(Nagy-, Gross-Magendorf), kisközség Pozsony vmegye felső-csallóközi j.-ban, (1891) 1212 magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral.
a magyarság mondai ősapja, 1. Magor.
(Magari, Mogor) nemzetség 1240. Pozsonyban tűnik fel, hol tagjai várjobbágyok voltak. 1281. a nemzetség egyik tagja, Cseőd fia, János, 1283 jan. 11. pedig Andrásnak, a paratyáni vár ostrománál kitűnt Péter és András vitézségének jutalmául az ő 8 rokonuk nyert nemességet. 1350-ig a nemzetségnek a Csallóközben, hol törzsjószáguk is feküdt, 10 faluja ismeretes. Belőle vált ki a Pozsony vmegyében s több helyütt ma is virágzó Olgyay-család. V.ö. Wertner, Nemzetségek (II. 177-182).
1. András (Andreas Ungarus), 1. András (I. köt. 609. old.).
2. M. Balázs, Horvát- és Dalmátország bánja 1470-1476. Mátyás királyunk korában hősiessége és a királyhoz való hűsége által közlegénységből Felső-Magyarország kapitányságára, majd 1472-75. erdélyi vajdaságra és a báni méltóságra vergődött fel és az adonyi óriási uradalomnak donácionális birtokosa volt. Megh. 1490., Kassa vidékén.
3. M. Beuigna, az előbbinek második házasságából származott leánya, szül. 1476 körül, 1490. férjhez ment Kinizsi Pálhoz, apja mostohafiához, aki 1492. ősszes birtokai örökösévé tett. Férjének 1494. történt halála után a gyermektelen özvegy Nagy-Vázsonyba vonult, ahol férje a pálosoknak kolostort emelt volt. 1495. újból férjhez ment az ifju Kamisáczi Horváth Márkhoz és reá ruháztatta II. Ulászló által a vázsonyi uradalmat. Horváth halála idejét nem tudjuk, de M.-nak 1509. már harmadik férje volt, Kereky Gergely. Ezzel való házasélete nagyon szerencsétlenül végződött, amennyiben férjét 1519. megölette. Erre M.-t üldözni kezdték, de első férjének jó barátai II. Lajos királytól kegyelmet eszközöltek ki számára 1520. Javait azonban elkobozták, amit Szapolyai János királynak egy 1527. évbeli okleveléből tudunk, melyben Nagy-Vázsonyt mesztegnyei Bodó Fjerencnének adományozza. M. számára készültek a Festetics- és Czech-kódexekben talált imádságos könyvek (I.o.).
4. M. Ferenc, kat. pap egyházi író és szónok, szül. Szegeden 1809 febr. 5., megh. 1884 júl. 31. Tanulmányainak elvégzése után 1833. pappá szentelték. Több helyen káplánkodott; 1839. egri főszékesegyházi hitjszónok; 1843. egri liceumi tanár, 1883. szentszéki ülön, végül kispréposti káplán. Irodalmi munkássága: számos, nagyrészt jeles szentbeszédén kívül önálló művei: Victorine, vagy a hit ereje (Eger 1845); Természetjog vagy joghilosophia (u.o. 1850); Kath, keresztény hittan (u.o. 1852); Kath. keresztény erkölcstan (u.o. 1852); Regék (Pest 1858); O virgo vagy a század tükre (színmű); Uj-Somlóvár (rege, Pest) stb. Kéziratban maradt szent beszédeit újabban kiadja az egri egyházmegyei irodalmi egyesület e címen: M.T. vasárnapi és ünnepi szent Beszédei (I. köt., Eger 1895). V.ö. Konz Ákos, Egri egyházm. papok az irodalmi téren.
