a hangjegy irásban a latin laeva manu (balkéz) rövidítése, mely azt jelenti, hogy amely zongora, orgona vagy hárfa hangjegy v. hangjegyek felett e két betü áll, az v. azok a bal kézzel veendők. Ujabban inkább használják: a m. s. (manu sinistra), v. a francia m. g. (main gauche) rövidítést.
természetrajzi nevek mellett lamark nevének rövidítése (l. o.).
(Equus L., l. a 2. szines képmellékletet), a páratlan ujjuak rendjébe s a lófélék családjába tartozó emlős állatnem. A lovak magas, karcsu lábu v. patás állatok (l. az ábrát). Fejök megnyult, hosszu állkapcsokkal. Fogazatuk: i. 3/3, e. 1/1, m. 7/7, v. 6/6; metszőfogaik koronája vésőalaku, rágólapján tojásdad mélyedéssel; szemfogaik kicsinyek, koronájuk tompított kúpalaku; zápfogaik négyoldalu hasábalakuak, koronájuk rágófelülete négy tekervényes fő zománcredővel. Lábujjaik közül csupán a harmadik ujj van kifejlődve, mely hatalmas patát visel; a többi ujj vázából csupán a 2-ik és 4-ik ujj elsatnyult pálcaalaku láb közép- (illetőleg kisközép) csontja van kifejlődve; a kéztő és lábtó v. csupán csak az előbbinek belső felületén csupasz, elszarusodott kérges képződmény, az u. n. béka különböztethető meg. Szőrzetök sima, tömött, rövid, csak a nyakon hosszabbodik meg sörénnyé, továbbá a farkon, mely v. bojtot, v. egész hosszában hosszu szőröket visel. Szemeik nagyok, élénkek, füleik hegyesek és igen mozgékonyak. A lovak társaságban élő növényevő állatok s fajai, földünk jelenlegi korszakában, csak az óvilágon élnek. A nem fajai két alnembe oszthatók, melyek az u. n. gesztenyének mindkét, v. csak az első lábon való jelenlétében s egész hosszában hosszuszőrű, v. bojtban végződő farkukkal térnek el egymástól.
TENYÉSZLOVAK
[ÁBRA] Furioso kanca (Mezőhegyesi) Kincsem telivér kanca, 2 éves korában (Magán tenyésztés) Gildran törzsmén (Mezőhegyesi)
TÖRZSMÉNEK A MAGYAR ÁLLAMI MÉNESEKBEN
[ÁBRA] Obolyán (Arab) Primás II. (Angol telivér) Nonius (Angol félvér) Maestoso (Lipicai fajta)
I. Alnem: Equus. Gesztenyét mindkét lábán visel; fark egész hosszában hosszuszőrű. Egyetlen faja a házi ló (E. caballus L.). Fülei a fej fele hosszánál rövidebbek; szine változó. Eredeti vad állapotban többé sehol sem él, mint háziállatot csaknem az egész földön tenyésztik. Eredeti hazája az északi félteke mérsékelt öve volt; Észak-Amerikában is éltek vad lovak, de azok az ember megtelepedésekor már kipusztultak s Amerikába a lovakat Európából importálták. Elvadult lovak Közép-Ázsia pusztáin s Dél-Amerika gazdag legelőin élnek; az előbbiek tarpan, az utóbbiak mustang név alatt ismeretesek.
[ÁBRA] A ló testtájai.
