l. Lucerna.
alapítása az első kersztes háboruk idejére vezethető vissza. Jeruzsálemnek 1099. történt elfoglalása után a szentföldre zarándokló németek egy része egy ott lakó németnél segélyt s útbaigazítást nyert. Idővel ennek házát mint sűrübben keresték föl főleg a beteg német zarándokok, ugy hogy háza inkább zarándok- és kórház jelleget nyert. Mindenünnen kegyes adományok folytak be az intézet céljainak gyámolítására, sőt sokan önként ott maradtak, betegápolói szolgálatot teljesítve. Igy lassanként egy testület alakult, mely a ház mellett lévő szűz Máriáról címzett templomról nevezte el magát. E testület tagjai szerezetesi fogadalmat tettek, a németek a Deutsche Spitalsbrüder bei der St. Marienkirche zu Jerusalem nevét adták az egyesületnek. Midőn Szaladin szultán 1187. Elfoglalta Jeruzsálemet, ezen intézet is megszünt létezni. Midőn Barbarossa Frigyes császár fia, Frigyes sváb herceg a szentföldön járt, újból fölmerült a terv ezen egyesületet életbe léptetni. Már előbb Accon ostrománál néhány német zarándok mintegy felújította azt, midőn sátor alatt kórházat rendezett be, beteg német zarándokok ápolása végett. A régi egyesület mintájára a német lovagok rendjét alapítoták, mely egyesítette magában a templomosok és johanniták rendjének célját, harcolni a szentföldért és ápolni a beteg zarándokokat. Az alapítás éve 1190, két évvel később 1192 febr. 22. III. Coelestin pápa megereősítette a rendet. A rend első nagymestere Bassenheimi Walpot Henrik volt. A rend csakhamar gyarapodásnak indult. Már Walpot idejében 1197. Barletta és Palermóban is birt rendházakkal. Accon bevétele után Walpot ott birtokot szerzett s itt helyezte el a rendi kórházat, templomot és rendházat, melyet várszerüen falakkal körítve megerősített. Jelvényéül a rend a fehér köpenyt választotta, rejta fekete kerszttel, szabályaik nagyrészt a templomosok szabályai voltak. A rend Acconból kiindulva, csakhamar Európában is birtokra tett szert, hol VI. Henriktől Alsó-Olaszországban nyerte első birtokai, melyeket később II. Frigyes császár is gyarapított. Birtokokat szerzett továbbá a rend Franciaország-, Görögország-, Spanyolország-, de főleg Németországban.
Németországi birtokait a rend főleg Salza Hermann nagymestersége alatt szerezte, ki alatt Poroszország is a rend birtokába került. 1226. a császár a német rend nagymestereinek az örökös választói méltóságot adományozta, Kulmiát és a porosz területek birtokát részükre megerősítette s őket az uralkodói jogok gyakorlására felhatalmazta. 1283. a litvánok által lakott keleti tartományok is a rend birtokába kerültek, mely már 1237. a kard-renddel egyesülve, kurföld, Semgallen és Livonia tartományokat birtokába vette. 1309-ig a rend nagymesterei székhelyéül Velence tekintetett, a nevezett évben Feuchtwangeni Siegfried nagymester Marienburgba helyezte át a rend székehylét, s maga vette kezébe a rend kormányzatát, melyet addig a tartományi mester gyakorolt. Palesztinából 1291. vonult ki a rend. A XIV. sz.-ra esik a rend virágzásának korszaka, 1308. Pomerellát szerzi meg, 1346. Esztoniát kapcsolja a rendi birtokokhoz. Azonban a fény mellett a rend nehéz napokat is látott. A birtokaikat folytonosan háborgató litvánok és oroszok ellen folytatott csatákban a rend fokozatosan gyöngült. 1370. az egyesült orosz és tatár sere geken Rudau mellett Kniprode Winrich nagymester alatt ugyan fényes győzelmet aratott a rend, de ezen győzelmet nagy veszteséggel volt kénytelen megfizetni. Igaz ugyan, hogy a rend területre és fegyveresekre nézve most megint gyarapodott, de a litvánok megtérése és 1386. Lengyelországgal való egyesülésük a két fél közt élet-halál harcra vezettek. Jungingen Ulrik nagymester vezetése alatt a rend az egyesült litván-lengyel sereggel megütközött s 1410. júl. 15. Tannenberg mellett véres vereséget szenvedett, mely alkalommal a nagymester maga is életét veszté 40,000 harcossal együtt. E csatavesztésnek következménye volt az 1411. febr. 1. kötött béke, mely ugyan a rendnek visszaadta a lengyelek által elfoglalt erősségeket, de amelynek eredménye a rend tökéletes elszegényedése volt. Belső viszályok törtek ki a rendben, melyek eredménye az volt, hogy az alantas nemesség és a városok egy része Lengyelország fennhatósága alá adta magát. Ebből agy 12 éves háboru keletkezett (1454-66), melynek az 1466. okt. 19-iki thorni béke vetett véget, mely Poroszországot két részre osztá. A nyugati részt Pomerellával és Marienburggal a lengyel király nyerte, míg a keleti részt a nagymester kapta, mint lengyel hűbért. A A rendi székhely Marienburg helyett Königsberg lett.
