a földbirtok használatának azon módja, melynél a gazdasági terület kizárólagosan csak legelőként használtatik, a jövedelem egyedüli forrása az állattartás, a szántóföld pedig teljesen hiányzik. A L. különleges jelentősége abban rejlik, hogy kedvezőtlen éghajlati, talaj- vagy domborzati viszonyok, illetve a népesség ritka volta, munkaerő és közlekedési eszközök hiánya miatt másként nem értékesíthető területek produktiv kihasználására nyujt módot s ebben rejlik oka azon jelenségnek, hogy földünk egész területét véve tekintetbe, ennek a legprimitivebb földhasználati rendszernek még jelenleg is sokkal nagyobb terület van alávevte - idevágó becslések szerint 1 640 000 mérföld,- mint a szántófölddel kapcsolatos többi üzemrendszernek együttvéve, melyek területe alig terjed 120 000 mérföldre.
l. Hizlalás.
a legelők használatánál követetett eljárás, mely egyrészt a legelők gondozására, másrészt tulajdonképi használatukra vonatkozik. A legelők gondozásához tartozik, hogy tavaszkor megfogasoltassanak, a gyomoktól megtisztíttassanak, hogy az állatok ürülékei időközönként elteríttessenek s hogy tulnedvességben szenvedő legelőkről a viz levezettessék. A legelők használatánál első sorban figyelembe veendő, hogy a legelőre csak annyi állat bocsátandó, amennyi a legelő termőképességének megfelel, mert a legelő tulterhelése a termő erő kifogyására, a jobb füvek kiveszésére vezet és a legelésző állatokra is hátrányos hatással van; továbbá hogy a legelő megfelelő pásztákra osztassék; melyek felváltva legeltendtők; nehogy folytonosan az egész legelő tiprattassék; végül, hogy a különböző állatnemeknek megfelelő területek osztassanak ki, mert más legelni valót igényel a szarvasmarha és a ló, máson megélhet a juh s a sertés. A juh után a marha legelőt nem talál. A sertés fölturja a legelőt s ezért külön területet igényel, a liba után pedig sem a ló, sem a szarvasmarha nem legel. A legelők tökéletes kihasználása szempontjából szükséges, hogy a legelő kutakkal, itatókkal, delelőkkel és védhelyekkel legyen ellátva, állategészségügyi szempontból pedig fontos, hogy az állatok egészségtelen helyektől távol tartassanak. A közös legelők használatát a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894. évi XII. t.-c. szabályozza. V. ö. Balázs Ál., Rétmívelés és legelőkezelés (Budapest 1876).
oly növények, melyek a legeltetés, tehát az azzal járó tiprást és gyakori leszakgatást eltűrik, nagy visszapótló erővel birnak és jó takarmányt szolgáltatnak. A legkiválóbb L., melyek mesterséges legelők létesítésénél figyelembe jönnek, a fehér lóher (Trifolium repens), a korcs lóher (T. hybridum), a komlós csigacső (Medicaga lupulina,) a baltacim (Onobrychis sativa), az angol perje (Lolium perenne), a réti komócsin (Pheleum pratense), a csomós ebir (Dactylis glomerata), a réti- és a juhcsenkesz (Festuca pratensis és ovina) és az árva rozsnok (Bromus inermis). A legelőkön előforduló többi, bár értékes növények mind másod- és harmadrendüek.
(servitus pascendi v. pascui), mezei szolgalom, legeltetési jog idegen telken. A dolog természeténél fogva, amennyiben ez a L. gyakorlására szükséges, magában foglalja a marhacsapási szolgalmat (servitus actus). Terjedelmét első sorban a felek között létrejött szerződés határozza meg, ennek hiányában a törvény intézkedései, amelyek a különböző törvények szerint különbözők. Általános érvényü szabály, hogy közrendtartási, erdészeti, állategészségügyi tilalmaknak a L. nem derogálhat; hogy a L. más haszonvételekre, p. fűkaszálásra ki nem terjed, s hogy a földtulajdonost az együttlegeltetés (jus compascendi) joga megilleti.