II. Álnem: Asinus. Gesztenye csak első lábán van; farka bojtban végződik. Fajai: 1. félszamár, kiang (l. Dsiggetaj). 2. Kolan, vad szamár (E. Onager Schrek.). Szine ezüstszürke, a test oldalán sárgás fakó, barna hátsávja fehérrel szegélyzett. hangja olyan mint a szamáré. Közép-Ázsiában és Persiában él vadon; bőre és ízletes húsáért vadásszák; a persák meg is szelidítik és paripának használják. 3. Afrikai vad szamár (E. tacinopus Hengl.). Szine ezüst- v. sötétszürke, sötét hát- és válsávval (kereszttel), lábai harántul sávolyozottak. Afrikának a Nilustól keletre eső pusztáin él vad állapotban; könnyen szelidíthető s valószinüleg törzsatyja a házi szamárnak. 4. Háziszamár (E. asinus L.). Szine változó, hátán sötét kereszttel, lábán gyakran haránt sávokkal. Mint háziállatot különösen a melegebb égöv alatt tenyésztik. Valószinüleg az afrikai vad szamártól v. a kolantól származik. A ló és szamár kereszteződéséből származik az öszvér (l. o.), melynek a lóméntől és szamárkancától származó korcsfaja lóöszvér (E. mulus), a szamárméntől és lókancától származó korcsfaja szamáröszvér (E. hinnus) név alatt ismeretes. 5. Zebra (E. Zebra L.). Egész teste fehér v. sárgásfehér alapon feketével v. sötét barnával sávolyozott. Vadon él déli és keleti Afrika hegyes vidékein. 6. Quagga (E. quagga L.). Szine barna, feje és nyaka sötétebb, hasa és lábai fehérek; gerince fehérrel szegélyzett sötét hosszas sávot, feje, nyaka és válla szürkés fehér harántsávokat visel. Vadon él Dél-Afrika síkságain. 7. Tigris ló (E. Burchellis Gray). A zebrától főleg abban különbözik, hogy lábai harántsávokat nem viselnek. Vadon él Dél-Afrikában.
Tenyésztése.
A ló közgazdasági szempontból hazánk második legfontosabb állatja; e tekintetben ugyanis a szarvasmarha előzi meg, mert utóbbiban mintegy kétszer akkora tőke fekszik, mint a lóban, de hadászati és fuvarozási szempontból a ló mondható legnélkülözhetetlenebb háziállatunknak. A ló fő haszna munkaképességében áll, mely főleg paripázás, teherhordás és teherhúzásban nyilvánul, s a ló ereje, gyorsasága és kitartásától függ; a középkor kezdetén azonban a hústermelés is fontos volt a lónál, mert a pogány népek tudvalevőleg lovakat áldoztak isteneiknek, s ily alkalmakkor lóhússal lakmároztak, de a papság a kereszténység terjedésével eltiltotta a lóhús élvezetét, minélfogva undorig fokozódott nálunk a lóhús iránti ellenszenv; azonban a francia-német háboru alkalmával az ostromolt párisiak kénytelenek voltak lovaikat levágni, s attól az időtől kezdve Nyugat- és Közép-Európában szünőfélben van a lóhús iránti indokolatlan ellenszenv, minélfogva a nagyobb városokban mészárszékek létesültek a lóhús kimérésére; de a hústermelés tekintetében a jövőben is csak alárendelt szerepe lesz a lónak, mert ezután sem fogják a vágóhíd számára tenyészteni, hanem csak az elaggott v. más ok miatt hasznavehetetlenné vált lovak fognak a vágóhídra jutni. Oroszországban és Ázsiában tejtermelésre is használják a lovat, s a kancatejből erjesztés által szeszes italt készítenek, a kumiszt (l. o.). Egyjó tatár kanca 200 liter tejet képes évenként adni. A ló nagysága, mialatt a mar legmagasabb pontjának a földtől való távolát értik, a fajták szerint 1 és 2 méter között, élősúlya 150 és 1000 kg. között változik. Legkisebb ló a shettlandi pony, legnagyobb az angol sörös ló.
Némely irók feltételezik, hogy a vad ló legalább négy lényegesen eltérő válfajban létezett, melyek mindegyike megszelidíttetvén, a ma létező négy lótipusnak vetette meg az alapját. E négy lótipus a következő: 1. a főleg Kelet-Ázsiában található mongol ló; 2. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u. n. nyugati vagy európai nehéz igás ló és végre 4. az európai törpe v. ponyló. E tipusok keretén belül azonban számtalan fajta létezik, melyek főleg a tenyésztésnek köszönik létüket. Leghiresebb s kisebb-nagyobb mértékben nálunk is tenyésztett lófajták: az angol és az arab telivérló; a pinzgaui, percheron, ardenni és clydesdali igásló; az amerikai és orosz ügető ló, stb.