5. M. Imre (ötömösi), gazda, szül. Duna-Földváron 1791. megh. Szabadkán 1871. Kalocsán befejezett iskolái után mint növendékpapot Bécsbe a Pázmáneumba küldték, de hajlamait követve, a mezőgazdasági pályára lépett, mivégből 1811. a keszthelyi Georgicon növendékei közé iratkozott. Tanulmányai befejezése után 1814 jan. 1. a Georgiconhoz segédnek nevezték ki, de még ezen év folyamában Festetics György gróf csáktornyai uradalmába helyezték át gazdatisztnek, mely állását a gróf halála után 1819. elhagyta és Malonyay János báró nagymányai (Bars vmegye) uradalmának igazgatója lett. Néhány év mulva a br. Orczy-család a jankováci uradalom felügyeletét bízta rá. 1847. azonban e nagyterjedelmű uradalom Stametz-Mayer bécsi bankár birtokába kerülvén, nyugdíjazták s azontul saját, a szabadkai határban és Csongrád vmegye ötömösi pusztán fekvő birtokain gazdálkodott. M., kit Galgóczy K. a «Leggyakorlatibb magyar gazdák egyikének» nevez, kiváló sikert mutatott fel a juh- és szarvasharhatenyésztés és a homokterületek befásítása körül, továbbá kitűnő szőllőmívelő és borász is volt. Az orsz. m.gazd. egyesület buzgó tagja volt, miért is 1848. igazgatóválasztmányi és a kiállításokon bíráló tagul választották, 1850. pedig a választmány Heinrich N. Jánossal az egyesületi vagyon rendbeszedésével bízta meg. 1848 előtt Bács, Csongrád és Heves vármegyék táblabírája volt és 1854.Kiskunság és Pest vmegye alsó részében mint kataszteri kerületi igazgató működött. M.-nak a híres afrikai utazó, Magyar László (I.o.) adoptált fia volt és tengerre kelése előtt Kisszálláson M. oldalán uradalmi irnokképen működött. V.ö. Galgóczy Emlékkönyv V.
6. M. László (ötömösi), hírneves afrikai utazó, szül. Szabadkán (mások szerint Szombathelyen) 1817 és 1820 közt, megh. Dél-afrika nyugati partján, Benguelától délre eső Ponto do Cujo községben 1864 nov. 9. Az elemi iskolákat Duna-Földvárt, a gimnáziumot Kalocsán és Szabadkán látogatta, majd Pestre ment bölcsészeti tanulmányok végett, de 1840. gazdasági gyakorlatra adta magát s az Orczy-család jankováci uradalmában hivataloskodott. Ezen pálya sem felelvén meg kalandokra hajló természetének, 1842-ben Fiuméban a tengerészeti tanfolyamba iratkozott, 1843. Triestben egy osztrák postahajón mint kadét nyert alkalmazást s így eljutott Braziliába. Innen Havannába hajózott s egy ideig egy spanyol csempésző-hajón volt alkalmazva, rabszolgakereskedéssel keresvén tetemes pénzösszeget. Így szerzett pénzén Kubában tengerészeti tanulmányokat végzett, majd spanyol szolgálatban lépvén. Kelet-Indiát, Szumátrát, Jávát s Madagaszkárt kereste fel, utóbb francia hadihajón a Jóreménység-fokára s Rio de Janeiróba jutott el. Buenos-Ayresben 1845. megszerezte a tengerészhadnagyi oklevelet, de a La Plata és Uruguay közti háborúban fogságba esvén, csak nehezen birta szabadságát visszanyerni. Ismét Rio de Janeiróba ment, azon célból, hogy Peruban tudományos kutatásokat végezzen; ezen terve meg hiusulván Afrika nyugati partjaira hajózott, hol a kalabári néger király flottillájának parancsnoki tisztét nyerte el s ezen minőségében Dél-Afrika nyugati partjain végighajózott. 1848. a Kongo folyamon felfelé hajózott a Yellala (Fároszongo) vízesésekig; visszatérve, Loandába utazott, a kalabári fejedelem szolgálatából kilépett a Benguelába hajózott. Itt szülemlett meg benne a gondolat, hogy megrongált egészsége helyreállítása végett az 500 km-nyire keletre eső bihéi egészséges fensíkot keresse fel. Egy nagy karaván élén 1849 jan. 15. útnak indult s 35 nap mulva Bihébe érkezett, célul tűzvén ki magának Dél-Afrika kikutatását; itt Masisi Kuitu falu mellett letelepedetts hogy befolyása növekedjék, nőül vette Kayáya Kayángula bihéi fejedelem leányát, Ina Kullu Ozorőt. 1850 febr. 20. indult nagy kiséret mellett első belföldi útjára; felkereste a Koanza forrásait, Kibokoe-földön keresztül Kalundába, a Muata Jamvo birodalmába vette útját s a Kasszabi mentén Jah Quilem vagy Sah Kilem helységig hatolt (D. sz. 7-8o), ahol egy évnél tovább tartózkodott; Itt született első fia. 1851. visszafelé indulván, délkeletnek vette útját, felkereste a Muata Jamvo fővárosát, Kabebét, majd Musszo Katanda és Katéma érintésével visszatért Bihébe, ahonnan Bailundón át Benguelába utazott. Rövid pihenő után második útjára indult. 1852. Kilengeszben és Gámbosban találjuk, honnan Kámba országba s a Kunéne folyón át Kanyáma (Quinhama) országba utazott. Útját innen Oukongári (Kongári) országban DK-felé folytatta, Bundsánál a Kuhango folyót érte el s ezen lehajózott Libebéig. Mukurszu tartomány fővárosáig. Livingstone felkeresésére 1853 jun. hóban Linyántiba rándult, de őt már nem találván ott, szárazföldi úton Oukongáriba s onnan Ovampón át a Kunénéhez tért vissza; e folyót 1853. a mosszamédeszi portugál kormányzó felszólítására megviszgálta, azután Humbe és Obila tartományokba, majd Gámbosba ment s innen Kaingin át 1854 derekán Bihébe tért vissza.
