Ferdinánd vicomte, francia diplomata és mérnök, született Versaillesban 1805 nov. 19., megh. 1894 jul. 15. Mint husz éves ifju a diplomáciai pályára lépett s a lissaboni konzulátusnál nyert alkalmazást mint titkár. 1827-28. a külügyminisztérium kereskedelmi osztályában volt alkalmazva, majd Tuniszba ment mint konzulátusi titkár, hol nagy hévvel szolgálta a francia érdekeket. 1832-38. konzul volt Kairóban, hol a keleti viszonyok képezték beható tanulmányozásának tárgyát. A Szuezi-csatorna eszméje már ekkor megfogalmazott lelkében, de megvalósításához a kedvezőtlen politikai és nemzetgazdasági viszonyoknál fogva nem kezdhetett. Később Rotterdamban, Malagában és Barcelonában találjuk mint konzult; 1848 ápr. havában pedig mint a francia köztársaság követjét Madridban. 1849 elején rendkivül küldetésben Rómába ment, hogy barátságos összeköttetést kezdeményezzen az ottani ideiglenes kormány és Franciaország közt. Azonban fáradozása kárba veszett, mert a francia kormány a legerélyesebben követelte a pápai világi uralom visszaállítását s L.-et desavouálta, minek következtében elbocsáttatását kérte. Szaid pasa, egyiptomi alkirály meghivására L. 1854. Kairóba ment, hol elkészíté a Szuezi-csatorna (l. o.) tervezetét, nagy és beható helyi tanulmányozások alapján, melyek eredményét a következő iratában tette közzé: Percement de l'isthme de Suez, mely 1856 óta több kiadást ért. A csatorna ünnepélyes megnyitása után közzétette a csatorna történetére vonatkozó adatokat a következő címen: Lettres, journal et documents á l'histoire du canal de Suez (Páris 1875-81, 5 köt.). Tiz évvel a Suezi-csatorna befejezése után egy másik, nem kevésbbé nagy problema megoldásával látjuk elfoglalva L.-t. 1879. kezébe vette a Panama-csatorna építését, látszólag még kedvezőbb anyagi feltételek mellett. A munka szépen megindult s a világ telve volt L. lángelméjének magasztalásával; a francia tud. akadémia 1885. tagjává választja és midőn L. ebben az évben irók és művészek fényes társaságában Budapesten járt az országos kiállításon és azután körutat tett az ország nevezetesebb városaiban, mindenütt lelkesen fogadták és ünnepelték. 1887. adta ki: Souvenirs de quarante ans, dédies á mes enfacts c. alatt emlékiratait. Ezzel egyidejüleg megjelent Bertrand és Ferriére műve: Fernand de Lesseps, sa vie, son oeuvre (Páris 1887). Azonban a nagyfoku korrupció, mely a Panama-csatorna részvénytársulat keblében dúlt, óriási botrányt idézett elő, mely politikai válságot és a részvények gyors árhanyatlását vonta maga után. A csatorna munkálatai megakadtak és maga a nagy mű kétessé vált. A Panama-pör folyamában a testileg és szellemileg teljesen megtört L.-t 5 évi fogházra itélték, a semmitőszék azonban tekintettel arra, hogy inkább mások bűne s a maga idealizmusa okozta a vállalat bukását, L.-t felmentette. Minderről azonban a testi-lelki kórságban sinylődő L. mit sem hallott és nemsokára a halál véget vetett hányatott életének. L. két fivére közül az egyik, Tódor gróf, III. Napoleon által szenátorrá neveztetett ki; mig a másik, Gyula, sokáig francia ügyvivő volt Tuniszban; később a Szuezi-csatorna igazgató tanácsosa volt. L.-nek nejétől, egy kreol származásu nőtől, nagyszámu családja született: legidősebb fia, Károly, a botránypör alkalmával hosszabb fogságra lett elitélve. L. Fred. művei közül még említendő: Origines du canal de Suez (új kiad. 1890).
(Schönberg, Sulemberg), nagyközség Nagy-Küklüllő vmegye szt.-ágostai j.-ban, (1891) 1142 oláh és német lakossal.
(ejtsd: lesszin), város Hainaut belga tartományban a Dender és vasút mellett, (1890) 8225 lak., gyufagyárral és jelentékeny porfirbányákkal.
