a kék és vörös közt álló tört szin.
l. Baszkara Akaria.
(állat, Charadridae), a gázlók rendjébe, a szalonkaidomuak csoportjába tartozó madárcsalád. A csőr töve puha hártyával, mely a tojásdadalaku orrlyukakat körül veszi, különben a fejtől élesen elkülönült. A hátsú ujj gyakran hiányzik; erősebb, zömökebb testalkotásu, költözködő madarak. Különösen a partok mentén élnek, kitünően röpülnek, földön fészkelnek, 3-4 tojást raktank. Táplálékuk: rovarok, férgek, puhatestüek, kisebb kétéltüek. Körülbelől 120 faja ismeretes, melyeket 12 nembe osztanak a csőr, a fark és a láb alkotása szerint. Hazánkban 12 faj észleltetett eddig. Ide tartoznak: a csérek (Glareola Briss.), csőrük egyharmada olyan hosszu, mint a fej; farkuk mélyen villás, 9 faja ismeretes. Hazai fajok: a széki csér (Gl. pratinicola Pall., Gl. torquato Briss.), háta szürkésbarna, torka rozsdasárga, melle, farktöve és hasa fehér. Elsőrendü evezőtollak feketék, feketésbarna fehérszegélyü, kormánytollainak a száma 14, lábai gyengék, a magasan beillesztett hátsó ujja igen kicsi. Hossza 26, szárnyhossza 19, farkhossza 10 cm. DK.-európai költözködő madár, hazánkban mezőkön, réteken, ahol fészkel is, áprilistől őszig nem ritka. A fekete szárnyu csér (Gl. Pallasi Briss., Gl. melanoptera Nordm.) hasonlít a széki csérhez, csakhogy csüdje hoszabb, alsó szárnyfedőtollai pedig barnásfeketék. Hazánkban sokkal ritkább, vendégmadár. A Haematopus (l. o.), a Strepsilas, kőforgató (l. o.); a balgolyszemü lile (Oedicnemus crepitans Temm). Szine barnássárga, sötétebb gerincfoltokkal. Tarka, kantár és szeme körül fehér. Elsőrendü evezőtollai feketék. Feketecsúcsu csőre és lábai sárgák. Hossza 45. szárnyhossza 25, farkhossza 13 cm. Hazája Európa, Afrika és Közép-Ázsia. Árilistől novemberig hazánkban is előjön. Költözködő madár. - A bíbic (l. o.); a helvétbíbic (l. o.); a francia lile (Cursorius gallicus) világos vörössárga, háta kissé sárgás. Nyakszirtje kékesszürke. Fehércsúcsu farkán fekete harántsávok. Csőre feketés, lábai sárgák. Hossza 23, szárnyhossza 16, farkhossza 7 cm. Hazája É-i Afrika, nagy ritkán nálunk is előjön. - Az aranylile (Charadrius apricarius L.; Ch. pluvialis L., képét l. a Gázlók mellékletén), háta fekete, számos apró sárgászöld v. aranysárga folttal, hasa ősszel fehéres, sötétebb foltokkal, nyáron fekete. Elsőrendü evezőtollak barnák, a másodrendüek feketék, aranyzöld harántsávokkal. Barnásfekete kormánytollukon 7-9 világosabb harántsávval. Lábai szürkésfeketék, csőre fekete. Hossza 28, szárnyhossaz 18, farkhossza 8 cm. Egész Európában előjövő, helyenként áttelelő madár. Tavasszal és ősszel átvonulás alkalmával nálunk nem ritka. Jól repül és szalad, éber és kellemes madár. A földön kis mélyedésben fészkel, 3-4 olajzöld, sötétebben rajzolt tojást rak. Húsát nagyra becsülik. - Morinell lile (Eudromias morinellus Boie), háta egérszürke, világos rozsdaszinü tollszegélyekkel, fejteteje barnásfekete, hasa rozsdaszinü, közepe fekete, mellén apró fehér harántsávokkal. Csőre fekete, lábai zöldessárgák. Hossza 23, szárnyhossza 15, farkhossza 7 cm. Északi vidékek hegyes helyein él. Télen déli Európában tartózkodik, ilyenkor nálunk is található. Nagyon kedves állat. 3-4 sárgásbarna vagy zöldes, sötétebb rajzolatu tojást rak. Húsa kitünő. - A fehérhomloku lile (Aegialites cantiana Boie), háta földbarna sötétebb gerincfoltokkal, fejteteje és tarkója rozsdavörös, lábai feketék. Kantár és a begy mindegyik oldalán fekete folttal. A külső kormánytollak fehérek, a középsők feketék. Csőre fekete. Hossza 18, szárnyhossza 12, farkhossza 5,5 cm. Kivévén az északi részeket, majdnem az egész földön található költözködő madár. Tavasztól őszig hazánkban is közönséges, mádasokban fészkel. - A homoklile (A. hiaticula Blas et Keys.) feketehegyü csőrének a töve sárga. Háta olajbarna. A szemen keresztül fekete sáv húzódik, fehér torkának alsó része fekete, hasa fehéres. Az elsőrendü evezőtollak barnásfeketék, az 5-iktől kezdve a külső zászlón fehér folttal. A fark vége fehér, lábai sárgák. Hossza 19, szárnyhossza 18, farkhossza 6 cm. Északon fészkel. Átvonulás alkalmával nálunk is nem ritka. - A kis lile (A. fluviatilis Bechst., A. minor Meyer), hasonlít az alőbbihez, csakhogy csőre fekete, első evezőtolának gerince egészen fehér és hogy kisebb. Hossza 17, szárnyhossza 11, farkhossza 5,5 cm. Található Európában, Ázsiában és Afrika északi részeiben. 4-5 rozsdasárga, sötéten pettyezett tojását a homokos partok mentén a földre rakja. Megfogva hamar megszelidül.
