l. Eghajlati kúra.
az a hőfok, melyet valamely hőmérő mutat, amely 1-1,5 m.-nyi magasságbana talaj fölött olyképen van elhelyezve, hogy a Napnak ugy közvetetlen valamnit visszavert sugaraitól védve legyen. Eza levegő valódi hőmérséklete, mely egyforma talajon nagyobb távolságban is egyenlő marad, ellentétben azzal a hőmérséklettel, mely a hősugárzás befolyásának alávetve, nagyon is változékony és azért nem is alkalmas arra, hogy két különböző hely összehasonlítására szolgáljon. L. Éghajlat és légkör.
A levegő páratartalmát az abszolut és relativ L.-vel szokás kifejezni. Az első a vizpárok nyomását adja milliméterekben az őt egyensúlyozó kénesőoszlop magassága által, az utóbbi pedig a levegőben tényleg előforduló páramennyiség viszonyát azon páramennyiséghez, melyet az uralkodó hőmérsékletnél egyáltalán elbir. A L. meghatározására külön műszerek szolgálnak (l. Higrometel)és mivel ugy az abszolut mint a relativ nedvesség fontos meteorologiai elem, azért mindkettő rendszeres megfigyelés tárgya. A meteorologiai intézet adatai szerint Budapesten a relativ nedvesség 20 évi (1871 - 1890) középértékei a következők: jan. 83, febr. 80, márc. 70. ápr. 64, máj. 62, jun. 62, jul. 60, aug. 62, szept. 69, okt. 78, nov. 83, dec. 86%.
l. Karórágás.
Légtávlat.
(Kaltenstein), kisközség Moson vármegye magyar-óvári j.-ban, (1891) 1479 német és magyar lak., van vasúti állomása, postahivatala és postatakarékpénztára.
(növ., folium, phyllon, összessége a frons a. m. lomb v. lombozat, l. a mellékelt képet), a növény szervezetének alapképlete, a törzsnek az oldalszerve, mely a tenyészőkúpból, az ágképződést megelőzőleg s eleinte vele megegyezően fejlődik, de azután tőle nevezetesen eltér, mert a L. újabb levelet létre nem hozat, mint a törzs, a gally, ág, hajtás, sarj stb. képében, ezenkivül a L. növekedése korlátozott. A szár v. az ág tenyésző kúpjából újabb ág és L. együttesen képződhetik, a levéléből legfeljebb levélsallang v. levélfog. A L. csak a szárnak v. a hajtásnak legvégső és fiatal részén, a rügyben támad, főképen szélességében és hosszaságában növekedik, azért leggyakrabban a lapos szokott lenni. A L. vastagsága a szélességéhez és hosszuságához mérve nem tetemes.
LEVELEK.
Levelen rügy vagy más L. nincs. Ha némely esetben gyökéren v. levélen rügy, tehát leveles sarj támad, ez nem a L.-nek első tenyésző csúcsából lesz, hanem akárhol más helyről és másodlagos folyamatok okozzák. A L. legtöbbnyire a szárnak oldalából ered és sok morfologus ezt a L. főbélyegének tekinti, de nem teljes alapon, mert valóságos szártetőző L. (folium terminale), azaz a csúcsból eredő L. is van. Morfologiai értelemben a törzs és L. korrelativ fogalom, egyik a másika nélkül nem is gondolható; törzs csak az, ami leveleket visel; L. csak az, mely a törzs oldalából keletkezik, szóval a L. és szár egy egész részeinek bizonyos viszonyait jelöli. L. és ág közt az a különbség, hogy ág mindig a L. tövéből ered; előbb két L. szemölcsének (l. Levéldudor) kell már lenni, csak ezután fakad az elsőbbik tövéből az első ág szemölcse. A L., a harasztok sarjait kivéve, magához hasonló képletet nem hoz létre mint az ág, s céljának megfelelően magára az ágakétől eltérő alakot ölt. Levele csak igazi száras növénynek van, a moháktól kezdve felfelé tehát minden növénynek van levele v. L.-képlete. Ellenben a száratlan kriptogamáknak levele nincs (gomba, zuzmó, moszat), itt bizonyos lemezforma részt, p. a kalapos gombák himeniumát csak hasonlatosság útján nevezik L.-nek, de ezeknek v. a moszatoknak L.-féle formáit a száras növények levelével egyértékünek tekinteni nem lehet. A L. helyzete és rendeltetése szerint lehet: csira-L., fedő- (l. Hegyelevél, Pelyva, allevél), lomb- és virág-L. A legelsőt szik-L. v. maglevélnek (cotyledon) is nevezik. A L.-nek, ha legtöbb, 3 része van: hüvelye (vagina), nyele (petiolus) és lemeze (lamina foliorum) vagyis maga azigazi L. Három része lehet a L.-nek akkor is, ha a hüvely helyett pálha v. mellék-L. van, valamint ilyen a pázsitfélék levele is a L.-hártyával, a L.-hüvely és lemez határán. Ha két része van a L.-nek, lehet éa L. nyeles (folium petiolatum) v. hüvelyező (folium vaginans v. vaginatum), ekkor a L.-nek csak hüvelye meg a lemeze van. A kukoricacső héja lehet egészen lemeztelen hüvely is. A L.-hüvely szűkebb v. tágabb szokott lenni és a szárat hüvely módjára fogja körül. A pázsitfélék meg az ernyősek hüvelye elől nyitott, vagyis a két széle szabad, legfeljebb egymásra fekszik (1. ábra), ellenben a sásfélék hüvelye zárt vagy csöves (2. ábra). A L. nyele az elvékonyodó rész (3. ábra), de ez is különböző lehet. A narancsé elszélesedik, a kankalinén a lemez fut le. Lehet olyan eset is, hogy lemez nincs, a L.-nek csak a nyele van meg, meg a mellék-L. (levéltelen bükköny). A nyél néha lapos és széles, ez az állevél phyllodium, akácfajok). A L.-nyél gyakran dagadt ízzel illeszkedik a törzshöz. Ha ez az íz nagy és egy része a L. lehulltával is a törzsön marad, levélpárna (pulvinus) a neve. A lehullott L. helyén különben többnyire forradás marad (cicatrix). Ha L.-nek se nyele, se hüvelye nincs, nyeletlennek (folium sessile) mondjuk. Ez amint a szárat félig v. egészen átkarolja, félig v. egészen szárölelő (f. semiamplexicaule et amplexicaule). Különös fajtája az átnőtt L. (l. o., f. perfoliatum) meg az összeforradt v. egybeforradt L. (f. connatum, 4. ábra) vagyis a tövén összenőtt két L. A nyeletlen L. továbbá lefutó (f. decurrens), ha a L. az illeszkedés pontjánál (insertio) nem szünik meg, hanem szegély képében a száron egyik L.-től a másikig folytatódik; ha a lefutás L.-től L.-ig nem ér, a L. félig lefutó (f. semidecurrens).
