(La Rioja), 1. Spanyolország egyik tartománya Alava, Navarra, Saragossa, Soria és Burgos közt, 5038 km2 ter., (1887) 181 465, 1 km2 36 lak. E-i része lapos és sík, D-i részét hegyek takarják; itt emelkednek a Sierra de la Demanda (2305 m.), a Cebollera (2176 m.), a De Camero Nuevo és Viejo. Folyói: az Ebro és mellékvizei, az Oja, Najerilla, Leza és Alhama. A búza, szőllő, olajfa és eperfa a főtermékek; nagy hasznot hajt a gyapju. A hegyeken bőven vannak a legelők. Az ipar jelentéktelen. A tartomány 9 járásra oszlik; ezek L., Alfaro, Arnedo, Calahorra, Cervera de Rio Alhama, Haro, Najera, Santo-Domingo de la Calzada és Torrecilla de Cameeros. - 2. L., az ugyanily nevü tartomány fővárosa, az Ebro jobbpartján, amelyen 200 m. magas, a XI. sz.-ból való híd vezet át, vasút mellett, (1887) 15 567 lak., bőrgyártással, lószerszámkészítéssel. Az igen régi város plébániatemploma állítólag Nagy Konstantin parancsára épült és legalább 1000 éves. A középkorban Lucronius volt a neve.
jár. székhely Caceres (ettől 70 km.-nyire) spanyol tartományban, a Sierre de Guadalupe lábánál, a Pollares mellett, (1887) 4153 lak., közelében hatalmas foszfátrétegekkel, amit Angliába exportálnak.
l. Loheia.
Klarissza, német regényirónő, szül. Danzigban 1836 jul. 13. L. Lajos berlini építészhez, ennek halála után pedig 1875. Bötticher K. régiségbuvárhoz ment nőül. Regényei közül ismertebbek: Herzenskämpfe (Berlin 1874); Zu spät (Bréma 1874); Aus der Gesellschaft (u. o. 1889); Auf klassischem Boden (Berlin 1881); Egon (u. o. 1884); Weltfreund (Stuttgart 1887) stb. Érdekesek emlékei: Aus dem Leben Karl Böttichers, melyek szép világításban mutatják be a nevezetes tudós jellemét.
(Lohaja, Lohija), város és kikötő Yemen arab tartományban, a Vörös-tenger partján, 10 000 lak., kávéexporttal. A kikötőbe csak közepes nagyságu hajók juthatnak be. A város tornyos falakkal van körülfogva és kőépületekből áll.
a XIII. sz. végéből való középfelnémet elbeszélő költemény, melynek hőse az ilyennevü lovag. A költemény 10 soros versszakaszokban van irva és valószinüleg egy türingiai származásu költő műve. Két részre oszlik; az első kapcsolatos a wartburgi dalnokversenyről szóló költeménnyel, a második rész tartalmazza a L.-mondát. A költő mesterével, Wolfram von Eschenbachhal, kinek Parzival-jában a monda lényeges elemei már meg vannak, mondatja el L. történetét. L., Parzival fia, hattyutól vont sajkán Brabantba jön, hol Henrik császár előtt bajt vív Telramund Fridrikkel Elza hercegnő kezéért és Elza férje lesz. Nejének meg kell esküdnie, hogy férje csodás jöveteléről és kilétéről sohasem fog kérdezősködni. Elza nem bir kiváncsiságával és faggatni kezdi férjét, mire nyomban megjelen a hattyu és a lovagot elviszi. A hősnek a császár érdekében a magyarokkal és a pápáért a saracenok ellen vívott harcai alkalmat szolgálatnak a különben nem lovagi hajlamu költőnek csaták hosszadalmas leirására. A magyar hadjáratra nézve Eike von Repgau krónikája a költő forrása. A XV. sz.-ban a költeményt kibővítették és átdolgozták Lorengel néven. (Kiadta Steinmayer, Zeitschrift f. d. Alterthum 15.). A L.-monda Wagner operája által lett általánosan ismertté. A közép-felnémet költeményt először Glöckle adta ki (1813); utóbb Rückert (1857).
