szelelőlyuk, különösen a pincén.
szoros fordítása a görög eredetü pszichologia szónak, ama tudomány neve, mely a lelki jelenségekkel, röviden a lélekkel foglalkozik. Bármikép gondolkodjunk is a lélekre vonatkozó metafizikai kérdésekről, akár a testtől különböző anyagtalan valónak tartjuk, akár pedig csupán csak az agyvelő sajátos funkciójának: a lelki jelenségeknek, mint ilyeneknek külön volta tagadhatatlan, melyet nem lehet, nem is kell bizonyítani, mert fundamentális tény; amit érzékeink útján veszünk észre, a külvilágra tartozik; amiről csak belső észrevevés útján szerzünk tudomást, saját érzéseink, gondolataink, érzelmeink, kivámságaink stb. mindenesetre ránk nézve a külső érzékek útján felfogott jelenségektől merőben különböző; az u. n. materializmus (l. o.) azt állítja ugyan, hogy azok az érzések, gondolatok, kivánságok stb., noha tagadhatatlan, hogy reánk nézve fizikai és kémiai jelenségektől merőben különböznek, mégis fizikai és kémiai természetüek; de még ha ez az azonosság tény, és nem föltevés volna is, az nem változtathat azon a fundamentális tényen, hogy pszichikai és fizikai jelenség mint jelenség egymástól merőben különböző s ennél fogva külön tárgyalható, sőt csakis külön tárgyalható, ami nem zárja ki, hogy a kettőnek egymáshoz való viszonyát a tapasztalatban kutassuk, esetleg a metafizikában magyarázni is próbáljuk. A L. ennélfogva külön tudomány, nem a fiziologiának egyik fejezete, ha csak a fiziologia fogalmát nem szabjuk oly tágra, hogy a belső észrevevés útján jelentkező tényekre is kiterjesztjük; mint külön tudomány pedig foglalkozik a belső észrevevés, a tudat körébe eső tényekkel. De ha külön tudomány is, mégis tapasztalati tudomány, sőt természettudománynak is nevezhető; tapasztalati tudomány, mert mint minden jelenségekre vonatkozó tudománynak, neki sem áll más forrása a megismerésnek rendelkezésre, mint a tapasztalat; természettudomány, mert a lelki jelenségek is, habár más a megjelenésük formája, mégis csak az egy természet jelenségei, a természet egyéb jelenségeivel oksági összefüggésben vannak és azon egyetemes módszerek segítségével ismerhetők meg, melyek a természet egyéb jelenségeinek megismerésében oly termékenyeknek bizonyultak. Ezt külön említeni vagy megokolni se volna szükséges, ha a tudás történeti alakulásánál fogva a L. nem maradt volna tovább, mint a többi tapasztalati tudományok a filozofia egyik főrésze, minek folytán inkább a L. metafizikai oldalát művelték, tapasztalati megismerését folyton metafizikai kérdések beleegyítésével zavarták s megakasztották s igy se a lelki jelenségek metafizikáját, se azok tapasztalati ismeretét nem igen vitték előbbre. A L. azóta lendült föl erősebben, mióta mindinkább elkülönítették a filozofiától, habár a metafizikai iskolák legnagyobb része még ma is ellenzi ezt az elkülönítést. A L. azonban nem lehet egyéb, mint tapasztalati tudományokhoz; valamennyihez van köze, de egyforma mértékben. Az a körülmény, azonban, hogy a lelki tények megjelenési módja merőben más, mint a külső természet tényeié, továbbá, hogy azokkal pontosan bizonyítható oksági kapcsolatban vannak, szükségessé teszi, hogy a L. speciális módszereit, egyes főbb problemáit, és a szorosabb értelemben vett természettudományokkal való kapcsolatát közelebbről ismertessük.