Miután M. iránt hazája keveset érdeklődött, ő 1853. azon ajánlatot tette a portugál kormánynak, hogy utazással eredményét portugál nyelven leírja, a bejárt vidékekről pontos térképet készít s más tekintetben is előmozdítja a kormány ügyét, ha a kormány magasabb rangu hivatalnok minőségében élethossziglan alkalmazza, munkáit állami költségen kiadja s azok jövedelmét neki átengedi. A gyarmati tanács 1854 jan. 24. kelt levelében melegen pártolta M. indítványát s a portugál királynak ajánlá, ki ezen tervhez 1854 ápr. 20. beleegyezését adta. M.-ral eszerint oly szerződés volt kötendő, hogy ő az igért térképet elkészíti, munkálatai kiinduló pontjává Loandát választja s azok lefolyásáról a főkormányzónak évnegyedenkint jelentést tesz; ennek fejében élethossziglan őrnagyi állást visel s a megfelelő fizetést húzza, munkálatai tartamára külön fizetést kap; ha munkáját benyujtotta s a tanács jónak találta, alezeredesi rangot nyer, munkáját az állam kiadja s M.-n ak a kiadás kétharmada biztosíttatik. A szerződés megkötése előtt azonban szerezzen magának a benguelai vagy mosszamédeszi kormányzó meggyőződést aziránt, vajjon képes-e M. földrajzi helymeghatározásokat végezni. Ugy látszik azonban, hogy a szerződés nem jött létre. M. 1854. Bihében tartózkodott s 1855. harmadik útjára indult Lobálba, de oly messze nem juthatott, mint első útjában. Az 1856. évet Bihében töltötte. Ezalatt Magyarország is kezdett érdeklődni M. iránt s miután Hunfalvy János 1856. a m. tud. akadémia figyelmét is felhívta reá s ez munkája kiadására vállalkozott, M. annak első kötetét el is küldte; a munka 1859. jelent meg s nagy feltűnést keltett. E kötet a Benguelától Bihéig tett utazását írja le s a Kimbunda országok kimerítő rajzát adja. Még nagyobb kiváncsisággal várta a közönség s a tudós világ a következő - s a belföldi utazások leírásának fentartott - köteteket, melyek elküldését M. megigérte, de azok nem érkeztek meg. Ugyanekkor M. vagyoni állapota is rosszra fordult. Belviszályok következtében kénytelen volt Bihét elhagyni, fiát Mosszamédeszbe vitte, ő maga pedig Lucirában, a Szt. Márta-foktól délre (D.sz. 14o) telepedett le, kereskedelemmel tengetve életét. Bár sanyaru napjai voltak, mégsem feledkezett meg hazájáról s a tudományokról; bejárta a partvidéket s annak leírását, néhány más értekezéssel együtt, elküldé a m.tud. akadémiának, mely őt már 1858. levelező tagjává választotta volt meg. 1861. dec. 21. írta utolsó levelét; azóta évek multak el s M.-ról semmiféle hír nem érkezett. Végre hosszas kérdezősködés után azon hír érkezett a portugál kormánytól, hogy M. 1864 nov. 9. Benguelától délre, a Dombe Grande törvényhatósága alá tartozó Ponto do Cojóban meghalt, iratai pedig elégtek.
