Kristóf Ernő, német lutheránus teologus, szül. Maroldsweisachban (Bajorország) 1823 márc. 22. Teologiát tanult Erlangenben és Berlinben 1841-től 1845-ig; lelkésszé avattatott 1846.; ezen évtől 1851-ig Münchenben gimnáziumi tanár, majd 1853. Erlangenben magántanár, ezután két évig Marburgban rendkivüli tanár volt, mig végre 1856. Lipcsében a rendszeres teologia és az újszövetségi exegezis rendes tanára, 1865-ben konzisztoriumi tanácsos, 1870-ben pedig meisseni kanonok lett. 1868 óta szerkeszti az Allgemeine evang.-luth. Kirchenzeitung-ot, 1880 óta a Das Theologisch-Literaturblatt és a Die Zeitschrift für kirchl. Wissenschaft und kirchl. Leben címü irodalmi vállalatokat. Számtalan cikkén, felolvasásán, több mint 10 kötetre menő egyházi beszédén s több exegetikai munkáján kivül legismertebb művei a következők: Apologetische Vorträge über die Grundwahrheiten des Christenthums (1864, 10. kiad. 1883); Kompendium der Dogmatik (1865, 7. kiad. 1886); Apologetische Vorträge über die Heilswahrheiten des Christenthums (1867, 5. kiad. 1883); Vorträge über die Moral des Christenthums (1872, 3. kiad. 1882); Gesammelte Vorträge verschiedenen Inhalts (1876); Die modernen Weltanschauungen und ihre praktischen Konsequenzen (1880). Apologetikai és erkölcstani jelzett művei angol nyelvre is lefordíttattak és részben több kiadást is értek. Első helyen említett apologetikai művét magyarul is kiadta a vallásos iratokat terjesztő londoni társulat budapesti ügynöksége, Csiky Lajos fordításában ily c. alatt: A kereszténység védelme (Budapest 1888).
Márton, a XVI. századbeli reformáció megindítója és egyik vezére, szül. Eislebenben (Szászország) 1483 nov. 10-én, megh. u. o. 1546 febr. 18. Gyermekéveit az őt vallásosan, de egyszersmind szigoruan nevelt szülei házánál töltötte Mansfeldben, hova atyja, L. János, Möhrából költözött s bányászattal foglalkozott (megh. 1530., anyja, Ziegler Margit megh. 1531.); 14 éves korában atyja Magdeburgba, 1499. Eisenachba küldte tanulni. 1501. az erfurti egyetem polgára lett, hogy atyja kivánságához képest a jogi tudományokat hallgassa, előbb azonban a kor szokásának hódolva, foglalkozott a bölcseleti előtudományokkal is. 1502. baccalaureus, 1505. magiszter lett. 1505 jul. 2. egy Elek nevü kedves barátjával a városon kivül sétált, hirtelen vihar támadt, a tőle kissé hátramaradt barátját a villám lesujtotta. Ezen eset mélyen megrázta L.-t lelkében s rég táplált gondolatát tetté érlelte. Másnap belépett az ágostoni kolduló-rend tagjai közé. L. egész szivvel-lélekkel szerzetessé lett. Staupitz ajánlatára a szász választó-fejedelem, Bölcs Frigyes az új vittenbergai egyetemhez hivta meg (1508) L.-t tanárul, hol előbb Aristotelesről tartott felolvasásokat. 1511 őszén az ágostoni rend megbizásából Rómába utazott. 1512. a teologia doktorává avattatott, mi őt a teologia körébe vágó művek tanulmányozására még inkább buzdította; kiválóan tanulmányozta Pál apostol leveleit, melyekből felolvasásokat is tartott, továbbá Ágoston műveit és a középkor nagy misztikusának, Tauler Jánosnak iratait, melyek mindinkább kifejlesztették és megerősítették lelkében reformátori működésének kiindulási pontját képező s az egész reformáción végig húzódó azon hittani tételt, hogy az üdv nem jó cselekedeteink jutalma, hanem egyedül isten ingyen kegyelméből, hit által szerezhető meg.
