(növ.), a levél erezetének egészbbeli kikészítése. Erre a célra a levelet hideg vizbe tesszük, amig a levél pzhája el nem pusztult, csak az edénynyalábok hálózata, vagyis az erezet marad. Gyorsabban célt érünk, ha a friss leves levelet forró étető nátronlúgba merítjük, azután kimossuk és klórmészoldatban megfehérítjük. Szép az eredmény 33 g. klórsavas káli oldatával 500 cm3 és 1,1 fajsúlyu salétromsavban. A kész és friss levelet 15°-nál ebbe az oldatba helyezzük, 10-20 nap mulva papira terigetjük, ismételten tiszta vizzel öblítjük, azután itatós papirban sajtolva megszárítjuk. A. L. v. levél erezete bizonyos növények, különösen pedig az ásatag levélmásolatok fajának megismerésére vezet. A L.-at, p. a tölgyfáét gyakran imádságos könyvbe is tartják, feszülettel v. más képpel feldíszítvén. V. o. Ettingshausen, Die Blattskelette der Dikotyledonen (Bécs 1861).
alszíne, levél fonákja v. levél háta (növ., dorsum folii), a levélnek alsó vagyis lefelé néző része; gyakran más szinü szokott lenni, mint a szine (facies foliorum), azaz a felfelé néző része. Ez t. i. lehet kopazs, a visszája pedig szőrös, gyapjas v. molyhos v. pedig valami bevonata van.
v. levél zöldje (növ., chlorophyllum, v. chloroplasta, növényzöld), zöld festék a növény sejtjeiben, a növény zöld része ezt a szinét a L.-nekk köszöni. Alapanyaga mindenkor bzonyos alaku plaszmatestecske, melyet a L.-től mintegy átitat vagyis részint v. egyenletesen megzöldít. Ez a chlorophyllum test csak sejtben képződik, legtöbbször gömbölyded v. lencsealaku szemcsés rész, ritkőbban egyenes vagy spirális, gyakran cakkos szélü szalag, csillag, háló, lemez v. határozatlanul idomult pehely képében is megjelenik. Kémiai összetétele felől a kémikusok nézete eltérő. Hogy a vas is fő része, onnan tudjuk, mert a növény, ha oly talajban tenyészik, hol teljességgel semmi vas sincsen, nem zöldül meg (sáppadtság, chlorosis), de vasas vizzel öntözve v. a talajhoz vasat keverve, kis idő alatt megzöldül. Szükséges a L. képződéséhez a világosság is. A sötétben tenyésző, különben zöld növényfajok sápadtak, nyurgák maradnak, de a sok árnyékkedvelőnek igen kevés világosság is elegendő, hogy benne a zöld festék képződjön. Sok tűlevelü fa csírázó magva meg a harasztok lombja, ha a hőfok megfelelő, teljes sötétségben is megzöldül. Ősszel némely növény levele, még mielőtt lehullna, megsárgul, megbarnul v. megpirosodik; ekkor a L.-szemcsék is sárga v. sárgapiros szint öltenek. A pirosodás a sejtnedv megfestésétől is lehet (borostyánszőllő).
A L.-t borszesszel, éterrel, benzinnel, áteres vagy kövér olajjal stb. mint zöld oldatot kivonhatjuk, s ekkor az előbb zöld protoplaszma szintelen, de ugyan olyan nagy és forma marad, aminő eredetileg a L. volt, s ezután olyan reagenciákat árul el, aminőt a rendes protoplaszma szokott mutatni. A L. testecske belsejében gyakran keményítőszem is van, mint a L. átsajátítási terméke, de a sejt működésének befejeztével ez is eltünik. A L. a napsugár segítségével, tehát nappal, a szénsavat felbontja, ezután a szénből, valamint a viz elemeiből a növény táplálására szükséges szinhidrátot alakítja. Ez a növények átsajátítása, vagyis asszimilációja. A kiszabadult oxigén a levegőbe jut. A növény belében, a fastejtekben, a belső kéregben (amennyire oda a világosság behathat) levő chloroplasztikák az oldott szénhidrátot keményítő szemcséit oldható vegyületekre változtathatják. A L. szinének változásából megyarázható az örökzöld növények téli szine. A fenyvek tűje v. a puszpáng levele, ha télen a nap rásüt, tégla szin és karminpiros között ingadozó színt játszik. Azelőtt azt hitték, hogy télen a vörös szinü levelekben a L. tökéletesen felbomlott; most ugy tudjuk, hogy e levelekben a festékanyag télen is jelen van, a L.-nek egy része eltünt ugyan, de helyette karminszinü cseppek keletkeztek, hanem ezek tavaszkor ismét eltüntek.