M. utazásainak tudományos eredményét régebben többre becsülték, mint a mai szigoru bírálat mellett. M.-nak földrajzi felvételei s csillagászati helymeghatározásai, a kellő tudományos készültség hiján, ki nem elégítők, ezért térképei is csak tájékozásul szolgálhatnak, részleteikben meg nem felelők. Hiányosak s tévesek természettudományi feljegyzései is. Ellenben eleven és kitűnő észlelőnek bizonyult M. az etnográfiai téren s a Kimbunda népekről adott leírása ma is egyik legbecsesebb adalék Dél-Afrika népeinek ismeretéhez. Kiterjedt utazásain M. sok, addig teljesen ismeretlen vidéket ismertetett meg s sok oly felfedezést tett, melyet akkor kétségbe vontak, mig későbbi utazók azoknak helyességét igazolták. M. már 1852. fedezte fel a mu-kaszeker név alatt ismeretes világos színű néger törzset; ő volt az első, aki a Koanza és Kuango forrásait felkereste; a Kuando, Kubango s Kuitu folyásairól is ő adta az első megbízható hireket s a Muata Jamvo birodalmáról tőle nyerte a tudományos világ az első részletesebb tudósításokat. Szintugy előmozdította a partvidék ismeretének terjedését is. Munkáját az akadémia megbízásából Hunfalvy János adta ki Magyar László délafrikai utazásai 1849-57. években (Pest 1859) címen, mely Hunfalvy fordításában némektül is megjelent, kisebb naplótöredékeit és leveleit ugyanő már 1857. közölte volt Magyar László délafrikai levelei és naplókivonatai cím alatt; e füzet M. levelein kívül a Kongo folyón tett utazás naplóját, a Munta Jamvo birodalmába tett utazás és a Kamba és Oukanyamába tett kirándulás leírását tartalmazza. A m. tud. akadémia Értesítőjében két nagyobb értekezése jelent meg: Rövid tudósítás a Moluva vagy Moropuu és Lobálországokról (1859), mely székfoglalójául olvastatott fel és A délafrikai Munda-Evámbo, Lungo és Kapota tartományok általános földirati vázlata (1862). Két kisebb cikke az afrikai tavakról és a Kubango és Kunéne folyók közt elterülő tartományokról csak kivonatosan közöltetett a Budapesti Szemlében (VI. köt. 1866. 25-37. old.). Végül a Boletin e Annaes do Conselho ultramarino 1856. évi folyamában megjelent, a benguelal kormányzóhoz intézett terjedelmes portugál levelét magyarul Thirring Gusztáv közölte a Földrajzi Közlemények 1888. évi folyamában. M. dél-afrikai térképe Petermann Geogr. Mittheilungen c. folyóiratában jelent meg.
7. M. Pál, 1323. udvari vitéz, 1325. ghymesi várnagy, ki, mint a király irta egyik oklevelében, gyermekkorától kezdve a királyt szolgálta s ezért kapja Adorján (Bács-Bodrog vmegye) birtokát. Felesége Gersei László leánya, Margit volt, aki javait nagyobbrészt jótékony célokra osztogatta el. Domokos nevü fiát és Erzsébet nevü leányát említik az oklevelek.
8. M. Pál (Paulus Hungarus), Domonkosok (V. köt. 439. old. 2. hasáb).
9.M. Tádé (Thadaeus Ungarus), a legrégibb magyar könyvmásolók egyike, 1175. végezte be Ptolemalos Pheludensis könyvének másolását. V. ö. Csontosi, Magyarországi könyvmásolók (Magyar Könyvszemle 1879).
1. M., nagyközség Arad vmegye világosi j.-ban, (1891) 2196 oláh lak., gőzmalommal, vasúti állomással, M. egyike volt hazánk legjelesebb bortermő vidékeinek, melyen nagymennyiségű kitűnő fehér bor termett; a filloxera M. szőllőit majdnem teljesen elpusztította (I. Aradi borvidék) - 2. M. (Magyarad), kisközség Hont vármegyei ipolysági járásában, (1891) 332 magyar és tót lakossal. Fürdője a mésztuffa-dobokból fakadó kénes hőforrás fölé van építve s igen kezdetleges; leginkább alhasi pozsga és csúzos bántalmak ellen használják.