Újabban igen emelkedett a ló ára, mert mindinkább keresik hadászati, paripázási, kocsizási és fuvarozási célokra, s a mezőgazdaságnak belterjesebbé való válásánál a földmivelésnél is több lovat használnak mint azelőtt. Ezért most többen foglalkoznak a ló tenyésztésével, és különösen oly helyeken tenyésztik sokan, ahol az okszerü lótenyésztés alapföltétele, t. i. a csikó felnevelésére alkalmas legelők vannak, mert jó szivós lovat csak legeltetés mellett lehet nevelni. A legelő minőségétől függ azután, hogy minő lovak tenyésztessenek, mert könnyü lovat csak oly gazdaságokban lehet tenyészteni, ahol rövid füvü szárazabb legelők vannak, mig nehezebb lovak inkább csak nedvesebb legelőkkel biró vidékeken nyerhetők. Nálunk a lótenyésztők 3 neme különböztethető meg, u. m. először az állam, mely a ménesbirtokon (l. Ménes) főleg közhasználatra szolgáló fedezőmének nyerése végett tenyészt lovat;másodszor a nagy és kis földbirtokos, tehát a mezőgazda, ki részint a maga szükségletére, részint eladás végett tenyészt, és harmadszor a sportember, ki főleg az angol telivérlovat tenyészti, s a lóversenyeken nyerészkedik vele. A lovat lehet ménesben és lehet házilag vagy gazdaságilag tenyészteni. A ménesbeli tenyésztésnél a kancák egész évben hevernek, mert csak csikónevelés végett tartatnak; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél a dolgozó kancák után nevelnek csikót; előbbi esetben többnyire állami, vagy mások tulajdonában lévő mének által födözteti kancáit, de a falusi lótenyésztők gyakran u. n. községi méneket is tartanak. A ménesbeli lótenyésztés csak nagyobb földbirtokon lehetséges, és ott is csak akkor, ha a tenyésztő elegendő tőkével bir, mert itt a mezőgazdaság a ménesnek bizonyos tekintetben alárendeltjévé lesz azáltal, hogy mindenekelőtt a ménes szükségleteiről kell gondoskodnia; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél utóbbi van a mezőgazdasági üzemnek alárendelve, minélfogva annak jövedelmét nem csak nem csorbítja, sőt növeli azáltal, hogy az igás lovak olcsó pótlását teszi lehetségessé, s eladás által esetleg még pénzt is hoz.
A lótenyésztésnél legfontosabb az, hogy a tenyészállatok célszerüen választassanak meg, de miután a tenyésztő rendesen már meglévő kancái után tenyészt, a mén kiválasztására kell kiváló súlyt fektetni, vagyis a kancákat a rendelkezésre álló mének közül azzal kell meghágatni, mely után a legjobb csikók várhatók. A ménnek lehetőleg azon tulajdonságokkal kell birnia, melyeknek elérése célul tűzetett ki, továbbá lehetőleg kevés hibája legyen, és ne legyenek oly hibái, melyek a kancán is előfordulnak, mert azok akkor biztosan átmennek a csikóra is; a ménnek továbbá egészségesnek és családi betegségektől mentnek kell lennie; nagysága helyes viszonyban álljon a kanca nagyságával; szőrszine keresett (sötét) legyen, és kora csak kivételesen haladja meg a 16 évet, az igen fiatal vagy az igen vén mén után ritkán lehet jó csikót nyerni. A lovat 3-4, sőt a telivérlovat gyakran csak 6-7 éves korától kezdve használják tenyésztésre, de azután addig használják, mig termékenynek mutatkozik (20-25 éves koráig), 1 ménre 50-60 kancát számítanak. A hágatás tavasszal rendesen kézből történik, csak szilajon tartott ménesekben van a csődör a kancák között, és födöz tetszés szerint. Hágatás előtt többnyire kipróbálják a kancát, hogy a mént fölveszi-e s e célra nemes anyaggal biró ménesekben csekélyebb értékű próbaméneket