[ÁBRA] 1. ábra Nyitott hüvelyü levél 2. ábra Zárt hüvely.
[ÁBRA] 3. ábra Kurtanyelü levél. 4. ábra. A lonc egybeforradt levele.
A levél alakja.
A L.-nek főrésze tulajdonkép a lemez, s ez majd minden gondolható alakot magára ölthet. Lehet 1. egyszerű (f. simplex), ha egy nyélen csak egy lemezt visel; 2. ágas, fűzött v. összetett L. (f. compositum, a kender), ekkor a levélkék külön nyelecskével v. ízzel illeszkednek a közös nyélre.
Mind az egyszerü, mind az ágas L. lemezének a kerülete nagyon különböző lehet. Szálas (f. lineare), a L., ha szélességénél sokszor hosszabb, ezenfelül alulról majd egész a hegyéig egyenlő széles s legvégül elhegyesedik, mint p. a pázsitféléké. Ha az ily L. merev is, s mintegy kardformán görgül, mint a nősziromféléké, akkor kardformának nevezzük (f. ensiforme); ha pedig keskenye, kemény és szúrós, mint a fenyőféléké, akkor tűalakú L. (f. acerosum) vagy röviden csak tű a neve.
[ÁBRA] 5. ábra. Lándsás levél.
A lándsás L. (f. lanceolatum) kétszer-négyszer hosszabb mint a széles és mind a két vége vagy csak a teteje hegyes (1. 5. ábra). Ha még hosszabb, keskeny lándsás vagy szálas lándsás a neve. A kerülékded (f. ellipticum s ovale) és a hosszukás (f. oblongum) L. alja és csúcsa kerekített, amaz kétszer-háromszor, emez négyszer-többször hosszabb, mint széles.
[ÁBRA] 6. ábra. Tojásdad levél. 7. ábra. Szívforma levél
Minő a tojásdad (f. ovatum, 6. ábra), fordított v. visszás tojásdad (f. obovatum), kerekded (f. subrotundum), körded (f. orbiculare), szívforma (l. 7. ábra, f. cordiforme vagy cordatum), visszass szivforma (f. obcardatum), a három-, öt- s többszögletü (f. triangulare, pentagonum) és rombalaku L. (1. 8. ábra, f. rhomboideum v. rhombiforme), a választott melléknevek jelentik.
[ÁBRA] 8. ábra. Romb alaku levél.
Vesés a L. (f. reniforme, gólyahír, 1. 9. ábra) akkor, ha szélesebb, mint hosszabb, a hegye le van kerekítve, s a lemez alja (válla, basis) két kerek karéjjal végződik. A nyilas (f. sagittatum) és dárdás L. (f. hastatum) kihegyezett, az alja hegyeslemezü az a szög, melyet ez a lemez a nyéllel alkot, a nyilas L.-en hegyes, a dárdáson tompa a pajzsdad L. (f. peltatum) nyele a lemez közepe tájából ered. Az ékalaku L. (f. cuneatum, vadgesztenye levélkéje) lassacskán, a lapátforma (f. spathulatum, l. 10. ábra) hirtelen keskenyedik az alja vagy a nyele felé.
A L. hegye. Gyakran a L. hegyét (apex) is külön kell leirni, p. egy elliptikus kerületü, de hosszu hegyü L.-ét. Ez lehet tompa (f. obtusum), hegyes (f. acutum), kihegyezett (f. acuminatum), szálkahegyü (f. mucronatum), csonka (f. truncatum), kicsípett avagy csorba (f. emarginatum).
A L. hasítéka v. cakkja. A L. gyakrabban hasogatott mint hasítatlan. A hasíték legtöbbször csak apróbb és csak a levélszél alakját változtatja meg. A mélyebb hasítékból új L.-alakok támadnak, de apró metszetkék is lehetnek a mélyebbekkel együtt egy L.-en. Az apró bemetszéstől a L. lehet fogas (f. dentatum, dem tekintve a szegélyző rojtot), fürészes (f. serratum), kétszer fürészelt (f. duplicato-serratum, csipkés (f. crenatum), kanyargós élü v. kikanyargatott (f. repandum), rojtos (f. ciliatum, ha az éle szőrös), töviskes (f. spinosum), végre érdes v. éles (f. scabrum), ha a szélén v. a lapján gyakran alig látható apró fogacskák vannak. Bemetszés nélkül a L. épszélü (f. integerrimum).