(Goethe Lilije), l. Schönemann.
József (hohenbrucki) báró, gazda és katona, szül. Szászországban 1753., megh. 1828. Mint Szapáry Péter gróf veje L. 1795. Fejér vm. egyik leszebb uradalmát, Ercsit vette át ipjától és nagy szakismerettel és buzgósággal rendezte be a 24 ezer hldra terjedő uradalmat, amivel nemcsak magának és családjának szerzett akkori időkben elérhetetlennek vélt jövedelmet és hasznot, hanem példaadása különösen Fejér vármegye, de egész Magyarországra is kitünő hatást gyakorolt. Mindenek előtt felmérette az uradalmat, a jobbágyföldektől való különszakítást vitte keresztül, 8 kerületre osztotta, azok lehetőleg központján majorokat létesített a szükséges épületekkel felszerelve, különös tekintettel arra, hogy az építkezés gazdaságos legyen s a tűzveszély kikerültessék. Nagy súlyt helyezett a változatos termelésre s az akkoriban szokásos egyoldalu gabonatermelés helyett kereskedelmi, gyök- és gumós, takarmánynövényeket stb. karolt fel, nevezetesen a repcét, a kukoricát, a burgonyát, a lucernát a baltacimet, a bükkönyt nagyban termesztette s a komlót, a buzért, a napraforgót, a takarmány- és a cukorrépát is vetette. A nem eléggé jó természetes legelőket feltörette és részben fűmagvak útján újra létesítettet. Nagy gondja volt L.-nek az állattartásra. Az igásállat létszám részint ökrökből, részint lovakból állott és azokat nagyobbrészt saját maga nevelte. A juhászatra különösen nagy súlyt fektetett és nemes törzseket alapított, továbbá sertéseket is nagyobb számban tartott. 80 drb mürzthali fajtabeli tehene is volt s a tejből, mely helyben nem kelt el, sajtot, vajat és túrót készíttetett. A burgonyát saját pálinkaházaiban, a repcét s a napraforgót olajütőiben, a gabonát nagyszámu vizi malmaiban, a buzért őrlőgépein dolgoztatta fel és kikészített terményeit Székesfehérvárt, Budapesten, Bécsben egyenes kereskedlemi összeköttetés útján adta el. A megőrölt buzért Prágába, gyapjuját Londonba szállította. A pálinkaházakban előállított szeszből likőrt, rumot, sőt kölni vizet készíttetett, a moslékot pedig hízlalásra fordította. Gazdaságait jó szerkezetü eszközökkel és gépekkel látta el. Kizárólagosan vaslemezü ekéket s az akkori szokás ellenére négy- és hatökrös fogatok helyett, kettős fogatokat használt. A gabona vetésére sorbavetőgépeket is alkalmazott, de utóbb, valószinüleg a gép tökéletlensége miatt felhagyott a sorbavetéssel; cséplőgépekkel, melyekhez tisztítókészülék is volt csatolva, ellenben igen jó eredménnyel rendesen dolgoztatott. Az aratókat Buda vidékéről, a kaszásokat a felföldről szerződtette; az árkolást, csatornázást és faültetést a budai helyőrség katonáival végeztette. Az ugart lehetőleg megszorította, rendesen és elég bőven trágyázott, sőt a gipszet, hamut, meszet és márgát is alkalmazta, e részben hazánkban az első nagyobb szabásu példát szolgáltatva. Kiemelendő különösen az a nagyszabásu fásítás is, mellyel uradalmát ellátta. L., ki tábornoki rangig küzdötte fel magát, katonai érdemeiért magyar indigenatust nyert, mely az 1805. VII. t.-c.-ben van becikkelyezve. Kortársai közül különösen József nádor becsülte nagyra L. kiváló tehetségeit s annak tanácsát követve rendezte be alcsuthi uradalmát, amely csakhamar az ercsii uradalom hirének magaslatára emelkedett. Végül még megemlíthető, hogy L. Eötvös József báró, néhai vallás- és közoktatásügyi miniszterek nagyatyja volt. V. ö. Galgóczy, Emlékkönyv I.