A L. módszerei. A módszer kérdése a L.-ban különösen fontos, mert bonyolódottabb, mint más tudományokban. Közvetetlenül ugyanis csakis a tudat útján nyerünk tudomást a lelki jelenségekről, azaz a tudat ismerteti velünk a tudatot, azaz: itt a megfigyelő s a megfigyelt azonegy. Ez egyrészt hasznára van a megismerésnek, mert ez a megismerés a legintimebb, voltakép az egyetlen intim, és P. senkinek sem kell magyarázkodnunk, mit tesz az: fájdalmat érezni, gondolkodni stb., mert mindenki közvetetlenül tudja; másrészt azonban sokféle kára a megismerésnek is származik belőle, először: a lelki jelenségek életében a tudatos állapot csak átmeneti, rövid ideig tartó; amig tudatossá lesz valamely lelki jelenség, alakulása, keletkezése idejében nem tudatos; s tudatossá lévén, csakhamar ismét kiszorul a tudatból, de adott esetben ismét visszakerülhet a tudatba; már most a lelki jelenségek e nem tudatos állapotáról közvetlenül nem tudhatunk semmit; másodszor, a tudatos állapotában se figyelhetjük meg a lelki jelenséget; a külvilág jelenségeinek megismerésére rendelkezésünkre áll a figyelem (l. o.), melynek segítségével egyéb jelenségeket mellőzve, csakis a megfigyelendőt tesszük élesített érzéki észrevevésünk s gondolkodásunk tárgyává, esetleg érzékeink észrevevését különféle szerszámokkal elősegítjük; a lelki jelenségek direkt megfigyelésére szerszámaink nincsenek, de maga a külön szerszámok nélkül való megfigyelés is lehetetlen, mert minden ily belső megfigyelés külön tudatbeli jelenség lévén, a megfigyelendő jelenség, amikor megfigyelésére készülünk, már nincs is jelen; tudva van, hogy aki mégis arra vállalkozik, hogy maga magát megfigyelje, mindig előidéz magában olyan v. ahhoz hasonló jelenséget, mint amelyet meg akar figyelni; harmadszor a jelenségek quantitatív meghatározása, mely a természettudományi megismerés legerősebb alapja, itt vagy nagyon határozatlan vagy egészen lehetetlen, vagy szűk területre vonatkozólag csak közvetett úton lehetséges; negyedszer a kisérlet, t. i. a megismerendő jelenség föltételeinek saját akaratunk szerint való megváltoztatása is nagy nehézségekbe ütközik; itt rendszerint mindenki csak maga magán tehet kisérletet, mert különben aki a kisérletet rendezi s aki a kisérlet eredményeit megfigyeli, két külön személy volna, maga magán kisérletet tenni pedig részben ugyanazoknak a veszélyeknek van kitéve, mint maga magát megfigyelni; de a legtöbb esetben kisérletet tenni, a jelenség föltételeit, s ezzel magát a jelenséget is módosítani, egyenesen lehetetlen; végül a lelki élet jelenségei oly összetett alakban jelentkeznek, s természetüknél fogva az összetett alak oly kevéssé bontható objektiv módon egyszerübb alkotó részekre, hogy még ha az eddig említett bajos körülmények nem állanának is fenn, ez is rendkivül megnehezítené a lelki jelenségek összehasonlítását, törvényeinek megállapítását. Ezeknek a körülményeknek kell tulajdonítanunk, hogy a L. mint exakt módszereivel megközelíteni, inkább többé-kevésbbé szubjektiv mivoltu leirása oly jelenség-csoportnak, melyek az életre vonatkozó jelentőségüknél fogva kidomborodtak s az emberi élet megfigyelőinek, a költőknek, bölcseknek, történettudósoknak stb. figyelmét magukra vonták.
A tudományos L.-nak mindenekelőtt meg kell állapítania, mely eljárások állanak rendelkezésére a megismerés eddig fejtegetett akadályinak elhárítására, illetőleg a megfigyelés, kisérlet, elemzés stb. néminemü pótlására. Itt csak ráutalhatni ezekre az eljárásokra. 1. Alapja mindennek mégis csak a tudat. Egyenesen meg nem figyelhetjük a lelki jelenségeket, de tudomásunk van róluk s ennek a tudomásnak vagy közvetetlen, vagy az emlékezet útján való felhasználása mellőzhetetlen. 2. A megfigyelés, kisérlet, mennyiségi meghatározás és elemzés, illetőleg egyszerübb jelenségek tudományos szemügyre vétele s összetettebbekkel való összehasonlítása, az összetettebbeknek az egyszerüekből való származtatása mégsem egész lehetetlen. Főleg a megfigyelésnek nagy a szerepe, mint minden tudományban, melyben a kisérlet nehezen alkalmazható; a L. céljára mindenekelőtt megfigyelhetünk másokat objektiv módon, nem ugyan egyenesen lelki életüket, melyről közvetetlen tudomása csak mindenkinek magának van, de igenis azt, amiben lelki életük nyilvánul, külső tetteiket, e szót a legáltalánosabb értelemben véve; e téren főleg azoknak a megfigyelése fontos, akiknél