lovagi, illetve ősnemesi, 16 őst kimutatni tudó származásu.
l. Cserépfedél.
l. Lovagintézmény.
(növ., Agaricus vagy Tricholoma equestris L.), kalapos gomba, fenyvesben nő, ehető, de nem nagyon jóízü. Kalapja 10 cm.-nél szélesebb, lapos, vastag, sárga, vörösbarna vagy barna.
a középkori lovagság összes jellemző tulajdonságainak foglalatja. Eredetére nézve a középkori L. a régi rómaival semminemü összefüggésben nincsen. A középkori L. az u. n. comitatus-ból, kiséretből eredt, melynek tagjai egy általuk választott vezér vezetése alatt állottak. ilyenek voltak a szt. Grál lovagjai, Artus király köre stb. Egy-egy ily comitatus tagjai vezérüktől hűbért nyertek, melynek fejében a hűbérúr irányában különféle szolgálatokra, főleg katonai szolgálatokra voltak kötelezve. A hűbéri intézmény fejlődésével karöltve járt a L. fejlődése is, melyre különösen a keresztes hadjáratok folytak be. Ezek által érintkezésbe jutott a L. a D.-franciaországi lovagsággal, melynek finom jellege átment a többi lovagokra is. Kifejezést nyert ez az egész L. finomodásában, erkölcsi fejlődésében, és ezzel karöltve járt egy külön énekfaj, az u. n. Minnesang fejlődése. Nagyban befolyt a L. fejlődésére a különféle egyházi lovagrendek alakulása, mely épp a keresztes hadjáratok alatt történt. A L. korául főleg a XI-XIV. sz. tekinthető. Hogy valaki a lovagi rendbe fölvétethessék, arra külön iskolát kellett végeznie. Hét éves korában a nemesi fiu valamely lovagi v. hercegi udvarhoz került, hol mint nemesi apród 14. évéig szolgált. 14. évében fegyverhordó lett s 21. évében lovaggá ütötték. A lovaggá ütést vallási gyakorlatok, böjtölés, gyónás és áldozás előzte meg. A kitűzött napon két lovagi tanuval, kik bizonyították a jelölt lovagi származását, kifogástalan erkölcsét és vagyoni viszonyait, megjelent a felavató előtt. Páncélosan, de sisak, kard és pajzs nélkül két tanu között letérdelt, mire a felavató a meztelen karddal fején, vállán és arcán érintette, miközben a következőt mondá: «Isten és Mária tiszteletére, tűrd el ez ütést és többé egyet sem. Légy bátor, igaz és derék; jobb lovagnak lenni, mint szolgának». Ezzel véget ért a lovaggá ütés, mire a jelöltre adták a kardot, pajzst, sisakot és sarkantyukat. A lovagnak joga volt címerét és jelmondatát pajzsán viselni. Fegyverzetét és lovát büntetlenül elvenni nem volt szabad. Ha fogságba esett, lovagi szava mellett bilincsek nélkül járhatott; mindennemü adózás alól ment volt, ellenben alattvalóira adót vethetett ki stb. Joga volt továbbá a lovaggá ütést bárkinek kiszolgáltatni. A L. fényoldalai mellett azonban nem hiányoztak az árnyoldalak sem, igy főleg a kóbor lovagok, főleg Francia- és Spanyolországban, kik az országban kóborolva a közbiztonságot nem egyszer veszélyeztették. Béke idején a lovagok váraikban egyhangu életet éltek, melybe csak vadászat és lovagjátékok (u. n. tornák) hoztak változatosságot. A középkori intézmények bomlásával együtt járt a L. hanyatlása is, mely az ököljog korában már a rablólovagok intézményévé fejlődött ki. A lőpor feltalálása adta meg a kegyelemdöfést a L.-nek, mely virágzása tetőpontját I. Miksa császár idejében érte el, kit kortársai az utolsó lovagnak neveztek. Ettől kezdve az intézmény mindinkább hanyatlott. Majdnem napjainkig tartották magukat az u. n. lovagi birtokok, sőt a német birodalom megszünéséig tartották magukat az u. n. birodalmi lovagok, kik birodalmi közvetlenséggel birtak.