tartanak. A kanca átlag 11 hónapig vemhes; a vemhesség első felében nem kiván különös gondot, de a második felében jobban kell etetni, s nem szabad gyorsan hajtani, mert attól elvetél; másrészt azonban az istállóban sem kell sokat állni hagyni, mert a mérsékelt mozgás jól hat reá. Az ellés a kancánál könnyen megy; ellés után a kancát néhány napig gyengén tartják, azután jobb etetésre térnek át, s főleg oly takarmányféléket etetnek, melyek kedvezően hatnak a tejelválasztásra. Az újdonsült csikó 4 hetes koráig csak tejjel él, azután szénát és zabot is kap, s 4-5 hónapos korában fokozatosan elválasztatik. Az elválasztott csikóval az első évben főleg csak elegendő zabot és szénát etetnek a következő években nyáron lehetőleg csak a legelőn, télen pedig szénán és szalmán tartják, de értékesebb csikókkal még a 2-ik, sőt 3-ik évben is etetnek kevés zabot. A tenyésztésre nem alkalmas méncsikók 1 éves korban kiheréltetnek. A csikóra igen fontos, hogy sokat mozogjon, és hogy világos és tiszta levegőjü istállóban tartassék. A lovak etetése főleg csak istállóban történik, illetőleg csak a ménesbeli lovak és a csikók vannak nyáron a legelőn. A ló fő tápláléka a széna és a zab, mely utóbbi egész szemüen, de szalmaszecskával keverve oly mennyiségben használtatik etetésre, amily mértékben munkára használják a lovat, de kevesebbet érő s nehéz lovaknál a zabot 1/3-1/2 részéig tengerivel vagy más szemes vagy kereskedelmi (hulladék) takarmánnyal is lehet helyettesíteni; a lovakkal azután még szénát, szalmát és nyáron zöld takarmányt is etetnek, ellenben a gyök- és gumós takarmányok, valamint a vizenyős gyári hulladékok lehetőleg mellőztetnek. Fontos még a lónál a test naponkénti tisztítása is, mi csak a legelőn tartózkodó lovaknál fölösleges, de az istállóban tartottaknál már az elválasztott csikónál kezdendő meg. Magyarországban a statisztikai évkönyvek szerint kerek számban 2 millió ló van.
Lótenyésztésünk története röviden a következő: A magyarok honfoglalás alkalmával lovon harcoltak, s igy kétségtelen, Ázsiából lovakat hoztak magukkal, melyek kicsinyek, kevéssé tetszetősek, de igen kitartóak voltak. Ezekhez járultak a legyőzött népektől zsákmányolt és később a Nagy Lajos és a következő királyok idejében Lengyelországból behozott lovak, melyek a magyar lovat helyenként megváltoztatták, nagyobbá s tetszetősebbé tették. De lovunk csak a török háboruk alkalmával változott át gyökeresen, mert ekkor igen sok keleti ló szereztetett zsákmány, ajándék vagy vásárlás útján, melyek az egész országban, de kivált Erdélyben magas fokra emelték lótenyésztésünket. A XVII. század vége felé spanyol lovak (l. Andaluziai ló) hozattak be, melyek lovainkat szintén javították, és különösen nagyobbá tették; végre e század kezdete óta arab és angol telivér lovak importáltatnak, melyek az ország lóállományának javítására használtatván, a mai lovak zömét létesítették. magától érthető, hogy e sokoldalú keresztezés lótenyésztésünk eredeti egyöntetüségét megszüntette; a kormány, mely mindent megtesz, hogy lótenyésztésünket felvirágoztassa, azelőtt még nem fektetett súlyt egy vérben való tenyésztésre, most azonban a vidékek jellegrovására is már figyelem fordíttatik. Magyarország délnyugati határán a nori ló hatolt még az országba, mely a magyar lóval a muraközi s a pinkafői lovat létesítette; legújabban pedig egyes nagybirtokokon a nehéz nyugati lovat honosították meg, s részben tisztán