a lelki jelenségek szinte közvetetlenül nyilatkoznak, az eltitkolás, ámítás kizárásával, tehát a primitiv embereké, a gyermekeké, s az állatoké; itt a lelki jelenségek egyszerübb formáira is akadunk, ami az elemzés pótlására szolgál. De a kisérlet s vele karöltve a lelki jelenségek mennyiségi meghatározása is bizonyos korlátok közt alkalmazható. Az kétséget nem szenved, hogy habár lelki és testi jelenségek mint jelenségek egymástól merőben különböznek, mégis válhatatlan kapcsolatban vannak s ennek a kapcsolatnak a kutatás számára nyitva álló tere a legfontosabb fölvilágosításokat kinálja. A fiziologiának óriási haladása századunkban azért a L.-t is korszakosan gazdagította. Az érzékek tana mint amelyben ama kapcsolat a legelemibb módon nyilvánul, egészen exakt tudománnyá lett s általában az idegrendszer fiziologiai megismerésének haladása a lelki jelenségek megismerésére is közre hat. Ezen a téren a kisérlet a szó szoros értelmében alkalmazható. Egészen tőlünk függ ugyanis az érzetek fizikai föltételekkel járó pszichikai változásokat is meg lehet figyelni, sőt bizonyos tekintetben megmérni is. Bizonyos idevágó jelenségek exakt meghatározása oly messze haladt, hogy külön tudományágként (pszichofizika) konstituálta magát, ámbár ez voltakép csak a lélektan egy részének, t. i. az érzékek tanának része. Igen elemi jelenségeket ismerünk igy meg de ez a megismerés exakt s biztos alapul szolgálhat további megismerésre. A fiziologia segítsége ezzel nincs kimerítve. Az idegrendszer ismerete általában fontos lélektani fölvilágosításokkal szolgálhat, s habár az a remény, hogy egyes lelki tevékenységeket az agyvelőben lokalizálhatunk, eddig nem teljesült, mégis a lelki jelenségek testi nyilvánulására szolgáló közvetítése az agyvelőnek okvetetlenül e közvetítés lokalizációjának fölkutatására irányul és néhány fontos esetben sikerrel is járt már, p. sikerült a beszéd előidézésére szolgáló agyvelőcentrumot megállapítani (l. Afázia). Ide sorozhatjuk mint határjelenségeket a testi és lelki élet mesgyéjén, azaz mint olyanokat, melyekben abnormis lelki jelenségeket s néha a velük járó megfelelő fiziologiai abnormitásokat is megfigyelhetjük, a lelki betegségeket, hipnotizmust, melyek bizonyos tekintetben a kisérlet értékével birnak, éppen mert föltünő és élesen meghatározható nagy módosulásai a lelki életnek. Mindezekből kitünik, hogy a L. szövetkezvén a fiziologiával, pszichiatriával, etnologiával, megfigyelvén a gyermeki életet, az állatok életét (l. Állatlélektan), egyáltalán másokat, azon tudományos módszereket alkalmazhatja, melyek minden tapasztalati megismerés fő feltételei. De ezzel nincsenek kimerítve a L. módszerei, illetőleg segédforrásai. Eddig az egyént tekintettük a L. tárgyának s tekinteten kivül hagytuk azt a fundamentális tényt, hogy a lelki élet az egyénhez van ugyan kötve, de az ember társas voltánál fogva a társadalomnak, melyben él, befolyása alatt áll. Minden egyéni lelki élet oly erőnek tekinthető, mely a legváltozatosabb kölcsönhatásban van számtalan más ily erővel. Csakis ily kölcsönhatás folytán keletkezik az, amit népléleknek, nemzeti szellemnek, történeti életnek nevezünk (v. ö. Alexander Bernát, Nemzeti szellem a filozofiában, Budapest 1893), egy sorozata a viszonyoknak és erőknek, melyek csak oly reális tárgyai a kutatásnak mint akár a természeti erők. Itt a kutatásnak hasznára van, hogy ez erők produktumai mindazon hátrányok nélkül figyelhetők meg, melyek az egyéni lélek megfigyelését annyira megnehezítik, mert ezek a produktumok önálló, objektiv módon léteznek, ilyen a nyelv, a vallás primitiv mitoszi formájában, az erkölcsök és szokások, a társadalmi élet formái általában, de maga a história élet is. Ezek megismerése azután nemcsak a L. külön feladata, hanem egyszersmind fontos adalékokkal szolgál a lelki élet megismeréséhez egyáltalán.
A tapasztalati tudás e módszereinek irányzására fontos szolgálatot tehetnek azután a hipotezisek, melyek minden tapasztalati tudományban a kutatás irányát megszabják s arra szolgálnak, hogy a megfigyelésnek célokat szolgáltatva, ezek igazolására vagy másokkal helyettesítésére adnak módot. De ezek a feltevések se lehetnek metafizikai elvek, hanem tapasztalati mivoltuak, rendeltetésük a tapasztalat magyarázata, nem pedig körének tullépése. Mindaz, ami a tapasztalat körét tullépi, a metafizikába tartozik. (L. Filozofia).