A rendi nagymesterek ez időtől kezdve leginkább a németországi fejedelmi házak tagjai közül kerültek ki. Így először Frigyes meisseni herceg 1498.; 1511. Albrecht brandenbugi őrgróf, Frigyes Anspach és Baireuth őrgrófjának ifjabb fia, Zsigmond lengyel király unokaöccse. Albrecht herceg megválasztása után a rendes hűbéri esküt a lengyel királynak megtagadta, minek folytán majdnem háborura került a dolog. A döntő pillanatban sikerült a két fél között négy évre terjedő fegyverszünetet létrehozni, melynek tartama alatt egy békebíróság volt határozandó a két fél igényeit illetőleg. Hogy a bíróságot a maga részére megnyerje, Albrecht nagymester Németországba utazott 1522. Útjában Lutherrel találkozott, ez rábírta őt, hogy a rendi szabályokat szüntesse meg, a birtokokat szekularizálja s saját családját, uralmát szilárdítsa meg Poroszországban. Ezt Albrecht meg is tette, a Lengyelország részéről fenyegető háborut az 1525. ápr. 8. szövetség megkötése által hárítván el. E szövetség értelmében Albrecht elismerte Zsigmond lengyel királyt hűbérurául, ki viszont őt Poroszország örökös hercegéül ismerte el. Erre Albrecht a rendi birtokokat családi birtokaivá nyilvánította. A lovagok nagy része azonban nem ismerte el ezen változást s Cronenberg Waltert választá nagymesterévé, kit V. Károly e méltóságában megerősített. A rend székhelye ettől kezdve Mergentheim lett, a nagymester címe pedig nagy- és németmester. A rendben ezzel beállt a hanyatlás korszaka, Franciaországban XIV. Lajos kobozta el birtokait. A mult század vége felé azonban még mindig 11 bailliatussal birt: Elzász (Burgunf), Ausztria, Koblenz, Etsch és környéke, Frankon, Hessen, Altenkirchen, Türingia, Vesztfália, Lotaringia s Szászország. A 12-ik bailliatus, Utrecht, 1537. ideiglenesen, 1619. végleg elvált a rendtől. 1561. elveszett Livonia, 1801-2. a lunevillei és amiensi békék értelmében a Rajna bal partján fekvő birtokok. 1809. ápr. 4. I. Napoleon a N.-et megszüntnek nyilvánította s birtokait az illető tartományok uralkodóinak ítélte oda. A rendi birtokok most mind elvesztek, kivéve az osztrák birtokokat. A rend Ausztriában 1839. jul. 16. új szabályokat nyert, melyek alapján eredeti céljának, a háboruban való betegápolásnak él.
A rend régi szabályait illetőleg megjegyzendő, hogy azok a templariusok rendjének szabályai voltak. A rendtagoktól a szerzetesi három fogadalom letevését kivánták. Szervezetét illetőleg a rend élén a nagymester állott, kit eredetileg mesternek neveztek, s csak midőn a rend székhelye Németországba tétetett át, vette föl a nagymester nevet. A különböző tartományokban birt birtokok szerint a lovagok tartományokra oszlottak, melyek élén a tartománymester állott, ez alatt voltak a kerületek (bailliatus), melyek élén a tartománykomthur (bailli) állott, ki alá ismét az egyes rendházak tartoztak, melyek élén a komthurok álltak, Midőn a rend székhelye 1309. Marienburgba helyeztetett át, a porosz-német vagy tartománymester hivatala megszünt. A nagymester után következett a tartománymester, illetve ezen hivatal megszünte után az öt rendi főméltóság u. m. 1. a főkomthur, 2. a rendmarsal, 3. a rendi ispotályos, 4. a rendi ruházatra felügyelő, 5. a kincstárnok, utánok a vidéki tartománymesterek, komthurok, lovagok és végül a lelkészek és szolgáló testvérek. A rend jelenlegi szervezete a következő. Élén áll a nagymester, az osztrák császári háznak tagja. Jelenleg Jenő főherceg. Alatta állanak: I. Lovagok: a) négy nagykapitulárius, b) egy nagykomthur, c) két országos komthur, d) a nagy- és németmesterség tanácsvezére. e) a lovagrend két bailliatusának (Ausztria és az Etsch melletti) tanácsvezérei, f) a rend ispitálynoka, g) 15-16 komthur, h) az egyszerű fogadalmat tett lovagok, kiknek száma bizonytalan, i) korlátlan számu tiszteletbeli lovagok, k) a Mária-kereszt lovagjai. II. Egyháziak: a) lelkészek, b) apácák. A rend vitézei a fogadalmi (Profess-) lovagok, a tiszteletbeli lovagok és a Mária-kereszt tulajdonosai (marianusok). A N.-be való fölvétel felavattatás útján történik. A fölvételnél a nemesi próba ugy a fogadalmi, mint a tiszteletbeli lovagokra nézve ötödíziglen, tehát 16 ősre kiterjedőleg teendő le, épp ugy, mint a johannita-rendnél. A tiszteletbeli lovagok intézménye a rendben 1866 óta áll fenn. A rend jelvénye jelenleg aranyszegélyü, fehérszélü fekete kereszt, fölötte sisak és hadi fegyverzet. Ehhez a rend tagjai egyszerü fehérszegélyü fekete mellkeresztet hordanak. A rend szalagja fekete, melyen a jelvényt nyakban viselik. A nagymester részére külön jelvény van megállapítva, mely abban különbözik a többiekétől, hogy a keresztnek fekete alapján ezüst liliomkereszt van, rajta arany-fekete szegélyü arany pajzson fekete sas. A fegyverzet és sisak helyét aranyszegélyü fekete gyűrü pótolja. A mellkereszten a gyűrü hiányzik, egyébként széle ezüst babérágakkal ékített, a sason pedig királyi korona. A tiszteletbeli lovagok a rendes keresztet hordják a fegyverzet nélkül, valamint náluk a mellkereszt is elesik, A rend lelkészeinél a sisak helyett urnaszerü fekete-fehér ékímény van, s nem szalagon, hanem három fekete zsinóron hordják, mig az apáczáknál az ékítmény is elesik. A rend ruházatát az 1869. jul. 30 és 1874. szept. 3-iki rendeletek szabályozzák, köpenye fehér, rajta fekete kereszt.
Hogy a rend jelenlegi céljának, a háboruban való betegápolásnak megfelelhessen, Vilmos főherceg nagymester 1871. márc. 26. egy új osztályt alapított, a marianusok, Mária-keresztesek osztályát, melynek külön szabályai vannak s a N.-del csak a nagymester személye által függ össze. Ezen alapítványnak célja az, hogy a rendet már béke idejében birtokába futtassa azon eszközöknek, melyekkel célját elérheti. Tagjainak föladata a háboruban való betegápolás elvállalása a ennek mindenképen előmozdítása. Tagja ezen osztálynak minden az osztrák-magyar nemességhez tartozó, 18. évét betöltött, kifogástalan jellemü férfi és nő lehet, ki kötelezi magát évenként 25 frtot a rend kórházi pénztárába fizetni. A marianus kereszt jelvény hasonlít a rend keresztjéhez, csakhogy ezüst szegélyü, a sisak helyét gyűrü pótolja, középpajzsa pedig kerek, fehér, rajta a vörös kereszt, az ezüst szegélyü fekete karikában pedig «Ordo Teut. Humanitati» ezüst felirat. Hátlapján 1871 feketén zománcolva. Szalagja fehér-fekete, melyen bal mellen hordják. Kiváló szolgálatokért azonban a nagymester megengedheti, hogy nyakban viseljék. Ebből látható, hogy a Marianus-kereszt a német rendtől tulajdonképen elütő szervezettel bir, s épp ezért tulajdonosai magukat a N. tagjai közé nem számíthatják.
