az irodalmi művek csoportjaira használt elnevezés. Ily fajok, melyeket részint tartalmi, részint alaki sajátságok, különbségek és egyezések alapján állapítunk meg, a nagyobb műnemek mindegyikében vannak, p. a drámában: tragédia, vígjáték, középfaju dráma; a lirában: dal, óda, elegia; az epikában: eposz, regény, novella stb. A M.-ok ismét alfajokra oszlanak.
1. Fogak.
szépirodalmi művek áttétele egy nyelvből a másikba. Az ily fordítás már céljánál fogva sem törekedhetik másra, mint hogy a fordított mű ugyanazt a hatást tegye, azt a gyönyörérzetet keltse, amit az eredeti. Ebből következik, hogy költőt csak költő, lirai költőt csak lirai költő, gazdag képzeletü költőt szintén gazdag fantáziáju költő fordíthat méltókép, s általán a kongenialitás a költő és a fordító közt szükséges előfeltétel. Azt az elvet, hogy a fordított mű eredetijének hatását tegye, a hűség követelményének mondjuk. A hűséget kereshetjük vagy tisztán a tartalomban, vagy az előadásban (nyelv és nemeiről vitatkoznak, rendszerint kétféle fordítást szoktak megkülönböztetni: anyagilag hű és alakilag hű fordítást. Mivel a szépműnek külső alakja is jelentékeny tényezője a hatásnak, mindenesetre kivánatos volna, hogy eredeti alakjuk szerint legyenek áttéve más nyelvre. Azonban ezek a formai elemek nagy részt csak egy nemzet körére s egy nyelvre vannak korlátozva, ugy hogy egy más nyelven utánzásuk technikai nehézségekbe ütközik, melyeket gyakran le sem győzhetni, de ha a technikai akadályok elháríthatók is, az illető formák (ritmusok) a másik nyelv közönsége előtt érthetetlenek, hatástalanok, tehátnem felelnek meg annak a célnak, hogy az eredetinek hatását tegyék. Ezért nem helytelen azok okoskodása, kik a tartalmi hűséget tevén elsőnek, azt követelik, hogy például a görög nemzeti epikus formát adjuk vissza a mi epikus nemzeti formánkkal, a Zrinyi-verssel, mely elég naiv lehet (mint a Toldi elődásán látni); csakhogy itt meg könnyen tulságos magyaros ízü lesz a fordítás (Baksay Iliász-fordítása). Azt lehet mondani, hogy az anyagi hűség mulhatatlanul szükséges, az alaki pedig lehetőleg (Kazinczy mind a kettőt megkivánta; szerinte «sz a mesterség, hogy ugy, nem hogy azt»). A M. közvetíti a népek szellemi termékeit, s nagy jelentősége van az irodalmak történetében és fejlődésében. V. ö. Radó Antal, A magyar műfordítás története (1772-1831. (Egyet. Philol. Közl., VII. 1883).
(növ.), Diószegiék igy nevezték az erdődíszt (1. o.).
Henrik, 1. Müglin.
Tivadar, német regényiró és publicista, szül. Berlinben 1806 nov. 8., megh. u. o. 1861 febr. 18. Egyike a berlini Nationalzeitung megalapítóinak. A porosz cenzura ellen való fellépése miatt a rendőrséggel volt összetűzése. Nevét első sorban regényei (Die Vendéerin 1837, Toussaint 1840 [ford. Jósika Miklós, Pest 1844], König Jakobs letzte Tage 1850, Der Vogt von Sylt 1851, Afraja 1854 stb.) tették ismertté, melyek különösen a históriai háttérnek gazdag szinpompáju leirásaival és könnyed, élvezetes előadásukkal hódítottak nagy olvasó közönséget. Útirajzaiban (Skizzen aus dem Norden 1844, Streifzüge in Schleswig-Holstein 1846. Nordisches Bilderbuch 1858) az északi vidékeket irja le nagy lelkesedéssel és igen vonzó rajzokban. Összegyüjtött munkái 1862-67. jelentek meg 33 kötetben.
