizmus, később pedig mint a modern szellem versenytársa, tehát a műszellem egy változata, mint műelv, műirány szerepel. A másik fontos tünemény az újabb K.-ban abból a pszichologiai szükségből foly, hogy minden nép a saját géniusza szerint appercipiálta az antik K.-t, s az antik szellemmel való keresztezésből az új népeknél külön-külön K. fejlődött. Igy egészen más volt az olasz K. (kezdődik Petrarcával a XIV. sz.-ban), mint a francia (virágzik a XVIII. sz.-beli francia klasszikus drámában: Corneille, Racine, Molierenál), és ismét más a német K. (Klopstock, Lessing, Goethe, Schiller), mely a maga hűségét a görög eszményhez a franciával szemben Lessing irodalmi harcaiban vitata. Ami K.-unkban volt egy francia áramlat (a testőriróké, Bessenyei és társaiké), egy nevezetes áramlat (Kazinczyé és némely társáé), és egy, a többivel szemben nemzetinek mondható K., melynek legkiválóbb képviselője Berzsenyi. A K. és romanticizmus közt századokon át ingadozott az európai népek szellemi élete; a két irány közt még egy-egy költő is megoszlik (Goethe). Végül e század elején a romanticizmusnak Franciaországból kiinduló egy áramlata véget vetett a K. legutóbbi uralmának (nálunk Kisfaludy Károly és Vörösmarty kora a Kazinczy-Berzsenyi korának). Utóbb a romanticizmus is betöltötte történeti szerepét s a két irányzat küzdelme az elsőségért letünt a napirendről. A modern irodalom és művészet egyéb ellentétek közt halad, a régibb irányokból mindegyikből beolvadt a műszellembe ami becses. A K. mint irodalmi és művészeti elv azonban a ralizmus, naturalizmus, egyéni elemek tulságaival szemben ma is ható erő. - K. az építészetben, l. Építészet.
(új-lat.) a. m. osztályozás.
l. Filologia.
(lat.), több értelemben használt latin kifejezés, melynek eredete a Servius Tullius római király által behozott társadalmi felosztásra vezetendő vissza. E szerint a classici, vagyis a legelőkelőbb polgárok az első osztályba, a proletarii, vagyis a legszegényebbek a hatodikba (utolsóba) tartoznak (l. Róma). A K. szót Aulus Gellius latin kritikus (Kr. u. II. sz.) használja először a kiváló irók (auctores classici) megjelölésére. Ettől fogva a K. kifejezést többféle átvitt értelemben használják: 1. általában K. a római és görög tudomány, irodalom és művészet minden terméke; igy használva a K. egyértelmü az antik (l. o.) kifejezéssel; 2. különösen K. a szellemi tevékenység (tudomány, irodalom és művészet) minden alkotása, a. m. mintaszerü (l. Klasszicizmus); 3. az eszmetársulás folytán K. mindaz, ami a közönségestől elült, a mindennapiságból kiválik. Csaknem minden nemzet K. korszaknak nevezi irodalma aranykorát és K. iróknak legkiválóbb (remekirók) iróit.
l. Kolostor.
község, l. Borsmonostor.
(Podmanistirj), kisközség Bereg vármegye munkácsi j.-ban, (1891) 31 rutén lak. Felette emelkedik a Csernek-hegyi orosz kolostor. V. ö. Csenek.
a. m. törmelékkőzetek.
(csehül Klatovy), az ugyanily nevü cseh kerületi kapitányságnak székh., a Cseh-erdő lábánál, vasút mellett, (1890) 10,811 nagyobbára cseh lak., gép-, pótkávé-, gyufa-, sörgyártással, őrlő- és fürészmalommal. Gót templomában (a XI. és XIII. sz.-ból) gyönyörü freskók, régi városházában pedig 5550 kg. súlyu harangja van.
l. Flüe.