másként mezőfüves gazdaság, a földbirtok használatának azon módja, melynél a gazdasági terület felváltva néhány éven át szántóföldnek s aztán néhány éven át legelőnek használtatik. Állandó szántófölddel e rendszer nem rendelkezik. A L. első átmenetnek tekinthető a legelőgazdaságról a földmívelésre, mire az egyes nemezeteket főképen a népesség szaporodásával fokozódó szükségletek indították. Eredetileg csak abból állott a L., hogy a legelőnek a lakhelyekhez közel eső részeit törték fel és néhány éven át gabonatermelésre fordították s ha ez kimerült, legelőnek hagyták, más legelőt hasonló használatnak vetvén alá. Ez a L.-nak legrégibb ugynevezett ős alakja, mely primitiv volta dacára maiglan sok helyütt fentartotta magát, nevezetesen a közlekedéstől távol eső, ritka népességü vidékeken. Nagyon elterjedt e rendszer különösen Szibériában és Ausztráliában, de hazánkban sem ismeretlen, nevezetesen Erdélyben és az északkeleti felföld több részein találkozhatni vele. Nem szorul bővebb megokolásra, hogy a L.-nak ezen külterjes alakja csak gyér népességü vidékeken tarthatta fenn magát. A népesség szaporodásával s a kultura emelkedésével helyét átengedte a rendszeres L.-nak, de csak ott, hol a csapadékos éghajlat a legeltetési rendszernek kedvez. A L. ezen javított alakját az jellemzi, hogy a gazdasági terület bizonyos számu szakaszokra van fölosztva, melyek tervszerüen előre megállapított vetésforgó szerint, felváltva, bizonyos számu éven át szántóként s aztán bizonyos számu éven át füvelőként (kaszálóul vagy legelőül) használtatnak. A rendszeres L. eredeti alakjánál a szántóföldön csak gabonát termelnek s a füvelőt nem vetés útján létesítik, hanem a befüvesedést a természetre bizzák. Ezen rendszerrel találkozunk még jelenleg is Ausztria, Dél-Németország és Svájc csapadékban gazdag hegyes vidékein, ahol ŤEgartenwirtschaftť-nak mondják, továbbá Németország északi tengermellékén, ahol ŤKoppelwirtschaftť nevet visel. Az L.-nak ezen nemét a következő vetésforgók jellemzik: 1. búza, 2. rozs, 3. zab, 4-6. legelő; 1. ugar, 2. őszi, 3. tavaszi gabona, 4-6. legelő, 7. zab új törésbe. Nagy hátránya e rendszernek, hogy gabona után következik s hogy a befüvesedés a természetre bizatik, minélfogva belterjesebb viszonyok között a javított L.-ra vezetett, melynél a szántóföldön gabonán kivül kapás- és ipari növényeket is termelnek, a füvelők létesítése pedig fűkeverékek elvetése által történik. Ezen rendszer átmenetet alkot a rendszeres váltógazdaságra, melytől csak abban tér el lényegesen, hogy a szántóföldnek néhány szakasza felváltva legelőül szolgál. Ezen hazánkban sem ismeretlen üzemmód jellemzésére a következő vetésforgók szolgálhatnak: 1. ugar, 2. búza, 3. tengeri, 4. árpa fűkeverékkel, 5-6. kaszáló, 7-8. legelő, 9. zab fél ugarba vetve. Továbbá: 1. ugar, 2. rozs, 3. tengeri vagy burgonya, 4. árpa füves baltacimmel, 5. kaszáló, 6. legelő. A javított L. egyike legokszerübb rendszereknek, mely különösen csapadékdús éghajlat alatt bir nagy fontossággal s ilyen viszonyok között az uralkodó üzemrendszert képezi, p. Mecklenburgban és Schleswig-Holsteinban. Azonkivül szárazabb éghajlat alatt is sikerrel alkalmazható, nevezetesen silányabb, a majortól távol eső területeken mint mellékes rendszer, ugyszintén megfelelő természetes legelőkkel nem rendelkeő gazdaságokban a legelők pótlására. V. ö. Hensch Á., Jószágberendezés- és kezeléstan (Magyar-Óvár 1895).