1895 jun. alakult Budapesten 24 millió korona alaptőkével. A vállalat tárgya hitelnyujtás mezőgazdasági szövetkezeteknek és bárminemü egyesüléseknek a talajjavítás, telepítés, a mező- és erdőgazdaság érdekei előmozdítására; földbirtokosok és mezőgazdáknak folyószámlahitel nyujtása megfelelő biztosíték ellenében; mező- és erdőgazdasági birtokoknak bizományként való adásvétele, bérlete, parcellázása, egyesítése vagy kezelése; az állam által biztosított tőke- vagy járadékösszegre szóló kötelezvények megszerzése, zálogba vétele és eladása; jövedelmező magyar közlekedési intézetek által kibocsátott elsőbbségi kötvények vagy részvények megszerzése, zálogba vétele és eladása; kamatozó járadékkötvények és járadékjegyek kibocsátása; váltóknak és az intézet kisorsolt kötvényeinek leszámítolása és visszleszámítolása; értékpapiroknak, külföldi váltóknak, pénz- és ércnemeknek adásvétele és zálogba vétele; befektetési értékekre vonatkozó pénzügyi műveletek; betétek elfogadása folyószámlára, könyvecskékre és pénztári jegyekre; bizományi ügyletek; ingatlanok szerzése stb. A társaság részvényei 400 korona névértéküek és bemutatóra szólnak.
(l. a három képmellékletet, melyből kettő szines). Hogy hazánk földjén már az őslakók is agyagiparral foglalkoztak, azt bizonyítják a földben található régi őskori edények, de ezek a többi európai leletekkel azonosak és semmi jellemző elbírálást nem mutatnak. (L. Agyagedények.)
[ÁBRA] MAGYAR AGYAGIPARI TÁRGYAK.
[ÁBRA] A MÁRIAFALVAI TEMPLOM FŐOLTÁRA. Tervezte Steindl Imre műépítész, majolikából készitette a Zsolnai-gyár pécsett.
A római uralom idejéről hazánkban is számos nyom maradt meg és ezek a római edények tanuskodnak az akkori agyagipar fejlettségéről, s habár a római uralmat követő századokban hazánk földjén ez az ipar megint hanyatlott, mégis felismerhetjük még manapig népiparunk készítményeiben a római ízlés befolyását. A római uralmat követő korszak agyagiparáról semmiféle adatunk sincs. Ezt megmagyarázhatjuk azzal, hogy a népvándorlások idejében hazánkon átvonuló nomád népek a törékeny agyagedényt nem igen használták; az akkori időben készített edények pedig oly durvák és egyszerüek lehetnek, hogy minden jellemző vonást nélkülözvén, nem különböztethetjük meg egymástól a több századon át talán különböző népek által készített edények megmaradt cserepeit. De a honfoglalást követő századokból se maradtak reánk a régi M. nyomai. Egész Mátyás király koráig az úri nép az arany- és ezüstserleget használta és csakis a pórnép számára készülhetett a durva, disztelen fazekasáru. Ezeket a durva, egyszerü edényeket valószínűleg a nép maga készítette és a fazekasság mint népipar hazánkban mai napig is fennmaradt. Ezen népiparról már Korabinszky (Geographisch-historisches u. Produkten-Lexikon von Ungarn, Pozsony 1786) tesz említést, ki számos községet felsorol, melyeknek lakosai agyagiparral foglalkoznak és a felsorolt községek nagyobb részében a fazekasság manap is népipar. Ilyen községek p. Süvette, Susa, Susány, Zsaluzsány, Pongyelok, Perlász (Gömör), Trsztena (Árva), Modor (Pozsony), Csáva (Sopron) Tata (Komárom), Csákvár (Fejér), Mező-Túr (Jász-Nagykun-Szolnok), Deés (Szolnok-Doboka), Maros-Vásárhely (Maros-Torda), Barca-Újfalu (Brassó) stb. Ezekben a községekben a mesterség századokon keresztül apáról-fiura szállt és ez magyarázhatja meg, hogy csaknem minden vidéknek, sőt minden községnek vannak sajátságos, alakuk és diszítményük által jellemző készítményei. Ilyképen p. könnyen megkülönböztethetjük a mező-túri korsót, sárga engobera festett virágdíszével 13. ábra) a gömörvmegyei süvettel