1. Gotthold Ephraim, kiváló német iró, szül. Kamenzben (Szászország) 1729 jan. 22., megh. Braunschweigban 1781 febr. 15. Első oktatását atyjától nyerte, aki evangelikus lelkész és tudós, irodalmilag is munkás teologus volt; azután elvégezte szülővárosa iskoláját, mire 1741. Meissenbe, a kitünő fejedelmi iskolába került, melyben öt évet töltött. Itt majd kizárólag a görög és latin nyelvvel foglalkozott, melyeket teljesen elsajátított, és a matematikával, melynek köréből érettségi dolgozata tárgyát vette (De mathematica Barbarorum 1746). De érdeklődött már a német költészet iránt is a maga is tett kisérleteket az anakreoni dalban és (Plautus hatása alatt) a vígjátékban. Gyors fölfogás, határtalan tudásvágy, kitartó szorgalom, önálló itélet és elhatározás jellemzik már a tanulót is. (V. ö. Diller, Erinmerungen an L., Zögling der Landesschule in Meissen, 1841.) 1746 ősszel a lipcsei egyetem hallgatója lett, de nem teologiai (mint szülői kivánták) v. orvosi, hanem filologiai, filozofia és matematikai előadásokat hallgatott. Még jobban vonzotta őt a szinház, mely akkor Neuberné vezetése alatt virágzott és Gotsched (l. o.) reformja értelmében rendes, azaz a francia ízlés követelményeinek megfelelő darabokat hozott szinre, 1748 elején L. első drámai kisérletét is: Der junge Gelehrte, mely tetszést aratott. Sokat forgolódott szinészek társaságában és modernebb társadalmi műveltségre törekedett. Legjobb barátja Weisse Kar. Felix volt, kivel vetélkedve irta drámáit és dalait. E lipcsei tanuló éveiből származik (számos töredéken és terven kivül) hét ifjukori szindarabja: Damon oder die wahre Freundschaft, Die alte Jungfer, Der Misogyne, Der junge Gelehrte, Die Juden, Der Freigeist és Der Schatz (ez utóbbi Plautus és L., Philologiai Közlöny I., 1877). E szinműveiben teljesen a francia ízlés embere, de elevenebb és életteljesebb, mint német kortársai. Lehetőleg az életből veszi tárgyait és alakjait, nagy figyelemmel van a szinpad igényeire és mellőz minden moralizálást. Lipcsei éveiből származnak az anakreoni ízlés modorában irt első költeményei is (Kleinigkeiten 1751), melyek közül éles epigrammái válnak ki, hiszen nála maga a dal is epigrammaszerü. Kortársai német Catullusnak nevezték. Lipcséből 1748 juliusában Vitterbergában ment, honnan ősszel Berlinbe költözött, onnan pedig ifjukori barátja, Mylius Gottfried, a Vossische Zeitung szerkesztője, hivta s e laphoz szerződtette, melynek 1751 febr. 18-ától tárcairója lett.
Berlinben L. (két megszakítással: 1751 novemberétől 1752 végéig és 1755-58.) 1748 végétől 1760-ig tartózkodott, hivatal nélkül, mint iró, főleg mint hirlapiró. Itt szerkesztett két folyóiratot: Beiträge zur Historie und Aufnahme des Theaters (1750, 4 füzet) és Theatralische Bibliothek (1754-58), melyekben még Gotsched álláspontját foglalja el, kiről nagy elismeréssel szól is. Egyidejüleg számos tárcát és birálatot irt a Vossiche Zeitung-ba, melyeket nagy tudás, éles itélet és kitünő stil jellemeznek (újra kiadta Wagner B. A., Berlinger Neudrucke, V. és VI.). Azonkivül sokat fordított, főleg francia műveket, igy Nagy Frigyes és Voltaire kisebb dolgozataiból (Lessings Übersetzungen aus dem Französischen, herausg. von Erich Schmidt, 1892). Voltaire-rel, ki 1750 jul 11-től 1753 márc. 25-ig Nagy Frigyes udvaránál tartózkodott, személyesen is sokat érintkezett. Közben 1752 ápril. 29. Vittenbergában magister lett, amivel tanuló évei befejeződtek. Berlinbe visszatérve, baráti viszonyba lépett Nicolai Frigyes könyvkereskedővel és Mendelssohn Mózes filozofussal és kiadta munkáinak első gyüjteményét (Schriften, 1753-55, 6 köt.), melyben ifjukori dalain és drámáin kivül nagyhatásu első kritikai dolgozatai foglaltatnak (Lemnius, Mellias, Cardanus, Hartius, Lange Sám. G. Horac-fordítása) és első kisérlete a tragédia terén (Samuel Henzi), mely csak töredék maradt és még teljesen a régi iskola terméke. E kiadásban jelent meg polgári szomorujátéka: Miss Sara Sampson (1755, magyarra