(ném. Ritterthum, franc. chevalerie), a IX. sz. első felében keletkezett. Keletkezésének első oka lovas fegyveresekből álló katonaság alakításának szüksége. Kiváló tényező voltak itt a magyarok, tisztán lovasokból álló seregeikkel. A lovasság, mely a nyugati népeknél addig alárendelt szerepet játszott, lassankint a seregek zömét kezdte képezni s a dolgok ugy alakultak, hogy a lovasokat a gyalog harcosokkal szemben előkelőbbeknek kezdték tartani, minek folytán a lovasok most már mint lovagok felsőbb társadalmi osztályt képeztek. Nagy befolyással voltak a L. alakulására a keresztes hadjáratok és az egyházi lovagszerzetek, u. m. a templariusok; a János vitézek (Milites Hospitalis S. Joannis Hierosolymitani) és anémet rend (Ordo Beatae Mariae Teutonicorum). V. ö. Perrot, Collection historique des ordres de chevalerie: Biedenfeld, Gesch. u. Verfass. aller geistl. u. weitl. Ritterorden: Oltványi P., A jeruzsálemi szent sír és lovagrendjének rövid története (Szeged 1882); Bertouch E., Kurzgefasste Geschichte d. geistl. Genossenschaften etc. (Wiesbaden 1887). L. még Lovagintézmény.
alatt a középkori irodalom azon költői termékeit értjük, melyekben a lovagság világnézete és ideálja a legteljesebb mértékben érvényre jut. Különösen azon lovagregények és költői elbeszélések tartoznak ide, melyek Artus király (l. o.) és a kerek asztal (tavola rotonda) mondakörével foglalkoznak. L. Herold-költészet.
a lónak embervitelre való alkalmazása. A lovas csakis akkor veheti hasznát a L.-nak, ha lovát teljes akarata szerint kormányozhatja és e mellett még más teendőt is végezhet, mint p. fegyvert használhat stb. E követelményeknek csakis a L.-hoz szoktatott és arra tanított (idomított) lovon ülő, hosszas gyakorlat v. rendszeres oktatás által kiképzett lovas felelhet meg. A lóidomításnál megkülönböztetjük a közönséges L.-t a műlovaglásra való idomítástól, mely utóbbit «magas iskolának» is nevezik.
A közönséges idomításnál csakis arra törekszünk, hogy a ló kitartó és föltétlenül engedelmes legyen; készségesen előre menjen, a kívánt ütemet egyenletesen megtartsa, a közönségesen előforduló akadályokon készségesen és lehetőleg csekély erőkifejtéssel áthatoljon és valamennyi jármódban engedje magát fordítani és megállítani. A lóidomítás kezdetén a fiatal lovat csakis arra tanítják és szoktatják, hogy a lovast nyugodtan hordja; csakis amikor e célt már elértük, foghatunk a valódi idomításhoz. Mindenekelőtt a lovat fürgén járóvá teszik és arra tanítják, hogy a szár- és combsegítségeket megértse s azoknak engedelmeskedjen. E közben arra kell törekedni, hogy a helyes nyak- és fejtartást elsajátítsa, minden jármódban könnyen oldalt fordíttathassék s a vágtatásba való helyes beugrást megtanulja. Később a lovat már feszítőzablával kantározzák fel és végre következnek az edzési gyakorlatok. A ló idomítása közben az idomítónak mindig nagy türelemmel és lehetőleg jó bánásmóddal arra kell törekedni, hogy a ló megértse, hogy mit követelnek tőle; büntetni csakis akkor szabad, ha az idomító bizonyosan tudja, hogy a ló megértette ugyan, hogy mit követelnek tőle, de ezt nem akarja megtenni. A lóval való bánásmód az istállóban a ló jellemére, annak mikénti ápolása pedig egészségére s erőkifejthetési képességére nagy befolyást gyakorol, amiért is szükséges, hogy az idomító mind a két körülményre különös figyelmet fordítson. Természeténél fogva általában egy ló sem gonosz; csakis durva bánásmód által válik azzá, míg szelid bánásmóddal még a már gonosszá vált ló is javítható. Az idomítónak alapos lóismerőnek is kell lennie, mert csak ily egyén képes az idomítás alatt a ló alkatát,korát és erejét kellően tekintetbe venni.