(Loch L.), tó Kinross és Fife skót grófságokban, 91 m. magasban, 1378 ha.-nyi területtel, 28 m.-nyi közepes mélységgel; a Queich és Gairney folynak belé; lefolyása a L. Egyikén a hat szigete közül, a Castle Islandon láthatók azon erősség romjai, amelyben 1567. és 1568. Stuart Máriát tartották fogva.
(növ., Lavandula Tourn., Fabricia Adans.), ajakas félcserje, 20 faja a mediterrán flórában, Ázsia nyugati tájain és Kelet-Indiában terem. A L. spica L. (L. angustifolia Ehrh., L. vera DC.) mintegy félméternyi, kertben, szőllők közt gyakori, gyakran el is vadu. Levele szálas lándsás, virágörvei füzérré folynak össze, virága kék. Erős fűszeres illatu virágát (flores lavandulae sive spicae) leginkább orvos-kozmetikai célokra, szappan szagosítására, szagoltató szerül stb. használják. Az előbbi alkalmazása már igen régi eredetü s innen származtatják a L. nevét is (lavere, mosni). A szárított egész növényt ruha közé is szokták tenni, a moly ellen; a virágban u. i. (mintegy 3%) illatos olaj képződik, mely az élősködőnek erős méreg. Ebben az olajban a kámforral azonos sztearopten és 200-210°-on forró szénhidrogén foglaltatik; az olaj maga szintelen vagy kissé sárgás, fajsúlya 0,885-0,895 s a magyar gyógyszerkönyvben is hivatalos, mert többillatos készítményrészét (Hoffmann életbalzsama stb.); mint izgató szer, külsőleg dörzsölésekre is alkalmas, ezért a káliszappan-szeszben (spiritus saponis kalini) is szerepel. A L.-virágot kivált Franciaország déli részén gyüjtik, ugyanitt állítják elő a L.-olajat s erre a célra L. spica és L. officinalis fajokat termesztik is.
az Árpádok házában két magyar herceg neve:
1. L., vagyis Liuntin, Árpád fia, vezette az etelközi magyarokat 894 táján Simon bolgár fejedelem ellen. Kierőszakolta a Dunán való átkelést, három csatában megverte a fejedelmet, a Balkánon át Filippopolison tul egészen a Presztova-szorosig kalandozott hadaival s foglyokkal és zsákmánnyal megrakodva tért vissza Etelközbe, hol foglyait a szövetséges VI. Leo görög császárnak adta el. Mikor azonban VI. Leo a magyarok tudta nélkül kibékült a bolgárokkal, nem állhatott ellen ezek s a besenyők kettős támadásának s ugy látszik, ő maga is elesett az etelközi magyarok romlását okozó hadjáratban.
2. L., Szár László hercegnek egy orosz hercegnőtől született fia, András és Béla magyar királyok öccse. 1031 táján testvéreivel együtt menekülni kényszerült Szt. István udvarából. Cseh-, majd Lengyelországba s az ott 1034. kitört viharok elől Oroszországba menekült, honnan 1046. jelentős orosz had élén kisérte be magyar királlyá választott bátyját, Andrást. It, ugy látszik, a pogányság s a vezérek korabli rend visszaállítását sürgető párthoz csatlakozott; s pogány módon is temették el Taksony helységben, midőn a következő 1047-ik évben elhunyt. András királynak csak az ő halála után sikerült helyreállítania a kereszténységet.