fordította Kazinczy Ferenc, 1842) is, melyben L. Lillo György (A londoni kalmár 1731) hatása alatt a polgári osztály életéből veszi a tragédia tárgyát és megindítja a német dráma függetlenítését a francia ízléstől. Berlinből 1755. Lipcsébe ment, honnan egy gazdag kereskedőt nagyobb európai útra akart elkisérni. De csak Amsterdamig jutottak; ekkor a háboru lehetetlenné tette a további utazást, mire L. visszatért Lipcsébe, hol 1758 májusig maradt, a legbensőbb baráti viszonyban Kleist Ewalddal (l. o.), a derék költővel. Itt tervezte Faust-drámáját, mely csak terv- és töredék maradt és egy polgári Virginia-szomorujátékot, melyből utóbb Emilia Galotti lett. Lipcséből 1758 májusában visszatért Berlinbe, hol Nicolaival s Mendelssohnnal 1759. a Briefe, die neueste Litertur betreffend címü folyóiratot (1759-65, 24 köt.) megalapította, mely az első kiváló kritikai hirlap Németországban A pártok fölött állva, sokoldalu tudomány alapján, éles itélettel és remek stilben birálja itt L. a korabeli irodalmi eseményeket, új irányba terelve az irodalmat, melyet minden téren magasabb szinvonalra emelni, magasztosabb célok organumává tenni törekszik. E folyóirat L. dolgozatai révén korszakot alkot a német irodalom történetében. Ez időben irta Philotas (1759) címü kis hazafias drámáját, mely magán hordja a hétéves háboru keltette nemzeti lelkesedés bélyegét és állatmeséit és e költői fajokról szóló értekezéseit is, melyekben a mesét aesopusi egyszerüségéhez visszavezetni akarta. Elmélete azonban, amilyen éles elméjü, olyan egyoldalu, mert az állatmese-költészetnek csak egy irányáról áll. Ugyanekkor fordította Diderot szinműveit németre 81760). Berlinből 1760. mint Tauenzien tábornok és helytartó titkára Boroszlóba ment, hol a háboru folyamában az állami és magánügyek egész tarka gazdagságával megismerkedve, mint költő is lényegesen megizmosodott, mit remek drámája: Minna von Barnhelm 71767, irva 1763., magyarra fordította R. P. 1792. és Kazinczy Ferenc 1834., magyarázta Heinrich Gusztáv 1890.) is bizonyít, az első teljesen eredeti német vígjáték, mely művészies szerkezetével, kitünően rajzolt jellemeivel és remek dialogiával életképes maradt a mai napig. Egyúttal esztetikai tanulmányainak gyümölcsét tette közzé Laokon (I. rész 1766; több nem jelent meg; legjobban kiadta Blümmer H., 2. kiad. 1880., magyarázta Boros Gábor Budapest 1890; magyarra fordította Braun Zsigmond 1877) címü könyvében, mely a szóló és a képző művészetek köre és stilje közt megvonja a határvonalat és maradandó értékü esztetikai elveket állapít meg, melyeket az újabb kornak nem kellett lényegesen módosítania. E stil és előadás tekintetében is remek könyvet kiegészítik a Wie die Alten de Tod gebildet (1769) címü kitünő régészeti tanulmánya és a hallei Klotz ellen intézett régészeti levelei (Briefe antiquarischen Inhalts, 1769-69), melyek L. bámulatos, a legkisebb részletekre kiható filologiai tudásától és mélyreható kritikai szelleméről fényes tanuságot tesznek.
Boroszlóból 1765. husvétkor tért vissza Berlinbe, hol a királyi könyvtár igazgatóságát nem sikerült elnyernie. Azért elfogadta a hamburgi nemzeti szinház meghivását és 1766 dec. Hamburgba költözött mint az 1767 ápr. 22. megnyitott új szinház dramaturgja. A rosszul vezetett vállalat már 1768. nov. 25. bukott meg, de maradandó örökbecsü gyümölcse L. szini kritikái: Hamburgische Dramaturgie 81768-69., kitünően magyarázták Schröter és Thiele, 1878), melyekben a nagy kritikus a francia tragédia egyeduralmát megdönti, Aristoteles tanát a szomorujátékról és a tragikai katarzisról helyesen fejtegeti és mint a modern tragédia legmagasabb mintájára Shaksperere utal ki, ki ezóta döntő befolyással van a német és általában a modern szinmű fejlődésére. A szinház bukása után könyvkereskedői vállalatba bocsátkozik, mely szintén sikertelen. Ekkor, 1769. meghivta őt a braunschweigi herceg a wolfenbütteli könyvtár igazgatójául és L. 1770. elfoglalta ez új állását, melyben haláláig maradt.