korsótól (12 ábra), mely barna engobelbal van leöntve; virágjai pedig rezerválva vannak s levelei utólagosan kivágva és festve. Ezek alakja pedig lényegesen eltér p. az ungvárvidéki (18. ábra, parasztkorsó alakjára készített Zsolnay-féle diszfaience) és az erdélyi korsóktól (5., 6. és 7. ábra). Legtöbb változatosságot mutatnak az erdélyi fazekasáruk, hol a népipar még leginkább megtartotta eredetiségét. Leggyakoribb a fehér, engobeos edény, kék, doboruan festett dísszel (5. és 6. ábra), melyet különösen Tordán készítenek. A székely bokályt karcsu alakja teszi felismerhetővé és fehér alapjára virágok és gyakran madarak is vannak festve. (7. ábra). Erdély több községeiben, p. Barca-Újfaluban készülnek edények, melyeknek technikája a svájci majolikához hasonlít, a fehér alapra fesztett virágdísz körvonal az engobeba vannak bekarcolva (9 ábra). Igen eredeti különlegessége az erdélyi népiparnak a kék sgrafitos edények is (8. ábra). Ezek az edények egymásután fehér és kék engobebal vannak leöntve; a rajz pedig a kék rétegbe ugy van bekarcolva, hogy az alatta levő fehér engobe a körvonalakban felszinre kerül. Nagyon elterjedt edény az ugynevezett mohácsi v. sgrafitos edény is, melyet Mohács vidékén, de alföldünknek több községeiben is készítenek. (L. Grafitos edény.) Hazai népiparunk hanyatlik; mióta a köznép is alkalmazza az olcsóvá lett üveget, kőedényt és porcellánt és a tartósabb zománcos vasedényt. Elszegényedő népiparosaink már csak a durvább főzőedényt készítik és így technikai képzettségük és ízlésük is elvész.
A fazekasság, valószínűleg csak a XV. sz-ban, a fejlődő városokban önálló iparrá vált és a XVI. sz. dokmányaiban már nyomát találjuk annak, hogy a céhbeli fazekasok tiltakoznak az ellen, hogy a nem céhbeli népiparosok a vásárokat látogathassák. A városi fazekasok leginkább bevándorolt iparosok, kik vándorlásaik alatt a külföldi iparral is megismerkedtek, leginkább terjesztették a német ízlést is és készítményeik nélkülözik a speciális népies jelleget. A XV. sz. végén és a XVI. szl.-ban Olaszországból kiindulva, Franciaországban és Némnetországban is műiparrá fejlődött az agyagművesség. A festett majolika ez időben a magasabb körökben használatba jött és kiszorította a nemes fémekből készített asztali edényeket is. Az új fehér önmázas faiencárut hazánkban a XVII. sz.-ban már készítették és alkalmazása általánossá vált. A fazekas céhekből pedig sok helyen kiváltak a durva faiencet készítő fehéredényesek v. korsósok s külön céhet is képeztek. A durva faience készítését leginkább a Nyitra vármegyében letelepedett habánok honosították meg és a felvidéken előfordjló, gyakran felirásokkal és évszámmal ellátott edényeket és korsókat leginkább habán mesterek készítettek (10. és 11. ábra). A habánok egy része Erdélybe (Alvincre) is került, hol valószínűleg ők ismertették az új technikát. Mária Terézia uralma alatt a szomszédos lakossággal összeolvadván, nagyobb vidéken is terjesztették mesterségüket. A mult század közepén keletkeztek a magyar faiencegyárak, melyek közül a legkiválóbb a holicsi gyár volt. (L. Holicsi majolika.) A holicsi gyár az akkoriban divatozó francia, leginkább a roueni és a strasburgi gyárak modorában dolgozott (1., 2., 3. és 4. ábra). Kiválóbb faiencegyárunk még a tatai gyár volt, melyet a mult században Schlögel János György alapított. A tatai gyárat Korabinszky már 1786. felemlíti. A gyár későbben Pasteiner Józsefre szállt át örökségképen. Pasteinertől megvette a gyárat Fischer M. és későbben Károly fiára szállt, kitől a Hardtmuth cég vette meg és kályhagyárrá alakította át. A tatai