[ÁBRA] 9. ábra. A mogyoróalj vesés levele
A mélyebb hasíték alapján a L. 1. osztott (f. partitum), ha a hasíték a lemez közepén tul halad, de nem ér egész a lemez alapjáig v. a közép-érig 2. hasogatott (szabdalt, mételt, f. sectum), midőn egész addig ér, vagy nagyon közel van hozzá. Ha a L. darabja (amott rész a. m. pars, itt szelet a. m. segmentum) öt és egy pontból ered, a L. ujjasan v. kézformán osztott, v. hasogatott (l. melléklet, 11. ábra). Ha e sallangok hosszabb gerincen szemben állanak v. váltakoznak, szárnyasan osztott (f. pinnatipartitum), v szárnyasan hasogatott (f. pinnatisectum, Acanthus) 3. a csipdelkés L. (kacúros, runcinatum) 4. a félbe szárnyas (lantalaku, f. lyratum, 1. mell., 12. ábra) L.-nek a felső szele osztatlan, alsó fele pedig szárnyasan osztott (mell., 13. ábra) s ka sallangok lefelé apróbbak végre 5. a sallangos L. (f. lacinitatum), látszólag szabálytalanul és vékony szálakra szabdalt vagy hasogatott. 6. A hasadt L. (f. fissum) hasítéka (lobus) körülbelül a L. közepéig halad, mindig keskeny és hegyes. A karéjos (f. Lobatum) és öblös levelek (f. sinuatum) hasítéka (lobus, karéj, cakk) széles és a L. egy-egy oldalán körülbelül 1/3 -áig ér. 7. A karéjos L. öble és cakkja hegyes (cserfa), az öblösé kerekített tölgyfa). A karéjok száma szerint lehet a L. három-, öt-, héthasébu. v ennyi karéju (f. trifidum, trilobatum) az ötkaréjut ujjas karéjunak (f. palmatilobatum) mondjuk (borostyán).
[ÁBRA] 10. ábra. Lapátforma levél
Ágas levelek. Az ágas (fűzött v. összetett) levelek darabjai egymástól tökéletesen szabadok, az egyszerü levelekhez hasonlítanak, gyakran nylecskéjük (petiolulus) is van. Ilyen 1. az ujjas v. tenyeres (f. digitatum s. palmatum), 2. szárnyalt, 3. az ölbefogott L. Amannak közös nyele hegyén több (3, 5 agy 7, ritkábban 49 lemez van s ágnak (négyágu lóhere) vagy levélkének (foliolum) nevezzük, a L. pedig a levélkék száma szerint hármas (f. ternatum), ötös (f. quinatum, kender, szeder) vagy hetes (f. septenatum, vadgesztenye, l. mell., 14. ábra). Ha a L.-nyél a tetején két fő és széthajló ágra válik s ezeknek lefelé néző éle aljából újabb levélkék nőnek, a L. ölbefogott (f. pedatum, mell., 15. ábra).
A szárnyalt L. (f. piatum) ágai közös nyél, azaz a L. gerince (rachis) hosszából páronkint v. csaknem páronkint nőnek ki, mint a lepke szárnya. Midőn e gerinc hegyét egyetlen egy L. tetőzi, akkor a L. páratlanul szárnyalt (f. imparipinnatum, l. mell., 16. ábra), különben párosan szárnyalt (f. paripinnatum), s ekkor a gerinc kacskaringóval v. hosszabb szálkával végződik (1. mell., 17. ábra), v. rövidre csonkított. Szemben álló két levelecske egy pár L. (jugum), ekkor a L. ellenesen szárnyalt (f. opposite pinnatum) ha a levélkék nincsenek szemközt váltakozva, szárnyalt (f. alterne-pinnatum). A párok számát a szisztematikában értékesítjük. A szaggatottan szárnyalt (f. interrupte-pinnatum) levélkéi apróbbakkal váltakoznak.
Némelykor az összetétel ismétlődik s a levelet többször fűzöttnek (f. supradecompositum) nevezzük. Ilyen a kétszer hármas (f. biternatum), a kétszer (f. bipinnatum), a háromszor, egész ötször szárnyas (f. tri-, quinquepinnatum, 1. mell., 18. ábra). A kétszer szárnyas L.-nek közös nyélre fűzött levélkéit szárnyaknak vagy sallangoknak (pinna), ezek levélkéit pedig első-, másodrangu szárnyacskáknak (pinnulae) nevezzük.
Levélezeret.
(Neravtura foliorum). Nagyon módosítja a levelek alakját az erezet szétoszlása. A levélerek (levélín, levélideg, costa) mint világosabb és emelkedettebb vonalak (alsó lapon) a lemezt behálózzák. A legerősebben kiképződöttet, mely a L. nyeléből jut ide, fő- vagy középérnek (c. media) nevezzük, s ez a levél közepén húzódik végig. A kétsziküekéből a nagyobb oldalerek (nervi laterales) erednek, ezek ismételve vékonyabb erecdskéket (venae) bocsátanak s a lemezben hálózhatosan összefonódnak (folia anguli-nervia). Ezeknek határozott iránya nincs. Ha a L.-nek csak egy, ágatlan főere van, mint a fenyőfajoknak, akkor az erezet (nervatio) egyszerü (n. simplex, folium simplicinerve), ha pedig az ér a nyélből a lemezbe átlépve, mindjárt több s majdnem egyenlő vastag ágra oszlik, akkor a L. saját alakja szerint tenyeres erü (f. palmatinerve), ölbefogott erü (f. pedatinerve) v. pajzsos erü (f. peltatinerve). Ha csak egy főér van a L.-ben s ez egész a L. hegyéig halad s olvalvást vékonyabb ágakat bocsát, a L. szárnyalterü (f. pinnatinerve, a kender).
[ÁBRA] 19. ábra. Hajlott erü levél.
