L., liquidamber (növ., ambrafa), a hamamelidaceáknak balzsamtermő fája, 4 fajjal Ázsiában és É.-Amerikában. Levele váltakozó, ágatlan v. ujjaskaréju, virágai mint a platánusé, egyivaru, tojásdad v. gömbölyded füzérré v. fürtté szorulnak össze; tokja sima v. tüskés, szintén gömbölyű csomót alkot. A L. styraciflua L. (amerikai ambrafa v. storaxfa) 9-18 méter magas, levele 5 karéjos; törzse sebéből storax folyik v. a felvagdalt ágaiból főzik ki. Fehér v. folyós ambra (ambra liquida) néven leginkább Amerikában kályhalakknak és illatos gyertyának használatos. A L. orientalis Mill. hasonló, kis-Ázsia déli, Sziria északi részén és Ciprus szigetén terem. A hideget sokkal jobban megérzi. Kérgéből folyósstorax (styrax liquidus), azaz félig folyós gyánta lesz. Kifőzött és megsajtolt kérgével a görög templomban füstölnek, régen cortex thymiamatis néven árulták is. A L. tricuspis Miq. szumatrai, szintén storaxtermő. L. Altingiana, l. Raszamalafa.
(lat.) a. m. felszámolás (l. o.).
(növ.), l. Cukorkóró és Édesgyökér; gyógyszeri célokra kétféle alakban hivatalos a magyar gyógyszerkönyvben, u. m. a hámozatlan v. spanyol L. (radix liquiritiae non decorticata, hispanica, gallica), ez a Glycyrrhiza glabra L. gyökere; a másik fajtája a hámozott v. orosz gyökér (radix L. mundata vel russica), mely a Glycyrrhiza glandulifera cserjétől származik. Az édes gyökér, ugy mint a kivonata már a legrégibb idők óta szerepelnek az orvosi szerek közt, különösen mint a kiköpést elősegítő szer a levegőutak hurutjainál. Azonkívül különböző, ugyanily használatu teáknak (species althaeae, pectorales) is alkotórésze, s a gyökér pora gyakran szolgál mint bevonó és ízjavító szer pilulák behintésére is.
(lat.) a. m. folyadék. L. Halleri, Haller-féle sav. Főképp etilkénsavat tartalmazó gyógyszer, mely a magyar gyógyszerkönyv szerint úgy készül, hogy 150 g. tömény borszeszhez 50 g. tömény kénsavat csöpögtetnek. átlátszó sárgás szinű, borszesz és éter szagu folyadék. Sok vizzel hígítva a gyomorbajok különféle eseteiben használják. L. Etilkénsav. L. hollandicus, l. Etilénklorid.
(többese lire), az olasz neve a frankrendszer pénzegységének =1 frank, az arany L.=95 fillér. Egy L.=100 centesimi. A volt osztrák Lombard-Velencében az akkor forgalomba volt 1/3 pengő forintot v. ezüst huszast nevezték L.-nak.
(Lyra), az ókor nevezetes hangszere. Egyiptomból jött Görögországba és a hellének legkedveltebb húros hangszerévé lett. A hangfogót rendesen egy teknősbékának héja vagy legalább teknősbékahéjjal kirakott fateknő alkotta. Ebbe ékeltek két botot, később a vadkecskének szarvait (kerata), melyeket egy haránt iga (zügon) kötött össze egymással (l. a két ábrát). A húrok készült tartóba voltak szorítva és a nyergen keresztül fektökben az igára felhúzva. Hol az ujjakkal pengették, hol a verővel (plektron). A történeti időben a L.-nak kiváló szerep jutott nemcsak az ifjuság zenei oktatásában, hanem a lakomákon a szkolionok elmaradhatatlan kisérőjeképen is. Szokás volt az éneket halkan kisérni és mikor az énekes pihent, közben fortét verni a L.-án. Ennek a hangszernek versenytársa, mely sok tekintetben hasonlít hozzá, a kitara. (V. ö. Jahn Károly, Die griechischen Saiteninsturmante, saargemündi programmértek. 1882.) A középkorban a L. tetemesen átváltozott s egyike lett a legkedveltebb hangszereknek, mig későbben a hárfa, a gitár s legutóbb a vonóshangszerek által egészen leszorult. A századok folyamában a L. különféle mellék elnevezésekkel szerepelt, így volt L. di gamba, mely megnagyobbodott alakjánál fogva vonóval a két térd közé fogva kezeltetett, mint a mai gordonka. Volt L. rustica, amely a nép közt nyert elterjedést; L. tedesca, melyet leginkább a németek használtak; L. guitarre, a XVIII. században Franciaországban feltalált hangszer, mely a nővilágnak lett kedvence s az ujjakkal pengették s 6-7 húrral volt ellátva. Ennek végleges átmódosításából keletkezett a manapság is még az olaszok és spanyoloknál leginkább divatos gitár.
