(ang., ejtsd: morrel inszenniti), v. erkölcsi elmezavar, az a kórkép, melynek legfőbb sajátsága az etikai és morális irányban mutatkozó kedélyi elfajulás. Az újabb és helyesebb felfogás szerint az erkölcsi elmezavar semmi egyéb, mint csupán egy tünete az u. n. serdülési elmezavarnak (hebefrenia, Kahlbaum). Utóbbinak legfőbb ismertető jelei, hogy mindig a serdülés idejekor (14-22. életév) tör ki s hogy alatta a legkülönbözőbb hangulati és kedélyi állapotok (búskomorság, emelkedettség, zavartság) szapora egymásutánban váltják fel egymást, melyek igen gyorsan butaságba mennek át. Az erkölcsi elmezavart mutató egyének már kora ifjuságokban feltünnek kedélyük durvasága (állatkínzás), nemi ösztönük kielégítése (öntettőzés), ravaszságuk, az önérzet és a gyermeki s testvéri szeretet hiánya, kifejezett önzésük, kicsapongásaik és lopások iránti hajlamuk által. Ily egyéneknek olykor látszólag normális intelligenciájuk van, de szellemi elégtelenségük önálló munkánál mindig kirí. Cselekedeteik ösztönszerüek, «kényszercselekedetek»: lopnak, gyujtogatnak, gyilkolnak. Az erkölcsi elmezavar lényegében elmegyengeség, csakhogy ez nem ötlik mindenkor szembe, mert ez olykor csak a jellem bizarrsága és bogaras sajátosságok által árulja el magát a szakértőnek.
aki az erkölcstannal foglalkozik; tágabb értelemben, aki az emberi élet erkölcsi jelentőségeit megfigyeli vagy erkölcsiséget prédikál, moralizálja az embereket. A M.-k az esztetikában oly irány követői, kik a művészetet csupán eszközül tekintik a dívó erkölcsi felfogások terjesztésére és megszilárdítására. Ámbár minden művészet a maga lényegében az igaz jó és szépnek megtestesítője és egy az erkölcs a művészet által soha meg nem sértethetik, mégis a M.-k egyoldaluan azt követeleik, hogy a valóság és a természet csak annyira foglaljon helyet a művészetben, amig az erény és illedelem fogalmait meg nem sérti. Az erény tehát náluk mindig a legtündöklőbb, a bűn a legfeketébb szinekben fog feltünni; ők nem annyira embereket, mint erkölcsi kategoriákat fognak festeni; ők nem a cselekmény tapasztalathű lefolyásának, hanem az erény fényes megjutalmazásának, a bűn szörnyü meglakoltatásának fognak fő súlyt tulajdonítani, meséikben a csodálatos fog tulsúlyra vergődni a természetes felett. De ők továbbá az illedelmesnek és a kellemesnek annyira hódolnak, hogy a bűn festésénél is csak egy bizonyos fokig mennek, nehogy a néző vagy olvasó lelke a bűn élethű képe által befertőztessék. Ez a művészi irány csakhamar teljes valótlanságig vezet és unalmassága által a közönséget elriasztja. - M.-áknak nevezik Amerikában az «erkölcsi kultura szövetségé»-nek tagjait, melyet Adler és Salter alapított. Alapelveiket Salter munkája: Die Religion der Moral fejtegeti s abban tetőznek, hogy az igaz vallást nem az isten hitébe, hanem az erkölcsi eszmék s azok kötelező hatalmának elismerésébe helyezi. L. még Filozofia.
(franc., moralités, ang. moralities), a középkori szini játékok egy neme, mely a misztériumokkal (l. o.) ellentétben, nem az evangeliumot vagy a szentek legendáit dramatizálta, hanem egyes erkölcsi szabályokat jelenített meg, képzelt helyzetekben, vagy üres parabolákban.
a társadalmi statisztikának az a része, mely a közerkölcsiség állapotával foglalkozik. Mint általában minden statisztika, a M. is bizonyos nagy számban fellépő jelenségek megszámlálására alapítja ismereteinket. Minden oly emberi cselekvés, mely erkölcsi megitélést enged, tárgya lehet a M.-nak. Tényleg azonban az erkölcsi minőség oly finom és nehezen megállapítható vonása az emberi cselekedeteknek, hogy csak szűk körben vagyunk képesek azt statisztikailag észlelni. Éppen a lelki indítóokok, amelyek a cselekmény erkölcsi minősítését megengednék, maradnak rendesen rejtve a társadalmi életet vizsgáló szemei előtt. Inkább a tárgyi ismertetőjelek, p. a cselekménynek vmely törvénybe ütközése, bizonyos jellegü cselekmények: a házasságok felbontása, öngyilkosság stb. észlelése az, amit a statisztikától várhatunk, anélkül hogy a cselekmények minősítésére erkölcsi szempontból oly fontos finom megkülönböztetéseket megehetők. Ez okból csak a legnagyobb óvatossággal szabad a M. adataiból következtetéseket vonni a társadalmi élet erkölcsösségére, illetve erkölcstelenségére.