Wolfenbüttelben L. főleg a könyvtár gazdag kincseinek, kiadásainak s ismertetésének szentelte nagy tudományát és erejét. Kutatásait e cím alatt adta ki: Zur Geschichte und Literatur (1773-81, 6 köt.). Számos ismeretlen kéziratot és elveszettnek hitt művet adott ki és ismertetett, igy Berengarius Turmensis tanulmányát az úrvacsoráról, Schultetus András költeményeit, de különösen Reimarus Sámuel (l. o.) teologiai dolgozatait, melyek miatt elkeseredett vitákba keveredett az egyház embereivel, akik őt ateizmussal vádolták. Főleg Goeze Menyhért (l. o.) hamburgi főlelkész támadta meg a szabad kutatás rettenthetetlen védőjét, mire L. az Anti-Goeze c. plemikus irataival felelt, melyek férfias, jellemes bátorságának ragyogó bizonyítékai s egyúttal a német próza legkitünőbb remekei. De vissza-visszatért a költészethez is, 1772. jelent meg Emilia Galotti c. tragédiája (magy. ford. Kócsi Patkó János és utóbb Kazinczy F., 1830), ifjukori Virginia-tervének művészi átalakítása, az első abszolut értékü német tragédia, mely remek szerkezetével, kitünő jellemzésével és mintaszerü drámai stiljével a legnagyobb befolyással volt a Sturm- és Drang-korszak drámaköltészetére (Goethére és Schillerre is). E darabjának közzététele után (1775) Bécsbe utazott, hol II. József tud. akadémiát és nemzeti szinházat akart alapítani, melyeknél L. is főszerepet vitt volna. De e nagy tervek az anyagi eszközök hiányán meghiusultak, mire L. a braunschweigi herceggel Olaszországba utazott. Visszatérve 1776. nőül vette König Evát (született 1736.), egy hamburgi kereskedő özvegyét, aki azonban már 1778 jan. 10. gyermekágyban fiával együtt meghalt (L. és neje levelezését kiadta Schöne, 2. kiad. 1885, L. Éva életét megirta Thiele, I., 1881). Már előbb, 1777. meghivták a mannheimi nemzeti szinházhoz dramaturgnak, de az alkudozások nem vezettek eredményre és L. folytatta elkeseredett harcát a vallási türelmetlenség és ortodoxia kérlelhetetlen hivei ellen. E harc befejezéséül tekinthető utolsó költői alkotása, ötös jambusokban irt szinműve: Nathan der Weise (1779, magy. ford. Zichy Antal, 1879; a darabról irtak Strausz Dávid 1864, Fischer Kuno 1864, Werder 1892 stb.), a vallásos türelmesség magasröptü evangeliuma, melyben Boccaccio Decameron-jának (I, 3) egy jelentéktelen meséjét a legszebb eszmék hordozójává tette. Ugyan-e harc végső tudományos eredményei: Ernsst und Falk, Gespräche für Freimauer 81778) és L. utolsó és legmélyebb eszmei tartalmu dolgozata: Die Erziehung des Menschengeschlechts (1780, fejtegették Guhrauer 1841, Maass 1862, Reuter 1881), melyen a XIX. sz.-nak történet-bölcseleti elmélkedései Herdertől Hegelig és ezen tul jó részben nyugszanak. L. sohasem volt beteg, de neje halála annyira lesujtotta, hogy élete utolsó három évében rohamosan hanyatlott. Egy látogatás alkalmával halt meg Braznschweigban, hol neki 1853. emléket emeltek. Egyéb emlékei vannak Hamburgban (1881) és Berlinben (1890). Szülővárosában egy kórház, mely betegeket felekezeti különbség nélkül ingyen ápol, viseli nevét (Lessing-Stift).