[ÁBRA] 1. ábra 2. ábra.
L. már Eudoxus és Aratos által említett csillagkép 270°-290° rektaszcenzió és 26°-46° É-i deklináció között. Főcsillagja Wega, az É-i ég legtündöklőbb állócsillagja; mellette kissé K-re e lyrae negyedrendü csillag áll, mely már gyenge operaüvegben is kettős, erősebb nagyításu távcsőben négyes csillagnak mutatkozik. DK-re áll Vegától b és g; az első, Vegához közelebb álló csillag feltünő spektruma és fényváltozása által vált hiressé. A kettő között áll a gyönyörü gyűrüs Lyra-köd, melynek közepén Gothard Jenő fotográfiai úton szemmel nem látható csillagocskát fedezett fel. A L. 50 szabad szemmel látható csillagot tartalmaz, s a mitologia szerint Orpheus lantjának szimboluma.
a költészet egyik nagy ága, mely az epikával és drámával együtt teszi ki a költészet egész körét. E két utóbbi nem, rokonabb egymással, mind a kettő a külső világból veszi tárgyát; képeket, helyzeteket, eseményeket, cselekvényeket ábrázol, csak az ábrázolás formájában térnek el egymástól. Velök szemben a L. az a költői nem, mely a belső világból veszi tárgyát, a lélek állapotait tünteti fel. Innen az epikát és drámát, továbbá, akik megkülönböztetik a leiró költészetet, együttvéve a külvilág költészetének, a lirát, és amennyiben ezt is megkülönböztetik némelyek, az u. n. értelmi v. gondolati költészetet a belvilág költészetének nevezhetni (Greguss). Nevezik amazt tárgyi (objektív), emezt alanyi (szubjektív) költészetnek is, s ez a pontosabb megkülönböztetés, mert a L. a lélek állapotáról nem úgy referál, mint p. az epika, valamely jelen nem levő tényről, sem ugy nem vezeti azt elénk, mint a dráma, személyek képében megtestesítve, hanem csak költőileg nyilatkozó szimptomája a L. a költő jelenvaló alanyi állapotának. Még ha saját belsejét tárja is fel a költő, de annak nem jelen, hanem már elmult állapotát; akkor is epikusan jár el, mert a jelen alanyi állapottól már különböző, az objektív világ körébe átlépett mozzanatkint adja elő. A L. az érzelmek költészete, még pedig a jelenvaló érzelmeké, melyeket teljesen alanyiasan fejez ki, nem elbeszélve, nem objektiválva, hanem csak hangot adva nekik. Forrása a kedély, még pedig amint a világ központjának, tükrének, minden sugár felfogó és visszaverő gócának érzi magát. Egészen más az az alaphelyzet, melyben a lirai költő, s más az, melyben az epikai, illetőleg a drámai költő van tárgyához és a közönséghez. Az epikában a költő beszél, de más a sujet; a drámában a sujet is más, a beszélő is más, nem a költő, aki csak beszéltet; a lirában sem a beszélő, sem a sujet nem más, hanem maga a költő, az ő akkori alanyi állapota. A közönségre való tekintet mind az epikai, mind a drámai alkotásban lényeges mozzanat; az epika közönségnek beszél el, a dráma is közönség számára ábrázol, mindegyik egyenest mulattatni akar másokat. A L. organikus megnyilatkozása a kedély tartalmának, különös tekintet nélkül valamely közönségre: élvezik-e, hallják-e mások is. A lirai költő a maga érzelmi feszültségén akar könnyíteni, mintegy magának dalol. Innen hangjának őszintesége, mert mintegy egyedül gondolja magát. Az a hangulat ez, mellyel a pásztor a puszta közepén, minden emberi társaságtól távol is dalra gyujt, a maga mulatságára, s mintegy magával társalog; vagy amellyel a Gellért-legendában említett magyar szolgáló az éj csendjében nótaszó mellett őrölte ura gabonáját. A L. jórészt monologszerü. Gyakori ugyan az a forma is, hogy másoknak szól a vers, s