faience nagyon hasonlít a holicsi gyártmányokhoz; gyárjegye T. Korabinszky szerint Gácson (Nógrád), Giráton (Sáros), Kis-Béren (Komárom) és Pongyelókon (Gömör) is voltak faiencegyárak, de ezekről megbízható adataink nincsenek. Ezeken a gyárakon kívül sok műhelyben is készítettek jobb minőségű faienceárut. Így p. Modorban, Brassóban igen kiterjedt faienceipar volt. Igen sikerült edényeket készített még századunk elején Putz József Stomfán, melyek az egymásba fonott S T betün felismerhetők. Már a mult század végén a jobb módu osztályok az angol kőedényt és az olcsóbbá vált porcellánt használták, faiencegyáraink pedig hanyatlottak és v. megszüntek, v. kőedénygyártásra tértek át. Századunkban még csak a kisiparosok készítettek közönséges faienceárut, de ez az ipar az ötvenes években ugyszólván teljesen megszünt. Kőedénygáyraink a mult század végén és századunk elején keletkeztek. A holicsi gyár már 1784. kezdte meg a kőedénygyártást. Ugyancsak a mult század végén és századunk elején Kassán két gyár volt; az egyiket Wirkner dr. és Mohl, a másodikat Piwerotti birta. A körmöcbányai gyárat 1880. Wacholt N. gyógyszerész és Karl Henrik vésnök alapították. A gyárnak azóta több birtokosa volt, míg végre a Kossuch János cég vette meg és ma is birja. A század elején állított fel Ziegler G. Nagymartonban kőedénygyárat, mely az ötvenes években megszünt. Kiválóbb gyár a telkibányai, melyet 1820. Bretzenheim herceg regéci uradalmán mint porcellángyárat alapította. A gyárat későbben bérlőknek adta át, kik a porcellángyártással nem boldogulván, csak kőedényt gyártottak. Jelenleg Fiedler Gyula birja. Csak az ötvenes években keletkezett a szomszédos hollóházai kőedénygyár. A pápai gyárat 1802. Schneller és Postbischel alapították, kiknek későbben Winter Mátyás is társa lett. Egymásután több birtokosa volt, míg 1839. Mayer J. György vette meg, ki 1866-ig birta, mikor a gyártást Pápán beszüntették. A városlődi gyárat pedig Zichy Dezső, néhai veszprémi püspök alapította, ki 1847-től 1852-ig birta és ez időben porcellánt készíttetett, mely gyári jegyül grófi címerben Z.D. betűket mutat. Más adatok szerint Mayer J. Györgymár 1845. alapította volna e gyárat, kitől Zichy vette meg. Utána Magyari birta a gyárat, ki kőedényt készített, kitől 1866. ifj. Mayer György szerezte vissza, mikor Pápán a kőedénygyártást beszüntették és Városlődön folytatták. Örökösei ma is birják. Az ötvenes években Mildner Ferencnek Miskolcon is volt kőedénygyára, de ez megszünt, a mostani miskolci kőedénygyárat csak újabban Koós Miksa alapította. Ezeken kivül vannak még kisebb kőedénygyárak Murányon, Rozsnyón, Apátfalván és Görgény-Szt.-Imrén. Az utóbbit Bornemisza alapította és jelenleg a kincstár birja. Iglón 1832-69-ig is létezett kőedénygyár; az erdélyi részekben pedig Batiz községben, Parajdon és Brassóban voltak gyárak, de ezekről csak kevés adatunk van. A brassói gyárat Piwerotti, valószínűleg a kassai gyárosnak valamely iutódja alapította, utána Simon J. és későbben Thiess K. birták, míg végre megszűnt. A herendi porcellángyárat 1838. Stingel J. alapította, kinek Fischer Móric lett társa. Stingel későbben kivált a cégből és Fischer folytatta a gyártást, ki finom porcellánáruival a herendi gyárnak külföldön is hírnevet szerzett. Halála után örökösei már nem voltak képesek a gyárat magas színvonalán fentartani. A hanyatló gyárat részvénytársaság vette meg és angol kőedénygyártásra rendezte be. A magyar kőedénygyárak fejlődésükben nem tartottak lépést a külföld haladó gyáraival és nagyobb része, leginkább a keleti kivitel számára, csak közönséges árut készít.