Reformátori működésének kezdete ugyszólván a véletlennek tulajdonítható. X. Leo pápa 1517. a bűnbocsátó levelek (l. Búcsu) árultatását Németországon elrendelte s az árulással a németországi dömések perjele, Tetzel János bizatott meg, kinek a szász választó-fejedelemségbe való bemenetelét Bölcs Frigyes ugyan megtiltotta, de azt nem akadályozhatta meg, hogy alattvalói a szomszéd tartományba ki ne menjenek s bűnbocsátó-leveleket ne vásároljanak. Ezen leveleknek anyagilag és erkölcsileg káros hatásán lelkében felháborodott s okt. 31. a vártmeplom ajtajára 95 tételt ragasztott ki s ezekben a valódi bűnbánatról, bűnbocsánatról s isteni kegyelemről nyilatkozott s egyszersmind Tetzelnek az indulgencia-árulás körül elkövetett visszaéléseit erősen kárhoztatta. A tételek eredménye magát L.-t is meglepte; «alig 14 nap alatt egész Németországot befutotta ezek hire, mert az egész világ szája tele volt panasszal az indulgenciák miatt». Az 1518-ik év kezdetén már Prierias Sylvester, a római birodalom területén megjelenő összes könyvek cenzora a pápa feltétlen tekintélyét szegezi L. ellenébe; ez pedig ápr. 26. Heidelbergában a főbb ágostoni tételek mellett lándsát tört. A pápa Rómába idézi L.-t, de Frigyes közbenjártára Kajetán pápai követ előtt jelenik meg Augsburgban (okt. 13-15.), ki tételeinek egyszerü visszavonását követelte, de L. ezt megtagadta, Augsburgot éjjel titkon elhagyta s ügyét a rosszul értesített pápa elől a jobban értesülendő pápa elé felebbezte; miután pedig afelől értesült, hog a pápa őt kihallgattatlanul kárhoztatta, egyetemes zsinatra apellált (nov.). A pápának Németországba küldött kamarása, Miltitz előzékeny bánásmódjával annyira lebilincselte L.-t, hogy ez megigérte, hogy ha ellenségei őt nem rágalmazzák, óvakodni fog a harc folytatásától; de miután Eck eretnekséggel vádolta, L. is újabb munkával védelmezte magát, majd (1519 junius 27-től jul. 19-ig) Lipcsében a szász herceg nyilvános szóvitát rendezett, melyben Eck Karlstadttal a szabad akaratról, L.-rel a pápa fensősége felől vitázott, mely vita folyama feltüntette a régi és új vallási elvek közötti különbséget, s egyszersmind nem habozott kijelenteni, hogy az ő tanai Husz némely tanaival egyeznek, és hogy az egyetemes zsinatok is csalódhatnak, aminthogy csalódott a konstanzi is, midőn Huszt elégette. Ezzel a katolikus egyháztól való elszakadásra az első határozott lépés megtörtént, s merészen haladt ezentul L. az új irányon, bámulatos irodalmi tevékenységet fejtvén ki a reformátori elvek mellett. Hirdeti az egyetemes papság s a keresztény szabadság elvét; hangoztatja az úrvacsorának két szin alatt kiszolgáltatását; Von dem Papsttum zu Rom (1520) c. munkájában kimutatja, hogy a szentirás tanai szerint nincs semmi szükség arra, hogy az egyháznak földi látható feje legyen; An den christlichen Adel deutscher Nation von des christlichen Standes Besserung címü munkájában a német nemesség ügyévé igyekszik tenni a reformáció ügyét, buzdítván azt, hogy ne tűrje tovább Róma zsarnokságát és zsarolását; az egyház babiloniai fogságáról (De captivitate) és a De libertate christiana c. műveiben felmutatja, hogy a pápaság miféle békókkal akadályozta eddigelé az egyházat szabad fejlődésében, és hogy a keresztény ember legfeljebb szabad tetszéséből vetheti magát alá a pápai hatalomnak. E közben a pápa is határozottabban lépett fel L. ellen 1520 jun. 16. kibocsátott átokbullájával, melyre L. 1520 december 10-én adta meg a választ, amidőn a vittenbergai vár egyik kapuja előtt az ifjuság és nagy közönség jelenlétében a bullát és az egyházi törvénykönyvet megégette.