akkor a lirai költemény olyan, mintha egy dialognak egyik fele volna (sok az ily darab p. Petőfinél); de ily esetben nem mint közönséghez szól a vers az illetőkhöz, hanem személyesen van hozzájok intézve, s az illető személyek nem mint műélvezők vannak képzelve, hanem mint a költeményben kifejezett érzelmek indítói, vagy célpontjai, vagy részesei, szóval a költemény érzelmi keretében vannak belefoglalva. De bármily alany is bármennyire magának beszél is a lirikus, műve, éppoly érdekes és érthető lesz másokra nézve, akik érzelme megnyilatkozásának mintegy tanui lettek, mint akár az epikus költő műve. Annál érthetőbb, érzelmileg annál követhetőbb lesz, minél közvetlenebbül, másokra való tekintet nélkül nyilatkozott meg az érzelem. A megértés, a más lelki állapotába helyezkedés a szimpátia törvényei alapján történik. S ami sajátszerű, individuális, másra nézve érzelmileg egészen el nem sajátítható, meg nem érthető marad az érzelmek e közvetlen kifejezésében, az is, a titokszerüség varázsával, csak szítja az érdeklődést. E két elem: az általánosan érezhető és az egyéni, minden lirai nagyságnak alkatrésze. S ami a költőre nézve volt a lirai költemény a költés percében, az lesz elterjedve is mindenkire nézve, aki elmondja, eldalolja vagy olvassa a költeményt: a saját kedélyi szükségletének kielégítése. Az érzelemnek pusztán a maga reális valóságában való kijelentésétől (p. ahogy a beszélgetésben, levélbeli közlésben stb. történik), szintén különbözik a L., mert az érzelem itt csak anyag, melyet a költészet átalakít, átszűr, prózai jellegéből kiemel, illuzióvá változtat. Ez a L.-ben is, mint minden művészetben, a képzelet közreműködésével történik, mert a képzelet az az erő, mellyel a ténylegesség bizonyos elemeit, melyek a hangulathoz nem tartoznak, kirekesztjük, más elemeit hatványozzuk, egyszóval a szemléletet előmozdítjuk, a főhangulat (gondolat, eszme) szempontja alá helyezzük, szóval illuziót teremtünk. A L. annak a kedélyi szükségletnek köszöni indítékát, hogy a költő szereti azt, ami lelki életének becses tartalma volt, a művészet formáiban kristályosítani, állandósítani, a pillanat érzelmét megörökíteni. (A panasz, midőn megvallom, nemesebb lesz, ha kidallom. Arany J.).
A L. minden költői faj közt a legegyszerűbb és legközvetlenebb. Minden költészet végcélja az érzelmi hatás s ezért a L. a par excellence költészet, mely a többi költői faj közt legjobban megőrizte a zenéhez való rokonságát. A verses forma, ez a zenei elem, a költészetnek ez ágában legáltalánosabbak, legkönnyebbek, leghangulatosabbak és legváltozatosabbak. A lirai költemény rendesen dalolható. hatása is közel áll a zenééhez; érzelmeket, hangolatokat költ. nem versenyez ugyan a zenével, a lélek sötét mélyének, legrejtettebb hangulatainak, legtitkosabb rezgéseinek befejezésében, mert csak gondolatok, képzetek által közvetíti az érzelmeket, de a lelki élet ama régióiban, ahol az érzelmi világ a gondolataiba átmegyen. A L. a leghivatottabb és legotthonosabb művészet. Relatív elsőbbsége e körben a zenével szemben a hangolatok tárgyi tartalmának és indítékának megjelölése és a hangulatnak határozott képzetekhez kötése. Egyébként vannak eszközei arra is, hogy, leginkább asszociáció útján, a névtelen hangolatok kifejezésébe is alámerüljön (Petőfi: Alkony, Goethe: Vándor éji dala); a L.-nek e kiválóan hangulati irányát olykor különösen művelik a költők, elvül tűzvén ki azt, hogy egyedül a hangulat a L. feladata.