1. Detlev, német költő, szül. Kielben 1844 jun. 3. MInt porosz katonatiszt részt vett az 1866. osztrák és az 1870-71. francia háboruban; utóbb a hadseregből kilépve, Berlinben telepedett le. Költeményeinek sorát az Adjutantenritte c. kötet (1883) nyitotta meg, ezt köette egy újabb sorozat: Gedichte (1889). Irt még regényeket és novellákat, mint Eine Sommerschlacht (1886); Breide Hummelsbüttel (1887); Untger flatternden Fahnen (1888); Der Mäcen (1890); valamint néhány drámát is, mint Knut, der Herr (1885); Die Merowinger (1888). Az újabb realisztikus irány legtehetségesebb képviselőinek egyike, ki főleg a dal és ballada terén kiváló helyet foglal el.
2. L. Rókus báró, német irodalomtörténetiró, szül. a holsteini Plönben 1820 dec. 8. Tanulmányait a kieli és berlini egyetemen végezte, eleinte a teologiával, utóbb a német nyelvtörténettel foglalkozva. 1847. bonni egyetemi magántanár, 1852. a német nyelv tanára a jenai egyetemen, 1855. Meiningenben kormánytanácsos és egy ideig az udvari zenekar intendánsa is volt, 1869 óta Schleswigben él mint egy protestáns nemesi alapítványi ház prépostja. Művei: Zur Runenlehre (1852); Lieder und Sprüche aus der Zeit des Minnesangs (1855); Über die Nibelungenhandschrift (1856). Főművei: Historische Volkslieder der Deutschen vom 13-16. Jahrhundert, a müncheni akadémia történettudományi bizottságának megbizásából, és Deutsches Leben im Volkslied um 1530 (1885), XVI. sz.-beli német népdalok és dallamaik gyüjteménye. Alapos kutató, ki főleg zenei képzettségével a német népdal történetének tanulmányát lényegesen fejlesztette.
község St. Pölten (ettől 21 km.-nyire) alsó-ausztriai kerületi kapitányságban a Traisen felső völgyében, vasút mellett, (1890) 2585 lak., szén- és márványbányával; 1193. alapított ciszter kolostorral, nagybecsü könyvtárral. 1893. az apátság fennállásának 800 évfordulóját ülték meg.
(növ.), l. Liliomvirágnak.
(állat, Anser alleifrons Bechst.), a ludak családjába tartozó madárfaj, melynek hazája észak és hazánkban csak nagy ritkán fordul meg télen. Háta barnás, szárnyai kékeszürkék, az evező tollak feketék, homloka fehér; hasa, különösen a mell fekete foltokkal, szárnyai a fark végéig érnek, csőre és lábai narancssárgák. Hossza 70, szárnyhossza 44, farkhossza 12 cm. A kis lilik (A. erythropus L.) az előbbihez hasonlít, csakhogy jóval kisebb. Hossza 60, szárnyhossza 40, farkhossza 9 cm. Szintén északi madár, mely hazánkban néha elvétve található.