A L. történetében csak későn, a legújabb időben jelentkezik e tudomány tapasztalati mivoltának fölismerése. Platon és Aristoteles megteremtői a külön L.-nak, de metafizikai gondolatok és empiriai megfigyelések szinte kibonyolíthatatlan módon elegyednek ebbeli műveikben. Ugyanezt mondhatni a középkori L.-ról, mely még Aristotelesnek magaslatán sem áll. Descartes spiritualisztikus alapra helyezi a L.-t, Hobbes materialisztikusra. Ezentul Kantig e két álláspont küzd egymással. Kant elkülöníti a L.-t mint tapasztalati tudományt a metafizikától, de maga nem műveli a tapasztalati L.-t, ugy hogy ő utána az előbbi harc megújul s még ma sem szünetel. Az újabb természettudósok közül főleg Weber-nek, Fechner-nek, Helmholtz-nak és Wundt-nak köszönjük a L. reálisabb alapra helyezését, a fiziologiai eredményének felhasználását, a kisérlet és megfigyelés módszereinek bő alkalmazását. Wundt a fiziologiai L. címet is adta főművének. Másrészt a filozofusok is a tapasztalat módszereihez folyamodtak. Főleg Herbart és Lotze szereztek e téren nagy érdemeket, az előbbi azt a kisérletet is tette, hogy a L.-ra a matematikát alkalmazza. Hazánkban újabban Herbart, Lotze és Wundt nyomán tanítják a L.-t, de még összefoglaló nagyobb kézikönyvünk sincsen a L.-ról. A külföldi irodalom rendkivül gazdag e téren. A németek közt ma Wundt áll első helyen; a franciák közül Herbert, Spencer és Bain. (V. ö. Ribot, La psychologie anglaise contemporaine, 2. kiadás 1875, és La psychologie allemande 1880). A néplélektant Lazarus és Steinthal, Herbart tanítványai teremtették meg (l. Néplélektan). A kisérleti L. tanulmányozására 10-20 laboratorium áll jelenleg rendelkezésre Európában és Amerikában. Számos angol, francia és német folyóirat csakis e célra áll rendelkezésre, igy Wundt, Studien, Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane; Bulletin de la Société de Physchologie physiologique; Proceedings of the Society for psychical research stb.
A büntetőjogban az elrettentési elmélet módosítása. Mig az utóbbi célja, elrettentés a büntetés végrehajtása által, addig a L. a súlypontot a büntetéssel való fenyegetésbe helyezi. A büntetéssel való fenyegetés - tehát a büntető törvények - célja: a lehető bűntetteseknek visszatartása bűntettek elkövetésétől, a fenyegetés által gyakorolt pszichikai - lélektani - kényszer által, mely azért szükséges, minthogy a fizikai kényszer a büntető törvény céljaira nem elegendő, a büntetés végrehajtásának célja a fenyegetés hatályosságának bizonyítása, mert megvalósítás nélkül a fenyegetés hatálytalan maradna. A büntetés végrehajtásának tehát itt egészen más célja van, mint az elrettentési elméletben, amelynek észjárásait legjobban jellemzik az angol birónak szavai: «Man, thou art not to be hanged for stealing a horse, but htat horses may not be stolen.» (Ember, nem azért kerülsz akasztófára, mert lovat loptál, hanem azért, nehogy mások lovakat lopjanak.) Az elmélet nem ugyan megalapítója, de rendszerbe foglalója Feuerbach, melynek ő az általa szerkesztett 1813. évi bajor büntetőtörvénykönyvben gyakorlati érvényt szerzett; miért is az elméletet Feuerbach-elméletnek is nevezik.
a sűrü lisztkása, pép, a sűrün főzött hántott bab, lencse, borsó, tréfás népies neve.
az a vallás-filozofiai tan, mely szerint az emberi lélek az egyik testből a másikba költözik. A L. hite tulajdonképen azon sejtelem kifolyása, hogy az összes szerves lények átmeneti összefügésben és rokonságban állanak; egyszersmind föltételezi az t a természetes meggyőződést, hogy a lélek független a testtől, s lényegében vallás-erkölcsi motivumokra vezethető vissza. A L. tana legrégibb a hinduknál, noha legrégibb irott emlékében (Rigveda) csak alig, sőt a későbbiekben is hézagosan mutatható ki. Azt hitték, hogy az ember halála után rögtön újra születik, s cselekedeteitől függ, mivé lesz újjászületésekor; más felfogás szerint a lelkek a test halála után felszállanak a holdba, ahol holdtöltéig laknak, azután pedig eső alakjában ismét leszállnak, és cselekedeteik szerint felsőbb vagy alsóbb rendü állatokba, vagy növényekbe költöznek. Herodot s a későbbi görögök feljegyzései szerint az egyiptomiak is hittek a L.-ban. A halál után a lélek sorban beköltözik a szárazföldi, a vizek és a levegő állataiba, majd 3000 évi vándorlás után ismét emberi alakba öltözik. Valószinüleg ezektől vették át a görögök is a L. tanát, melyet metempszikozisznak hivták, s a mely később, a misztériumok révén, belé került a mitologiába is, hol Dionysos volt a lelkek ura és vezetője. Empedokles szerint a lélek nemcsak állatokban, hanem növényekben is vándorolt; Pindaros azt irja, hogy a lélek, háromszori kifogástalan vándorlás után, a boldogok szigetére jut; Platon ezt az időt 10 000 évre terjeszti ki; Aristoteles visszautasítja a L. tanát, s a test szervezete és lelki élete közt a kölcsönösséget és egybefüggést föltételezi. A rómaiak közt Cicero és Vergil hittek a L.-ban. A zsidó filozofia, valamint a manicheusok keresztény szektája, szintén fölhasználta e tant, melyet a kat. egyház soha nem fogadott el. A kelta druiták, a szkíthák, meg az északi népek általában, szintén vallották a L. tanát, mely még ma is el van terjedve némi változásokkal K.-Ázsia, Kaukázia és Hindosztán lakóinál, továbbá az amerikai indus és az afrikai néger törzseknél is. Hatása alatt néha egyes állatokat imádtak; a L. rokon a totemizmussal (l. o.) is.