Midőn a L.-be több ér lép be, lehet az egyenes és egymással párhuzamos, mint a pázsitféléké, v. pedig hajlott (19. ábra), mint a gyöngyvirágé, e szerint az egysziküek levele párhuzamos és hajlott erü (f. parallelinerve et curvinerve). A levelek a főérnek mind ak ét oldalán többnyire részarányosan, ritkábban ferdén, részaránytalanul fejlődnek, mint a begoniáké (l. o.) vagy a szilfáé, hársfáé. A L. ritkábban hengerded (lamina teres), fonálalaku (l. filiformis, a vizi boglárka lemerült levelei), prizmatikus a jegenyefenyőé, csöves (l. fistulosa) a metélő hagymáé, gordós (l. inflata) a vöröshagymáé, sőt kancsó (ascidium, a Nepenthes-fajoké), v. hólyag (ampulla) alakjában is mutatkozik. Ritkán a levél át van lyuggatva, p. a Tornelia fragrans nevü kedvelt díszé (l. Atlikadás). Egy és ugyanazon növénynek továbbá gyakran különbözőkép szabott levele is lehet, kiváltképen a vizi növényeknek a lemerült és úszólevelük nagyon eltérő lehet, p. a vizi boglárkáé. Gyakran a szárazföldi növénny alsó levele is másforma, mint a fölsőbb (pásztortáska, l. Felemás lomb, Felemás növény). Állománya szerint a L. fünemü, gyengeleves (saláta) vagy kövér (pozsgás), p. a crassulaceaké. A L. a száron különböző ideig maradhat. E szerint a növény, kivált a fa, lombhullató vagy lombváltó, ha levelét őszönkint és szinváltozással lehullatja, és örökzöld v. télizöld, ha télen át is megtartja s az öregebb levelek zölden, azaz szinváltozás nélkül hullanak le (babér, citrom). Az erdei fenyő tűje 2-3, a jegenye- és szurkos fenyőé 8-12 évig sem hull le. A L. zöld szine a sejtjében levő klorofillumtól ered. Némely sápadt növényben (Orobanche, aranka, gomba) nincs levélzöld, a tarkalevelüekben a foltok helyén nincs. Némely L.-nek szine az év folytán többé-kevésbbé megváltozik; igy p. a szőllő levele eleinte zöld, őszkor megpirosodik, másé megsárgul. A piros bükk L.-e tavaszkor nagyon barnapiros, később lassankint megzöldül.
(epistola), irásbeli közlés távollevő személyekhez, tehát a beszélgetés helyettesítője. Azért a L. minden műforma közt legközelebb áll a társalgáshoz; legszabadabb, közvetlenebb és természetesebb előadásu. A L. eredete a regék homályába vész el. Bizonyosnak vehető, hogy a levelezés magával az irás használatával egykoru. A legrégibb levelekről Egyiptomból van tudomásunk. A legrégibb történelmileg ismert L. az volna, melyet Stabrobates indiai király Semiramis királynéhoz intézett; hasonlókép ismeretes a bibliában Dávid levele, melyet Uriás Joabhoz vitt. A görög hagyományban az első L. az a viasztábla, melyet Proitos argosz király ad Bellerophontesnek Likiába Jobastes királyhoz, s amelybe balsorsot jelentő szavak voltak vésve. Az anyag, amelyre és amellyel a levelet irták, alakjához hasonlóan a századok folyamán a legnagyobb változásokon ment keresztül. Legrégibb időben sima kövekre, fák kérgére és fatáblákra, hasonlóképen állatbőrökre és falevelekre irtak. Hogy az utóbbiakon a betüket elő lehessen állítani, a fatáblákat viasszal vonták be és azokba a betüket belekarcolták. Az egyiptomiak már igen korán, több ezer évvel Kr. e. készítettek a papirusbokor háncsából durva papirt, melyre az irásjeleket ecsettel festették, mely eljárásasl tökélertesen egybevág a khinaiaknak irási módja. Egy benihassani 4000 éves relief azt a jelenetet ábrázolja, amint egy szolga egy tartomány kormányzójának papirustekercset nyujt át, ázsiai bevándorlók jelentkező levelét. Az indiaiak és khinaiak pálmaleveleket használtak irásra. A görögöknél a homeroszi kultura idejében viazstáblácska szolgált a L. anyagi eszköze gyanánt, s e táblába hegyes iróeszközzel vésték a betüket. A viasztábla maradt a görögöknél és a rómaiaknál a levélirás közege sok századon át. A táblácskák fa-, érc- vagy elefántcsont lapokból álltak, s mindkét oldalukon be voltak vonva viasszal, s egymásra fektették őket, hogy az irás sértetlenül maradjon. Az ily táblácskákból söszeállított füzet neve a görögöknél piankes vagy deltoi, a rómaiaknál pugillares v. codicilli v. tabelae volt. A táblák lezárása átkötéssel történt s a zsinór kötését krétai agyagból pecséttel látták el (l. Cicero, pro Flacco). Az iróvessző vasból vagy bronzból volt, s a másik, lapátalaku végét törlés és javítás esetében a viasz elsimítására használták. Később az Egyiptommal való sűrübb érintkezés révén a görögök és rómaiak is átvették az egyiptomi papirus (charta niliaca) használatát. A középkorban az egyiptomi papiros feledésbe került és az állítólag Attalus pergamumi király által feltalált pergament lépett helyére (már. a Kr. u. III. sz.-tól fogva). A rongypapirost a XIV. sz. közepétől kezdték L.-irásra használni. Ez idő óta egyre közeledik a L. külső alakja mai formájához. Pecsétül a XV. sz.-ig viasz szolgált, melybe pecsétgyűrüt nyomtak; azóta a voltakép khinai eredetü spanyolviasz használatos; ostyák 1824 óta (Németország). A L.-borítékt az angol Brewer találta fel s 1820 óta használják. Legújabb formája a L.-nek a levelező-lap (nyilt, s még újabb a zárt), mely a levelezés egyszerüsítésének elvén alapul. Iróeszközül különböző tárgyakat használtak (l. Iróeszközök).
