bizanci császár, l. Marcianus.
(Sainte Marie-aux-Mines), város Felső-Elzász német birodalmi kerületben, 3 km.- nyire a francia határtól, vasút mellett (1890) 11870 lak., pamutfonással és szövéssel, gyapju- és selyemkelmeszövéssel. Pamutszövetei Sainte M. néven nagyhirüek. V. ö. Mühlenbeck, Documents historiques concernant St. M. (1876-77).
l. Képes krónika.
város Zwickan szász kerületi kapitányságban, 4 km.-nyire a cseh határtól, vasút mellett, (1890) 6652 lak., igen jelentékeny hangszergyártással (évenkénti szétküldés 10 millió márka értékben), hangszerkészítő-iskolával, igen értékes hangszergyüjteménnyel.
1. András, id. M. Károly fia, táj- és állatfestő, szül. Bécsben 1831., megh. Viareggióban 1895 máj. 12. Művészi kiképeztetését Firenzében nyerte. A hatvanas évek elején Bécsben élt s a bécsi és milanói műkiállitásokon tájképek is voltak láthatók tőle, az a tér azonban, melyen legszebb és legtartósabb sikereit aratta, mégis az állatfestészet maradt. Milanóban 1854. Magyar tájképét állította ki, két évvel előbb pedig az Eszményi tájkép és Részlet Vico várkastélyból cimü műveivel keltett figyelmet. Legszebb állatképeinek egyike: Legelő a tengerparton, Gelsei Guttmann Vilmosné tulajdona.
2. M. Ferenc, tájfestő, id. M. Károly fia, szül. Kismartonban (Sopron) 1832. Firenzében nevelkedett s itt nyerte kiképeztetését is legnagyobbrészt atyja oldala mellett. Huszonegy éves korában visszatért hazájába s Pesten telepedett meg, hol atyja eszményítő modorát a magyar táj- és genreképeknél sok szerencsével alkalmazta. Képei igen tetszetős dolgok voltak, de nyugodt megélhetést nem biztosítottak számára; annyival kevésbbé, mert a tájfestészet realisztikus iránya hovatovább nagyobb hódításokat tett a magyar publikum izlésében. M. visszatért tehát ismét Olaszországba, ott élő rokonaihoz. Művei közül kiemelendő: Gabnaföldet ábrázoló olajfestménye, melyet a királynak átnyujtott album számára készített, továbbá aquarellképe: Cigányok az országúton. M. művei a bécsi kiállításokon is többször sikert arattak. Különösen dicsérték Aratási tájképét.
3. M. Károly, nagyhirü tájképfestő, szül. Lőcsén (Szepes) 1793., hol atyja mérnök volt, megh. az Apeggi-villában (Campagna) 1860. Tanulmányait szülővárosában és Pesten végezve s az utóbbi helyen mérnöki oklevelet is nyerve, először a lublói kincstári uradalomnál mint díjnok nyert alkalmaztatást, majd később az egri érsek: Esterházy László gr. mérnöke lett. Ekkor kezdett el először aquarell-tájképeket festeni. 1818. Pestre jött, az akkor még kezdetleges rajziskolát nagy szorgalommal látogatta s Fejérvári Gábor régész és Brudern báró számára sokat dolgozott. 1822. a bécsi művészeti akadémia tanitványa lett, hol két esztendőt töltött. 1826. elhagyta Bécset és Kismartonban telepedett le, hol olcsóbb életet remélt családjának; négy év mulva azonban visszatért az osztrák fővárosba s csaknem kivétel nélkül Geymüller bárónak festett magyarországi tájképeket, tanulmányok készítése végett Vandrák Károly barátjával többször lerándulva Gömör vármegyébe. Bécsben mint arcképfestő is szerepelt s különös tetszést arattak karperecekbe festett miniature-arcképei. 1834. Geymüller támogatásával Rómába utazott. Itt kezdte készítgetni azokat a bámulatos gonddal és türelemmel festett mitologikus tárgyu apró képeket, melyek nagy hirnevét később megalapították Rómában tervezte Noé áldozata c. nagyobb szabásu művét is, melynek gondolatával egész haláláig foglalkozott. Első nagyobb művei közül Róma látképe a Károlyi gróf család birtokában van Fóthon. Az örök város levegője nem kedvezett neki s minthogy 1838. a sárgalázt is megkapta, orvosai sürgősen a pisai fürdőbe küldötték, ahová családjával együtt csakugyan el is utazott. Itt festette gyönyörü Szivárványos tájképét, melyet egy amerikai műbarát 6700 frankért vett meg, továbbá a Naplementét, mely a toscanai osztrák követ: Reviczky Ádám gróf birtokába került. Nagyon hihetőleg e főúr pártfogása folytán, a toscanai nagyherceg 1840. a firenzei művészeti akadémiához nevezte ki őt tanárnak. Firenzében Lajos bajor, Vilmos württembergi király és Ferdinánd császár számára egész sorozatát festette a szebbnél szebb eszményi tájképeknek. Firenzéből később a Campagnába ment, a róla oly hiressé vált Apeggi-villába, mely barátjának és pártfogójának: Gherardesca grófnak a tulajdona volt. Itt élte le életének hátralevő részét. A magyar szabadságharc kitörésekor fölébredt benne a vágy, hogy hazájába jöjjön, de csak Bécsig juthatott s onnan három napi időzés után visszafordult. 