Ami az 1537-ben elszakadt Utrecht bailliatust illeti, 1580. a németalföldi államok azt oltalmuk alá vették, amikor is a cölibatus a rend tagjaira nézve meg lőn szüntetve, továbbá a papok kizárattak, s a lovagokra nézve a protestáns vallás mondatott ki kötelezőnek. 1809 ápr. 24. Napoleon a lovagrendet, 1811. febr. 27. pedig a bailliatust is megszüntette, de 1815. aug. 8. a rend ismét helyreállíttatott. A rend tagja csak protestáns nemes lehet, a nemesi próba négy ősre terjed ki. Nagymestere a király, alatta állanak a nagykomthurok, komthurok és lovagok. A rend jelvénye aranyszegélyü fekete kereszt, melyet az első két osztály nyakban, a III. gomblyukban visel. Szalagja fekete, himzett csillagja a bal mellen viseltetik. Az 1827. szept. 8. rendelet értelmében 525 frt díj lefizetése mellett az u. n. expectansok sorába lehet lépni, kiknek jelvénye a rendi jelvénnyel megegyezik, csak valamivel kisebb.
Magyarországon a N. 1211. telepedett meg, midőn II. Endre a Barcaságot adományozta a rendnek azon kikötéssel, hogy Erdélyt a kunok ellen védelmezi. De miután a rend e kötelezettségnek eleget nem tett, a király 1225. hadsereg élén kiűzte a rendet az országból. 1702. a rend 500,000 forintért megvette a Jász-Kun területet, de 1715. a vétel érvénytelennek nyilváníttatott.
egyrészt a német nép és egyes törzsei (alemannok, bajorok, frankok, szászok, stb.) ősrégi mitoszainak összessége, másrészt az ezekkel foglalkozó tudomány. A N.-nak alapja a germán mitologia (l. o.), de azért éppen nem azonos vele és nem azonos a germán mitologia másik alakulásával, a skandináv mitologiával (l. o.) sem. A N. rendszerének részletes jellemzése, főleg a források hézagos voltánál fogva, sok nehézséggel jár. Aránylag biztos alapul szolgálhat az u. n. «alsó mitologia», mely a népies hagyományokból, mondákból, babonákból fejthető ki, amelynek gyökerei egész a proetnikus korba nyulna vissza, nyomai pedig egész máig maradtak fenn. Igy bizonyára ősrégi a lélek továbbéletéről való hit, amivel összefügg a halotti kultusz és az ősök tisztelete is. Ez alsó mitologiába tartozik továbbá a kisértetekről, a jó és rossz szellemekről (boszorkányok stb.), törpékről (elfek, koboldok, wichtek) és óriásoktól való hit. Sokkal nehezebb a német nép magasabb mitologiai rendszerének felépítése. A germán őskorban valószinüleg csak a mennyei isten, Tiwaz volt a közös istenség; ez előfordul a németeknél is Ziu név alatt, ő róla van elnevezve a keddi nap (ném. Ziestac, Dienstag, ang. Tuesday). Az egyes törzseknél azután külön-külön, úgyszólván nemzeti istenségek tisztelete fejlődött ki; ez istenek tisztelete azután nagyobb körre is terjedhetett. Igy főleg a frank törzsnél nagy tiszteleten állott Wôdan (Wotan, Wuotan, róla a szerda neve ang. Wednesday), aki Odhin néven a skandinávoknál is rendkívüli tiszteletre tett szert. Nagyobb körre terjedt Donar istennek tisztelete is (ő róla a csütörtök neve: németül Donnerstag). Kétségkivül e három fő istent: Ziu-t, Wôdan-t és Donar-t értik a római történetírók, mikor azt irják, hogy a németek Mars, Mercurius és Jupiter isteneket imádják; Donar előfordul náluk Hercules néven is. Ezek mellett Frija istennő (l. Frigg) is örvendhetett szélesebb körü tiszteletnek. A németek templomokban és erdőkben tisztelték istenségeiket; nagy szerepe volt az áldozatoknak és jóslatoknak is. L. még Germán mitologia és az ott említett irodalmat, amihez újabban még Golther W. Handbuch der germen. Mythologie c. könyve járul (Lipcse 1895); Egyet. Philol: Közlöny (XX., 349.).
Eredeti, ős germán művészetről szó sem lehet. A római gyarmatosítás korában északon is elterjedt a klasszikus művészt, durvább alakot öltött ugyan, a nélkül azonban, hogy eredeti művészi gyakorlat nyomai benne észrevehetők volnának. A germán törzsek közül főleg a longobardok és frankok területein fejlődött magasabb fokra; de még a Karolingok idejében, Nagy Károly udvarán is a római és ókeresztény művészetet találjuk a nemzeti helyett. Bár p. az ércöntést Aachenben is gyakorolták, a szobrászoknak egész a XI. sz.-ig a gall-római művészet voltirányadója, a különböző kolostortemplomok festményei pedig elpusztultak, legföljebb a festők neveit ismerjük. Fontosabb a minimumképek nagy tömege, mellyel már a VI. sz. óta a bibliás, evangeliumos könyveket, a zsoltárokat stb. diszitették. A művészetnek ez az ága a Karolingok és Ottó idejében aránylag nagyon kifejlődött, de még mindig kezdetleges. A természethűség igen csekély, az arc alig emberi, a test egyes részei aránytalanok, a növények, állatok az élettelen természet ábrázolása csinos, díszítő hatásu, de legkevésbbé sem természethű. A mellett még mindenütt meglátszik a római-ókeresztény-bizánci művészet hatása,igy az oberzelli Szt.-György-templom falfestményeiben a X. sz. végéről, valamint ezen kor elefántcsont faragványaiban is, melyek közül Tutilo (megh. 911.) két tábláját St. Gallenben tartják a legrégiebbeknek.