Az alkalom és ügy, mely a L.-beli közlést szükségessé teszi, oly temérdek és annyiféle, hogy a levelek osztályozása ez alapon ugyszólván kimeríthetetlen. Példakép néhányat említve: magán L., hivatalos L., üzleti L., baráti L., szerelmes L., bizalmas L., részvét-L., üdvözlő vagy köszöntő L., kérő L., köszönő L., intő L., fenyegető L. stb. Nyilt L. hirlapokban vagy általán nyomtatásban közzétett L., mely formailag bizonyos személyhez v. személyekhez van ugyan intézve, de általános érdeke miatt nyilvánosságra van szánva; sokszor a nyilt L. csak nyilvános támadás bizonyos személyek ellen. Szintén általános jellemü a költői L. is. Az oly irásbeli közlések, melyeknek formája és előadása nem lehet közvetlen és társalgásszerü, hanem hivatalos v. tudományos jellegü, már nem a L. hanem az irat fogalma alá esnek. Fejedelmi személyek irásbeli közléseit alattvalóikhoz kéziratoknak nevezzük. Rövid levélkék (kártyák, billetek, névjegyek) közel levő személyekhez egyszerü üzenettel, a L. körülményesebb formaságai nélkül vannak intézve.
A társadalmi szokás, illem és divat bizonyos formaságait állapítja meg a L.-nek mind az alakra, nagyságra, az összehajtás módjára, a borítékra, pecsétre, a külső címzésre nézve, mind pedig a megszólításra, bevezetésre, befejezésre, aláírásra nézve stb. E szokásos formulák könnyen banálisakká válnak, amit jó ízléssel el lehet kerülni. A L. külsőségei azok, amiket az u. n. Levelező könyvekből meg lehet tanulni, mert a L. belső tulajdonságait, a szellemet, kedélyt stb. nem merítheti afféle kész receptekből. A L. stilisztikai formaságai különféle kulturnépeknél különbözők voltak. A görögök és rómaiak nagyjában egy szokást követtek. A L.-iró nem alája irta nevét a L.-nek, hanem a L. élére, még pedig a címzett neve elé (Cicero Attico); a görögök ehhez egy szerencsekivánó kifejezést csatoltak: euprattein, vagy eudagein vagy cairein (jól folyjon dolgod, örülj); a rómaiak a név mellé gyakran oda tették az illetőnek hivatalát vagy méltóságát is, p. Cicero consul, M. Coelio aedili curuli, valamint egy kereskedő nyájas vagy udvarias jelzőt: Cicero Tulliolae suae; más esetben: humanissimo, optimo, animae suae stb., legtöbbször pedig ez üdvözlő formulát: Salutem pluriman dicit (rövidítve: S. P. D. a. m. számtalanszor üdvözli), vagy Salutem dicit, vagy csupán Salutem! (rövidítve S. D., illetőleg S.). A L. rendes kezdete a rómaiaknál igy hangzott: Si valis, bene est, ego valeo (ha egészséges vagy, örvendek, én egészséges vagyok); körülbelül ennek maradványa a nép levelezésében a ma is található fordulat: otthon egészségesek-e; én egészséges vagyok, melyhez hasonlót kivánok mindnyájoknak. A befejezés a görögöknél ilyenféle volt: esswtw (köszöntlek); a rómaiaknál: Vale, vagy Ave, vagy Salve, vagy Cura ut uleas (Isten vele, illetőleg jó egészséget!).
A középkorban a címeknek a keletről származott összehalmozása és a dagályos kifejezés jött divatba. A XI. sz. végén montecassinói Alberik öt főrészét különböztette meg a L.-nek, nevezetesen: 1. salutatio, 2. captatio benevolentiae, 3. narratio, 4. petito és 5. conclusio. A XVII. sz.-banezen alkatrészeket már 17-re szaporították. Kedvező alkalmat nyujtott a dagályosság lezárására a levelezőlap, melynek szűk tere nem tűrvén a sok üres szólásmódot, rövidebb kifejezésekhez szoktatta L.-iróinkat. Mióta az irni nem tudóknak száma fogyton fogy, azóta a L.-irás nagyszerü és sohasem sejtett arányokban növekedik, olyannyira, hogy a társadalmi tudomány joggal tekinti az évenkinti levelek számarányát az illető nép kulturális foka egyik mérőjének.
A magyar posta a belföldi forgalomban a levelet 500 gram súlyig és 10, 20 és 30 cm. maximális méretig fogadja el; a nemzetközi forgalomban nincsen sem súlyhatár, sem maximális méret. A L. postai díja a nemzetközi forgalomban bárhová 15 grammonkint 10 krajcár, a belföldi forgalomban 20 grammig 5 krajcár, 250n grammig 10 krajcár és 500 grammig 15 krajcár. A levélszállítás ugyszólván mindenütt az állami posták kizárólagos joga, nálunk ki van véve e kizárólagos jog alól a helyi levélszállítás (hordárintézmény stb.) és a saját cseléddel, küldönccel való levélszállítás, ha ez nem üzletszerüen történik. A L.-ek tartalma titoktartásának büntetőjogi védelmére nézve l. Levéltitok. A magyar posta szállít évenkint mintegy 140 millió L.-et, abból 100 millió belföldi forgalom (egy-egy lakosra esik 5 L.); a brit posta szállít évente 1900 milliót, a német 1000 milliót, a francia 650 milliót, az észak-amerikai Unió postája 2400 milliót; az egész nemzetközi levélforgalom évente négy és fél milliárdra rúg. A L.-nek egy modern alakja, mely a borítékot a levélpapirral egyesíti, a zárt levelező-lap (carte lettre, lettre-enveloppe).