egyetlen fatörzsből vájt kisebb ladik.
igy nevezik az élőszervezetek légcseréjét, melynél fogva azok oxigént vesznek fel és szénsavat, vizet választanak ki. A legkisebb elemi szervezetnek, igy a sejtnek is van légcseréje. A sejt a körülötte levő folyadékból vesz oxigént és annak adja át a benne képződött szénsavat. A növényeknél ugyan ilyen a légcsere, ezek is levegőből oxigént vesznek fel és szénsavat lehelnek ki. Csupán zöld részeik vesznek a napfény befolyása alatt szénsavat magukba és bocsátják el a felesleges oxigént. A növényeknél egyébiránt ez utóbbi légcsere a túlnyomó. A növények a levegő szénsavát fogyasztják és oxigénjét növelik. A szén itt szerves vegyületek, igy a keményítő s hasonlók, készítésére szolgál. Az állatok közül a legalsóbb rendüek, ugy mint a sejtek, testfelületükkel lélekzenek. Magasabb rendüek, melyeknek vérérrendszere még kifejlődve nincsen, külön csövekkel rendelkeznek a lélekzésre; a csövekben a levegőt elnyelve tartalmazó viz, mint a sugárállatoknál és férgeknél, vagy levegő mint a rovaroknál, jut a testben mindenfelé. Még magasabb rendü állatoknál és az embernél is külön szerv szolgál a légcserére. a vizben élő halak, de sőt a puhányok és rákok u. n. kopoltyukkal lehelnek, vérérdús lemezkékkel, amelyekben keringő vér a viz oxigénjét elnyeli és feles szénsavát ugyancsak az oxigénnek adja át. A levegőben élő amfibiumok, reptiliák, madarak, emlősök és az ember tödőkkel lehelnek. A belégzett levegő a tödőkben lép csereviszonyba az ott sűrün keringő vérrel.
Némi légcsere történik még a bőr és a belek útján. A test felülete is vesz fel több-kevesebb oxigént s ad a levegőnek szénsavat át; a lenyelt levegővel pedig a belek falában keringő vét szintén csereviszonylatba lép. Némely alsóbb rendü állat-, sőt a halaknál is fontos a bél gázcseréje, igy p. a Cobitis fossilis légcseréje leginkább ez úton történik.
A tüdőkben való L.-nél (respiratio) a vér ugy lép csereviszonyba, hogy a levegőt a tüdőkben a lélekző mozgások által időközönként megújítjuk. A lélekző mozgások a be- és kilélekzésből állanak. A belélekzés (inspiratio) izomműködés eredménye. A mellfal izmai tágítják a mellürt, a tüdők, melyek az egész mellürt kitöltik, a légnyomás miatt, mely a tüdők belső felületére egész súlyával reánehezedik, követik a táguló mell falát és e miatt levegő áramol kivülről befelé a tüdőkbe. A mell kitágításánál első sorban a mellürt a hasürtől elválasztó rekeszizom működik közre. Ez az izom a L. szünete alatt a mellür felé domborodik, belélekzés közben pedig ellapul, lejebb száll és emiatt az alatta levő hasi zsigereket maga előtt tolja. Ezenkivül vannak még a bordák és a mellcsont emelésére szolgáló izmok, melyek működésekor a mell elülről hátrafelé és jobbról-balra irányított átmérőiben is megnagyobbodik. A férfiaknál inkább a rekesz, a nőknél inkább a mell több izmai szerepelnek a L.-nél, azért a férfiak L.-ét hasi L.-nek, a nőkét melli L.-nek mondják. A hasi L. volt az ember és állatok L.-ének eredeti módja. Alvásközben a férfi inkább melli L.-t végez; erőltetett L.-nél és a hasi L. melli L.-té lesz az embernél. A belélekző mozgás következtében a tüdőkbe áramló levegő az orrürben már megváltozik. Az esetleg hideg levegő megmelegszik, amennyiben száraz volt, nedves lesz, porrészeitől megtisztul s igy jut a további légutakba és tüdőkbe. A kilékzés (exspratio) rendesen a belélekző izmok elernyedésének az eredménye; súlyánál, ruganyosságánál fogva az előbb kitágult mellfal összeseik. A bordákat ezek súlya húzza vissza nyugalmi helyzetükbe, a rekeszt a mellürbe nyomják a hasi zsigerek. A tágult tüdők összeesnek s a bennök foglalt levegő egy részét kiszorítják. Csak erőltetett kilékzéseknél működnek külön kilehelő izmok is közre.