A M. részeiül említhetjük a népesedési statisztika tárgyköréből a házasságok, elválások, törvényes és örvénytelen gyermekek statisztikáját, a venerikus és az alkohol okozta halálokban elhunytak kimutatásait, bizonyos betegedések statisztikáját, továbbá az öngyilkosságokét. A gazdasági statisztika egyes tényei: a szeszes italok, a fényűzési cikkek termelése és fogyasztása, a jótékonyság, adományok, valamint a bukások, csődök száma, a megtakarított pénzek mennyisége, a tőzsdék és játékok vonzereje stb. is engednek következtetést vonni a közerkölcsiség bizonyos oldalaira. A leggazdagabb mezeje a M-nak kétségkivül az igazságügyi statisztika és pedig nemcsak a bűnügyi statisztika (l. o.), hanem a polgári perek általában és azok némelyike (házassági, örökösödési) különösen, de csak akkor, ha a kellő részletezés, az észlelés szükséges finomsága megvan.
A M. által adott számok állandóságából, évről évre csaknem változatlanul való ismétlődéséből sokan bizonyos metafizikai törvényszerüséget akartak levezetni és az emberi akarat szabadságának kérdésében ez alapon dönteni. Ezen törekvések teljesen céltévesztettek: a M. adataiban mutatkozó állandóság csak annak bizonyítéka, hogy a társadalom rövid időközök alatt jellegében nem változik; az emberek természete, az akarat-elhatározásokat befolyásoló indokok gyors átalakulást nem mutatnak. A számok állandósága különben sem oly nagy, hogy a valószinüségi számítás ki nem mutathatná azt, hogy a tényleges hullámzások a puszta véletlennel nem magyarázhatók. Éppen az újabban folyton szaporodó statisztikai anyag segélyével kimutatható nagyobb változások okainak fürkészése vezet hasznos következtetésekre, amennyiben lehetségessé válik a társadalmi viszonyok változásának hatását a közerkölcsiségre kimutatni s ez által annak befolyásolására az utat egyengetni.
Paolo (Cavazzola), olasz festő, szül. Veronában 1486., megh. u. o. 1522., Domenico Morone tanítványa, egész életét szülővárosában töltötte és műveiben mintegy összpontosította a veronai festészet sajátságait, az ecsettel való merész bánást, a szinpompát és amellett a kiszámított elrendezést, bár néhol Rafael művei után készített metszetek hatása is nyilatkozik. Művészete még nincsen egészen kifejlődve a veronai S. Nasaro e Celso-templom festményeiben, melyek az angyali üdvözletet és Krisztus keresztelését ábrázolják. Legjobb idejéből valók a veronai S. Bernardino-templom számára festett képei (mos a veronai muzeumban), melyek nagyrészt Krisztus kínszenvedéseiből vett jeleneteket ábrázolnak. Ugyanott van legszebb képeinek egyike: a Madonna dicsfényben áll szentek fölött. A londoni nemzeti képtárban is képviselve van. V. ö. Muttoni, Dipinti di Paolo M. (30 tábla, Verona 1850-1853).
(az antik Muranum), város Cosenza olasz tartományban, a meredek falu Coscile lábánál, (1881) 8259 lak., selyem- és gyapjuszövéssel; egy normann erősség romjaival.
Fanny, német drámai énekesnő, családi néven Tappenhorn, szül. Oldenburgban 1855 szept. 28. Rendkivüli terjedelmü és erejü szopránjával, szülőinek hosszas ellenkezése után, a hannoverai Haas és drezdai Götze Augusta énektanítása befejeztével, Olden név alatt lépett fel Lipcsében 1877., azóta többnyire itt énekli a hősnő-szerepeket. 1879 óta Moran Károly tenorénekes a férje.
(ejtsd: -tallya), város Murcia spanyol tartományban, termékeny síkon, Caravacától É-ra, (1887) 11 926 lak., szénbányával, posztó- és vászonszövéssel, bor- és faolajkereskedéssel.
1. Leander Ferdinánd de, spanyol költő, szül. Madridban 1760 máj. 10., megh. Párisban 1828 jun. 21. 1790. irta. El viejo y al nina, 1792. La comedia nueva c. vígjátékait, melyekben az akkori szinpadot teszi nevetségessé. A következő években beutazta Európát, hogy a szinpadokat tanulmányozhassa; ezután irt két vígjátéka: El baron (1803) és La mojigata (1804) csak Moliere-utánzatok, ellenben El si de las ninas (1806) maradandó becsü. Munkáit az akadémia adta ki (6 köt. 1830-31); Obras póstumas (3 köt.) 1867. jelentek meg.
2. M. Miklós Ferdinánd de, spanyol költő, szül. Madridban 1737 jul. 20., megh. u. o. 1780 máj. 11. Irodalmi tevékenységét főleg a szinpadi átalakítására fordította s több francia módra készült szomoru- és vígjátékot (La petimetra, 1762; Lucrecia, 1763; Hermesinda, 1770; Guzman el bueno, 1777m stb.) irt; három röpiratában (Desenganos al teatro espanol) az autók megszüntetését sürgette. 1765. irt egy tanító költeményt a vadászatról (La Diana, o arte de la caza); legjobb műve: Canto epico de las naves de Cortés destridas (Madrid 1785); összes művei a Biblioteca de autores espanoles (u. o. 1848) 2. kötetében jelentek meg.
v. Literae dilatoriae, respirationis, securitatis (lat.), fizetésképtelen adósnak a törvény által engedélyezett fizetési halasztás. Lehet különös vagy általános a szerint, amint egyesek vagy az adósok vagy követelések egész osztályára szól. Általános M. engedélyezésére politikai tekintetek indíthatják a törvényhozót. Gyakran egy egész osztálynak anyagi megmenéséről lehet szó, amidőn a hitelezőkön kétségtelenül ejtett magánjogi sérelem másodrendü jelentőséggel bir.