az, midőn a gazdasági háziállatok a legelőn tápláltatnak. Vannak oly szerencsés éghajlattal biró országok, melyekben az állatok télen-nyáron a legelőn lehetnek: ilyenek p. Spanyol- és Dél-Olaszország, Ausztrália, részben Angolország stb.; itt kevesebbe kerül az állatok tartása mint nálunk, részint a nélkülözhető vagy legalább olcsóbb istállók miatt, részint mert a L. a táplálás legolcsóbb neme. Nálunk azonban főleg csak nyáron járnak az állatok a legelőre, de a L.-t célszerü is ezen évszakban annyira kihasználni, amennyire az időjárás engedi, mert a L. természetszerübb a nyári istállózásnál; ezért nyáron, a rendesen munkára használt lovat és ökröt kivéve, minden állatot a legelőre kell hajtani. A L.-t többnyire már. végén vagy ápr. elején fokozatosan kezdik meg, vagyis lassu átmenetet eszközölnek a téli etetésről a L.-re, s eleintén csak a közelebb fekvő legelőket használják, hogy a télen elgyengyült állatok fokozatosan megerősödjenek. Később az állatok egész nap, gyakran éjjel is a legelőn maradnak, de a fejős tehenetek és az eső elől féltett állatokat éjjelre hazahajtják. Igen nagy legelőkön nem hajtják az állatokat naponként végig, mert azok akkor igen sok füvet elhagynak fásulni, azért a nagy legelőt néhány - karók által megjelölt - részletre osztják, s a részleteket több napi időközökben legeltetik, miáltal nemcsak jobban használják ki a legelőt, de esős nyarakon esetleg kaszálónak is maradhat az utolsó részlet. Szokásos az állandó legelőre helyenként néhány fát ültetni, hogy az állatok a forró delet árnyékban tölthessék, s az esetleges eső ellen némi védelmet találjanak. Szomjat ritkán éreznek a legelésző állatok, de mindamellett célszerü őket naponként kétszer megitatni. Ősszel addig járnak az állatok a legelőre, amig az időjárás lehetségessé teszi, de már az utolsó hetekben fokozatosan átmenetet kell a téli etetésre eszközölni.
Üzleti szempontból a L. mellett szól, hogy olcsóbb tartást tesz lehetővé, minthogy a takarmány lekaszáltatása, gyüjtése, adagolása s a trágya kihordása elesik s hogy a L.-sel járó testmozgás az állatok egészségére és fejlődésére nagyon üdvös. Azonban árnyoldalai, hogy a takarmánytermő terület rosszabbul használtatik ki, hogy a takarmányozás rendszerint nem olyan egyenletes és hogy sokkal kevesebb trágyát szolgáltat. A L. tehát főkép ott van helyén, ahol a föld olcsó s a tőke és munka drága, tehát extenziv viszonyok között, de intenziv viszonyok között is sikerrel alkalmazható ott, hol a csapadékdús éghajlat a fűnövésnek kedvez. Ezen okból nagyon elterjedt a L.-i rendszer az Északi-tenger partvidékein és Angliában. Végül elengedhetetlen föltételnek tekintendő a L. állatok tenyésztését, növendékállatok fölnevelését folytató gazdaságokra nézve, mer L. nélkül egészséges és normális testalkatu állatok nem nevelhetők. Az istállózás ellenben inkább belterjesebb viszonyok között s főképen ott van helyén, hol a termelés célja tej és hús nyerése. A L. tehát inkább külterjes, az istállózás pedig belterjes állattartási rendszert jelent, mindazáltal lehet az L.-t is belterjesen s az istállózást külterjesen folytatni, mind a kettő pedig egyaránt okszerü állattartási mód, ha a viszonyokhoz mérten helyesen alkalmaztatik.