tenyésztik, részben kereszteznek vele. A tenyésztők zöme azonban könnyebb hátas, kocsi- és hintós lovakat tenyészt. A faj nemesítésének legfontosabb tényezői kétségkivül állami méneseink. Négy ily ménesünk van u. m. a kisbéri az angol faj, a bábolnai az arab faj számára, a mezőhegyesi, mely a legnagyobb s angol félvér törzsön kivül nagy és kis Nonius és Gidran-ménest tart fenn s végül a fogarasi. E ménesek lóállománya 1893. végével 3550 darabra rúgott. Magyarország lótenyésztése egészben véve már meglehetős magas fokon áll, mert hazánk nemcsak a katonaságot látja el lovakkal, de az utolsó években (1891-94) évente 18-20 ezer darabot szállít ki 6-8 millió forint értékben, s e kedvező állását első sorban az államnak köszöni, mert az a tenyésztőket jó fedezőménekkel látja el (l. Fedeztetési állomás), és minden megyében lótenyésztési bizottságot alakított, melyek a kormány (földmivelési minisztérium) és a tenyésztők között közvetítőkként szerepelnek. A lótenyésztők az egyes méneseket, valamint lótörzseket bélyegekkel látják el. A minket közelebbről érdeklő ilyen bélyegeket l. az ábrán.
A honvéd-huszárezredeknél a rendszeresített keretállomány mellett felesleges idomított lovakat vállalkozóknak adják ki tartásra és munkára való felhasználásra. A lovak kiadása a Ló-igazolvány-könyvvel történik, melynek a vállalkozó és a honvédségi kincstár jogait és kötelezettségeit felsoroló kötelezvény kiegészítő részét alkotják. A tartásra kiadott lovak az átvétel évének okt. 1-től számított 5 évi kitünő, illetőleg 6 évi katonai szolgálatra alkalmas állapotban való tartás után a vállalkozó korlátlan tulajdonába engedtetnek át. A lovak rendszerint évente kétszer: tavasszal és az őszi fegyvergyakorlatok után adatnak ki tartásra és a tartatásra kiadott lovak minden év márc. havában és ezenkivül a tényleges szolgálatra való beidézés alkalmával (őszi gyakorlatokra stb.) vegyes bizottságok által vizsgáltatnak meg. V. ö. A m. kir. honvédség lóügyeire vonatkozó szabályokat.
a neve ama tornaszernek, amely alkotásánál fogva csak némileg emlékeztet ugyan a lóra, de amelyen ugyanazon gyakorlatokat végzi a tornász, mint amelyeket a lovaskatona a helyben álló lovon szokott végezni. A ló egy körülbelől 180 cm. hosszuságu hengerded hosszukás fatest, mely az u. n. fejnél keskenyebb, mint többi részében, felülete azonban egy szinvonalt képez. Ezen hengerded fatestet rendesen még párnázott bőrrel vonják be s négy emelhető és süllyeszthető lábra állítják; magán a testen még két egymástól mintegy vállszélességnyi távolságra álló kápa számára van nyilás hagyva; a kápák vagy markolhatók, midőn olyan gyakorlatokat végzünk, amelyeknél fogózkodás szükséges, vagy laposak, egészen a ló hátához simulók, amikor a gyakorlatokat csak kézfeltétellel, vagy egészen szabadon végezzük. A lovon számtalan sok gyakorlat végezhető; ügyes előtornász egy alapgyakorlatból tetszése szerint képes a legkülönfélébb és legtetszetősebb gyakorlatok egész sorozatát kifejteni. A lovon a gyakorlatokat vagy helyből vagy rohamból végezzük. Mindkét esetben a gyakorlatok csoportjai a következők: támaszok, átugrások kápafogással, átugrások kézfeltétellel, szabad átugrások, felülések, körzések. A ló mint tornaszer már az ókorban a rómaiaknál is ismeretes volt, használták gyakorlatra a gladiatorok, sőt a katonaság is s különösen a le- és felszállások begyakorlására szolgált, épp ugy mint a középkori lovagi tornajátékoknál is.
