l. Máramaros.
fekete vastartalmuszfalerit, ugyanaz mint a chrystophit.
a portugál marmelo szótól, l. Birs.
(ejtsd: - mié) Xavier, francia iró, szül. Pontarlierben 1809 junius 24., megh. Párisban 1892 okt. 11. Esquisses poétiques (Páris 1830) c. művével lépett fel, majd beutazta (1832-1838) Svájcot, Hollandiát, Németországot és Skandináviát, aztán pedig 1839 az idegen irodalmak tanára Rennesben, 1840. a közoktatásügyi minisztérium, 1846. a Ste Génevieve-könyvtár őre, 1884. ez utóbbinak főkönyvtárosa; ezen hivatalát 1885. tette le. Nevezetesebb irodalmi és kritikai munkái: Études sur Goethe (Strassburg 1835); Lettres sur le Nord (Páris 1840); Relation de voyage de la commission scientifique du Nord (u. o. 1844); Histoire de la littérature en Danemark et en Suede (u. o. 1839); Du Rhyn auNil (u. o. 1846), melyben hazánknak (Hongrie) egy külön könyvet szentel; Du Danube au Caucase (u. o. 1854), melyben ismét rokonszenvesen emlékezik meg Magyarországról, Franciára fordította Goethe és Scghiller meg Hoffmann műveit; irt még regényeket is: Les flancés du Spitzberg (Páris 1858); Gazida (u. o. 1860); Drames du coeur (u. o. 1868); Vie dans la maison (u. o. 1876); Contes ruses (u. o. 1889) stb., melyek közül A kisértő (fordította Dózsa D., Kolozsvár 1860) magyarul is megjelent. M. 1870 óta a francia akadémiának is tagja volt.
3495 m. magas hegycsúcs, a tiroli dolomiták legmagasbika Trentino és Venezia határán, 5 km2 területü glecserrel. A Cordevo róla a Piaveba, az Avisio az Adigebe folyik.
(ejtsd: -mon) Ágost Frigyes Lajos Viesse de M., Raguza hercege, Franciaország marsalja, szül. Châtillon sur Seineben 1774 jul. 20., megh. Velencében 1852 márc. 2. Toulon ostrománál megismerkedett Bonapartéval, aki őt 1796. Szárnysegéde gyanánt az olasz hadjáratba vitte magával. Hősiességgel harcolt Lodi mellett (1796 máj. 10.), mire a köztársaság díszkarddal tüntette ki. Castiglione mellett (aug. 5.) ő döntötte el a győzedelmet tüzérsége élén és dec. 14. rohammal vette be a San Giorgio hídfőt. E diadal után Bonaparte az ellenségtől elvett 32 zászlóval a direktoriumhoz küldötte. 1798. Egyiptomba kisérte Bonapartét, ahonnan tábornoki ranggal tért vissza (1799). Brumaire 18. után az államtanács tagja lett. Az 1800-iki olasz hadjáratban a tüzérséget vezényelte s kitüntetéssel harcolt a marengói csatában. Azután a Németalföldre rendelt csapatok parancsnokává nevezték ki. 1805. átkelt a Rajnán és Napoleonnal Ausztriába nyomult, a pozsonyi béke megkötése után pedig Dalmáciába küldték, hogy a raguzai köztársaságot az oroszok és montenegróiak ellen megvédje. 1807 okt. 31. megverte az oroszokat Castelnuovónál és azután Raguzát kormányozta 1809-ig. Érdemeinek elismeréséül a császár Raguza hercegévé nevezte ki. A wagrami csata után (1809 jul. 6) az előhad élére került, mellyel az osztrákokat Znaim mellett megverte; ezért Napoleon Franciaország marsaljává nevezte ki. Azután 18 hónapon Illiricum főkormányzóságát viselte, miközben pompás országutakat építtetett, 1811. pedig a császár Masséna helyébe Portugáliába küldte. Itt azonban szerencséjeelhagyta. 1812 jul. 22. szerencsétlen csatát vívott Salamanca mellett (Welington ellen), amelyben egy golyó jobb karját zúzta össze. Még fel sem épült, midőn a császár Németországba rendelte és a hatodik hadtest vezérletét bizta rá, melynek élén M. (1813) Lützen, Bautzen, Drezda, Möckern mellett harcolt. 1814. majdnem valamennyi csatában részt vett, melyek Páris bevételét francia földön megelőzték. 1814 márc. 30. rendületlen kitartással védelmezte Páris keleti oldalát; este felé mindamellett kénytelen volt kapitulálni, mire seregével Essonneba (Fontainebleau mellé) vonult, ahonnan az ideiglenes kormánnyal és a szövetségesekkel tárgyalásokat folytatott oly célból, hogy Napoleon leköszönése esetén a trónt a római királynak biztosítsa. Emiatt azonban Napoleon és a bonapartisták árulónak tekintették. XVIII. Lajos megerősítette őt méltóságaiban és hivatalában s Franciaország papirjévé és atestőrség fejévé nevezte ki 1815 márc. 20. Lajos királyt Gentbe kisérte. 1826. mint rendkivüli követ ment Szt. Pétervárra, hogy Miklós cért trónralépéese alkalmából üdvözölje. 1830 jul. 26. átvette Károly parancsára az első katonai hadosztály parancsnokságát, de a felkelő fővárost ő sem birta lecsendesíteni, mire jul. 29. este hatezer svájcival és katonáival Párisból kivonult. Harmad napon X. Károly királlyal külföldre menekült, később pedig beutazta Angol-, Spanyol-, Orosz- és Törökországot. Utolsó éveit Bécsben és Velencében töltötte. 1852. azon fáradozott, hogy a francia legitimisták és orleanisták fuzióját létrehozza, mi azonban nem sikerült. Útleirásai 6 kötetben jelentek meg (Páris 1837); megemlítendő továbbá Esprit des institutions militaires (u. o. 1845, németül Berlin 1845) c. műve. Emlékiratai (Mémoires, Páris 1856-57, 9 köt.) nagy feltünést keltettek és heves felszólalásokat és támadásokat vontak maguk után; ezek közül megemlítendő Laurent Réfutation (u. o. 1858) c. könyv.