(erdészet). Az erdei legelő az erdőre nézve több-kevesebb veszéllyel jár. A hátrányok, melyek az állabokat legeltetés folytán érhetik, nevezetesen a talaj tápláló erejének gyengítéséből és fizikai tulajdonságaik hátrányos megváltoztatásából, a csemetéknek a marhák által való letaposásából, de különösen azok lerágásából állnak. Ezenkivül még megemlítendő, hogy a marha által járt utak többé-kevésbbé megrongáltatnak, a pásztorok pedig minenféle kihágásokat szoktak elkövetni. Mindezek közül a legnagyobb kár az, melyet a marha a fiatal csemeték lerágása által okoz, mert ha ez évenkint hosszabb időn keresztül ismétlődik, nemcsak a fák növekedése van akadályozva, de egész fiatalosok léte is veszélyben forog. A L., de főképen az utótilalom (t. i. az újra erdősítés után a fiatal állabokban következő L.; megkülönböztetésül az előtilalomtól, mely az öreg erdő levágatása előtt könnyebb erdősítés kedveért néhány évig betartatik), tartamának helyes megállapítása tehát fontos körülmény és tulajdonképen esetről-esetre külön állapítandó meg, mert a fiatalosok gyorsabb v. lassubb fejlődése s e szerint azoknak a marha szája alól való korábbi vagy későbbi kinövése a termőhelytől, a fanemtől, az állabok keletkezésének módjától (vajjon vetés, ültetés, sarjadzás útján jöttek-e létre?) és végre a marhanemtől is függ. Az utótilalomidő következőleg állapítható meg: a vágásos szálerdőre nézve és pedig a tölgy, bükk és jegyenyefenyő számára, aszerint amint a viszonyok többé-kevésbbé kedvezők, 15-25 év; lúc-, erdei- és vörösfenyő számára 10-20 év. A magasabb szám különösen a lúcfenyőre vonatkozik. A sarjerdőre nézve és pedig a bükk, gyertyán és tölgy számára 8-16 év, az akác, éger, juhar, kőris, szil, a nyárfák és füzek számára 5-10 év. V. ö. Szécsi Zs., Erdőhasználattan kézikönyve (II. kiad. Budapest 1894).
(lat., a. m. olvasni való), egy-egy szentnek élettörténete, vagy élete egy-egy csodás mozzanatának előadása, melyeket a régi kereszténység korában a templomokban a hivők épülésére felolvastak. Innen általában minden egyházi mondát L.-nak neveztek, ellentétben egyrészt a világi mondával, másrészt az egyháztörténettel. Ily mondákat kiválóan a Szűz Mária és az első keresztény századok mártirjainak életéből költöttek, s a Mária és a szentek tiszteletének virágkorában rendkivüli tömegre felszaporodtak. E L.-kat már a középkorban gyüjteményekbe foglalták, melyek közül legnevezetesebb Voraginei Jakab dominikánus iró (megh. 1298.) gyüjteménye, az Aurea L. Később a XVII. sz.-tól kezdve a jezsuiták vették kezökbe a L.-k összegyüjtését, nevezetesen Boland János és a bollandisták, Hollandiában és Belgiumban, kiknek gyüjteménye az Acta sanitorum 1643-1794. 53 kötetben jelent meg; ezt 1845-től ismét folytatják. E L.-k a középkorban a különféle keresztény nemzetek költészetébe is behatoltak, viszont a nemzeti legendákkal gyarapodtak. Nálunk is ápolt a nemzeti szentek kultusza legendákat, ilyenek a szt. Istvánról, szt. Imre hercegről, szt. Lászlóról és szt. Margitról szólók. Ez utóbbiról középkor magyar szövegü legendánk is maradt fenn, s ez legtisztább magyar eredetü legendánk; legkevésbbé magyar a szt. Imre legendája, mig a szt. Istváné és szt. Lászlóé közös külföldi forrásokkal, de bennük sok a nemzeti szellem. Középkori nyelvemlékeinkben sok a L., ezek egy része közvetlenül Voraginei Jakab után van dolgozva, más része azonban Temesvári Pelbártnak Pomeriumából van véve. A középkori vallásos magyar epika legnagyobb és legérdemesebb alkotása Alexandriai szt. Katalin verses legendája. A középkor legvégén ád alkalmat egy pár külföldi eredetü L. magyar fordítása (szt. Elek élete; Barloám és Jozafát) a magyar szépprózai elbeszélés első törekvéseire. A reformáció idejével a nemzeti irodalmakban nagyot csökkent a legendák divata. Később, a mult század vége felé Herder utalt ismét a legendák költői értékére, s azóta mind ő, mind más költők a németeknél újra fölelevenítették a legendát, mint költői műfajt. Azóta működik nálunk is, Kanisay már fordította Pyrker legendáit prózában, majd eredet legendákat irtak vallásos költőink: Tárkányi, Mindszenti, Garay J., és mások is, p. Arany J., Tompa stb. Több fordításban kézen forog a középkori értelemben vett prózai legendás könyv is, a Szentek Élete.
L. néven értik továbbá az érmek, városrajzok, térképek feliratait, ugy a XV. sz. végéig a rézmetszeteken előjövő mondatokat, melyek az alakok szájából kifutó szalagokra vannak irva. Az érmeken a L. a középkorban rendesen kereszttel kezdődött, később e helyen pont, levél, rózsa vagy más alak állt.
(lat.) a. m. legendás könyv.