Dániel Gáspár, német költő, szül. Nimptschben (Szilézia) 1635 január 25., megh. Boroszlóban 1683 ápr. 28. Családi neve tulajdonképen Casper volt, Lohenstein csak nemesi predikátuma. Lipcsében és Tübingában jogi tanulmányokat végzett, azután nagyobb utazásokat tett; hazatérve előkelő hivatalokat töltött be és mint császári tanácsos halt meg. Első műve, melyet még tizenöt éves korában irt és a melyet tanulótársai elő is adtak, az Ibrahim Bassa c. tragédia volt. Költészetének tanító célzata van; hosszu tirádái temérdek holt tudást halmoznak össze és terjengős jegyzetektől kisérvék. Összesen hat tragédiát irt: Ibrahim Bassa (1653); Cleopatra (1661); Agrippina (1665); Epichorus (1665); Ibrahim Sultan (1673); Sophonisbe (1680). A későbbiek ízlésének némi tisztulását és a költőnek az elfajult népdrámától a szabályos francia drámához való közeledését jelzik. Regénye: Grossmüthiger Feldherr Arminius (1689-90) óriási terjedelme (2 fol. köt. 3076 kéthasábos old.) dacára csak töredék. E történelmi regénybe rakta le mindennemü ismeretét; a mese egészen háttérbe szorul a rengeteg tudomány fitogtatása előtt. Stilusa e regényben is a képtelen dagály mintaképe, de a történelmi regény fejlődésére hatással volt. Lirai versei: Blumen, többnyire alkalmi költemények. A maga korában kitünő költőnek tartották; volt iró, aki Aeschylus és Sophokles fölé helyezte: Gottsched kora azután ugyancsak kikelt ellene. Hofmanns-Waldauval együtt L. az ugynevezett második sziléziai iskola feje. Munkáinak gyüjteménye: Trauer- und Lustgedichte (1680-1689).
néhol egyszerüen csak here, bodorka Békés vmegyében, fenyer Somogyban (növ., Trifolium L.), vitorlás virágu fű, levele hármas, ritkán négyágu virágzata gömb, de a füzér vagy ernyő felé is hajlik, ritkán van magános s a levél tövéből eredő virága. A virág szine piros, fehér, rózsaszin vagy sárga, soha nem kék. Hüvelye hosszas vagy fordított tojásdad, a kehelybe zárt, 1-4 magu, nem vagy alig szokott fölrepedni. A L.-t valamennyi vitorlás fűtől megkülönbözteti az, hogy himje hervadtan is a virágzatban maradó szirommal összenő. Mintegy 280 (hazánkban körülbelül 40) faja az északi földgömb mérsékelt és szubtropikus övén nő. Gyakorlatilag piros és fehér L.-t szokás megkülönböztetni.
I. A piroshoz tartozik a piros réti L. (Tr. pratense L.). Piros virággömbje édes, a gyermek eszi, Istenke cipójának nevezi. Réten jó takarmányfű. Fajtája az angol L., gyökérzete nem terjedelmes, Angolországban legelőnek használják, másutt szálonként a réten nő. A vetésbeli v. spanyol L. erőteljesebb, erős, meszes földet szeret, melyet még jól meg is kell munkálni és tisztára kigyomlálni. A lóperjével együtt is szokás vetni. Akármi után lehet vetni (lóherés) csak a nagyon könnyü, nagyon kemény vagy lapos földön, nedves és ködös helyen nem sikerül. A jó L.-mag barnássárga, egy hektárra 15-23 kg.-ot vetnek; 80-120, jó erőben levő meszes mezőn 200 mázsa szénát, 4-5, sőt 8 mázsa magvat is gyüjtenek. Magvának csirázó képessége két esztendeig tart. Takarmánya zölden is, szárazon is jóízü, tápláló és gyarapító, a frisset azonban célszerü mással vegyíteni, nehogy a jószág felfuvódjék tőle. Tápláló értéke valamivel nagyobb mint a réti szénái, a fehér L.-vel meglehetős egyenlő. A bibor L. (Tr. incarnatum L.) puhaszőrü virágzata szép biborpiros, füzérszerüen megnyulik. Európa déli részéről ered, nálunk nem gyakran vetik (takarmány zöld trágya), különben a földben nem olyan válogatós, mint az előbbi: zöld takarmánynak akkor kaszálják, ha már a virágfeje mutatkozik. Egy hektárra 27-35 kg.-ot vetnek. A piros lóherés üresen maradt helyeit vagy általában ezt pótolják vele, ha tönkre ment. Virágzása után csak jó talajban marad puha.