Mivel a L.-ben a merő alanyiság nyer művészi formát, a költői egyéniségnek ez a műforma valamennyinél jobban kedvez s a L.-nek egyik legfőbb varázsa az egyéniségben van. Mivel a L. a jelen perc hangulatát fejezi ki, az érzelmek frissesége és melegsége; mivel az érzelemnek organikusan mintegy csak hangot ád, az érzelem közvetlensége, s mivel a költő csak a maga lelki szükségletének tesz eleget, mással nem törődik, a hangulat őszintesége, bensősége, mint kiválóan lirai tulajdonok; az az érzelmek igazsága is, de nem csupán ténylegessége, hanem művész, felsőbb rendü igazsága.
A L. tartalma épp oly gazdag, aminő változatos az emberi érzelmi világa. Minden érzelem megtalálhatja a maga lirai kifejezését. Csak a legnevezetesebbekre mutatunk rá: az ember vallásos érzelme teremtette a vallási lirát, a himnuszokat, a zsoltárokat, az emberi kebel legmagasztosabb fölemelkedéseinek emlékeiül; a szociális érzelmek közül a hazaszeretet, mely p. a magyar lirának legjellemzőbb eszmekörét adja; a szerelem érzelme, a lirának e legdúsabb és kiapadhatatlan forrása; a családi érzelmek és a férj (a fiui érzelmet nálunk Petőfi költészete avatta be a lirába); az életmódra és a környezetre vonatkozó érzelmek) vitézi dalok, pásztordalok stb.); a természet hatása kedélyünkre; a lét nagy problémáinak, az emberiség legfőbb kérdéseinek, a filozofia kutatásainak nyomában járó érzelmek stb. Minél mélyebb, műveltebb, fogékonyabb a lélek és minél mozgékonyabb az érzelmi világ, minél lendületesebb a fantázia, annál nagyobb a lirai költő skálája, eszme- és hangulatköre, és annál intenzivebb a hatása. A hangulatok szinezete, ereje és foka ismét kimeríthetetlen változatu.
A lirai költemény szerkezetének törvényeit a hangulat-fejlődés természete meghatározza. Mivel a pillanat hangulatát fejezi ki, hosszu nem lehet; de bizonyos váltakozás van e tekintetben. Minél több gondolati elem vegyül az érzelmek közé (p. az elegia-félékben), annál hosszabb a lirai mű. Ily rövid szerkezetben mintegy önként érthető az egység; azonban meg kell jegyezni, hogy itt nem afféle az egység mint az epikai költeményekben. Egy pár strófás kis dal mindegyik strófájában más lehet a szemléleti világból vett anyag, csak az kell, hogy mind e képzetcsoport az egy alapjuk sugarait verje vissza: itt tehát a hangulat egysége szükséges. Pindaros ódáiban, Petőfinél merész szökések (saltrus lyricus) vannak egyik képzetkörről a másikra, de minél nagyobb az ily képzetkörök távolsága, annál jobban kitünik a hangulat ereje, mely őket mégis egységbe foglalja. A lira gondolatmenetét is a hangulat fejlődése szabja meg, nem logikai formák. A lirai költemény gyorsan az érzelemre tér, a legpregnánsabb gondolatokat elsorolja s bevégződik; a gondolatokra bizza aztán, hogy az olvasó lelkében terjeszkedjenek és tovább rezegjenek. A hangulat egységének erősítésére olykor külön módjai is vannak: a refrain, a végstrofa visszatérése az elsőhöz. Az előadás az érzelmi lendület fokai szerint különböző egyszerübb vagy fenségesebb. Általán a kifejezés szépsége, bája, kristálytisztasága annál szükségesebb, minél rövidebb és zeneszerübb a költemény. A stilus rövid, logikai átmeneteket, kötőszavakat mellőz, periodusok helyett egymás mellé rendeli a mondatokat, szereti a képeket, s hasonlat, leirás helyett inkább él metaforával és más tropusokkal. Általán az előadás is egyéni. A lirában a népköltés és működés közt megvan az általános ellentéteken kivül az a különös ellentét is, hogy az egyéniség, mely a műköltésben oly lényeges elem, a népköltés lirai termékeiből hiányzik. Az egész közösségnek lévén birtoka minden dal, az egyéni vonások letörlődnek róluk. E helyett azonban a népdal rendszerint mégis közvetlenebb és rövidesebb, mert tulteszi magát a helyzetleirás ama körülményességén, melyet a műköltők szükségesnek látnak, hogy egy-egy sajátos hangulat hátterét megrajzolják.