(spany.) a. m. dicséret, dicsőtő dal, alakja szerint v. monolog v. párbeszéd, melyből később a drámai prolog, vagyis a szinművek előjátéka fejlődött ki. A L. kezdetben szoros összefüggésben állott az illető szindarabbal, de később rendszerint a szerző, v. a közönség dicséretét, sokszor allegoriát, vagy bohózatot tartalmazott, többnyire pedig elnézést kért. Gyakran zene kiséretében adták elő; versformájuk rendesen az ottava rima, a redondilla és a románc volt; az autos-műfajhoz a L. sacramentalest, a vígjátékokhoz a L. humanast használták.
(ang., ejtsd: lód), angol mérték; 1 L. liszt, sör, szappan stb. = 12 baller; 1 L. só = 18 barrel; 1 L. lőpor = 24 barrel; 1 L. gyapot = 39 angol mázsa; 1 L. len és toll = 17 angol mázsa; 1 L. héring = 14 400 db = 12 hordó a 1200 db; 1 L. nyers bőr = 200, finomabb 144 db; 1 L. fa = 1,13-1,42 köbméter; 1 L. gabona v. egy wey = 14,54 hl. L. még Dish és Last.
(ang., ejtsd. lófer), északamerikai elnevezése a mihasznáknak, naplopóknak, zsebtolvajoknak stb.
A turán vagy ural-altaji népeknél általánosan el volt terjedve az a szokás, hogy teheneiknek leginkább lovat, különösen pedig fehér lovat áldoztak, melynek húsát földarabolva egy nagy üstben megfőzték, egy részt belőle az istennek szentelve a tűzbe dobtak, a többit pedig az áldozatnál jelenvoltak megették. Ez a lakmározással egybekötött vallásos szertartás az, amit a magyar áldomásnak (l. o.) nevezett. A szokás a legősibb korba megy vissza. Herodotos szerint (IV. 60-61) megvolt már a régi szittyáknál is és pedig az egész szittya népnél egyformán folyt le minden ünnepi alkalommal. Béla Névtelen legyezője szerint szokásban volt a régi magyaroknál s a középkori utazók, Rubruquis, Marco Polo szerint az akkor még pogány tatároknál és mongoloknál. Megvan még ma is a pogány voguloknál, osztyákoknál, votjákoknál, csuvasoknál és az Altaji mentén lakozó török-tatár törzseknél. Elterjedt a szokás az ural-altajisággal vegyült árja népeknél is, különösen a régi hinduknál és persáknál, akikről a legújabb tudományos kutatások kezdik konstatálni, hogy nagymérvü uralaltaji (szittyaféle) elemet vettek magukba, nevezetesen a görög és hindu mondákban egyformán emlegetett félig ember-, félig lótestünek képzelt, vagyis lovas kentaurokat vagy gandharokat. Lovat áldoztak a turán népek a temetési tor alkalmával is. Épp ugy emlegetik a régi irók, mint Herodotos a szittyákról, Albericus Monachus és Joinville a kunokról, Rubruquis és Marco Polo a tatárokról és mongolokról, mint a mai utazók a még pogány szibériai és altaji turán törzsekről. Az orosz- és magyarországi régészeti leletek is tanusítják ezt. Nálunk legelébb olyan leletekben fordul elő a megölt lóval való temetkezés, melyek a római korba nyulnak vissza, még pedig azon vidéken, hol azon időben jazigok tanyáztak. A leletek pontosabb vizsgálata, p. a nagykőrösi Földvár melletti római kori barbár temetőben s Mindszenten amellett tanuskodik, hogy a ló húsát a tor alkalmával elfogyasztották s csak a csontokat temették a sírba. A népvándorlás korában a hunn, és avarkori, ugyszintén a pogány magyar sírokban már az egész lovat eltemették és pedig egy pár esetben a nyomok arra mutatnak, hogy a lovat elevenen tették a sírba, miként az egykoru Albericus Monachus és Joinville ezt a pogány kunokról irja. Van azonban arra is példa, hogy a régi magyarok nem az egész lovat, hanem csak