A birodalom új császára, V. Károly 1521 tavaszára Wormsba irodalmi gyülést hirdetett s oda L.-t is megidézte. Amint április 16. Wormsba megérkezett, a gyülés elé állították, hol az eléje tett könyveket általa irottaknak elismerte, de tanait vissza nem vonta. A gyülés egy hónappal később kimondotta L.-re a birodalmi átkot, de ez már ápr. 26. elhagyta Wormsot, haza utazandó, de útközben Bölcs Frigyes intézkedése folytán álarcos lovagok által elfogatott, Wartburgba vitetett s itt, a világtól elzártan György úrfi név alatt 10 hónapot töltött. Barátai és ellenségei egyelőre elveszettnek hitték L.-t, azonban csakhamar újabb és újabb röpiratokkal győzte meg a világot életben léte felől, melyekben a fülbegyónás, a magánmisék, a papi és szerzetesi fogadalmak ellen élesen kikelt, majd kiadta Deutsche Postilláit s megkezdette az új-testamentomnak német nyelvre fordítását. Ezalatt Vittenbergában tovább fejlődött a reformáció munkája. L. egyik tiszttársának, Karlstadtnak egyházi beszédei következtében eltörölték a papnőtlenséget, L. legtöbb szerzetestársa odahagyta a zárdát és megnősült. Didymus, egy volt szerzetes, a miseáldozat ellen erősen kikelvén, a következménye az lett, hogy az oltárokat és képeket több templomból kihordták s az úrvacsorát, német beszéd kiséretébne két szin alatt szolgáltatták ki, majd a Zwickauból elűzött s Vittenbergába menekült próféták a gyermekkeresztség ellen izgatták a népet, melyek miatt Vittenbergában az egész reformációt veszélyeztető zavarok keletkeztek. Hirt vevén ezek felől L., ki ezen időtől fogva kivált minden romboló újításnak ellensége volt, a fejedelem akarata ellenére Wartburgot elhagyta, Vittenbergában termett (1522 márc. 7.), egy heti prédikálása által Karlstadtot a további újítások abbanhagyására birta, a keresztségismétlést sürgetőket a városból kiűzette s általában a zavarokat lecsendesítvén, a reformációt ismét a rendes kerékvágásba vezette.
A gróf Sickingen és Hutten Ulrik (l. o.) vezetése alatt álló német nemeseknek a trieri püspök s általában a fejedelmek ellen való felkelése (1523), majd az 1525. kitört pórlázadás újabb veszélyekkel fenyegették reformátori művét; de miután ez a vele korábban jó viszonyban volt Sickingennek azon ajánlatát, hogy a nemesség és a reformáció ügyét vállvetve, együtt védelmezzék, visszautasította, tiltakozván L. ugy ekkor, mint később is mindenkor az ellen, hogy az evangelium védelmezésére világi fegyver használtassék, a pórlázadókat pedig előbb Ermahnung zum Frieden auf die zwölf Artikel c. művével engedelmességre intette, mikor pedig ez nem használt, Wider die räuberischen und mörderischen Bauern munkájában ellenök nyiltan állást foglalt, a vészfellegeket szerencsésen elhárította az evangeliumi egyház felől s abban az isteni tiszteletnek, egyházi éneklésnek, majd az iskoláknak s szervezésnek ügyét újabb műveivel fejlesztette s szilárdította. Ilyen művei voltak: Von Ordnung des Gottesdienstes in der Gemeindle (1523); Formula missae (1523); Greuel der Stillmesse (1524); Aufruf an die Bürgermeister und Ratsherren der Städte in deutschen Landen (1524); Deutsche Gesangbuch (1534). A legbecsesebb műve pedig a