A L. fajaiul általában a dalt, ódát és az elégiát szokták említeni. A különbséget ugy jelölik meg, hogy a dal az érzés, az óda a lelkesedés, az elegia a reflexió költészete; mások a lendület fokai szerint (tehát egységesebb alapon) a dalt középre tévén, mint amelyben érzés és gondolat mintegy egyensúlyt tart, felső fokra az ódát helyezik, melyben az érzés leghevesebb, és alsó fokra az elegiát, melyben a gondolati elem nagyobb az érzelminél: a dal a jelen hangulatát fejezi ki, az elegia a multét, az óda a jövő felé tör. Mind e jellemzésben sok találó vonás van, de némely bizonytalanság is. Az elegiát többféle értelemben veszik: vagy szűkebb értelemben, bánatos költeményt értve rajta, pedig egy dal is lehet bús tartalmu, vagy tágabb értelemben, reflexiv költészetnek, s akkor nemcsak a multra vonatkozhatik. Helyesebbnek látszik a lirai költészet körét először kétfelé, egy kiválóan érzelmi és egy reflexiv csoportra osztani. Az első csoportba tartozik a dal, és az érzelmek magasabb lendületénél az óda, mindegyik a maga fajaival; a reflexiós költészet körébe minden elmélkedő és gúnyos költemény (lirai szatira), s az elegia is, amennyiben mult érzelmeket visszhangoz (reflektál). E körben is vannak e lendületnek felsőbb és alsóbb fokozatai. A fokozatok azonban oly észrevétlen átmenetekkel vannak az egész L.-ben összekötve, hogy a megállapított műnevek csak főbb tipusait mutatják az elétéréseknek. Egy-egy lirai gyüjteményben sokszor igen nehéz eldönteni, hogy egy költemény dal-e még, vagy már óda, s az érzelmi körbe, vagy a relfexiós költemények közé tartozik-e.
Története. A L. kezdete a költészet kezdetével egykoru. Sokat vitatott kérdés, vajjon a L. nem alapformája-e egyáltalán minden költészetnek, vagy az epika régibb volt; mint a két álláspont mellett tudtak történeti bizonyítékokra hivatkozni, azonban hihetőbb, hogy mind a két forma csak fejlődés eredménye egy közös eredetibb formából, s tényleg vannak régi lirai költemények, p. a görög költészet orphikus és homerikus himnuszai, melyek az epikai és lirai elem sajátszerü vegyületét mutatják. Egyébként minden nemzet naiv (nép.) költészetében nagy szerepe van a lirának, kivált a dalnak, mely melodiástól él a nép ajkán. Ebből fejlődött ki az irodalmi lira is, de nem mindenütt (sőt alig valahol) függetlenül, hanem más irodalmaknak is hatása alatt, úgy hogy a lirának is rámutathatni egy világirodalmi fejlődésére, mely átvonul mindazon népek liráján, amelyek résztvettek a művelt emberiség szellemi közösségében, az antik világtól mostanáig. E fejlődés nem oly egyenletes és összefüggő, mint p. az epikai vagy még inkább a drámai költés fejlődése, mert a lira anyaga és motivuma kevésbbé közölhető, mint az eseményes költészeté s egyik kor hangulatát a másik kor kevésbé érti meg; de a lira is termelt oly gondolatokat, melyek nem esnek könnyen áldozatául az idők változó szellemének, s egyes kiváló képviselői ezredévekre szórják fényöket. Egy-egy erős eszmeáramlat soká fentartja az erkölcsi ideálokat s a hozzájok fűződő lirai költést, igy a középkor rajongó