(Mügeln) Henrik, középkori német iró Mügeln szász városból. Előbb IV. Károly császár, aztán Nagy Lajos magyar király, 1358-65. IV. Rudolf osztrák herceg, végre Stájerben Pettaui Hertrut (megh. 1385.) udvarában élt s valószinüleg 1370 körül halt meg. A hagyomány szerint a mesterdal-költészetnek egyik megalapítója. Középszerü költő, ki minden művét teletömte élvezhetetlen, meg nem emésztett tudományával. Fő műve: Der Meide Kranz (A szűzek koronája, kiadatlan), melynek tárgya a tizenkét művészet és tudomány vetélkedése IV. Károly császár dicsőítésében. Ez, valamint nagyszámu tanító költeményei költői szempontból gyarló termékek. Élvezetesebbek kisebb költeményei, dalai s meséi (kiadta Müller 1848.). Ezeken kivül németre fordította Valerius Maximust (1364) és 1365-66. táján a Bécsi Képes Krónikát (kiadta Kovachich és M., Sammlung noch ungedruckter Stücke, Buda 1805). Ezen Rudolf hercegnek ajánlott munka sok helyütt elferdíti az eredeti forrást. Van azonban néhány olyan adata, melyet esetleg az altaichi évkönyvekből, vagy - mint p. a 42-55. fejezetben a görög háboruk felől - más krónikákból, esetleg szóbeli előadásokból meríthetett. Ilyen, midőn a Nagy Lajos udvarában élő szász lovag állítja, hogy Károly Róbert győri püspökké tette természetes fiát, Kálmánt; hogy Kázmér lengyel király az ő nővérének, a magyar királynénak tudtával csábította el a király «bölcs» tanácsosának, Záchnak leányát s hogy «Vilzian» (Zách Felician) nemzetségének tagjait a királyné akaratából négyelték föl. Azt a latin rímes krónikát, melyet 1809. Engel közölt a Monumenta Ungrica 1-54. lapján, nem M. irta, hanem Lajos királynak egy német udvari káplánja, ki nemcsak M. fordítását használta, hanem Wolfram von Eschenbach mellett különösen az ő versalakjait is követte, sőt a 39. lapon ezt meg is mondja. Maga M. nagyon keveset tudott latinul s a lovagnak már csak azért sem lehet tulajdonítani egy pap munkáját, mint ezt Lorenz teszi (Deutsche Gesch. I., 285. Ez ellen v. ö. Wilmann, Zeitschr. f deutsches Alterthum, II., 155-162., és Marczali, Árpádkori kútfők, 54-57.). Munkái legnagyobbrészt kiadatlanok lévén, sem életéről, sem egyéniségéről nem tudunk eleget. V. ö. Schröer, Die Dichtungen Heinrichs v. M. (Bécs 1867); Röthe, H. von Mügelns ungarische Reimchronik (Zeitschrift für deutsches Alterthum, 1877).
(Mohelnice), város Hohenstadt morvaországi kerületi kapitányságban, vasút mellett, (1890) 4391 lak., cukor-, bőr-, gyufa- és keményítőgyártással; gőzfürészmalommal; II. József császár emlékével; közelében grafitbányával.
elhasznált gyapjuszövetek foszlatása folytán nyert anyag. Háromféle M.-t különböztetnek meg, u. m. mungót, shoddyt és cheviotot. Mungo a kártolt gyapjuszövetek foszlatott anyaga, amely oly rövid, hogy csak gyapjuval keverve fonható; shoddy a fésüsgyapjuszövetek foszlatott anyaga, amely már magában is fonható ugyan, de oly silány fonalat ád, hogy csak vetülékként használhatják; a cheviot a szűrposztók foszlatott anyaga. A rongyok foszlatását farkason (1. Gyapjufonás) végzik, mely célra félméteres átmérőjű és 30 m. kerületi sebességgel forgó farkast használnak. Foszlatás előtt a rongyokat gőzöltetik, avagy olajjal permetezik, előbb azonban kivágják a varratokat s himzéseket és minőség szerint is osztályozzák. Vegyes anyagu szöveteket és a varratokat foszlatás előtt szenesítésnek vetik alá, vagyis higított kénsavfürdőben áztatják s ezután 60-80° c. hőfok mellett szárítják. Ezen kezelés folytán a növényi rostok törékenyek lesznek, a gyapju azonban sértetlen marad s igy a foszlatógépen a pamut s len elporlik, a gyapju pedig tisztán marad vissza mint M.
az iparoktatás gyakorlati része. Keletkezett az ipari fejlődés legfiatalabb korában, ami tulajdonképen a tanoncképzéssel azonos. Baden nagyhercegségben és Svájcban egész külön műhelyoktatási rendszerek vannak. v. ö. Szterényi József, Az ipaoktatás külföldön, I. L. Iparoktatás.