II. A fehér L.-k faja a fehér vagy gyökerező L. (Tr. repens L.) szára heverő, ágas, levélkéje fordított tojásdad, virága fehér, elvirítva lehajlik. A legjobb réti növények egyike s különösen mint legelő növény megbecsülhetetlen; nagy értéke abban rejlik, hogy mint évelő növény 4-10 évig kitart, hogy nagyon tápláló, proteindús takarmányt szolgáltat s a talajban nem válogatós. Azonban minthogy szénahozama aránylag csekély (katasztrális holdanként 12-17 q) tisztán ritkán termelik, hanem inkább más takarmánynövényekkel keverékben; kiváltképen állandó rétek és legelők létesítésénél fontos szerepet visz. Magvából ez esetben a vetőmag keverékbe 0,5-1 kg.-ot szokás felvenni. Egyike a legértékesebb réti növényeknek, mely tulajdonságaira nézve a vörös és a fehér L. között áll és ezen két faj keresztezéséből származó fajnak tekintik; ezért korcs herének is hivják. Nedves, kötött, valamint tőzeges, de nem sovány talajon bő terméseket szolgáltat, az utána származó széna értéke pedig meghaladja a vörös L.-t, mely okból rétek alakításánál magvát a magkeverékbe felvenni tanácsos. Azonkivül elsőrendü legelői növény. A svéd L. (Tr. Hybridum L.) szára egyenes, levele fordított tojáskerek, gömbölyü virágzata szélén a virágok halavány rózsaszinüek, végre lehajlanak.
A L. tenyésztése a médek földjéről ered, ahol a lucernát nagyon régen termesztették. Innen Kr. e. 150-50 év közt Görögországba került, innen ismét Olasz- és Spanyolországba. A népek viszontagságai közben a L. termesztését elfelejtették, ugy hogy a lucerni a piros L.-vel együtt Spanyolországból, ahol a mórok termesztették, csak 1550 körül kapta ismét Olaszország. Nem sokkal később a lucerna Franciaországba és Belgiumba is eljutott, ahol 1566 körül mér a piros lóherés is ismeretes volt. Nem sokára a lucernát meg a L.-t Németországba is bevitték. Azután a L. lassan minden felé (kivált 1848 után) elterjedt, ami természetesen a marhatenyésztést is elősegítette. L.-maggal leginkább Szilézia, Stájerország és Franciaország déli része látja el Európát. Újabban Amerika is versenyt próbált, de csekély ellenállásu fajaival nem tudott győzni. A L. magvát mesterségesen festett kövecskékkel ügyesen hamisítják, azért vételkor nagyon óvatosan kell eljárni. Nemcsak az említett, hanem valamennyi L.-faj jó takarmány, virágát pedig a méh szivesen látogatja. A piros L.-hez hasonló többnyári L.-fajokat (T. medium L.-hez hasonló többnyári L.-fajokat (T. medium L., Tr. alpestre L., Tr. rubens L., Tr. montanum L. stb.) célszerübb lenne termeszteni, de ezek később megkeményednek, a jószág nem eszi olyan jóízüen, mint a réti L.-t. Hegyi rétről különben gyakran a széna alkotó része. Futó homokon a herehura L. nyullábfű v. uborka-kúszófű (Tr. arvense L.) működik jótevően.
A L. gazdasági értékén kivül mint címernövény és szerencsefű is nevezetes. A négyágu L.-t szerencsének tartják. A görögök azt hiszik, hogy a négyágu L.-vel a kincset lehet a földből kiemelni, s hogy a legveszedelmesebb bajt is meggyógyitja. A négyágu, kivált pedig a hétágu L.-nek Nagy-Britanniában is természet fölött való erőt tulajdonítanak. Az irek shamrockja a gyökerező L., mások szerint azonban helyesebben az Oxalis hármas levele. Az angol költők gyakran megénekelték, az ireknek nemzeti jelzője s védőszentjük szt. Patrick tiszteletére viselik, l. Kecskere. Nyulhere, szamárhere, l. Varjuborsó; koronahere a. m. Hedysarum (l. o.); illatos L., l. Somkóró; örök L. a. m. kecskere és lucerna (l. o.); kek L. a. m. lucerne (l. o.); német L. a. m. lucerna, sárga L. a. m. Genista pilosa, l. Rekettye; spanyol vagy török L., l. Varjuborsó; szarvas L., l. Kerepfű. V. ö. Wittmack, Gras- und Kleesamen (Berlin 1873); Nobbe, Handbuch der Samenkunde (u. o. 1876); Kfrafft, Pflanzenbaulehre (4. kiad. u. o. 1885); Harz, Landwirtschaftliche Samenkunde (u. o. 1885).
L. Herefélék.
lásd Hármaskarély és Ív.