(növ., Lilium L.), a liliomfélék hagymás virága; hagymája pikkelyes, levele váltakozó v. örves, virágleple hat szirmu, lapos magva háromélü tokban képződik, 45 faja mind a két földségnek É-i és mérsékelt vidékén (hazánkban 5) terem. Kevés fajának nagy, hosszucsöves virága és nagy szivalaku nyélelt levele van. Ilyen a L. giganteum Wall. (óriás L.), mely a Himálaja fensíkjain terem, 3 méternyire megnő, s egész tizenkét, fehér, belül biborszinüen lángolt jószagu virága van. A hosszas, csüngő virágu és keskeny levelü L.-ok közül, melyek kivétel nélkül délkeleti Ázsiában honosak, a Lilium Japonicum Thunb. csak egy- és a L. longiflorum Thumb. többvirágu, mindakettő Japánból származik, fehér évirágu, most már a kertekben meglehetős gyakori. A L.-ok harmadik csoportjának a virága harangalaku, csüngő vagy fölálló. Ilyen az előázsiai fehér L. (L. candidum L.). Emberemlékezet óta kedvelt dísznövény, ma már vad állapotban sehol sem lelni, de könnyen elvadul. Egész másfél m. magas, 5-20 fehér virága van. Több fajtáját termesztik. Már a legrégibb persa és szirus dalok dicsőítik, általában a szűzesség és ártatlanság jelképeül tekintették. Hagymája meg virága régebben gyógyszer volt, az előbbit keleten mai napig is eszik. A fölálló, piros, narancsszinü vagy sárga viráguakat tüzes L.-nak nevezik. Legismertebbike a L. bulbiferum L. Karintiában s tovább D-re Horvátországban, itt-ott hazánk É-i részén, valamint az osztrák Alpeseken, virága narancspiros, barnával foltozott, levele tövében apró hagymája van, róla szaporítható. Inkább sáfrányszinü a L. croceum Chaix Dél-Franciaországban, mig a L. Dauricum Gawl. (hazája Dél-Szibéria) minium- vagy narancsvörös s levélörv környezte virágernyőjével pompáskodik. Pompás jelenség a L. speciosum Thunb. (L. lancifolium Hort.), hazája Japán, virága csüngő, eredetileg fehér, gyakran pirosan foltozott, vanilia illatu, Siebold hozta Európába és csakhamar veszedelmes vetélytársa lett a kerti virágoknak. Az aranyos L. (Lilium auratum Lindl, l. a Teremnövények II. képmellékletén) japáni; méternél magasabb, virága több mint 13 cm.-nyi hosszu, fehér és vörösbarnán pettyezett, a középerén sárgaszinü pántja van. A L.-ok negyedik csoportja a turbánforma v. török L.-ok. Ezeknek a szirma nagyon visszagöngyölödik, s mintegy a török turbánhoz hasonló. Ilyen a tigris L. (L. tigrinum Gawl.) Khinából és Japánból, mely körülbelül 2 m.-nyi szárának csúcsán, számos tűzszinü s feketével pettyezgetett virágok alkotta piramis forma virágzatot, a levelek tövébenpedig apró hagymát visel. Sokkal gyakoribb a turbánforma L. (L. Martagon L.) majdnem egész Európa és É.-Ázsiában terem, körülbelül 1 m. magas; levele örves, virága piros (ritkán fehér), a belső szine barnafoltos, lecsüngő és mint laza fürt a szárat tetőzi. Sárga hagymáját Szibériában eszik. Horvátország és Dalmácia havasain csaknem fekete virágu fajtestvére, a L. Cattaniae Vis., Erdély és Bánság határhavasain pedig a L. Jankae Kern. helyettesíti. Mind a kettő méltó kerti virág. A L. superbum L. is közelről rokon velök, 2 m. magas, levele örves, jó földben egész 12 skarlátpiros virágot hajt, a virág alsó része sárga, de biborpirossal pettyegetett. A L. Camtschatcense L. v. Serrana camtschatica Sieb. (sarranah v. fekete L.), hagymája tojásdad, virága pedig biborfekete. Kamcsatka és Szibéria népének elesége. Hagymáját nyáron a mezőn fáradsággal összegyüjtik, csakhogy a munka szaporátlan, mert a növény nem nő seregesen, de a gyüjtését a kamcsatkai patkány (Hypudaeus oeconomus) is megkönnyíti, mert saját éléstárában szokta felhalmozni.