A belélekzés lassan kezdődik, majd gyorsul, ismét lassabbodó sebességgel emelkedik tetőfokára, melyből azonnal a kilélekzésbe megy át. A kilélekzés is lassan kezdődik, gyorsabb lesz és lassan végződik. A belélekzés időtartama a kilélekzés időtartamához ugy aránylik, mint 6:7 egészen 6:9-hez. A tüdő nagyobbodásáról belélekzéskor és kisebbedéséről kilélekzéskor a kopogtatás és hallgatódzás útján lehet meggyőződni. A tüdő kopogtatási hangja t. i. teljes éles, nem dobos, holott az olyan helyek hangja, melyekben levegő nincsen, tompa üres, a beleké pedig dobos. A tüdőket tehát a szivtől, májtól, léptől, gyomortól meg lehet ezáltal különböztetni. Hallgatózáskor a tüdők fölött, a mellen, zörejeket lehet hallani. Belélekzéskor szívó, «sejtes», az sz betüt jellemző zörejt halljuk; a zörejt a levegő áramlása a tüdő léghólyagocskáiba idézi elő. Kilélekzés alatt szintén bizonytalan gyenge hang hallható. A gégefőn, légcsőben és nagy hörgökben erős, az éles h-ra emlékeztető hang hallható, ez a hörgi lélekzés és a levegő súrlódásának a csövek falán a következménye. Felnőtt ember nyugodt L. közben 367-699 cm3 levegőt újít meg minden légvételkor, középértékben tehát 500 cm3-t. De lehet még lélekzések által sokkal több levegőt is be- s kilehelni. A lehető legmélyebben belélekzést követő legmélyebb kilélekzés által kilehelt levegőt a tüdő lélekzőképességének (vitálkapacitás) mondjuk. Ez felnőtt embernél mintegy 3972 cm3-t tesz és egészséges egyéneknél függ a test nagyságától és a foglalkozástól. Katonák, tengerészek tüdejének légképessége a legnagyobb, ezt követik a mesteremberek és hivatalnokok s ezt a tanulók és szegény emberek tüdeinek lélekzőképessége. Aki izmai erejét, bordáinak mozgékonyságát fokozza, annak lélekzőképessége is nagyobb. De a legmélyebb kilélekzés után is marad a tüdőkben vissza 1200-1700 cm3-t kitevő levegő.
A L.-ek száma 16-24 közt ingadozik egy perc alatt felnőtt egyénnél. Lényegesen függ az életkortól. Az első életévben 44, az ötödikben 26, a huszadikban 20, a harmincadikban 16 a L.-ek száma középértékben. Napközben a L.-ek száma csökken délig, nő ebéd után s ezentul ismét emelkedni kezd. Munka is növeli a légvételek számát; a lázban szenvedők szaporább L.-e is innen származik. Akarattal a légvételek számát meg tudjuk változtatni, de nem vagyunk képesek a L.-t tetszésünk szerinti hosszu ideig megakasztani; végre is kénytelenítve leszünk lélekzetet venni akaratunk ellenére is.
Azt a légcserét, mely a tüdőkben körlevegő és vér között lefoly, külső L.-nek mondjuk. A tüdőkben a különböző szervekből jövő vivőeres vér kevés oxigénü, szénsavdús, ellenben a tüdőkből elfolyó ütőeres vér sok oxigénü, szénsavszegény; a külső L. közben nyer tehát a vér oxigént és veszít szénsavat. A belégzett levegő tartalmaz: 20,96% oxigént, 79,00 nitrogént és mintegy 0,03-0,05% szénsavat. A kilélekzett levegőben ellenben van: 16,0% oxigén, 4,38% szénsav; a nitrogén mennyisége mondhatni változatlan. A levegő tehát 4,9%, vagyis átlag egy ötödrész oxigént veszített és 4,0% vagyis százszor annyi szénsavat nyert. A kilélekzett levegő nagy szénsavtartalmáról meg lehet győződni, ha ezt barit- vagy mészvizen keresztül vezetjük. Ilyenkor ez a viz t. i. a képződő vizben oldhatatlan szénsavas sók miatt tejszerüen zavaros lesz. A kilélekzett levegő hőfoka középértékben +37 Co-u és változik a belehelt levegő hőmérsékletével. A légutakban vizgőz is elegyedik a levegő közé, ugy hogy a vizgőzzel egészen telítve van. A felnőtt ember által 24 óra alatt kilehelt levegő 594-1072 gm. oxigént veszít, 686-1285 gm. szénsavat és középértékben 540 gm. vizet nyer súlyában. Az oxigénfelvétel és szénsavkiadás a tüdőkben első sorban azon feszülési különbség miatt történik, mely alatt ama két légnem a körlevegőben és a vivőeres vérben van. Az oxigén feszülése a körlevegőben 158, a vivőeres vérben pedig 22,04 mm. kg., mig a szénsav feszülése a körlevegőben 0,38, addig az a vivőeres vérben 41,04 mm. kéneső. Légnemü anyagok a nagyobb nyomás helye felől a kisebb nyomás helye felé áramolnak. Hozzájárul még a vér hemoglobinjának vegyi vonzódása az oxigénhez, melynél fogva az oxigént lazán megköti és oxihemoglobinná lesz; az oxihemoglobin egyszersmind kihajtó hatással van a vivőeres vérben foglalt szénsavra. A tüdőkben szánsavától megtisztult oxihemoglobin