A levélirodalom története. A L. részint mint irodalmi faj, részint mint irodalmi forma majd minden irodalomban kifejlett és nevezetes szerepe volt. A valóságos levelek, melyek gyakorlati célból irattak és elküldésre voltak szánva (u. n. missilis levelek), maguk is hódoltak a tetszetősség követelményeinek s egyre művészibbek lettek tartalomban és előadásban, művészi elemnek értvén a választékosság mellett a keresetlenséget, a finomság mellett az egyszerüséget és a természetességet is. A görög retorok iskoláiban szoás volt gyakorlatul leveleket fogalmazni, egy-egy históriai személy képében, s a legtöbb L., melyet eddig a görög szellemi élet virágkorában élt iróknak és államférfiaknak tulajdonítottak, újabban ily gyakorlatul irt leveleknek bizonyultak. A Kr. utáni II. és következő századokban a L.-irás igen kedvelt ága volt a görög irodalomnak, s a legkitünőbb irók foglalkoztak vele, s a fennmaradt emlékek művelődés- és irodalomtörténeti szempontból rendkivül fontosak; jelesül Alkiphron levelei erkölcsfestő tartalmukért, Libanios, a hitetlen Julian és Fronto levelei pedig történelmi vonatkozásaikért. A görög L.-irodalom teljes kritikai gyüjteményét Hercher R. adta ki: Epistolographi graeci (Páris 1873). A római L.-irodalom három kiváló nagysága: Cicero, az ifjabb Plinius és Seneca; nagyszámu leveleik koruk politikai, filozofiai és morális eszmekörét egész kiterjedésében felölelik, történelmi szempontból páratlan fontosságuak, s mivel különben is előkelő szellemek művei, az utókorra nézve a L.-irás remek mintául szolgáltak. Az irodalom hanyatlását éreztetik Magnus Ausonius, Symmachus és Sidonius-Appollinaris levelei. A keresztény egyházatyák is átvették a L.-alakot vallásos és erkölcsi eszméik terjesztésére. A középkorban az egyház örökölvén Róma nyelvével együtt a kulturát, a L.-irás a keresztény Európa országaiban sokáig mindenfelé latin nyelven folyt. Igy éltek (és élnek maig) a latin nyelvvel a pápák is, kiknek példáját az uralkodók is követték, s a latin nyelvü levelezés ugyszólván az egész középkoron át tartott. E levelezés azonban inkább csak a gyakorlati élet szükségleteit szolgálta. A renaissance tette ismét művészetté a L.-irást, s egyszersmind megerősíté a latinnyelvü levelezést; latinul irta hires leveleit az olasz Petraraca, latinul leveleztek a mi Mátyás királyunk humanistái, valamint a XVI. sz.-ban élt nagy humanisták: Rotterdami Erasmus Celtes KOnrád, Melanchton, Scaliger, Lipsius stb. A latin nyelv uralma Európaszerte a reformációval kezd megtörni, mely felszabadította a nemzeti nyelveket. Luther már németül irta leveleit.
Az olasz L.-irás Bembo, de la Casa és követőik mesterként modorából csak Annibale Caro, Manuzio, L. Dolce, Bentivoglio, P. Aretino, Bernardo Tasso levelezésében bontakozott ki és közeledett a tulajdonképeni L. egyszerü, szabatos stilusához még többet tettek e téren Gozzi, Algarotti, Metastasio és az újabb olasz irodalmi iskola. Gyüjtemények, a régibb L.-irodalomra: P. Manutius, Lettere volgari diversi nolitissimi nomini (Velence 1542-64. 3 köt.); az újabbra nézve: Lettere di varii illustri Italiani del secolo XVIII. e. XIX. (Reggio 1841, 10 köt.). Legnagyobb hatással voltak az újabb népek L.-irodalmára a franciák, kiknél a szalonélet magasabb fejlettsége, szellemök sajátos frissesége és ízlésük elegantiája kedvező volt a finom és mégis fesztlen L.-hang kifejlődésére. Legkitünőbb L.-iróik, kik közt előkelő hely jut a nőknek: Rabelais, Pasquier, Patin, Pascal, Bellegarde, Sévigné márkiné (levelei leányához), Fontenelle, Montesquieu, Voltaire,Crébillon, Du Deffande márkiné, Graffigny asszony, Ninon de L'Enclos, az idősb Racine, Rousseau, Diderot, D'Alembert, Maintenon asszony, Staël asszony, I. napoleon és Josephine, madame de Rémusat, Mérimée, George Sand stb. L. Crepet, Trésor epistolaire de la France (Páris 1865, 2 köt.); Sainte- Beuve, Arcképek, fordította Wohl Janka (Budapest 1888). Méltóan versenyez a francia L.-irodalommal, sőt nem egy pontban értékesebb az angoloké; főleg eszmei tartalom és a humor nemzeti vonása jellemzi. Klasszikus angol L.-irók: Swift, Pope, Hughes, James Howell, Sir Will. Temple, Addison, Locke, Bolingbroke, Horace Walpole, Chesterfield, Shaftesbury, Richardson, lady Rachel Russel, lady Mary Montague, Sterne, Gray, Johnson, Cowper, lord Byron, Sydney Smith, Valter Scott stb. L. a következő gyüjteményeket: Epistles elegant, familiar and instructive (London 1791); Letters written by eminent persons in the XVII. and XVIII. centuries (u. o. 1813, 3 köt.) és Scoones, Four centuries of English letters (u. o. 1881, 2. kiad.). A németek sokkal később jutottak el a L. egyszerü, igazi stiljéhez. A 30 éves háboru után divatba jött ugyan náluk a németül irás, de a L. hangján a hivatalos stilus feszessége és a franciáskodás uralkodott sokáig. Kiválóbb ízléssel és finom női tapintattal és kellemmel Gittsched neje lépett föl e téren s a mult század közepe óta elég gyorsan felvirágzott a német L.-irodalom; kitüntek: Gellert, Lessing, Winckelmann, Klopstock, Herder, Rabener, Bodmer, Gessner, Wieland, Gleim, Kant, Mendelssohn M., Voss J. H., Jena Paul, Bettina (v. Armin), a Humboldt testvérek, Goethe, Schiller, Grimm Jakab, Heine.