Valle, a Tessin völgye, a hasonló nevü svájci kantonban, Airolótól a Brenno torkolatáig. A völgy 36 km. hosszu, DK-felé huzódik és jobbról a Tessini Alpok K-i láncolata, balról a Gotthard-csoport egyik kiágazása zárja be. A Stretto di Stalvedro, a Dazio grande és a Biaschina hágók a L. völgyet négy medencére (Airolo, Ambri, Faida és Giornico) osztják.
(franc., ejtsd: lövé) a. m. fölkelés, a XVII. és XVIII. században a francia királyoknak reggeli audienciája; jelenleg némely udvarnál a délelőtti fogadás. L. de rideau, kis szindarab; többnyire valamely más szindarabbal együtt kerül szinre.
(ejtsd: livr) Károly János, angol regényiró, szül. Dublinben 1806 aug. 31., megh. áTriestben 1872 jun. 1. Orvosnak készült s a brüsszeli angol köetségnél szolgált is ezen minőségben, de Confessions of Harry Lorrequer c. regényének sikere után csak az irodalommal foglalkozott. 1842-45. a Dublin University Magazin szerkesztője volt, ezóta Triestben, majd Firenzében lakott s 1858. speziai alkonzul, 1867. triesti konzul lett. Összes munkái (Novels, 33 köt.) 1876-1878. jelentek meg. Regényeit, melyeknek tárgyát rendesen az irországi társadalomból merítette, élénk jellemfestés és egészséges humor teszi érdekesekké. Magyarul is megjelent: Viharban, ford. György Aladár (Budapest 1872). V. ö. Fitzpatrick, Life of Ch. L. (New-York 1892).
(ejtsd: löverjé) Urbán János József, francia csillagász, szül. St. Lôban 1811 márc. 11., megh. Párisban 1877 szept. 23. A caeni politechnikumon, majd 1829-től a College Louis le Grand-on Párisban, végül a párisi műegyetemen tanult. Miután két évig a dohányjövedéknél mérnök volt, a College Stanislas-on tanárrá lőn; 1846. a Faculté des sciences-on az ég mekanikájának tanszékére nevezték ki. Első tudományos kutatásai a kémia körébe tartoztak, de már nemsokára Arago osztönzésére a számoló csillagászattal kezdett foglalkozni és az 1845-iki Merkur-átvonulást, a Faye-féle üstökös pályáját számította, majd az Uranus mozgását kezdte tanulmányozni, mely vizsgálatai már 1846. arra az eredményre vezették, hogy az Uranusnak mozgásában feltünő rendellenességeket egy az Uranuson tul levő bolygó okozza; ennek a bolygónak nagyságát, pályaelemeit és ezek alapján az égen való helyét is kiszámította, minek alapján aztán Galle Berlinben a jelzett helyhez igen közel meg is találta ezen új bolygót (melyet kezdetben Leverriernek is, később aztán Neptunnak (l. o.) neveztek el). L. már 1846. a párisi akadémia, 1849. a törvényhozó testületnek tagja, mint szülőhelye kerületének - La Manche départementnak - választott képviselője; 1852. szenátor és 1854. Arago halála után a párisi csillagvizsgáló igazgatója. A közoktatásügyet irányító Conseil supérieur de l'instruction publique-nek is tagja és a Bureau des longitudes (l. o.) astronome adjoint-ja volt; ő alapította 1864. Association scientifique de la France címen a francia természettudományi társulatot is. Nagy becsvágya, heves természete meglehetősen elszigetelték; a csillagvizsgáló vezetése ellen is megokolt panaszok támadtak, melyek folytán L. annyira elragadtatta magát, hogy 1870. a csillavizsgáló igazgatásától elmozdították, de Delaunay halála után 1873. visszahelyezték. Számos munkája, mely L.-nek az elméleti és számító csillagászatban elsőrendü helyet biztosít, főkép a bolygók pályameghatározására és háborgatásaira vonatkozik; az ezeken alapuló táblák az Annales de l'Observatoire-ban jelentek meg. V. ö. Vasárnapi Ujság (1877, 658).