A ló járómódjai: a lépés, az ügetés, a vágta és a futtatás. A lépés az a járó mód, mely a lovat legkevésbbé erőlteti meg. A lépés élénk és annyira tért nyerő legyen, hogy a ló minden percben legalább 140 emberlépésnyi (105 méter) távolságra haladjon. A lépésnek egyik korcsneme a poroszkálás, melynél ugyanazon oldalu első és hátsó láb egyszerre lép ki. Az ügetés nagyobb távolságokra való haladásra a gyorsított járómódok közül a legcélszerübb, mivel ezt a ló legtovább győzi. Kétféle ügetést különböztetnek meg: a rövidet, mellyel egy perc alatt 300 lépésnyi távolságra (225 méter) kell jutni s a sebes ügetést, melyet csakis a lovak idomítása alatt alkalmaznak, hogy a lóban a menetösztönt felébresszék s annak menetképességét kifejlesszék. A vágta nagyobb távolságra a lovat felette megerőltető járómód, a lovat azonban ebben is annyira gyakoroltassanak, hogy 3000-4000 lépésnyire (21/4-3 kilométer) is vágtatva mehessenek, anélkül hogy kimerülnének. Kétféle vágtában gyakorolják a lovat: a rövidre, melyet csakis a lovardában járatják azért, hogy a ló a vágta közben végrehajtandó rövid fordulatokhoz és a rövid megálláshoz szükséges egyensúly megnyerésében gyakoroltassék. Gyakorlatban mindig a sebes vágtát alkalmazzák, mellyel a ló egy perc alatt 500 lépésre (375 méterre) s átlag 9 perc alatt 3 kilométerre halad. A futtatás (carriére) a legnagyobb erőmegfeszítésig fokozott vágta és csak rövid távolságokra alkalmazható.
A lóidomítás alatt a lovat helyes «támaszkodás»-hoz kell szoktatni; ez abban áll, hogy a ló állkapcsai a zablában mindig némi gyönge támaszt keressenek; ha a támaszkodás felette kemény v. igen erős, akkor a lovas csak erőmegfeszítéssel képes lovát vezetni v. megállítani; «szívós»-nak nevezik azt a támaszkodást, melynek a lovas engedése v. visszatartása a támaszkodás fokában változást nem idéz elő; ez a ló érzékeinek tompultságától származik és leginkább sárló kancáknál vagy kábaságra hajlandó lovaknál fordul elő. «Kéz- vagyis szár mögött létel»-nek nevezik azt, ha a ló a zablára való támaszkodástól irtózik és nem akar előre menni; ez leginkább oly lovaknál fordul elő, melyek igen érzékeny szájuak és melyek a szárak tulságos meghúzása v. rángatása által a támaszkodástól elriasztattak; ilylovak a hátsó lábon teendő fordulatoknál gyakran nem engedelmeskednek és ilyenkor fejöket akként helyezik, hogy a szár kezelése hatástalanná válik.
A lónak fejtartására általános szabály nem állapítható meg; az a ló testalkotásától függ; általában az a fejtartás a legjobb, mellyel a ló legkényelmesebben járhat és még erősen megragadva is engedelmes marad. A legtöbb lóra a legcélszerübb fejtartás az, amelynél a ló feje majdnem függőlegesen, orra pedig csípőivel egyenlő magasságban áll. Egyenes vonalon való járás alatt a ló feje egyenest állítandó; minden fordulatkor a ló feje kevéssé «befelé», azaz a fordulat oldala felé állítandó. A lófej oldaltartásához szükséges nyakhajlítás ott történjék, ahol a fej a nyakkal egyesül, t. i. az állkapcák mögött; a hajltás csakis oly mérvü legyen, hogy a lovas a ló nyakán át lenézvén, a ló belső szemívét láthassa. A ló «összeszedése» alatt azt értik, ha a lovas mindkét szárnak erősebb meghúzása mellett még combjaival is szorítja a lovat; ekkor a lónak nyaka és feje magasabb állásba jut s a ló hátsó lábait jobban maga alá veszi.