himnuszköltészete a kereszténységnek hosszú időkre szóló hagyománya volt; a görög klasszikus lira fölújult Rómában s a renaissance idején másodszor is nyugaton; a zsoltárokat fölélesztette a kereszténység és később a reformáció. - A khinaiak rímes népdalai Kr. e. mintegy másfél ezer évre mennek vissza, s a nép szelleméhez mérten kiválóan oktató szellemüek. Az egyiptomiak költészetének fenmaradt emlékei nagyrészt a kultusszal függnek össze s az avestákra és a zsoltárokra emlékeztető himnuszok. A héber költészet főleg lirai irányu, s e nemben a legmagasztosabbak közé tartozik; Dávid zsoltárai, Jeremiás siralmai, a próféták könyvei: a vallásos költészet örökforrásai lettek; a didaktikus irányt Salamon példabeszédei, a szerelmi lirát az Énekek éneke és a harci költészetet Deborah győzelmi éneke képviseli. A hinduk lirája a legrégibb időben szintén himnuszokkal kezdődik (a Rig-véda), az epikus korszak után ott is a tanító irányu gnóma-költészet lendült fel, mely egész keleten nagy kedveltségnek örvendett, és a szerelmi líra, érzéki jelleggel (Gitagovinda). A zend Avesta énekei is vallásos és tanító szellemüek. A L. világirodalmi fejlődése voltakép a görögöktől indul ki. Ott az irodalmi lira az epikus korszak (Homeros és Hesiodos) után alakult ki és sok alfajt fejlesztett. A dóroknál a karének fejlődött ki szabad ritmusokban; az iónoknál pedig az elegia, melyet a distichon feltalálásával Kallinos különített el a hexametertől (Kr. e. a VII. sz.-ban) s mind ő, mind Tyrtaitos harci dalokban használták, mig Mimnermos a mulandóság hangulatát fejezte ki benne; másrészt Archilochos a jambust találta föl és a szatirát kezdte meg; Theognis a gnómát, Keosi Simonides az epigrammát. Kr. e. 600 körül az eol lira a melikus költést (dal és óda) képezte ki 4 soru strófákban (Sappho, Alkaios). Ez egyéni lirával szemben a dór lira a karéneket képezte ki művészi tagolásu, fenséges röptü közös érzelmek lirájává (Pindaros, a tragikusok karénekei). (L. bővebben Görög irodalomtörténet.) A római költészet (l. o.) átvette a görögnek műformáit; legeredetibb a szatirai nemben volt (Juvenalis, Persius, Martialis). A dalszerü elem Catullusnál jelentkezik legegyénibben, Horatius az ódában, szatirában lett későbbi nemzetek példaképe, az elegiában Ovidius, Tibullus, Propertius. A középkorban a mohammedánizmus fejleszt ki először értékesebb L.-et, mint a persa (Hafiz, Dsámi), mind az arab népeknél, Sziciliáig és Spanyolországig. Hatásuk alatt kezdődik a középkori keresztény világi lira a Provenceban, mely innen a keresztény lovagiasság légkörében mindenfelé elterjed; főmotivumai szerelem és a harci indulat, művelői a troubadorok (Minnesängerek), versalakja változatos és művészi. E lovagi lira később külsőségekben maradt meg (Németországban a Meistergesang). E mellett a vallásos lira az egész középkoron át sok magasztos himnuszt termelt, többnyire latin nyelven, melyeket leforditottak nemzeti nyelvekre is. A renaissance hatása alatt a lirai költés Európaszerte új lendületet vett (l. egyenkint Olasz, Francia, Angol, Német, Spanyol irodalom).
