Ferenc, marosvásárhelyi előkelő polgár, görgényi udvarbiró XVII. sz. krónikairó szül. 1581 szeptember 13., meghalt 1658. (?). Az 1601-1602-iki háboruk és zavaros közállapotok alatt sok viszontagságon ment keresztül és életveszélyt állt ki a német, oláh, hajdu Maros-Vásárhelyre ütései alkalmával. 1611-ben a marosvásárhelyi lovasság vicehadnagyként vett részt a táborozásban a Barcaságon. 1614-ben az erdélyi követekkel Konstantinápolyba megy nagybátyja, Borsos Tamás hivására «látásnak, hallásnak okáért». Bejárja s leirja a konstantinápolyi keresztény templomokat. 1639. kedve ellenére görgényi udvarbiróvá teszi a fejedelem. 1640. építteti Görgény várát. 1642. szabadul meg kedvetlen tisztétől mintegy 2500 frt váltságdíj fejében. 1653 február 20-án kezdi irni régi «minutáiból» krónikáját s végzi julius 15-én; aztán tovább folytatja 1658 augusztus 29-ig. 1658-ban a tatár beütéskor a vidéki főurak az ország megmentése felől az ő házánál tanácskoznak. Emlékiratát ezzel végzi: «29. aug. szt. János fejvétele napján esmét futamodás lőn; jöve hirül, hogy Balavásárnál az ellenség - és éget - öl s vág. Jézus légy velünk!» Lehet hogy ekkor pusztult el ő is a tatárok kezétől, különben leirta volna e válságos idő történetét. Memorialéja 1580-tól kezdődik s 1658-ig meg; előre bocsátja szüleapja (anyai nagyatyja), Borsos Sebestyén munkáját (Chronica a világnak lett dolgairól) 1490-1583. némi pótlással és jegyzettel. Krónikájának legfőbb becse abban áll, hogy a polgárság és a nép szempontjából tekinti az országos történeteket, melyeket több mint félszázadon át figyelemmel kisér és egykoruan feljegyez. A székelység közepette élvén, főkép a székelyek történetére vannak nagybecsü feljegyzései. Maros-Vásárhely város viszontagságai, többszörös elpusztíttatása, lakosai szerte bujdosása a XVII. sz. legelején, a vár építtetése s a polgárság története felől páratlan kútfő. Mikó Imre gróf adta ki az Erdélyi tört. adatokban (I. köt. 9-168. old.) Arankának az eredeti kéziratról vett másolatából, mely a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárba került.
(Naszál), a Cserhát legmagasabb emelkedése (652 m.), mely Pest vmegyében Váctól É-ra emelkedik; hosszan elnyuló gerince, mely meredeken ereszkedik D- és É-felé, szép erdőségei s kilátó pontjai miatt a budapesti turisták kedvelt kiránduló helye. A N. dachstein-mészkőből és másodkori üledékes kőzetekből álló szigethegység.
a Magas-Tátra egyik csúcsa (2453 m.) Szepes vármegyében, Tátrafüredtől könnyebben megmászható s leggyakrabban felkeresett csúcsainak. 41/2 óra alatt mászható meg. Egyik kiemelkedése a Királyorr (2281 m.).
nagyobb fajta gyalogszánkó, amelyen a gyékényes hálót szállítják a jég alatti halászáshoz való kivonuláskor.
l. Szeben.
(l. a mellékelt képet), Szerb-Nagy-Szent-Miklóson (l. o.) 1799. találták s a bécsi császári muzeumban őrzik. Közönségesen Attila kincsének (l. o.) nevezik. A felfedezett kincs huszonhárom nagyobb tárgyat foglal magában, korsókat, kelyheket, poharakat, nautilus alaku ifóedényeket, csészéket, egy ivó kürtöt, egy kisebb szelencét.
[ÁBRA] AZ UGYNEVEZETT "ATTILA KINCSE".