A XI. és XII. sz.-ban. a román építési mód (l. Építészet) korában, a művészet a román népek köréven fejlődött ki: Németország azokkal áll összeköttetésben. A haladás eleinte igen csekély, technikai tekintetben még inkább hanyatlásról lehet beszélni, mindazonáltal a nemzeti jellegü, szabadabb, monumentális művészet kezdete a XI. sz. első tizedeibe esik. A német tartományok közül főleg Szászországban, itt pedig Hildesheimben indult virágzásnak, hol Bernward püspök (megh. 1023.) maga is tevékeny részt vett a művészetben. Művészi értékről, önállóságról ugyanalig lehet szó, p. a hildesheimi Bernward-oszlopnál vagy a székesegyház érckapujának domborműveinél: a legkorlátlanabb, művészietlen realizmus uralkodik. De a kezdet megvan. A horni u. n. Extern-kövek domborművei, a magdeburgi és merseburgi síremlékek, az augsburgi székesegyház kapujának domborművei csak lassu fejkődést mutatnak: nem annyira a művészi, min inkább a vallásos, oktató törekvés az irányadót Technika dolgában a legfejlettebb a művészi ipar, az ötvösök, ércöntők, szőnyegszövők és himzők munkája. A XI. sz. végétől fogva finomul a művészet, a XII. sy. folyamán mind jobban kifejlődik, nem annyira a csúcsíves építés, mint inkább a kor általános művelődési föllendülésének hatása alatt. A falfestészet különösen a rajna melléki vidékeken lendül föl. A brauweileri káptalanterem mennyezetképei és a schwarzrheindorfi alsó templom falfestményei (1151-57) természethűség, világos elrendezés, kifejezés dolgában mér nagy haladást mutatnak, még inkább a braunschweigi székesegyház falfestményi a XIII. sz. elejéről. De a festészet emlékei nagyrészt elpusztultak. Jobban követhetjük a szobrászat fejlődését. A XIII. sz.-ban már önálló, monumentális. Különösen Szászországban érezhető a fokozatos fejlődés:ott volt a legélénkebb az érzék a formák szépsége iránt. Wechselburgban az oltár alakjai, a szószék pompás domborművei, Freiburgban a hires «arany kapu»s zoborművei, főleg azonban a naumburgi templom szentélyének nemes, egyéni jellegü szobrai (XIII. sz. második fele) a legkiválóbbak. Vesztfáliában a münsteri és paderborni székesegyházak kapuzatai és a magdeburgi székesegyház szoborművei képviselik a föllendülést, Németország déli részében a banbergi székesegyház számos kitünő szoborműve.
A XIII. sz. végétől kezdve a csúcsíves építészet föltétlenül uralkodik a szobrászat fölött. Ez építési mód sajátos jellege hozta magával, hogy a szobrászati dísznek kevesebb lett a helye, alárendeltebb a jelentősége. A természet formái iránti érzék csökken, lábrakap a stilizálás, de tagadhatatlan, hogy a lelki élet kifejezésére nagyobb gondot fordítanak, mint azelőtt. A freiburgi (Breisgau) monostortemplom szobrai (1270 körül) még az előző kor legjobb műveire emlékeztetnek, de a strassburgi és kölni székesegyházak szobrai már nagyon modorosak, tulzottak. 1373-ból való szt. György ércszobra Prágában, Clussenbach (Kolozsvári) János és György műve, a kor legjobb műveinek egyike. Igazi virágzást azonban csak Nürnbergben mutathat föl a szobrászat, hol az új templomok többé-kevésbé sikerült szobrászati díszt kaptak; ott áll a hires «szép kút» is. Nagyon fontos szerepük van a mindenütt nagy számmal állított síremlékeknek; mind jobban virágzik a művészi ipar, mig a fafaragás, a N. e sajátságos ága, is kifejlődik. A festészetnek még kisebb lett a szerepe a csúcsíves építés uralma alatt. Alig volt már hely számára. A fönnmaradt emlékek csekély számuak és nem is tüntetnek föl haladást. Helyüket a csúcsíves templomok pompás festett ablakai fogalták el; a művészetnek ez az ága szinte páratlan tökéletességre jut. Igen érdekesek e kor miniumképei is, melyek most már költői műveket is díszítenek (p. a hires Manesse-féle kézirat a XIV. sz. elejéről) és a fölfogás világiasabb irányáról tanuskodnak.
Nagy változás áll be a XV. sz. második felében. Németországban is föllép a renaissance, amennyiben a szobrászat és festészet fölszabadulnak az építészet nyüge alól és önállóan törekednek céljuk, a természet hű, művészi ábrázolása felé. Kevésbbé monumentális ez a művészet mint az olasz, de népiesen, nemcsak a templomok, nyilvános épületek díszítésére szorítkozik, hanem behat a polgári házba is, kevésbbé nagyszerü, de bensőbb, őszintébb. A természet ábrázolásának fokozott valószerüsége, a világi művészet érvényre jutása az egyházi mellett, a művészi ízlés terjedése a sokszorosító művészetek fejlődése következtében: ezek a kor művészetének ismérvei; legjobban jellemzi azonban a német szellem diadalát az a bensőség, a lelki életnek az a megkapó kifejezése, mely e kor műveiben nyilatkozik. A XVI. sz. első negyedében a humanizmus és a reformáció nagy mozgalma gyakorol döntő hatást a szellemekre, mig a művészi elmélet kifejlődése még növeli a produkció öntudatosságát.