A magyar L. emlékei a középkor végével kezdődnek. Leginkább egyházi énekek ezek, latin eredetiek darabos fordításai; egy pár eredeti is van köztük, nemzeti szentekről jobb ritmussal; emlékdalok, alkalmi versek (Mátyásról), egy szatira stb. Az Árpád királyok udvari énekmondóitól művelt lira emlékei mind elvesztek. A népköltés lirája, a kurucköltészet maradványaiból itélve, gazdag volt. Az irodalmi L. a XVI. sz.-tól vesz összefüggőbb fejlődést, mind vallásos, mind világi irányban. A vallásos lirát előbb a protestáns papok és térítők művelik, a zsoltárok és jeremiádok szellemében, majd a katolikusok is neki buzdulnak, inkább a középkori himnuszok modorában, folytatva mintegy a régibb magyar egyházi énekköltést. A XVII. sz. elején lefordítja Szenczi Molnár Albert Marot és Beza zsoltárait, s új költői formákkal gyarapítja költészetünket. A XVI. és XVII. sz.-ban a felekezetek össze is gyüjtik énekkincseiket több gyüjteményben. Az egyházi lira egy-egy szép költeménnyel azóta is folyton gyarapodott, de elsőrangu művelője nem igen akadt. A világi lirát az irodalomban Balassi Bálint nyitja meg (1552-1594), egy igazi lirai temperamentumu és képzeletű költő, aki a népdalok hatása alatt megkezdi a dalhangot és dalformát. A XVII. sz.-ban számos követője volt, de csak az ő irányát tartották fenn, nem fejlesztették tovább a lirát; az epikus Zrinyi Miklósnak néhány szenvedélyes verse klasszikus minták követését mutatja. A kurucdalok névtelen szerzői közt igen jeles költői tehetségek voltak; e dalokban a nemzeti érzés ritka élénkséggel nyilatkozik. A XVIII. sz. közepén Amade László báró volt a világi, kivált a szerelmi lirában Ballasinak méltó utódja. Mellette Faludi Ferenc modernebb és csiszoltabb formákban mozgott. Mind a kettő a dalt művelte, de Amade szubjektivebb. Az irodalmi felújulás idején az egyik iskola, a klasszikai, majdnem kizárólag a lirát karolta fel, u. m. az ódát és az elegiát (Virág); mig egy másik iskolának az u. n. németes irányt, a modern nyugateurópai lirát, vette mintául (Kazinczy, Verseghy stb.); a magyarosak iránya végül a népdal alapján állt (Horváth Ádám). Több költőnk azonban mindegyik stilben dolgozott. Az első jelesebb költők: Ányos, a franciások követője, mély érzésű, bár nem változatos elegikus; Csokonai (érzelmes szerelmi lira, anakreoni dal, gúnyos, komikus dal, ódák a népek szabadságáért, bölcselkedő költészet, hangban és formában nagy változatossággal); Kisfaludy Sándor (szerelmi dalok, Petrarca hatása); Berzsenyi (klasszikai óda, hazafias, vallásos, erkölcsi, szerelmi, életbölcseleti tárggyal, Horatius hatása alatt, egyik legkiválóbb ódaköltőnk). A nemzeti reformkor nagy lirikusa Vörösmarty volt (Szózat stb.), mély hangulatával (hazafias, szerelmi óda, dal, epigramm, érzelmes, patetikus, humoros hang). Utána emelkedett föl legnagyobb lirikusunk: Petőfi, a forradalom költője, ki az egyéniség erejét addig szokatlan mértékben éreztette, a költészet tárgykörét kiszélesítette, a közvetlenség, őszinteség kultuszát vitte be költészetünkbe, a népies és a művészi elemet eggyé olvasztva, megteremtette a specifikus magyar dalt. A forradalom utáni lira nagyrészt az ő hatása alatt állt. Mellette kiváló hely illeti meg Tompát (hazafias elegiák). Valamivel később virágoztak: Vajda János (erős szenvedély), Gyulai Pál (kerek belső forma), Lévay József (tiszta hangulat). Arany a lirában is, kivált az elegikus és humoros nemben elsőbb költőink egyike. Liránk újabban a nemzeti motivumokat mellőzve, leginkább az egyéni elem kifejlesztésére törekszik, de nagyrészt idegen áramlatok hatása alatt áll. Sok jeles tehetség van lirikusaink közt, rendelkezésükre kiművelt költői technika áll, s keresik a kapcsolatot a kor hangulatával, de olyan lirikus ma nem mutathatunk fel, aki a nemzet érzelmein uralkodnék. Mai liránk és a nemzeti élet közt nincs meg a kivánatos kapcsolat. (L. még Magyar irodalomtörténet, és az egyes lirai műfajok címszavainál.)
l. Költői levél.
folyó Olaszországban, l. Garigliano.
járási székhely Valencia (ettől 25 km.-nyire) spanyol tartományban, a Guadalaviar mellett elterülő igen termékeny síkságon (Campo de L.), (1887) 9098 lak., agyagedénykészítéssel. V. Fülöp Berwick marsal javára hercegséggé tette.