tartalmazó vért az ütőerek a szervezetben mindenféle elviszik. Ott veszíti el a vér oxigénjét és nyer szénsavat, igy lesz a testben ismét vivőeressé a tüdőkben ütőeressé vált vér. A test belsejében, szöveteiben lefolyó ezt a légcserét, mely éppen ellentétese a tüdőkben folyó légcserének, belső légcserének nevezik. A különböző szervek életműködéseik alatt oxigént használnak el és szánsavat fejlesztenek; kiváló nagy mértékben történik ez az izmokban és mirigyekben. Az oxigén a hemoglobinhoz oly lazán van kötve, hogy, midőn a keringő vérrel az oxigént éppen nem vagy csak minimálisan kis mértékben tartalmazó szövetekbe eljut, a hemoglobintól lehasad és ama szövetek sejtjeiben történő kémiai folyamatokban vesz részt. A kémiai folyamatok egyik legfőbb terméke a szénsav; ezt a szénsavat viszi a vér és a limfa tovább a nagy vivőerekbe s ezek útján a tüdőkbe, hogy ott a levegőben szálljon és a szervezetre nézve használhatatlan vivőeres vér újból hasznavehető ütőeres vérré váljék. A L.-t fentartó izmokat idegek idegzik be, indítják működésre. Az idegek a középponti idegrendszer felől nyerik az ara szükséges izgalmakat. Közelebbről a L. agybeli középpontja a nyultvelőben van. Flourens nyultagyban olyan helyet talált, melynek sértésére a L. végképen megszünik. Ezt a pontot «noeud vital»-nak, életcsomónak (l. o.) nevezték el. Működése részint magasabb agybeli középpontok, részint reflektorikus behatások, részint végre benne fejlődő izgalmak befolyása alatt tartja fenn a L.-t. Az agybeli magasabb középpontok befolyásáról tanuskodik az, hogy a lélekzőmozgásokat, noha önkénytelenül történnek, mégis akaratunktól függőleg módosíthatjuk, valamint hogy kedélyizgalmak alatt megváltoznak. A reflektorikus befolyás igen kiterjedt; legnevezetesebb a bolygóidegek, nervi vagi, befolyása a L.-re. Ez idegek átmetszésére a légvételek ritkábbak és mélyebbek lesznek; amint a légcsere a L.-ek számában veszít, ezt az állat mélyebb légvételek által pótolja. A bolygóidegek eszerint a tüdők felől izgalmakat vezetnek e lélekző középponthoz s ezek által siettetik a L.-t. Hogy mi izgatja a tüdőkben a bolygóidegeket, az végleg még eldöntve nincsen. Némelyek a tüdők vérét tekintik a bolygóidegek ingerének, mások szerint a lélekző mozgások izgatnák erőművileg a bolygóidegeket. A bolygóidegeknek azonban - bár kevesebb számmal - olyan idegrostjaik is vannak, melyek izgalmaik által a L.-t ritkábbá teszik, sőt megszüntetik. Igy tapasztalni lehet, hogy a bolygóidegek tartós izgatása alatt a L. kilélekzési állapot megáll. A bolygóidegek ágai közül igen fontos befolyása van a L.-re a gégeidegeknek, amennyiben ezek izgatására a légvételek ritkulnak, sőt erős izgatásra megszünnek. Igen élénk ez a hatás, ha a gégeidegeknek a gégefő nyálkahártyájában levő végeit izgatjuk; ilyenkor nemcsak a belélekzést akasztják meg amaz idegek, hanem erőltetett kilélekző mozgást váltanak ki. Ilyen kilélekző mozgás a köhögés. Reflex útján a fej, végtagok, a mell- és hasfal érzőidegei is gyakorolnak befolyást a L.-re; kisfoku ingerlés belélekző, erős kilélekző hatással van a L.-re. A lélekző mozgások valóságos fentartói azonban magában a nyultvelőben támadó izgalmak. A lélekző mozgások megmaradnak, ha az agy egészen a nyultagyig is el van távolítva, valamint megmaradnak, ha az érzőidegeket, p. a bolygóidegeket és ágaikat elvágják. Vajjon miféle izgalmak a nyultvelőben a L.-ek fentartói, erre választ ad az újszülött első légvétele. Az anyaméhben a magzat nem lélekzik, hanem csak születése után és ha a méhen belül lélekzik, akkor ennek különös oka is van. A magzat vére az anyja vérével cseréli ki légeit, az anya véréből nyer oxigént, ennek adja át szénsavát; a köldökzsinór közvetíti ezt a légcserét. Mihelyt a magzat az anyában a szükséges oxigént nem kapja, szénsavától ott meg nem szabadulhat, akkor lélekzik az anyaméhen belől is és megfulad, mivel ott levegő helyett magzatvizet szív légutaiba. Ez megesik akkor, ha az anya elhalt, ha a köldökzsinórra gyakorolt nyomás a vérkeringést a köldökzsinórra gyakorolt nyomás a vérkeringést a köldökzsinórban megakasztja, vagy ha más okból a vérkeringés az anyaméhben zavart szenved. Felnőtteknél is, ha a vér bármi okból vivőeressé lesz, fokozódnak a lélekző mozgások s bekövetkezik az erőltetett mély L., melyet dispnoe-nak neveznek.
