néptörzs Oroszországban, amely a litvánokkal, sumdokkal (szamogitekkel) és a régi poroszokkal együtt az indo-európai nép- és a nyelv-törzs balti ágának külön lett-litván elágazását alkotja. Számukat 1 050 000-re becsülik.
(olasz) a. m. levél; L. di cambio, váltó- L. di vettura, fuvarlevél.
a litván és a kihalt régi porosz nyelvvel együtt az indogermán nyelvtörzs a lett (balti vagy litván) családját alkotta, de a régiségre, s igy nyelvtudományi fontosságra nézve mögötte áll mindkét testvérnyelvnek. A nyelv jóhangzásu, kifejező és különösen természeti hangjai nagyszámuak és szépek. A lettek költészete igazi népköltészet lirai-idillikus tartalommal. A 400 év előtt befejezett harc, melyet német meghódítók ellen vívtak, semmi nyomott sem hagyott harci dalokban; annál nagyobb számmal vannak gyengéd és mély érzelmü mitologiai, szerelmi, alkalmi és bús dalaik, és más népdalaik, melyekből mintegy 40 000-et gyüjtöttek már egybe. V. ö. Ulmann, Lettische Volkslieder (Riga 1874). Nem kisebb számuak és szellemesek a lettek találós meséi, közmondásai és mondái. (V. ö. Bielenstein, 1000 lettische Rätsel. Mitau 1881.) Költészetükkel szoros összefüggésben volt zenéjük és táncuk, régi tősgyökeres lett néptáncaik nagy eredetiséggel tünnek ki. (V. ö. Jurjan, Lett népdalok zongorakisérettel, Riga 1885.) Legrégibb irodalmi emléküknek tartják a 10 parancsolatnak Ramm által való fordítását (1530) és Luthernek Rivius János által fordított katekizmusát. Előbbi időkben különösen a németek fáradtak sikeresen a L. anyagának gyüjtésében és fejlesztésében; az utóbbi időkben azonban majdnem kizárólag maguk a lettek művelték és gazdagították a lett irodalmat, főkép fordításokkal, de eredeti dolgozatokkal is. A lettek első kötőjéül Stendet (1714-1796) tekinthető, ki úttörő volt népe és nyelve művelésében; megemlítésre méltók még: Jur Alunan (megh. 1864), M. Kroghem (álneve Ausaklis, megh. 1879.); az élők közül Lautenbach epikus költő (álneve Jusminis, szül. 1847.) és Kaudsit M. novellairó (szül. 1848); Brihwsemneeks Fr (szül. 1846.); lett nyelvü folyóirat 9 van. Lett gramatikátt irtak Rosemberer (Mitanu 1830, Dorpat 1843), Hesselberg (Mitau 1841 és 1848) különösen pedig Bielenstein, ki nagy érdemeket szerzett lett és balti régiségi tanulmányaival is. Szótárakat szerkesztettek: Stender (Mitau 1798, 2 köt.), Ulmann és Brasche (Libau 1875 és Riga 1880, 2 kötet).
(franc., ejtsd: lettr) a. m. levél, váltó; L. de créance, meghatalmazó levél; L. de voiture, fuvarlevél; L. de rappel és L. de récréance, l. Követek.
(franc., ejtsd: lettr dö kasé), elfogatási parancs, mely különösen XIV., XV. és XVI. Lajos alatt (1789-ig) divatozott. Ez irásban kiadott rendeletek által a kormány avagy hatalmas egyének ellenfeleiket a fővárosból, vagy az országból száműzték, esetleg minden törvényes eljárás mellőzésével a Batilleba, vagy más állami fogházba zárhatták. A királyi iratok (lettres royaus) kétfélék voltak, u. m. nyiltak (lettres patentes) és zártak, vagy pecsétes levelek (lettres de cachet). Az előbbiek pergamentre irattak s a király s egyik miniszter aláirásával voltak ellátva, egyik szélét behajtották s a nagy állami pecsétet ütötték rá; az utóbbiakat közönséges papirosra irták s a király nevében, vagy a király megbizásából adták ki s csupán a kisebb királyi pecséttel látták el. XIV. Lajos idejében e parancsokkal annyira visszaéltek, hogy a rendőrfőnök már készen tartotta az elfogatási parancsokat, csupán a nevek helyét kellett kitöltenie. Némely esetben azonban az L.-nak megvolt az a jó oldala, hogy egyesek az elfogatás által a büntető igazságszolgáltatás karjai közül kimenekültek. 1789 junius 23. a nemzetgyülés egy határozat által a L.-t megszüntette. Mindamellett 1811. I. Napoleon megint felevenítette. Funck-Brentano (Séances et travaux de l'académia des scienc. moral. et pol., 1895 május) tagadja, hogy ily L. léteztek volna, a Bastille levéltárában legalább egyetlen egy példányt sem sikerült találnia. V. ö. Mirabeau, Des L. et des prisons d'état (Páris 1782).
(többesben lei), a romániai pénzrendszer egysége, vagyis a frank neve Romániában, felosztatik 100 banira, l. Banu.
Ágost, német festő, szül. Münsterben 1818 márc. 24.; 1840-44. Düsseldorfban Schirmer vezetése alatt tanult, de főleg Achenbach hatása alatt festette meg tájképeit, melyeknek tárgyait Svájcban, Tirolban, Felső-Bajorországban, Stájer- és Olaszországban, de főleg Norvégiában tett ismételt utazásain gyüjtötte. A legsikerültebbek: Norvég vizesés és fenyőerdő (1848, kristianiai muzeum); A Sogne-fjord délben (brémai muzeum); Berchtesgadeni részlet (stuttgarti muzeum); Vizesés (bécsi muzeum); A Watzmann; A Dachstein; Az Oschin-tó a Kanderstegnél Bern kantonban (berlini nemzeti képtár); Johanna királyné kastélya Nápolyban stb.
Vilmos, német orvos, szül. Ulmban 1842 szept. 14. Orvosi tanulmányait Tübingában és Zürichben végezte, tanítványa volt Niemayernek és Griesingernek, majd asszistense Ziemssennek, oklevelét 1866. nyerte el. 1868. docens lett Erlangenben, 1872. a belgyógyászat tanára Jenában, 1885. Würzburgban. Nagy érdemeket szerzett magának a gyomorszondával való gyógykezelés és a betegek mesterséges táplálása terén. Nevezetesebb munkái: Die Wirkunges des Dünndarmsaftes (Erlangen 1868); Über die Ernährung vom Mastdarm aus (Lipcse 1872); Die Krankheiten des Magens und Darms (Ziemssen Hdb. d. Path. z. Ther.-ban 1875); Die Magensonde (Erlangen 1879); Die Lehre vom Harn (Salkowskival együtt, Berlin 1882); Über die Behandlung der Uraemie (Wiesbaden 1883); Über die Bedeutung der Chemie in der Medicin (Berlin 1884).
(Kloster-L.), falu Boroszló porosz kerületben az Odera jobbpartján, (1890) 220 lakossal. Az egykor hires L.-i apátságot 1050. I. Kázmér lengyel király alapította és Boleszlav herceg adta a cisztercieknek. A pompás apátsági épület, amely 1695 és 1740 közt készült, jelenleg bolondok háza.
(lat. Leuga), a gallok mérföldje = 1500 római lépés = 0,3 földrajzi mérföld.