A magyar nyelvü L.-irodalom a XVI. sz.-ban kezdődik. Thurzó Elek szerelmes levelét 1525-ből hasonmás v. o. Zolnai, Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig, Budapset 1894.) E század családi és politikai levelezése még nincs teljesen kiadva, gyüjteményképen Szalay Ágoston közölt belőle 600 darabot. Rendkivül nagy terjedelmet ölt a L.-irodalom nálunk is, mint nyugaton, főleg a XVII. sz.-ban. E levelek ugyan nem irodalmi célból készültek, mind állami v. családi tartalmuak, s valóságos missilis levelek voltak, de e tekintetben igen becsesek, a század csaknem minden kiváló egyénisége irt nagyszámu magyar levelet. Igy nevezetesek Pázmány Péter, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Lórántfi Zsuzsánna, Esterházy Miklós nádor (intó levelei I. Rákóczi Györgyhöz, kiadta Toldy), Zrinyi a költő, Thököly Imre (kiadta Deák Farkas, 1879), az erdélyi diiplomaták és a következő század elejéről II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós, Károlyi György stb. levelei. E levelek részint történelmi oklevéltárakban (p. Erdélyi országgyülési emlékek, Rákóczi-tár, Archivum Rkóczianum stb.), részint egyes irók szerint csoportosított gyüjteményekben nagyrészt közre vannak bocsátva, s az ellenformáció, a vallásháboruk, a török elleni küzdelmek, Erdély virágkora és hanyatlása és a nemzeti felkelések korára nézve elsőrendü és közvetlen források. Az előadás könnyebb és folyamatosabb, mint a XVI. sz. leveleiben, de sok latin szóval kevert; a puszta közlés mellett a szellem és az érzelem erősebb lendülete vagy játéka is megnyilatkozik bennük. A magánéletre nagyon jellemzők és kedves hanguak a XVI. sz. végéről és a XVII. sz. elejéről Thurzó György levelei nejéhez, Czobor Erzsébethez (600 darab, 2 köt.), és a Magyar hölgyek levelei (kiadta Deák Farkas, 1879). A L. stilisztikai kiképzésére főleg a francia műveltségü II. Rákóczi Ferenc óta mutatkozik öntudatosabb törekvés. Éppen az ő környezetéből vált ki Mikes Kelemen, a XVIII. sz. kitünő prózairója s a régibb magyar L.-irodalom legjelesebb művelője, aki törökországi leveleiben (fájdalom, csak 1794. jelenhettek meg) a nyelv tisztaságával és könnyüségével, a hang természetességét és nagy változatosságát, az előadás báját tudja egyesíteni. Ő már igazi művész L.-iró, nála a L. csak irodalmi forma, mint a franciáknál, s nevezetes, hogy első nálunk, aki történelmi emlékiratot levelekben dolgozott ki; a kellem és humor költői levegője az ő leveleit lengi át először. L.-stilünk fejlődését nagyban akadályozta a XVIII. sz.-ban és a XIX. sz. elején a latin és német nyelven való levelezés. Irodalmunk újjászületése a L.-irodalom új virágzását idézte elő. E mozgalmat levelezéssel tartották fenn, s minden jeles irónk többé-kevésbbé jeles L.-iró is volt. Első helyen állt e mozgalmak vezére Kazinczy, kinek irói képessége, szellemének izgató és csapongó jelleme, prózájának művészi sajátságai leveleiben érvényesülnek legjobban. (Levelezéseinek új, teljes kiadása most folyik, eddig 5 nagy kötet.) Igen szépek még Berzseni, Kisfaludy Sándor stb. levelei. Későbbi iróink közt Petőfi és Arany, Arany és Tompa levelezése nevezetes, de ezek inkább magán- vagy politikai vonatkozásuak, irodalmi kérdéseket ritkán fejtegetnek. Amint a magyar nyelv politikai használata újra életbe lépett, államférfiaink ismét a magyar L.-próza kitünő képviselőivé lettek, igy Széchenyi István, még inkább Kossuth, Deák. - A keleti népek L.-irodalma, kivált a mohammedán nemzeteké rendkivül gazdag. A persák és arabok e nemü gyüjteményeit mellőzve, említendő a törököké, akiknél mind az állami, mind az erkölcsi és magántartalmu levelezés gazdagon és magas fokon kifejlett; ez irodalom virágkora náluk is a XVII. sz.-ba esik (Kerim Cselebi, Nerkisfi). A legkésőbbi nagy török L.-iró Aasim Ismael efendi, mufti, az akkor szintén török földön élő Mikes Kelemennek kortársa volt (megh. 1759). Történelmi szemponból, kivált ránk nézve, igen fontosak a szultánok és vezérek levelei.