L. életének egy elkeseredett percében megtagadta önmagától a költői tehetséget és akadtak, akik e nyilatkozatát ismételték. Pedig L. kiváló költő volt, mit Minna, Emilia és Náthán fényesen igazol. Ily alkotásokat az elmélet legbiztosabb ismerete nem érlelhet hivatott költői tehetség nélkül. De tehetsége csak a drámában érvényesült: egyéb költői művei (dalai, epigrammjai, meséi) csak szellemi élénkségével és eleven stiljével emelkednek tul kora szinvonalán és azért ma már elavultak. Főjelentősége azonban a kritika és esztetika terén van. Ő a német irodalomnak igazi reformátora, aki megdöntötte a francia költészetnek kizárólagos és ezért számos befolyását német földön és előkészítette az önállóbb nemzeti költészet korát. A görög költőket és Shakesperet csak L. óta érti és méltányolja a világ, és ugyanő értelmezte először helyesen Aristoteles bölcsészettanát, mely főleg a dráma fejlődésére a XVI. sz. óta döntő befolyással volt. De kiterjedett elmélete a többi költői fajokra (mese, epigramm, leiró költészet, eposz), sőt az összes művészetekre is, melyeknek határvonalait a lényeges pontokban örök időkre megvonta. Nemcsak a későbbi német, hanem az összes európai irodalmakra a legnagyobb és legkedvezőbb befolyással voltak e fejtegetései, melyekben a tudományos esztetikának, művészetnek és irodalomtörténetnek vetette meg biztos alapjait. De hatása még sokkal kiterjedtebb volt, óriási terjedelmü ismereteivel fölkarolta az emberi tudásnak minden részét és maradandó elvekkel és eszmékkel termékenyíttette meg a teologiát és filozofiát, valamint a filologiai szakoknak minden egyes ágát. És még fontosabb, mint kutatásainak eredményei, e kutatás módja: L. minden kérdésben legelső forrásokig megy vissza és egyebet sem keres, mint az igazságot, semmi tekintettel arra, hogy ez az igazság milyen következményekkel jár. Nagy tudása mellett éles kritikája és bámulatos dialektikája, melynek világossága és józansága még ma is meglepő, annál tanulságosabb és élvezetesebb olvasmánnyá teszik műveit, mert L. egyúttal remek, fölül nem mult, eleven és magával ragadó prózát ir, melyben a legjelentéktelenebb kérdés tárgyalása is erősen leköti az olvasó érdeklődését. De mind e jelességei kártékony hatással is lehettek volna férfias, tiszta, hódolatot parancsoló jellem nélkül, melyet az általa megtámadott némely kortársak minden siker nélkül gyanusítani törekedtek. L. az újabbkori német irodalomnak első igazi, elévülhetetlen klasszikusa, egyúttal az emberiség legmagasabb, legszentebb eszméinek egyik fölkent bajnoka és vértanuja, aki inkább nyomort szenvedett és egy nyugtalan életen sok keserüséggel küzdötte át magát, semhogy a szabad kutatás és a lelkiismereti szabadság zászlaját csak egy percre is elhagyja.
2. L. Gyula, német művészettörténetiró, szül. Stettinben 1843 szept. 20. Filologiát és archeologiát tanult. 1870. az iparművészet történetének tanára lett a berlini akadémián, s 1872. a királyi iparművészeti muzeum igazgatójává nevezte ki. Főbb munkái: Altorientalische Teppichmuster 8187); Muster altdeutscher Leinenstickerei (1889-1890); Holzschnitzereien des XV. u XVI. Jahrhunderts (1882); Gold u. Silber (1892) stb.