Ez a kincs már az által is eltér a népvándorlási emlékektől, hogy tetemes része figurális kompozicióval díszes, holott ilyenek a népvándorlási korban felette ritkák. Ennek a leletnek tárgyai egyébiránt nem találnak analogiára sem a római, sem a bizánci, sem a szasszanida, sem a népvándorlási emlékeknél. Az egyik arany korsón a királyt látjuk, amint emberfejü oroszlánon lépést nyargal, s visszafordulva nyilát egy hozzá felugró párducra röpíti. A másik korsón a király a győzelmes csatából tér vissza, kényelmesen lovagolva a hátrakötött kezü gyalog foglyát üstökénél fogva magával ragadja. Mind a két korsón a hátsó jelenet ugyanaz, repülő óriási sas, mely egy meztelen leányt magával visz. A nautilus csészéken s a szelencén a művész fantáziájának elvadulását látjuk. Az oroszlán, tulok, sas és párducfejü, madártestü és szárnyu, halfarku alakok oly képtelenek, hogy azoknak párját hiába keressük, de az ornamentika ezen tultengésében is találunk bizonyos barbár stilt. Akaratlanul is eszünkbe jő Attila lakomájának leirása Priscus Rhetornál, midőn elbeszéli, mint ültek a nagy király asztalánál római polgárok, bizánci követek, germán törzsök fejedelmei, hunn főurakkal együtt s arany serlegekből hörpintették a bort, mig barbár dalnokok a nagy király hős tetteit megénekelték.
(Tyrnau, Trnava), rendezett tanácsu város szab. kir. város címével Pozsony vármegyében, igen termékeny s szép lapályon. A csinosan és rendesen épített város kőfalakkal s árkokkal volt körülvéve, melyek nagyrészt szép sétahelyekké vannak átalakítva. N. a róm. kat. egyháznak régóta igen nevezetes városa, mely számos templomáról Kis Rómának is neveztetik s felvirágzását jó részben annak köszönheti, hogy régebben gyakran itt laktak az érsekek, kik sokat tettek a város érdekében. Jelenleg róm. kat. társas káptalan székhelye. Van itt továbbá kat. papnövelde, több szerzetház és zárda s esperesség. Van a városban katonai, megyei kórház, szolgabirói hivatal, járásbiróság és adóhivatal, közjegyzőség, pénzügyőrbiztosi állomás, róm. kat. tanítóképezde s róm. kat. főgimnázium konviktussal. Itt jelenik meg a Nagyszombati Hetilap (XVIII. évf.). Van itt továbbá számos közcélu egyesület és társulat. Ipari vállalatai közül említendő a cukorgyár, mely 255 munkást foglalkoztat s évente mintegy 600 000 q répát dolgoz fel is 70 000 q cukrot állít elő; továbbá van itt gyufagyár s figyelmet érdemel a malátagyártás is. Van itt továbbá takarékpénztár s hitelintézet, vasúti állomás, posta- és táviróhivatal és postatakarékpénztár. Lakóinak száma 1850-ben 7717 volt, 1870-ben 9737 és 1891-ben 11 500, ezek közt 1625 magyar, 3154 német s 6564 tót; vallás szerint 9324 róm. kat., 593 ág. evang. és 1558 zsidó. A lakók kereskedelmet, ipart s bortermelést űznek. Házainak száma 782.