(ejtsd: marmontel) János Ferenc, francia iró, szül. Bortban (Limousin) 1723 jul. 11. megh. Abbeuilleban, Evreux mellett 1799 dec. 31. A toulousei iskolában tanított s 1745. a Jeux floraux (l. o.) alkalmával három díjat nyert. Ugyanebben az évben Párisba ment és Denys letyran (1749) és Aristomene (1750) c. tragédiájával tekintélyes hirnévre tett szert. Pompadour asszony, aki nagyon kedvelte, 1753. megtette titkárrá a versaillesi építési hivatalban, 1758. pedig kieszközölte, hogy M. a Mercure c. lap szerkesztésére kapott engedélyt. Egy benne megjelent szatira miatt azonban a Bastilleba került és a szerkesztést is elvették tőle. 1763. tagja lett az akadémiának, mely 1783. örökös titkárává választotta. 1771. óta kinevezett hisztoriográfus volt. M. legismertebb munkáinak szentimentális lágyságu, hangulatos, de olykor egyhangu erkölcsi meséit (Contes moraux, 2 köt., Páris 1761. és más ízben) tartják, amelyeknek a mi irodalmunkban nevezetes szerep jutott, amennyiben számos fordításban nálunk is olvasottak voltak. Első fordítójuk (1773) valószinüleg Zalányi Péter volt, akinek kiadásáról azonban nem tudunk. A második fordítás Kónyi Jánosé, amely ugyanakkor (1775) jelent meg, amikor a leginkább számottevő tiszta magyarságra törekvő fordítás: a Báróczyé, aki munkáját M.-nak Párisba is elküldötte. 1808. pedig Fordított Egyveleg Irásaiban (1. köt.) Kazinczy Ferenc adta ki őket M. Szivképzői regék c. alatt. Munkáinak 9 kötetes (1814) gyüjteményeiben is megvannak. Egy M.-féle mese a magyar szinpadra is eljutott: Boér Sándor, Az óbester vagy a hivség jutalma (Erdélyi Játékos Gyüjtemény, 1793) c. drámája tárgyát M. Laurette c. novellájából vette. De ezeken kivül jelent meg M. egyéb munkáinak magyar fordítása is. Bélisaire-jét (1766) előbb a fennebb emlitett Zalányi Péter (Kolozsvár 1773), majd Vargyasi Dániel István (u. o. 1776) magyarította, sőt Horváth Mihály latinra is lefordította (Bécs, évszámnélkül). M. egyéb munkái közül megemlítjük még: LesIncus ott la destruction de l'empire du Pérou (Páris de littérature (6 köt., 1787). Érdekesek Mémoiresjai (2 köt., 1800, új kiad. Páris 1891). Összes művei Villenave kiadásában 1819-20. (u. o. 7 köt.) jelentek meg. V. ö. Beöthy Zsolt, A népprózai elbeszélés a magyar irodalomban (II. köt., Budapest 1887).
olasz tábornok, l. La Marmora.
(állat), l. Morga.
(állat, Barbus Günth.), a nyilthólyagu halak rendjének pontyfélék családjába tartozó halnem, melynek hazánk vieiben két faja él, egyik a rózsás M. (B. fluviatilis Cuv.), másik a Petényi M. (B. Petényii H. et K.). Mindekettő folyóvizeinket lakja, de ez utóbbi mégis jobban szereti a patakokat. Húsuk igen jóizü és keresett. Táplálékuk apró állatokból áll s miután a fiatal halivadékot is pusztítják, károkat is tesznek; téli álomba merülnek a viz fenékiszapjában. V. ö.Herman O., A halászat könyve (II. köt.).