3. L. Károly Frigyes, német festő, született Boroszlóban 1808 február 15., megh. Karlsruhéban 1880 jun. 4. Eleinte építésznek szánták, de ő a festészethez érezvén hajlamot, Berlinben Röselnél és Dählingnél tájképfestésére adta magát, azután Schadownak lett tanítványa. Düsseldorfban telepedett le, hol műterme csakhamar számos tanítványt egyesített. Történeti és tájképfestő volt s mind a két tekintetben korszakalkotó a német festészet történetében. Történeti képei vezetik be a történeti-politikai elemet a német festészetbe. Első nagyobb műve, a Rőtszakállu Frigyes császár az ikoniumi csatában (1829) c. képe után a Rabló és gyermeke, még a Búsuló királyi pár c. képeivel eleget tett a düsseldorfi iskola érzelgős romantikájának és az egyház és állam küzdelmeit kezdte ábrázolni hosszu sorozatban, a legnagyobb komolysággal, becsületes realista törekvéssel, nagy sokszor félénk gonddal. Ezen képei: Huszita prédikáció (1834); Ezzelin a barátok előtt; Paschalis pápa elfogása V. Henrik császár által (1840); V. Henrik a Prüfening kolostor előtt (1844); Husz a konstanzi zsinaton (1842, Städel-muzeum Frankfurtban); Husz kivégeztetése (1851); A pápai bulla elégetése Wittenberg kapuja előtt (1853); Luther tételei; Luther és Eck vitatkozása. Mint tájfestő eleinte komor, melankolikus hangulathoz illő alakok által különösen kiemelt. Igy például a Kolostor-udvar télen c. képen a temetés fokozza a természet vigasztalan hangulatát. Megismerkedvén a rajnai vidékkel, a természet realisztikus ábrázolására törekszik, a romantikus motivomukat elhagyja. A természetnek most is nem a derüs, hanem komoly oldala foglalkoztatja: hegyszakadékok, erdők, vihar, felhők. Az alakokat többnyire a harmincéves háboru korából veszi. A legkitünőbbek: Tájkép, tűzvész okozta romokkal 81835); Az ezeréves tölgyfa (1837); Tölgyfaerdő (1839); Esti táj a Mosel partján; Az égő kolostor; Landsknechtek védelmeznek egy magaslatot; Erdős hegyszakadék stb.
4. L. Károly Gorrhelf, német költő, L. Gotthold Ephraim testvéröccse, született Kamenzben 1740 jul. 10., megh. 1812 febr. 17. Boroszlóban, hol 1770 óta hivatalnok volt. Megirta nagy bátyjának életrajzát (1793) és a következő vígjátékokat: Der stumme Plauderer (1768); Der Wildfang (1769); Der Lotterie-Spieler (1769); Die reiche Frau (1777); Die Physiognomistin (1778); Der Bankrot (1778) és Die Mätresse (1780, újra kiadta Wolff E., 1887). Átdolgozta Wagner tragédiáját: Die Kindermörderin (1777). Gyenge tehetség kevés önállósággal, mely semmiben sem emelkedik tul korának szinvonalán. Életét megirta Wolff E., (1886).
5. L. Keresztély, l. Less.
6. L. Ottó, német szobrász, L. Károly Frigyes fia, szül. Düsseldorfban 1846 febr. 24. Atyjától tanult rajzolni, majd szülővárosában Steinhäusernek, Berlinben Wolfnak a vezetése alatt szobrászatot tanult, de festészettel is foglalkozott. Miután résztvett a német-francia hadjáratban, Berlinben telepedett le, számos dekorativ szoborművet készített, többek közt a birodalmi kancellári palota, a birodalmi igazságügyi palota, a charlottenburgi technikai főiskola, számos más palota és magánépület számára. Iparművészeti mintákat is rajzolt. A berlini Nwe-York-Germania ház homlokzatán és a népismei muzeum kupolájában levő üvegmozaikképek az ő rajzai nyomán készültek. Önálló szobrászati művei: Gladiator; Anya és gyermeke; L. G. E. szobra Berlinben stb. Dekorativ műveit részben kiadta a Bauornamente Berlins (Berlin 1878-79) és Bauornamente der Neuzeit (u. o. 1880 köv.) gyüjteményekben.
Ottó, német zenei iró, szül. Berlin mellett Rüdersdorfban 1844 jan. 30. Mesterei Ritter Ágoston Gottfried, Bülow, Kiel és Teschner voltak. Tausig zongoravirtuóz iskolájának volt tanára, most Augusta császárnő alapítványi intézetében Charlottenburgban a zeneoktatás intézője. 1881-93. az Allgemeine Musik-Zeitung c. hetilapot szerkesztve, nagy szolgálatokat tett a Wagner-zenének.
(ejtsd: lesszoń) René Primivére, francia zoologus, szül. Rochefortban 1794., megh. u. o. 1849. Mint orvos a természetbuvár részt vett a Dumont d'Urville ausztráliai és a Duperrrey világkörüli útjában; 1833. visszatért s aztán haláláig az orvosi tudományok tanára volt. Különösen madarakkal foglalkozott.
Illig (állat), l. Sirályfélék.
(növ.), l. Levisticum.
(franc., ejtsd: lö sztil sze lom) a. m. a stilus ember; Buffon akadémiai székfoglalójában irta ezt a hiressé vált szálló igét, amellyel kapcsolatosan azt fejtegeti, hogy csak a jól megirott művek számíthatnak maradandóságra.
(ejtsd: lesr), county Minnesota É.-amerikai államban, 1200 km2 területtel, 12 100 lak., L.-Centre székhellyel.