A L. orvosilag is használatos, különösen az illatos olaja (oleum liliorum alborum) fülfájásra és égetett sebre. Ezért a fehér L. virágjára olajat öntenek. A turbánforma L. bulbi asphodeli spurii néven vizelethajtó, külsőleg pedig bőrkiütésre és kelésre mint puhító és tisztítüó szerv volt használható. A művelődés-történelemben kiváltképen a fehér L. szerepel. A régi persa és szir dalokon kivül a biblia is gyakran emlegeti. Salamon templomának oszlopfeje L.-ot, másik szerint nelumbiumot ábrázolt. Ha a héber susan valóban a fehér L. neve, melyről Salamon azt állítja, hogy közönséges növény, akkor Susa persa város neve valamint Susanna név is összefügg vele, s az utóbbi mint a szűzi tisztaság és szemérmetesség jele. A fehér L., mellyel a zsidók oltárjaikat díszítették, mint a tisztaság és ártatlanság jele a kereszténységbe is átment, s mint a szeplőtelenség jelképét Szűz Mária és szt. József kezébe adják. Vajjon a zsidók mezei L.-a bizonyosan a fehér L. volt-e, sokan kétlik, mert ott a fehér L. a mezőn, általában vadon sehol sem terem. Az evangeliumi L.-nak a korona L.-ot mondják. A L.-ot a rómaiak Junónak szentelték s a reménység jelképe s a trónörökös jezője volt. A rómaiak régi pénzén spes populi Romani jelzéssel a L. képe díszlett. Az északi tündéreknek is jelzője volt. A legenda szerint Chlodwigot, a frankok királyát, midőn a keresztény hitre áttért, egy angyal L.-szállal ajándékozta meg és a nagyon keresztény érzelmü francia királyok a fehér L.-ot családi címerökbe iktatták, még pedig legelőször 1197 tájban. Igy vette föl VII. Lajos francia király is a maga címerébe (l. Címernövények) és ezóta megmaradt a Bourbonok jellemző növényeül. L.-rendet több király alkotott, Ferdinánd Aragonia királya 1413 tájban, Pál páoa 1546., utoljára X. Károly, még mint Artois grófja 1814. A L. mint kerti virág, a rózsa után, a legismeretesebb s kertbe a legrégibb időtől fogva ültetik. A rózsával azonban a L. versenyt nem tarthatott, mert nem teljesedik, kevésbbé változik, tehát a változatosság hatását nem birja előidézni, igy a L. az újabb kornak számtalan szebb virága előtt hátrált. A fehér L. a kertben mereven állandó, bár több ezred óta ültetik, mégis a régi maradt, sem az alakját, sem a termetét, sem a virága szinét jelentékenyen meg nem változtatta. A L.-ok kedvelése és ültetése ismét csak akkor lendült fel, midőn Siebold Japánból gazdag és pompás L.-fajokat hozott Európába. Mexikói v. spanyol L., San Jago- v. Jakab-L., 1. Hölgyliliom. Több L. nevü növényt l. Nőszirom; Kockás L., l. Korona L.; Madár L., 1. Legényvirág és Tyúktaréj; l. Sásika. V. ö. Cannart d' Hamale, Monographie des lis (Mecheln 1870); Duchartre, Öbservations du genre lis (Journal de la Société d' horticulture de Paris, 1870); Koch, Das Geschlecht der Lilien (Wochenschrift für Gärtnerei und Pflanzenkunde, 1870); Rümpler, Die schönblühenden Liliengewächse (Berlin 1882).
[ÁBRA] 1. ábra. 2. ábra.
A L. a heraldikában aránylag leggyakrabban előforduló virág. Három levélből áll, melyek középsője felül-alul hegyes, a két oldali fölül lehajtott, alól fölhajtva. A három levelet szalag köti át. (L. az 1. és 2. ábrát, mely utóbbi a L.-nak stilizált nagyon ritka, s a XIV. sz.-ban előfordult alakját adja.) Azt a L.-ot, melynek alsó része hiányzik, Cleve-nek neveztek. Mint ornamentikai tárgy a L. már a XI. sz.-ban használtatik keleten mint szövetminta; ugy látszik a keletről ment át fleur de lis név alatt a francia, később a német heraldikába, 1179 óta a francia címerben is előfordul. Előfordul nemcsak a címerben, hanem azonkivül koronában, sisakokon, kereszteken stb.