Két nagy csoportba oszthatók a virágzás e korának szobrászi iskolái. A jelentékenyebb a délnémet csoport, a frank területtel, különösen Nürnberg városával az élén, mig Németország északi része, kivált eleinte, technika dolgában még nagyon hátra van, ugy hogy délnémet művészek dolgoznak északon is. S dél visszautasítja az olasz művészet hatását, mig észak a szomszédos Németalföld befolyása alatt áll. A nürnbergi nagy mesterek föllépése előtt is már virágzott a szobrászat mindhárom ága: a fa-, kő- és érc-szobrászat. Wohlgemuth Mihálynak (1434-1519) nagy műhelye volt, ahol főleg az oltárok fából faragott, festett és gazdagon aranyozott alakjait készítették. Az ő műhelyében dolgozott Stoss Veit (megh. 1533.) is, a hires fafaragó, aki már szülővárosában való letelepedése előtt nemcsak Krakóbak, hanem Felső-Magyarországban (Lőcse, Bártfa) is működött. Művei a természethűség és kifejezés mellett olyan érzéket tüntetnek föl a formák szépsége iránt, mely a N.-ben addig példátlan volt. Fiatalabb kortársa, Kraft Ádám (megh. 1507.), korának legnagyobb kőfaragója. Az ő művei már anyaguknál fogva egyszerübek,ódonabb jellegüek, de olyan nemes nyugalom, komoly kifejezés, mély érzés van bennük, amilyent Stoss alig ért el. A fejlődés azonban Vischer Péterben (megh. 1529.), a hires ércöntőben érte el tetőpontját. Művei a német szellem legszebb alkotásai közé tartoznak. Ismerte és fölhasználta már az olasz renaissancs formáit is, de művészete mégis igazán nemzeti mard. Nürnberg mellett Würzburg is fölmutathat Riemenschneider Tilman (megh. 1531.) személyében egy kiváló fa- és kőfaragómestert, kinek műveiben az érzések kifejezése néha érzelgősségig fokozódik. A sváb terület egyes városaiban is, Rothenburgban, Tiefenbronnban, Nördlingenben, Stuttgartban, Augsburgban ez időben kiváló szobrászi művek készülnek, mig Bajorország, Ausztria és Tirol szobrászai közül a legkiválóbb Pacher Mihály (megh. 1498.), a hires tiroli fafaragó, kinek műveiben erélyes, józan az ízléstől és szépérzéktől mérsékelt naturalizmus nyilatkozik. Németország északi részében kevésbbé önálló a szász iskola; nem is képes nagy művészeket fölmutatni. Mindazonáltal különösen a kőplasztika terén sok derék alkotás jött létre. A Közép-Rajna területén kevés szobormű maradt fenn, a Rajna alsó folyása mellett meg főleg Németalföld hatása alatt áll a szobrászat: ügyes, festői elrendezésü, elbeszélő jellegü, genreszerü fölfogásu (Mária-oltár a calcari plébánia-templomban; Krisztus kigúnyolása a xanteni székesegyház külsején). Vesztfália különösen a fafaragás terén sok jót alkotott,mig egészen északon, Schleswigben Brüggemann Hans (1515-21) a legnépszerübb német szobrászok egyike; faragott oltáraiban tősgyökeres erőről, drámai fölfogásról tesz tanuságot.
Még erősebben nyilatkoznak az új irányok, az új célok, az új fölfogás a festészet történetében. A falfestés persze most is a háttérben marad, annál tágabb kört ölel föl a festészet többi ága. A fametszés (1420 körül) és a rézmetszés (1460 körül) föltalálása a képzelet érvényesítésének új tért nyitott és a művészetet a nép alsóbb köreiben is terjesztette. Az ország D-i és ÉNy-i része most is előbbre van a haladásban,mig az É-i és K-i rész elmaradt. A régi iskolák között a legnagyobb jelentőségre a kölni tett szert. Lochener István mester kölni oltárképe (1426) a német festészet első nagy diadala. Az alsó Rajna vidéke és Vesztfália festészete németalföldi hatás alatt fejlődik ki. Elzászban Schongauer Márton (megh. 1488.) a technikában szintén a flandriai hatást juttatja érvényre, különben festményeiben és metszeteiben érzésre és fölfogásra nézve egészen német, néha fantasztikus szellem. A sváb területen kívül az ulmi Schüchlin és Zeitblom és a tiefenbronni Herlin válnak ki, de valamennyit fölülmulja az idősb Holbein János (megh. 1524.) Augsburgban, kinek műveiben a kérlelhetetlen természethűség és drámai erő a renaissance művészi fölfogásával egyesül. Nürnbergben Wohlgemuth Mihály az irányadó mester. Nagy szeretettel ábrázolja a természet legapróbb jelenségeit is, de alakjaiba még nem képes igazi életet önteni. Bajorországban és Ausztriában is föllendül a festői tevékenység, a nélkül azonban, hogy igazán kiváló művészek nevével találkoznánk.
A nürnbergi Dürer Albrechtban (1471-1528) éri el a festészet a tetőpontot. Eredetisége, gondolatainak bősége és mélysége, komoly, sokszor hatalmas képzelete, gazdag, igazán német érzésvilága, a természethez való ragaszkodása és sokoldalusága szinte páratlan. Főleg metszeteivel, rajzaival tartós, napjainkig tartó befolyást gyakorolt a német művészetre. Elméleti munkái új korszakot jelentenek a művészi nevelésben. Tanítványai, utánzói közül Schäufelin János, kulmbachi Suess János, Pencz György és a «kis mesterek» csoportja, főleg a Beham testvérek és a Hirschvogel-család nevezetesek, kivált azonban Altdorfer Albrecht (megh. 1538.), kinek festményein és metszetein az élettelen természet olyan nagy szerepet játszik. Szászországnak Dürerrel egykoru mestere, id. Kranach Lukács (1472-1553), termékenységre nézve talán fölül is multa amazt, de alaposság, gondolatbőség, érzés és formaérzék dolgában messze mögötte marad, mig az aschaffenburgi Grünewald Mátyás önállósága, különös, fantasztikus festői fölfogásánál fogva a német festészet egyik legérdekesebb jelensége. Az ő hatása alatt fejlődött ki Balding János (megh. 1545.). Nürnberg mellett Augsburg mutathatja föl a legnagyobb mestereket. Itt élt az id. Holbein, itt dolgozott Burckmair János (1473-1531), itt lépett föl a hires ifj. Holbein János (1497-1543), Dürer egyetlen igazi vetélytársa, aki ugyan kevésbbé volt mély és alapos amannál, de frissebb, festőibb fölfogásu, szabadabb szellemü és nem kevésbbé sokoldalu, mint ő. Németország egyéb területei szegényebbek voltak kiváló művészekben. Svájc alig mutathat föl nevezetesebb festőt; az alsó-rajnai iskola, mely nagyon németalföldi hatás alatt állott, talán csak Bruyn Bertalant (1493-1556); Vesztfália Aldegrever Henriket, a kitünő rézmetszőt.