Kisérletek kimutatták, hogy a dipnoe oxigénhiánynak az eredménye. Azért tartózkodás ritkított oxigénszegény légkörben, a légutak elzárása, a lélekzőfelület nagyfoku kisebbedése, v. vérkeringési zavarok dispnoet okoznak. Ellenben ha a tüdőket erősen szellőztetjük, főleg ha sok oxigént juttatunk beléjök, akkor egy ideig tartó lélekzési szünet, apnoe következik be. Nincs meg az inger, mely a L. rendes menetét fentartotta. A közelebbi vizsgálatokból kitünt, hogy a visszeres vér ingerhatása az oxigénhiány miatt van. Dispnoe akkor is bekövetkezik, midőn hidrogén v. nitrogén légkörben tartózkodik valaki, amidőn tüdeje szénsavát veszítheti ugyan, de oxigént nem kap. Az oxigénhiány ingerhatásának okai az agyban az oxigénhiány miatt felhalmozódásakor a vérben a narkotikus hatás lép előtérbe.
A bőrlélekzés (perspiratio) a bőr útján történő légcsere. Embereknél, emlősöknél és madaraknál a szénsavkiválasztás az oxigénfelvétel ez úton igen kisfoku. Felnőtt ember 24 óra alatt mintegy 4 g. szénsavat veszít és annál is sokkal kevesebb oxigént nyer. Némely állatoknál, mint a békánál, a bőrlélekzés a tüdők útján való légcserénél is sokkal fontosabb.
A különböző légnemü anyagok közül indifferensek a hidrogén, nitrogén és mocsárlég. Oxigén jelenlétében e légek egészen ártalmatlanok. Mérgesek a szénoxid és kéksav. Bódító s szánsavon kivül a kéjgáz. Redukálólag hatnak a foszforhidrogén, a kénhidrogén, az arzénhidrogén, antimonhidrogén és ciángáz. Be nem lehelhető gázok: a sósav, fluorhidrogén, kénessav, alnitrogénsav, légecssav, anhidrid, ammoniák, a klór, bróm, fluor, jód és ozon; mindezek izgatják a gégét s hangszalag-görcsöt okoznak.
l. Belélegzési orvoslás.
l. Lélekző szervek.
A lélekzőcső közvetlen érintkezésben lévén a küllevegővel, könnyen megbetegszik. A L. többnyire a gége, vagy a tüdő finomabb levegőutainak bajával járnak együtt, leggyakoribbak a hurutos megbetegedések. A lélekzőcső hurutjánál rendesen száraz, hevesen köhögés van jelen, e bajnak enyhébb alakjánál láz nincsen s pár nap alatt, főleg ha a beteg kellőleg óvja magát, beállhat a gyógyulás. Súlyosabb esetekben kisebb-nagyobb hőemelkedések is támadhatnak, a köhögés ilyenkor váladékkal jár nyálkás-genyedéses köpet bőven ürül, de ez nem csak a lélekzőcsőből származik. A lélekzőcső nyálkahártyája ilyenkor erősen duzzadt, piros, a váladék bő mucin-tartalmu. A lélekzőcső idült hurutja iszákosoknál, továbbá mértéktelenül dohányzóknál fordul elő, ezenkivül gümőkóros betegeknél. A idült hurutnál a nyálkahártya sötétebb, gyakran itt-ott kis vérömlések láthatók rajta, duzzadtsága tömöttebb, felülete érdes, néha apró felületes fekélyekkel. A lélekzőcső hurutjának okai: hideg, száraz levegő, főleg felhevülés után, por és izgató gőzök belehelése; gyógyítása egyenletesen meleg, nedves levegőben tartózkodás, esetleg klimatikai helyen gőzbelehelés, izzasztók s a köhögés ellen bódító szerek által történik. A lélekzőcsőre átterjedt a gümőkór, a krup, valamint gyakran támad hurutos folyamat benne hevenyés fertőző bajok folyamán.