Hazánkban csak a legújabb időben fejlődött ki a díszfaienceok gyártása és ennek az iparnak megalkotója Zsolnay Vilmos Pécsett. Zsolnay a hatvanas években kezdte a faiencegyártást, és gyermekei, Teréz, Julcsa és Miklós közreműködésével rövid idő alatt a kis műhelyből a mai gyárat teremtette, melyben jelenleg vagy 700 munkás dolgozik és hirnevet szerzett a magyar diszfaiencenak a külföldön is, hol «Fünfkirchner Faience» vagy magyar falence név alatt ismeri a művelt világ. A pécsi falence jellemző technikája abban áll, hogy a rendesen elefántcsontszínű alapra átlátszó, színes zománcokat festenek, emly zománcok olvadási pontja az alapmázéval azonos. Mivel a festett tárgyak a kemencében ugyanannak a hőfoknak vannak kitéve, mint amelyben az alapmáz megolvad, azért máz és festék oly bensőleg forrnak össze, fényük oly egyformává lesz, hogy a pécsi falence harmonikus egyöntetűsége csakis ennek tulajdonítható. És ehhez a technikailag tökéletes anyaghoz mindig újat tervező leányai szolgálták a színgazdag és változatos rajzokat. Zsolnay hű munkatársai, gyermekei iránti elismerését azzal fejtezte ki, hogy gyári bélyegébe T. J. M. betűket, gyermekei neveinek kezdőbetűit örökítette meg. Zsolnay azonkívül a porcellángyártást is sikeresen kezdte meg és azonkívül a kályhagyártásra, a kőanyagcsőgyártásra és a finomabb építőanyag készítésére is rendezte be gyárát. Zsolnay sikerei utánzásra buzdították a magyar iparosokat, de egyike se érte el technikai és művészi tökéletességét. Legtöbb eredményt Fischer Ignác (Budapesten) ért el, ki későbben az angol kőedény készítését is megkezdte, de gyára, mnelyet néhány év előtt részvénytársaságnak adott el, azóta hanyatlik. A gyártelepet jelenleg az újonnan alakult «Budapesti Zsolnay-féle agyagárugyár részvénytársaság» vette meg és faburkoló lemezek és finomabb építő-anyagok gyártására rendezte be. A magyar agyagművesség legrégibb emlékei domborműves építőanyagok és kályhacsempék, melyek különböző várromjainkból kerültek napfényre és hazánk sok kastélyában találhatunk még régi kályhákat, melyek a mult századok mestereit dicsérik (l. Kályhafiók). De az építőanyagok, ugymint a kályhák készítése a legegyszerűbb eszközökkel, kisiparszerűen történt s csak a hatvanas évek óta fejlődnek ezek az iparágak is, mióta nemcsak fővárosunkban, de a vidéken is, az építkezés új lendületet nyert. Téglagyáraink ma már mind modern berendezéssel, a tömeges gyártásra képesek és a rákosi kőbányai és a tatai gyárak műtéglái versenyezhetnek a külföldi legtökéletesebb gyártmányaival és eleget tehetnek a műépítész minden kivánalmainak. Különlegessége a rákosi és a kőbányai gyáraknak még a keramit, melynek gyártását Rost a rákosi gyárban kezdeményezte. Számos műhelyen kívül az újabb időben keletkezett kályhagyárak, ugymint a pécsi (Zsolnay Vilmos), eperjesi (Jeperjesi népbank kályhagyára), ungvári (Ungvári agyagipar részvénytársaság), halászi (Tjelek A.), győri (Magyary J.) stb. födözik jó részben az ország szükségletét. Terrakottákat és építési majolikát, burkolólemezeket s általában a finomabb építőanyagokat több kisebb műhely és gyáron kívül különösen a Zsolnay-féle budapesti részv.-társ. és az ungvári gyárak készítenek. A legkiválóbbat e téren is Zsolnay produkált, ki különösen a színes terrakották (építési majolika) technikáját felkarolta és magas fokra emelte. Az 1885-iki kiállítás műcsarnokának és számos más fővárosi épületnek a pécsi gyárból kikerült színes terrakottája hirdeti a M.haladását, de a máriafalvi, és a 15 m. magas budapesti belvárosi templom majolikaoltáraival megmutatta Zsolnay, hogy a magyar agyagművesség a műépítész legmerészebb eszmélyét is megvalósíthatja és nincsen technikai nehézség, melyet le nem győzne. L. még Keramika.
l. Akadémia (I. köt. 233.)
l. Alaptörvények (I. köt. 290. old.).
l. Alföld (2).