Szomoru változás áll be a XVI. sz. második felében. Az olasz renaissance, amely eddig csak egyes formákat szolgáltat a művészeknek, diadalra jut. Az építészetben képes volt a német szellem az ellentmondásokat többé-kevésbbé kiegyenlíteni, de a szobrászat és festészet menthetetlenül idegenné, üressé, modorossá válik. Ez a N. nemzetietlen kora. Számra nézve sohasem volt nagyobb és gazdagabb a szobrászi produkció, mint e kor kezdetén. De a nagy mesterek meghaltak, utódaik v. egészen haszontalanok, v. külföldiek. Az üres, fölületes formaszépség üli diadalát. Síremlékek, díszkutak stb. foglalkoztatják a művészeket. A külföldiek, többnyire hollandiaiak, játszák a jő szerepet. A németek inkább ügyes mesteremberek. Münchenben Pieter de Witte dolgozott; Miksa császár síremlékét Innsbruckban Colins Sándor fejezi be, Augsburgot Adrian de Vries díszíti kutakkal.
A festészetet is nagyon pártolták a műkedvelő udvarok, de többnyire külföldi művészeket foglalkoztattak. A népies rézmetszés azonban tovább virágzott, habár kissé modoros alakban, Solis Virgil, Amman Jost, a Sadeler- és Kilian-családok műveiben, mig a házak homlokzatai befestésének új divatját Bocksberger János gyakorolta sikerrel. Azok közül, akik függőképeket festettek, a legjelentékenyebbek: Mülich János (1515-72), Rottenhamer János (1564-1624), főleg azonban Schwartz Kristóf (1550-96). Természetes, hogy a harmincéves háboru alatt a művészi tevékenység majdnem egészen szünetelt; azután is csak lassan kezdett emelkedni. A jelesebb művészek külföldre, többnyire Németalföldre és Olaszországba vándoroltak. A XVII. sz.-beli német festők között a legkiválóbb a frankfurti Elsheimer Ádám (1578-1620), kinek festői iránya a németalföldi festészetre is nagy hatást gyakorolt. Sandrart Joakimnak (1606-84) inkább elméleti tevékenysége nevezetes, mig Roos F. Péter (Rosati Tivoli) egészen olasszá vált. A középnémet területen számos, de többnyire jelentéktelen festő működött; legföljebb Rugendas és Ruthart érdemelnek említést. Az osztrák tartományokban, a sok udvari festő dacára is, talán csak a Hamilton-család kiválóbb. A kor legjobbjai közé tartozik a magyar eredetü Kupeczky János (1666-1740), aki Bécsben és Nürnbergben dolgozott, továbbá az északnémet Paudiss Kristóf és a schleswig-holsteini Ovens Jürgen (1623-79). A XVIII. sz. egész folyamán szó sem lehet a művészet népszerüségéről. Mig az előkelő körök lassanként kiheverték a XVII. sz. bajait, a nép még sokáig nem gondolhatott művészi élvezetre. Szellemre nézve is idegen e művészet: francia, olasz és hollandiai befolyások az irányadók. A barok és rokokó építészet uralkodik.
A szobrászat terén Poroszország mutathatja föl a legkitünőbb művészt Schlüter Endre (1666-1714) személyében, bár az ő rendkivül hatásos műveiben is tulnyomó a németalföldi befolyás. Némileg párhuzamos jelenség Schlüter berlini működésével Donner Ráfael György (1692-1741) bécsi tevékenysége, de ez amannak barok irányával szemben a természetet és az ókori művészetet tanulmányozta és ezen törekvésével nagy hatást gyakorolt a következő nemzedékre. A berlini Schadow János Gottfried (1764-1850) már nagy sikettel követi ezen az úton. Még lassabban fejlődött a festészet. Alig volt életereje és nem hogy a természethez tért volna vissza, hanem a század második felében Olaszországban az ókor és a renaissance művei közt keresett okulást. Donner Boldizsár (1685-1749) a hires arcképfestő, Ridinger János Illés (1698-1767) állatfestő, az eklektikus Dietrich Keresztény (1712-74) és Oeser Ádám (1717-99) csekélyebb jelentőségüek, mig Chodowiecki Dániel (1726-1801) és Graf Antal arcképfestő (1736-1813) a német realizmus derék képviselői; az ünnepelt Mengs Ráfael (1728-79) legkiválóbb képviselője a klasszicista iránynak, melynek olyan messzemenő és részben káros következményei lettek.
A XIX. sz. kezdetén a klasszicizmus uralkodott, melynek atyja Carstens, terjesztője Mengs volt. A szobrászat mindenütt elmaradt a festészet mögött, de Berlinben Rauch Keresztély Dániel (1771-1857) személyében (ugy mint az építészet Schinkelben) a legkiválóbb és legbefolyásosabb mesterek egyikét nyerte. A romanticizmustól, mely időközben elterjedt, távol maradt, de a klasszicizmusnak sem volt rabja, csak a szobrászi hatás tisztaságát tanulta el tőle; a jellemzés, egyénítés a természet megfigyelésén alapul. Sokkal csekélyebb jelentőségü a müncheni Schwanthaler Lajos (1801-48), ügyes, sokoldalu, de fölületes művész. A következő nemzedék szobrászai majdnem mindnyájan Rauch tanítványai; így Drake Frigyes, Schievelbein Herman, Bläser Gusztáv, Kiss Gusztáv, Afinger Bernát, művészetének örököse azonban Rietschel Ernő (1804-1861) lett, akinél a klasszicizmus már nagyon a háttérbe szorult és a természet megfigyelése és igazi szobrászi érzék foglalta el helyét. Mellette főleg Hähnel Gyula (1811-91) a gyöngéd, költői fölfogásu művész gyakorolt hatást a fiatalokra, kik közül Donndorf Adolf és Schilling János a legkiválóbbak. A fejlődés további folyama nagyobb küzdelmek nélkül ment végbe. Csak Begas Reinhold realizmusa talált heves ellenzékre. Ma már azonban nemcsak a genreszerü szoborművekben, hanem a monumentális jellegü szobrokban is többé-kevésbbé érvényesül a realizmus. Német festészet a XIX. sz.-ban, l. Modern festészet.