német biblia volt, melyből az új-testamentom 1522., a többek segítségével fordított ó-testamentom pedig 1534. jelent meg. Nagy figyelmet ébresztett a sakramentomok hetes számát védelmező VIII. Henrik angol király ellen a nyerseségig erős hangon irt polemikus irata (1522); még inkább az Erasmus De libero arbitrio c. munkája ellenében De servo arbitrio c. munkája. A huszas évek utóbbi felében fő munkásságát az evangeliumi egyháznak a szász választó-fejedelemségben való rendezésére és szervezésére fordította. Ily célból adta ki Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes címü munkáját (1526); 1528 okt.-tól 1529 végéig személyesen részt vett a szász egyházak látogatásában; 1529. kiadta nagy- és kiskátéját, melyekkel századokra megvetette a protestáns népnevelés alapját; ugyanezen évben részt vett a marburgi szóvitán (l. o.). Az 1530. Augsburgba hirdetett birodalmi gyülés elé leendő terjesztés végett, fejedelme megbizásából megirta az u. n. ágostai hitvallást (l. o.), 1537. pedig, midőn a pápa Mantovába zsinatot hirdetett, az u. n. schmalkaldeni cikkekben tüntette fel az evang. egyház hit- és egyházkormányzati elveit; egyik 1541. kibocsátott iratában tiltakozott a regensburgi vallási értekezlet egyesítő javaslatai, 1545-ben a trienti zsinatban való részvétele ellen a protestánsoknak. E mellett heves küzdelmei voltak élete utolsó 15 évében részint némely protestáns, de a vallás és egyház ügyeit állami s politikai ügyekkel, világi érdekekkel összeelegyíteni akaró fejedelmekkel s államférfiakkal, részint több protestáns hittudóssal s közöttük Melanchtonnal is (l. o. és Filippisták) kinek néha nagyon is tulszelid s nemcsak Kálvinhoz hajló, de a katolikusok irányában is engedményeket tevő iránya az ekkor már ingerlékeny lelkületét L.-nek boszankodással töltötte el. Nejétől, Bora Katalintól, a nimptsi nőzárda egykori tagjától, kivel 1525. kelt össze, egy leánya és három fia maradt; utolsó sarja L. Márton Gottlob mint jogtanácsos 1759. halt meg Drezdában.
L. összes műveinek legjelesebb kiadásai: a vittenbergai (12 kötet német és 7 kötet latin); a jenai (8 és 4 kötet) és a hallei Walch-féle (1740-51, 24 köt., újabb kiadás 1881); egy újabb és teljesebb kiadás Erlangenben jelent meg (a német iratok 1826-57, 67 kötet, a latin iratok 1829-73, 23 kötet). A legujabb weimari kiadásból (Kritische Gesammtausgabe mostanig 14 köt. jelent meg. L. leveleit De Wette adta ki 1825-28, 6 kötetben; Burkhardtól megjelent: Briefwechsel (1866); Mundtól: Politische Schriften (1844, új kiadás 1868); Franketól: Kirchenpostille (1844 és 1872); Förstemann és Bindseiltől: Tischreden (1846-48, 4 rész); Wackernageltól: Geistlichen Lieder (1856). Érc-szobrot emeltek emlékére Vittenbergában 1821.; egy ennél sokkal nagyobbszerü szobrot pedig 1868. Wormsban.
Luther születése 400 éves emlékünnepének (1883) többek közt az a szép eredménye is megvolt Németországban, hogy egy L.-t létesítettek oly célból, hogy annak bevételeiből szegényesen díjazott protest. lelkészeket és tanítókat, kivált falusi községekben szolgálókat, gyermekeik neveltetési költségeinek fedezésében segítsenek. A L. székhelye Berlinben van.