Az oldaljárásokkal a lóval megértetjük, hogy a szármeghúzással és a combnyomással mit akarunk elérni. Közönségesen csakis a következő oldaljárások gyakoroltatnak: «vállat be», «féloldalazás», «fart be» és «egész oldalazás». Az oldaljárások csakis lépésben gyakoroltatnak. A lovasnak mindig szem előtt kell tartania, hogy a ló főleg a szárakkal vezetendő és a combok a vezetést csak támogatják; az oldaljárásoknál soha sem szabad csupán csak az egyik combbal hatni; mindig az egyik comb a lovt oldalt járatja, a másik pedig az oldal felé való sietést gátolja, v. pedig a lovat, ha magát visszatartaná, előre ösztönzi.
Az akadályokon való áthatolást eleinte lovas nélkül gyakoroltatják, hogy a fiatal ló bátor, nyugodt nekimenésre szoktattassék, anélkül hogy lábai a lovas súlya alatt cél nélkül megerőltetnének és a lovas veszélyeztetnék; mikor a ló lovas nélkül a közönségesen előforduló akadályokon, azaz vízzel telt és száraz árkokon, sorompókon, sorompós árkokon nyugodtan és biztosan átugrik, továbbá átugratásra felette széles, vízzel telt, valamint száraz árkokon keresztül ügyesen átmászik, meredek lejtőkön biztosan felmászik és végre némileg ingoványos helyeken félelem nélkül áthalad, akkor azután hozzászoktatandó, hogy mindezen akadályokon lovassal is áthatoljon. Az árkok kezdetben egy, később két méter szélesek s a sorompók eleinte csak 45, később azután fokozatosan mindig magasabbak lgyenek, míg végre 80 cm. magasságuak lehetnek.
Az úszást is előbb lovas nélkül kell gykoroltatni; hogy a ló a vízbe való menéstől ne irtózzon, előbb 1-1,5 m. kemény talaju vizen kell néhányszor átlovagolni. Az úszást mindig áramló folyóvizeken gyakorolják, mert éppen az áramlat legyőzése képezi az úszás nehezebb részét és következőleg ezt kell főleg gyakoroltatni.
A magas iskola szerinti idomításnak célja az, hogy a ló képes legyen oly testtartással is egyensúlyban maradni, mellyel a test súlypontján át képzelhető függőleges a csipőkön áthalad, míg a közönséges idomításnál megelégszünk, ha az említett függőleges valamivel hátrább esik, mint a nem idomított lónál. A magas iskola megkülönbözteti a földön és a föld fölött begyakorlandó mozdulatokat, melyek mindannyian a ló természetes járómódjainak és ugrásainak tökéletesbítései. A magas iskola járómódjai: a passage, a piaffe vagyis «büszke lépés» és a redoppe; a föld fölött azaz felugrás közben végzendő gyakorlatok: a levade, pesade, terre á terre, mezaire, courbette, crouppade, ballotade és a capriole.
Embereknek a L.-ra való oktatására jól idomított lovakat használnak, melyeknek határozott, de nem igen kemény járásuk van. Ha a kezdő lovas a lovon való üléshez már némileg hozzászokott, akkor nem lovagoltatják mindig ugyanazon az egy lovon, hanem folytonosan más-más természetü lovat adnak alája. Mielőtt a kezdő lovast a vezetésre oktatnák, a lépő, ügető és vágtató lovon való nyugodt és helyes ülésre szoktatják. A L.-ban való oktatást három időszakra osztják: az elsőben arra törekednek, hogy a kezdő lovas a lóhoz bizalmat és helyes, szilárd ülést nyerjen; a másodikban a csikó-zablával való vezetést és a harmadikban végre a feszítő zablával való lovaglást és annak lóháton való használatát tanítják.