1859. keletkezett politikai párt, mely az egységes német birodalomnak eszméjét Poroszroszág vezetése alatt irta zászlajára. A programm megvalósult, de a N. nélkül, mert a közbenjött viszonyok folytán a párt programjának Poroszország hegemoniájára vonatkozó részét elejtette, s Poroszországnak 1866-iki alkotmányi győzelme után a párt 1867. feloszlott. Politikai ellenfele a nagynémet reformegyesület volt.
(Deutsche Nationalpartei), az osztrák birodalmi gyülés egy pártja, mely 1887. máj. 23. az egyesült alpárt kötelékéből kivált és Steinwender vezetése alatt a nemzeti érdekekért erélyesebb agitációt folytat és egyáltalában radikálisabb politikát követ, mint az anyapárt. A tőkepénzesek ellen is kikel és újabban az antisemitákkal fog kezet. A N. tagjainak száma 17, kik többnyire az alpesi korona-tartományok nagyobb városaiból valók. Hazánkkal szemben ellenséges magatartást tanusítanak.
l. Germán népjogok.
l. Néppárt.
legtágabb értelemben véve az a nagy ága az indogermán nyelvtörzsnek, melyet máskép germán nyelvnek nevezünk (l. o.), szűkebben véve mindaz, amit nyelvi téren a fentebbi kereten belül a skandináv nyelvekkel szembe állíthatunk; tehát a nyugati germán nyelv, ide értve az al- és felnémeten kivül még a hollandiai nyelvet (l. Németalföldi nyelv és irodalom), a fríz és angolszász (angol) nyelveket. Még szűkebben és legszokottabban jelenti a N. mindama nyelvjárások összegét (természetesen az irodalmi nyelvet is ide értve), melyeket nemcsak a tulajdonképeni Németországban, hanem mindama területeken beszélnek, ahol a felnémet nyelv az irodalomak eszközéül szolgál. Ily felfogás szerint a N. csak egy része a germán nyelvek azon (nyugati) ágának, melynek csoportja a megoszlást megelőző időben magában foglalta a frízek, angolszászok, szászok, frankok és a felnémet törzsek (bajorok és alemannok) nyelvét. Ebből a csoportból a történelmi események folytán az angolszász nyelv vált ki legelébb (V. sz.), majd a többiek is két csoportra oszlottak, még pedig a VII. sz.-ban, melyen tul a N. keretén belül meg kell különböztetnünk az alnémetet és felnémetet. Ezt az elszakadást egy sajátszerü hangváltozás (németül Lautverschiebung, magyarul Petznél hangmozdítás, Lindnernél hangváltás) okozta; a második a N. életében (l. Grimm törvénye és Germán nyelvek). Ez különösen a kemény mássalhangzókat (t,p,k) érintette, melyek a szó közepén sziszegőkké (spirans) lettek, holott a szó kezdetén vagy a szó közepén hangzó után egészen más alakuláson mentek által (t-ből z, p-ből pf, k-ból ch). Példák az előbbire: gót tiuhan, ófelnémet ziohan, újfelnémet ziehen; gót swarts (ószász swart), ófelnémet swarz, újfelnémet schwarz. A lágy hangok közül a germán d szenvedett változást (gót dags, ófelnémet tac), b és g megmaradtak. A hangmozdítás folytán a felnémet annyira elszakadt nyugati germán rokonaitól, különösen a szász és alsó-frank nyelvektől, hogy ezeket alnémet nyelv néven szokás összefoglalni. Az alsó-frank nyelv, mely a hangmozdítástól teljesen érintetlenül maradt, a vagy frank néptörzs északi népeinek ajkán élt, holott a déli törzseket (a tulajdoképeni Frankonia, Pfalz és Rheingau) egészen a felnémet nyelvterülethez számíthatjuk. Átmenetül ott van a közép-frank nyelv (Triertől és koblenztől egészen Aacsen és Düsseldorfig), mely lényegében felnémet, de a szóvégi s helyében t-t mutat (dat, wat). Az alsófrankból lett előbb a közép-németalföldi, újabban a hollandi nyelv.
A mai német irodalmi nyelv keletkezése szempontjából (l. alább) fontos a közép- és alsó-frank nyelvek szomszédja: a szász nyelv. Legrégibb formájában (ószász) találjuk a IX. sz.-beli Heliandban (l. o.). A XIII. sz. óta irodalmat fejleszt, mely 1621-ig fenntartja magát; ezt az irodalmi nyelvet közép-alnémetnek nevezzük. Életképesebb és nagyobb szerepre termett volt nálánál a felnémet, melynek három korszaka közül az ófelnémet a VIII-XII. sz.-ra terjedő nyelvemlékeket foglalja magában. Jellemző tulajdonai a ragok hangzóinak teljessége és a ragozás dúsabb alakjai. Példa az elsőre: gibu, gibis, gibit (közép-felnémet gibe, gibest,gibet), az utóbbira a hano (kakas) szó dekliációja (egyes szám genitivus hanin, dativus hanin, accusativus hanun; közép-felnémet hane, hanen, hanen, henen). Fejlődésére nagy hatással voltak a latinból szolgai módon eszközölt fordítások. Három dialektusa közül (frank, bajor és alemann) kivált az utóbbi fontos (st.-galleni kolostori irodalom). A közép-felnémet nyelv fejlődését jellemzi a tőszótagot követő hangzóknak e-vé való gyöngülése. A közép-felnémet nyelv, vagy (amint újabban róla meggyőződtek) nyelvek mindaddig érvényesülnek, amig a kancellária irásmódjából (l. alább) a XV. sz. második felében ki nem alakul az általánosan érvényes irodalmi nyelv. A közép-felnémet keretén belül a következő nyelvjárások ismethetők fel, melyeket (minthogy külön-külön irodalmat termettek) külön nyelveknek is tekintenek: a) a felnémet nyelvek (alemann, sváb és bajor). Ezen irták a régibb német irodalom legkiválóbb termékeinek egész sorozatát, a Nibelung-éneket és Kudrunt; Hartmann von der Aue, Gottfried von Strassburg, sőt még a frank eredetü Wolfram von Eschenbach is ezen irták műveiket; b) a középnémet nyelvek, melyek