a koponyáját és patáit temették el, mint Csornán, Szolyván, Monajon, Kecskeméten stb. Ugy látszik, az ilyenek szegényebben voltak s ugyanazon lóból tettek egy részt a halott számára a sírba, melynek másik részét a halotti tor alkalmával elfogyasztották, mig a gazdagabbak külön lovat áldoztak a torra s megint másikat tettek a sírba a halott mellé, néha többet is, p. Albericus írja az 1241. Konstantinápoly alatt elhunyt Jonas kun királyról, hogy 26 lovat temettek el vele elevenen. A lóval való temetkezés szokása is elterjedt azon árja népeknél, melyek a turánokkal érintkeztek, igy a jazigokkal és alánokkal vegyült magyarországi germánoknál már a IV-V. sz.-ban szokásba jött, az északiaknál pedig a VIII-IX. sz.-ból vannak emlékei. Ugyszintén a szlávoknál is megvolt ez a szokás a népvándorlás korában; de az árjaságnál mindig csak kivételesen fordul elő, általános szokássá sohasem vált s amikor és ahol nyomait találjuk, mindannyiszor rá lehet mutatni valamelyik ural-altaji népre, mellyel az illető árja népség a lóval való temetkezéssel egyidejüleg valaminemü kapcsolatban volt.
és lókisajátítás. A hadseregnek általános vagy csak részben való mozgósításakor a király rendeletére a hadsereg lóállományát országos lóállítással egészítik ki, amikor minden hadiszolgálatra alkalmas lónak tulajdonosa köteles, ha erre felhivják, lovát elővezettetni és megfelelő áron a kincstár tulajdonába átengedni. A mozgósításkor ekként kisajátítandó lovak számát a közös hadügyminiszter évente a honvédelmi ügyek minisztereivel közli. A lószükségletnek a két államra (osztrák és magyar) való kivetése az államokban létező összes lovak összeirásának eredményei szerint történik. Az iker államok mindegyikét L.-i területekre osztották fel, melyek mindegyikében lóavatási helységek (Assenplätze) jelöltettek ki. Minden év elején kijelölik az esetleges mozgósításkor működő lókisajátítási bizottságokat, melyeknek tagjai: a szolgabiró (polgármester, vagy ennek helyettese) mint elnök, egy törzstiszt, egy állatorvos vagy gyógykovács, a a lótulajdonosok közül választott két bizalmi férfi és 2-3 felesketett becslő. L. esetén e bizottságok elé vezetendők mindazok a lovak, melyek az állítási évben negyedik évüket már betöltötték vagy betöltik; a bizottság az elébe vezetett lovakat megvizsgálja, a hadiszolgálatra alkalmasakat: hátas, hámos és málhát hordó lovakra osztályozza, megbélyegezteti, a kisajátítási árt kifizetteti s a lovakat ott helyben a kincstár tulajdonába véteti át. Azok a lótulajdonosok, kik lovaikat előállítani elmulasztják, kényszeríttetnek erre s ha mulasztásukat az illető politikai hatóság előtt kellőleg igazolni nem tudják, a lovaknak kényszer útján való előállítása által okozott költségeknek megtérítésén kivül, minden egyes ló után fizetendő 100 forintnyi birság fizetésére itéltetnek el. Ha a kisajátítási kerületek egyes községei a reájuk kivetett összes lójutalékot önkéntesen egyszerre állíthatják elő, akkor az állam minden kisajátított lónak árát 10%-kal megtoldja. A L.-i kötelezettség alól fel vannak mentve: a király és az uralkodóház tagjainak udvartartásához tartozó és azok az állami szolgálatban levő lovak, melyek közérdeküknél fogva nem nélkülözhetők (p. postamesterek, ménesek, stb. lovai). A lóavatási eljárást részletesen az 1891 ápr. 3. kelt 16 500 számu honv. min. rendelet szabályozza.
(növ.), l. Aloé.