rendeltetése, hogy lovagló tanárokat és lovaknak a magas iskolában való idomítására képes lóidomítókat képezzen ki. A tanítványokat nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is alaposan képezik ki (lóisme, a patkolás elmélete, a lótenyésztés alapelvei, a ló élelmezése, ápolása, betegségeinek felismerése és állatorvos megérkezéséig való gyógyítása, a ló felszereléséhez tartozó tárgyak kiválasztásánál és alkalmazásánál követendő elvek stb.). A magas iskolát (l. Lovaglás) tanulják az udvartartáshoz tartozó L.-ban, a közönséges, vagyis campagne-lovaglást legalaposabban tanítják a közös hadsereg szakképzőintézetei közé tartozó Katonai lovagló tanári intézetben (Bécsben), melyben lovas-, tüzér- és vonat-tisztek egyöntetü alapelvek szerint képeztetnek ki lovagló tanárokká és lóidomítókká. A tanfolyam rendesen 1 évig tart, különösen alkalmas tisztek 2 évig képeztetnek ki.
(lat. eques). Eredetileg a. m. lovon ülő harcos. A L. a régi Rómában és később aközépkorban külön osztályokat alkottak. Rómában a L. intézménye Romulusra vezettetett vissza, ki a három törzsből: Ramnes, Tities és Luceres, három centuria lovast állított föl a háborui szolgálatokra. Az első királyok alatt a centuriák száma hatra emelkedett. Servius Tullius, ki a római alkotmányt reformálta, a katonaságnál is új reformokat léptetett életbe, amennyiben Róma plebejus lakosait is kötelezte hadi szolgálatra. Azok közül, kiknek vagyona az általa alakított osztályok legelsejét fölülmulta, 12 lovas centuriát alkotott, ezen összesen 1800 főnyi csapat volt Rómában a lovagrendnek (ordo equestris) kezdete. Lovat az államtól nyertek, hasonlókép pénzsegélyt annak ellátására, de zsoldot nem. Nemsokára a lovagi rendre nézve is vagyoni qualifikációt állapítottak meg és pedig előbb 400 000, később 600 000 sestertiust. lovagi qualifikációval birók száma egyébként már az első századokban nagyobb volt, mint amennyi hely a lovagi rendben volt. Ez utóbbiba való fölvétel, a létszám nyilvántartása, s a rendből való esetleges kizárás a cenzor föladata volt. Idővel a lovag címbe azokat is befoglalták, kik a lovagrend tagjai ugyan nem voltak, de abba való belépésre jogosultak voltak, vagy lovagszolgálatokat önként, saját lovukkal teljesítettek (equites equo privato). A lovagrend tehát Rómában idővel egyesítette a város születési és pénzarisztokráciáját. Később változás állott be. Kr. e. 129. hozott néphatározat értelmében a szenátorok mindennemü nyilvános pénzügyletektől eltiltattak, és ekkor a lovagrend a tőkepénzesek és kereskedők rendjévé vált. Cajus Gracchus alatt nagyban emelkedett a lovagrend tekintélye, főleg miután Gracchus nekik engedte át Ázsiában az adóbeszedést. A 123-ik évi lex judiciaria az esküdtszékekben való részvételt majdnem kizárólag a L. kezébe adta. Egyidejüleg a L. küljelek által is jelezni kezdték magasabb állásukat. Igy arany gyűrüt kezdtek hordani az addig szokásos vas- vagy rézgyűrü helyett; tógájukon az augustus clavus-t, két keskeny szegélyből álló bíborszegélyt. Egyúttal a szinházakban külön helyeket biztosítottak maguknak. Sulla 82-79. alatt minden jogokat elvette tőlük, ellenben Pompejus 70-ben és 67-ben ismét visszaadta nekik kiváltságaikat. Marius idejében a L. hadi szolgálata ugyszólván teljesen megszünt. Ők maguk egy városi elite gárdát alkottak, mely főleg nagy ünnepélyek alkalmával szerepelt; vezérük a princeps juventutis volt. Azon csekély számu lovag, ki a hadseregben szolgált, rendesen a cohors praetoriában katonáskodott mint lovas, vagy tiszti állást foglalt el. V. ü. Madwig, Kleine phil. Schriften (Lipcse 1875); Zumpt, Über die römischen Ritter und den Ritterstand in Rom (Berlin 1840).