(lat.) a. m. a lutheránusok égettessenek meg, igy szokták idézni rövidítve az 1525. tartott rákosi országgyülésnek a reformáció hivei ellen hozott törvénycikkét, mely egész terjedelmében igy szólott: «A lutheránusok mindnyájan, mint a boldogságos szűz Mária ellenségei, bárhol találtatnak, nemcsak az egyházi, de a világi férfiak által is szabadon fogattassanak el és égettessenek meg». Hogy éppen a vallási és nemzetiségi türelmességéről annyira ismeretes magyar nemzet hozott ily keményen hangzó törvényt a protestánsok ellen, oly időben, amikor még Európa más népeinél a reformátori eszmék majdnem akadálytalanul terjedhettek, ennek okát nem a nemzet türelmetlenségében, hanem főként abban kell keresni, hogy ezen és a még előbb (1523) hozott rokon tartalmu törvénycikkel a nyugati keresztényeknek és ezek fejének, a pápának anyagi és fegyveres segítségét igyekeztek a pénzzavarban szenvedő és a töröktől fenyegetett Magyarország részére megnyerni.
eredetileg gúnyból nevezték igy Luther követőit; Eck (l. o.) és VI. Adorján pápa a lutheri eretnekség jelzésére használták ezen szót; később a kálvinistáktól való megkülönböztetés végett alkalmazták ezen szót Luther követőire, ezek azonban valamint a kálvinisták is, hajdan erősen tiltakoztak az ily elnevezés ellen, mert ők nem Luthernek illetőleg Kálvinnak, hanem Krisztusnak követői. A Luther által reformált egyházhoz tartozóknak hivatalos neve Magyarországon ág. hitvallásu evangelikusok (l. Ágostai hitvallás) v. röviden evangelikusok; de ma már a L. elnevezés sem tekintetik sértőnek. Új L.-nak manapság azok a német protestáns hittudósok neveztetnek Németországban, kik a reformátusokkal létrehozott unió, v. szerintük a Krisztus és Béliál között kötött házasság felbontásán munkálkodnak, miután ők a kálvinistaságot nem ismerik el az evangeliumon alapuló kereszténységnek.
Már Luther utolsó éveiben, még inkább annak halála és a schnmalkaldeni háboru bevégződése után a német protestánsok között két párt keletkezett; az egyik, Melanchton Fülöp szelidebb, némileg Kálvin felé hajló és a katolikusokkal is lehetőleg kibékülő irányát követte (l. Filippisták és Interim), a másik szigoruan ragaszkodott Luther hittani tételeihez és kárhozatos dolognak tartotta ugy a szentségtörőkhöz vagyis a kálvinistákhoz, mint az Antikrisztus hiveihez, vagyis a katolikusokhoz való közeledést; ez utóbbi párt hiveit nevezték L.-nak. Kiválóbb hittudósaik voltak: Amsdorf, Flacius, Wiegand; főszékhelyük előbb Magdeburg, azután a jenai egyetem.
Luther születési évének 400 éves fordulóját (1883) a németországi protestánsok a Luther-alapítvány (l. o.), a magyarországi evangelikusok pedig a L. alapításával örökítették meg. A L. célja: az evangeliumi vallásos irodalom fejlesztése és terjesztése; ennek elérésére a következő eszközöket használja: olcsó, népies, vallásos irodalmi termékek alkotása; házi és templomi áhitatosságra szánt imakönyvek szerkesztése, a nép közt olcsó áron terjesztése; agendális és énekes könyvek egybeállítása; vallási, iskolai tankönyvek készítése; tudományos teologiai munkák kiadása. A társaság kiadványában 1894 végéig magyar, német, tót nyelven 22 munka jelent meg.
(növ.), l. Égerfa.
dimetilpiridin. A piridin csoportba tartozó és ezzel homolog szénvegyület, melynek 6 izomerája van; képlete C5H3(CH3)2N. A L.-eket a 150-170°-on forró csontolajból állítják elő.
(ejtsd: ljutn), város Bedford (ettől 30 km.-nyire) angol grófságban, a Lea és vasút mellett, (1891) 30 005 lakossal, a szalmafonás középpontja Angliában.