Régi 1238. kelt szabadságlevelében, melyet a város IV. Bélától kapott s a mai napig is őriz, Szombathelynek van nevezve. E levélben IV. Béla biró és papválasztási jogokkal, továbbá, mivel kedves tartózkodási helye volt, Girrinch (ma Gerencsér) nevü faluval ajándékozta meg. III. László Zill (ma Bresztovány) falut adományozta a városnak, a későbbi királyok alatt pedig Magyarád (Moderdorf) és Razma (Rosindol) helységek birtokába jutott. Nagy Lajos király lakosait a vámok alól fölmentette s ugyanitt 1382 szept. 11. meghalt; Zsigmond sörfőzési, vásártartási s más nevezetes kiváltságokkal ruházta föl. 1342. a várost a husziták kirabolták. A török háboruk alatt itt volt az esztergomi káptalan székhelye Ferdinánd, Rudolf és Miksa királyok alatt. 1494. N.-ban 12 zsidó férfit és 2 nőt elégettek, minthogy keresztény gyermekek meggyilkolásával vádolták. 1547-ben itt országgyülés is tartatott s 1561. nyittatott meg a jezsuiták itteni iskolája, mely pár év mulva leégett s a jezsuiták a városból eltávoztak, hova csak 1568. tértek ismét vissza. A város már a XVI. sz.-ban nyomdával birt. Telegdi Miklós állította föl itt az első magyarországi kat. nyomdát, mely 1635-től fogva a Pázmány által fölállított jezsuita akadémia tulajdona lett, mely Pázmányakadémia később mint egyetem Budára tétetvén át, a nyomda is vele ment. E nyomdából kerültek ki Pázmány munkái s más régi jeles magyar művek. 1615. Bethelen Gábor és II. Rudolf német császár itt kötötték meg azt a békét, melyben az erdélyi fejedelmek függetlensége elismertetett, ugy hogy Erdélynek szabad választási joga legyen, azonban a magyar koronához tartozzék. 1619. alapította N.-ban Pázmány Péter a Nemes ifjak nevelő intézetét (Pazmaneum), melynek helyiségeül két házat vett s 144 000 frtos alappal egyetemi rangra emelte. 1704 dec. 26. csata volt N. közelében II. Rákóczi Ferenc és Heisser császári generális közt, melyben ez utóbbi győzött. Mária Terézia királynőnek a Pázmány által alapított egyetemet orvosi karral látta el s ily minőségben, midőn a dunaföldvári apátság jövedelmével is gyarapította a föntartására szükséges összeget, áttette a tanintézetet Budára, II. József császár pedig később Pester. 1848 dec. 14. pedig Guyon magyar seregét Simunich osztrák vezér serege itt verte meg. Az elesett honvédeknek emléket állítottak.
Izsák (Ájzek Tirnau), zsidó tudós a XV. sz.-ban, ki vagy nagyszombati származásu, vagy idegen eredetü és Nagyszombatban élt rabbi volt. Ifjuságát az ausztriai talmudiskolákban töltötte, Bécsben és Bécsújhelyen; halála valószinüleg még 1421 előtt következett be. Minhágim (vallási szokások) c. munkájában, mely a középkori magyar zsidóságnak egyedül fenmaradt irodalmi terméke, bizonyos könnyen áttekinthető sorrendben, röviden följegyzi a magyar, stájer és morva zsidóknak vallási szokásait és imarendjét. Könyve nagy elismerésben részesült és nem csekély befolyással volt a zsidók későbbi vallásgyakorlatára, kivált a liturgiára. Gyakran kinyomatott, többnyire pótlásokkal és magyarázatokkal, megjelent zsidó-német fordításban is. N. életét a zsidó monda igen érdekesen szinezte ki. V. ö. Kohn Sámuel, A zsidók története Magyarországon (I. 348-9. old.).
II. Mátyás magyar király és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem között 1615 máj. havában Nagyszombatban a következő egyezmény jött létre, mely a fejedelem trónra lépése óta a királlyal folytatott alkudozásokat befejezte. Mátyás elismeri Bethlent Erdély fejdelmének, viszont pedig ő és a rendek se szakítsák meg a magyar koronához tartozásukat és a királyt minden ellenséggel szemben védelmezzék, a törököt kivéve. Mátyás lemond Nagyváradról, melynek átadatását a királyi követek az 1514-iki kolozsvári értekezleten még erélyesen sürgették; Huszt, Nagybánya, Kővár és Tasnád várakat pedig, melyeket Báthory Gábor halála után elfoglalt, visszabocsátja Bethlennek. A fejedelem köteles a vallásszabadságot föntartani, ami előnyükre vált az erdélyi katolikusoknak, sőt még a jezsuiták is visszajöttek és ismét elfoglalták a kolozsmonostori templomot és iskolát.
magyar nyelvemlék 1512 és 1513-ból. Nagy nyolcadrét alaku papiroskódex. Egy kéz irása, ismeretlen leirótól. Irása ideje, mint a 158. és 304. oldalokon olvasható, 1513 és 1512. Tartalma valláserkölcsi elmélkedések és imádságok. Előbb az esztergomi káptalan nagyszombati könyvtárában őrizték, ahonnan nevét is veszi. Jelenleg Esztergomban van a főegyházmegyei könyvtárban. Nyomtatásban megjelent a m. tud. akadémia Nyelvemléktára 3. kötetében.