A L.-irodalomnak, mint művészetnek virágkora különben már mindenütt a multé. A hirlapok fejlődésével a közérdekü kérdésekkel foglalkozó levelek jórészt fölöslegesekké váltak, feladatukat részint a vezércikk, részint a tárca, részint a hirrovat végezi. A L. szerepe tehát a magánérintkezés céljaira szorítkozott. E téren azonban rendkivüli mértékben fejlődik. De a levelek számával apad a levelek terjedelme és tárgyköre; a szép szellemü levelezés véget ért, értekezéseket nem igen foglalnak többé levelekbe, s a művészi forma tekintetében a rövidség, világosság, határozottság és a tárgyhoz mért választékosság a főkellékek. A mai L.-irás feladata: kevés szóval eleget mondani.
v. levélhelyezkedés (növ., phyllotaxis, inclus, ághelyzet, dispositio ramorum), a lomblevél, melyet a közéletben csak levélnek szoktunk nevezni, a száron különbözőkép lehet elosztva, de még ha látszólag rendetlen is, mindenkor törvényszerü azelhelyezkedése. Ez, vagyis a levelek állása mindig megegyezik az ágakéval, mert ezek mindenkor a levelek tövéből nővén ki, tulajdonképen az ág alkalmazkodik a levelek elhelyezkedéséhez. A L. meglepő törvényszerüségét Schimper, Braun Sándor (l. o., 1835) és Bravais L. és A. (1838) alapították émeg. A levelek kétféle módon helyezkedhetnek el a szár hosszaságán. 1. Csupán csak egy levél nő ki a szárnak egy magasságából, ez a váltakozó L. (folia alterna, váltogató L.). Ha a váltakozó levél nagyon sűrü (lLinaria vulgaris), a levelek elhelyezkedése szabálytalannak látszik. Ez a sűrü vagy elszórt L. (folia sparsa). Ilyen a törpe szár rózsásan összeszorult levele is. Az ágak a tönkrement rügy, csavarodás v. más ok folytán is sűrüen állhatnak. 2. Két vagy több levél nő ki a törzsnek ugyanabból a magasságából. Ha kettő nő ki, átellenes levélállásnak (folia opposita) mondjuk, mert egymással tökéletesen szemközt van, pl. a gyöngybogyón. Épp igy váltakozó vagy átellenes az ág is, de a régiebbek alól a levél már lehullott v. a forradás helye is elmodósott. Az átellenes L.-nak v. ághelyzetnek gyakoribb esete az, midőn két-két pár ág vagy levél egymással keresztben váltakozik. Ez a keresztes L. v. keresztesen avagy keresztben átellenes L. (1. ábra), p. az orgonafán. Ha három vagy több levél v. ág nő ki egy magasságból, a L.-t örvesnek, csillagosnak vagy sugarasnak mondjuk (folia verticillata, rami verticillati). Az aspirális állás végre olyan, melynek oldaltagjai mind egy oldalon vannak, v. ha nem egy oldalon lennének is, lehetetlen a felfüggesztés pontjait spiralissal v. körrel összekötni.
[ÁBRA] 1. ábra. Keresztesen átellenes levél.
Bárminő bonyolódott v. rendetlennek lássuk is a levelek elhelyezkedését, törvényszerüségét mindenkor, ha nehezen is, kipuhatolhatjuk. E végből kiindulónak váltakozó helyzetkor megjegyezünk egy levelet, innen a következő levél felé haladunk és érintünk minden következő levelet addig, amig a megjegyzett levélnek éppen a fölötte levőjéhez nem jutottunk. Ezen útunk a következő, éppen fölötte álló levélig spirális irány volt a szár körül és alapsirálisnak mondjuk (2. ábra). Ekkor azt is tapasztaljuk, hogy a szár periferiájának darabja, melyet a spirálissal az egyik levéltől a következőig megkerültünk, ugyanazon faju növénynek kész levelei között egyenlő hosszuságu. Ezt az ívdarabot elhajlásnak v. divergensnek mondjuk. A spirális útját egyik levéltől az éppen fölötte levő legközelebbi levélig levélfordulatnak vagy levélciklusnak nevezzük s az egy levélfordulatban levő levelek száma és iránya, vagyis a levelek elhelyezkedése ilyen ciklusokban a száron mindég ugyanaz. A levélciklus leveleinek számát törtszámmal jelöljük, még pedig az egy fordulatba eső levelek számát nevezőnek, azt a számot pedig, ahányszor a spirális a szárat egy ciklusban megkerülte, amig a fölötte függélyesen álló legelsőhöz jutott, számlálónak tekintjük. Igy p. a körtefa, tölgyfa, nyárfa és diófa levelei 2/5 állásuak, azaz mig a spirális a szárat kétszer megkerülte, öt levelet érintett. Az utilapué 3/8. Az itt rejlő törvényeket nem mindenkor könnyü felismerni. A spirális elrendezés gyakran fölismerhetetlen, ha a levelek a kurtán maradt hajtáson bokrosan csoportosulnak (folia fasciculata, p. a rozmaringfenyőn.
[ÁBRA] 2. ábra. A levél spirális vonala
(növ.), az a tönemény, midőn a levélnek éjjel más helyzete van, mint nappal. Ezt nevezzük éjreforgásnak (nyctitropismus). Az érzőke (l. o.) levele éjjel ugy összecsukódik, mint mikor nappal hozzá nyulnak. Ez történik az Acacia és Robinia fajokon, valamint a paszuly és sósdi (Oxalis) levelével is. Emennek a levele akkor is ilyen lekonyuló, ha a nap erősen süt rá, vagyis ez a fű levelét kivált árnyékos helyen szereti rendes helyzetében tartani. Az érzőke még sötét helyen is megérzi a nappalt és szétnyitja a leveleit. Ha azonban több napig sötétben van, e sajátsága megszünik.