1853. azonban mégis megvalósíthatta régi vágyát, hogy hazáját láthassa. A magyar művészek ez alkalommal küldöttségileg tisztelegtek nála s M. ekkor, a művészek nagy száma által meglepetve, csodálkozását fejezte ki azon, hogy miként élhet meg ennyi képiró Magyarországon, ahonnan pár évtized előtt neki a teljes részvétlenség miatt külföldre kellett távoznia. M. a tájképirás amaz irányát szolgálta, mely megszépítve, eszményítve ábrázolja a természetet. Mestere volt a szabatos, könnyed rajzolásnak s palettjéről a legragyogóbb szinek skáláját varázsolta át vásznaira. Ezzel a tulajdonságával nagy elismerést szerzett Olaszországban. M. volt az első magyar művész, kit arra érdemesítettek, hogy arcképét a szépművészetek mestereinek firenzei panteoniában felfüggesszék. Műveiért a műárusok még életében szokatlanul magas árakat követeltek. Föl van jegyezve, hogy egy képét már 1837. 1200 frtért adták el Bécsben, s egy másik hozzánk küldött festményeért pedig 800 pengő frtot kért a kiállító. M. halála után neje nyolc egészen befejezett s 14 csaknem teljesen elkészült tájképet hozott Pestre, melyekért mintegy 24000 ft folyt be. A nyolc befejezett tájkép a pesti nemzeti muzeum birtokába ment át s ezekből és más azóta szerzett kész képeiből, tanulmányaiból és vázlataiból rendezték be a nemzeti muzeumban az u. n. M.-termet, mely érdekes világítást vet a nagynevü művész festési modorára. Az öreg M.-tól igen szép képeket birnak még: Károly Sándor és Tibor grófok, Zichy Jenő gróf, Pálffy Pál grófné, Wodianer Albert, özv. Batthyány Lajos grófné, Hugmeyer János, Kohner Károly és Bignio Lajos. Kimerítő életrajzával és művei részletes méltatásával még adós az irodalom.
4. M. Károly (ifj.), az előbbinek legidősebb fia, szül. Pesten 1830., megh. Moszkvában 1891. Első kiképeztetését atyja oldala mellett nyerte Firenzében, kinek festészeti irányához hű is maradt mindvégig. Műveivel leginkább a bécsi és milanói kiállításokat kereste fel, a magyar tárlatokban csak ritkán szerepelt. Képei közül nevezetesebbek: Részlet Terracinából, Eszményi tájkép, Carrara vidéke, Részlet Elba szigetéről, Hegyi részlet, Siena látképe és vidéke.
(ejtsd: -vics) a. m. Marko királyfi, a szerb, horvát és bolgár népköltészet főhőse a törökök elleni harcok idejéből. A történet csak annyit tud róla, hogy Vukašin király fia volt és hogy 1380 körül Prilipben, Makedoniában mind «király» uralkodott; birodalma a Sar folyótól Tesszália határáig terjedt. Pénzei is maradtak hátra, de más történeti adatunk róla nincs. Annál többet tud róla a népmonda, mert M. annak legkiválóbb és legismertebb hőse nemcsak a horvátoknál, szerbeknél és bolgároknál, hanem a nem szláv albánoknál is; Isztriától Konstantinápolyig, Janinától Varnáig nincs ember, aki M. nevét nem ismerné, de legjobban él mesés emléke saját birodalmában, Ny-i Makedoniában. Goethe szerint M. a görög Herakles és a persa Rustem durva képmása. A monda szerint legyőzhetetlen volt, határtalan ereje és rendületlen akarata volt; lovát Saracot 150 évig használta, ő maga 300 évet ért, végre teljes egészségben meghalt, vagyis inkább aludni ment egy barlangba, ahonnan még valamikor visszatér és akkor a török birodalmat megsemmisíti. A M.-ra vonatkozó délszláv népdalok már számtalan gyüjteményben vannak közölve és más nyelvekre is lefordítva; legújabb kiadásuk megjelent Kraljevic Marko c. alatt Zágrábban 1885.
l. Kard.
Igy neveztetik a vonós s más húros hangszerek ama keskeny, hosszukás része, mely a hangszertest felső oldalához van illesztve s melyen a húrok keresztül vonulnak, s rendesen csiga-alaku görbületben végződnek, mely egyszersmind a húrok feszítésére és hangolására szolgál.
a XVI. sz. óta a döfésre és vágásra egyaránt alkalmazható rövid (1-1,3 m.) kardok markolatára a vívó kezének megoltalmazására alkalmazott bordák közötti üres tervek fémlapokkal való kitöltése által keletkezett védőfelület, melyet később egy darabból készítettek és néha művészies kimetszésekkel, cizelirozásokkal stb. ékesítettek. Jelenleg leginkább a haditengerészek kardjain használják.
a katonaságnál a kardmarkolatra fűzött erős bőrszíj, mellyel a katona a kardot a fejcsuklóhoz akaszthatja. A M. két végét többnyire bojt foglalja. L. Kardbojt.