ismét keleti és nyugati csoportra szakadnak; amahhoz tartozván a türingiai, felső-szász, sziléziai nyelvek és a német lovagrend egykori tartományainak nyelve; ehhez a frank nyelv a maga tájszólásaival. De az irodalom nyelve a közép-felnémet korban (XII-XV. sz.) még mindig nagyon közel áll a tájnyelvekhez; mihelyt az utóbbiaktól elválik és föléjük emelkedik, beköszönt az újfelnémet korszak. Ezen korszak nyelvének jellemző tulajdonai: a közép-felnémet rövid hangzóju szótövek hangjának meghosszabbodása (wěc-ből weg, grăp-ból Grab), továbbá az i, u, a hangzóknak ei, au és äu-vé való változása (zit-ből Zeit, mus-ból Maus), egészben véve pedig az, hogy az irodalmi nyelv ezentul külön fejlődik a művelt osztályok ajkán, szinpadon és iskolában, szószéken és papiron, holott a nyelvjárások szintén külön fejlődnek és fejlődésüknek megfelelő speciális irodalmat is teremtenek (l. Német nyelvjárások). A német irodalmi nyelv, bár az idők folyamában maga is sokszoros változásokon ment keresztül, s teljes egységéhez csakis a XVIII. sz. közepén jutott, lényegében ma is az a nyelv, amelyet Luther Márton használt, de melyről maga is elismeri, hogy a szász kancelláriától vette kölcsön, mint amelynek nyevét «az összes német királyok és fejedelmek megértik», s amely «alkalmas, hogy felső és alsó németek egyaránt használják». A német irodalmi nyelv tehát a papiron keletkezett alkalmas kifejezések és fordulatok összevegyítéséből, melyekhez egyaránt járult az al- és felnémet, de kiválólag az osztrák tájszólás és ennek irodalma. S igy a nyelv lett a nagy német törzsnek összekötő kapcsa, jóval elébb, semmint szerencsés világtörténeti helyzetek a politikai egységet meghozták.
e néven értjük a német nyelc (l. o.) régi tájszólásainak továbbfejlődését, amint az mai napig a nép ajkán él. Már e meghatározásból látjuk, hogy tulajdonkép szintugy oszthatjuk fel őket, ahogy a német nyelv régi tájszólásai az irodalmi nyelv kialakulása előtt csoportosultak. A két fő csoport itt is az alnémet (plattdeutsch) és a felnémet (hochdeutsch), mely utóbbi ismét felsőnémet és középnémet csoportra oszlik. A két utóbbinak természetesen határai vizrajziak: a Rajna völgyében a Murgnak alsó folyása; az Oosbach és Schwarzbach; azontul a Teinach, odáig, ahol a Nagolddal egyesül; a Neckartól a svábföldi Rezatig, a Rednitz és Pegnitz mentén egészen az utóbbinak forrásvidékéig, majd a Fichtel-hegység É-i szélén a Schwesnitz forrásáig, végül az Érchegység alján Klösterléig s az Eger mentén Launig, ahol szláv nyelvterülettel határos. A felnémet tájszólás jellegzetes tulajdona a régi kettőshangzóknak (ie, ue, üe) megmaradása, holott a középnémet és alnémet közt nyelvészileg a hangmozdítás (Lautverschiebung, l. Német nyelv) teszi a határ alapját (földrajzilag egyezvén Frankonia és Szászország természetes határával). Tovább folytatva a N. felosztását, a következő csoportokat kapjuk: a) Felnémet nyelvjárások, még pedig egyfelől az alemannok (svábok), másfelől a bajor-osztrákok; határuk a Lech folyó. Az irodalmi nyelvhez az utóbbi áll közelebb, de azért ősrégi formái vannak (p. a dualis) és a kicsinyítő képzőkben jellemző alakokat tüntet fel (bajor -el, -erl; alemann -li, é le). A lényegében rajnamelléki alemann nyelvjárások részint felsőalemannok (első sorban a svájciak), részint alsóalemannok (Basel, Elzász, Badennek D-i része). Amazoknak nyelvét az irodalomban különösen Hebel (l. o.) használta, az utóbbiakét Mähly, Arnold, Stöber. A bajor-osztrák nyelv keretén belül (melyeknek közös jellemvonása, hogy tiszta felnémet a-ja nincs, hanem középhangja a és o között) ismét különválik a torili, salzburgi és osztrák dialektus, nemkülönben a Cseherdő lakóinak tájnyelve. Az osztrák dialektus jelentékeny irodalmi neveket mutathat (Castelli; Seidl, Rosegger). b) A középnémet nyelv sorában az első felosztás a frank nyelv terén tehető (K-i és Ny-i frank, amaz a Majna felső, emez ugyanannak középső folyása mentén). A Saale és Werra mellett találjuk a hennebergi dialektust (Zit Zeit és Hus Haus helyett); az Ulster völgyében a Rhön-nyelvet (Häusle); a Ny-i frank csoportban a rajnait, a középső frankban a luxemburg-lüttichit, treirit, külnit és alsó-hessenit. Ugyancsak a középnémet nyelv tagjai a türingiai, felső-szász (meisseni) és a sziléziai. c) Az alnémet nyelvek csak két csoportot alkotnak: a vesztfáliait (nyugatra a Wesertől) és az alsó-szászt (a Weser és Elba között), de jelentékeny irodalmat fejlesztettek, melyből elég Fritz Reuterre utalnunk. A fentebb elsorolt N.-hoz tartoznak a magyarországi N. is, melyek azonban korántsem találtak rendszeres kutatókra és azért csak hozzávetőleg sorolhatók valamely N.-i csoportba (földrajzi elhelyezésüket l. a Magyarország a c. térképén: Magyarország népessége anyanyelv szerint). Ez idő szerint a nyelvtudomány a magyarországi N.-ban három csoportot különböztet meg: az erdélyi és szepesi szászokat, az észak-magyarországi németeket és a többi magyar földön élő németeket. Az erdélyi szászok nyelvét a moseli frank nyelvjáráshoz sorozzák, az észak-magyarországi németekét a keleti középnémet nyelvjáráshoz; a többit a bajor-osztrák csoporthoz, holott már a telepítés ideje különbséget mutat, de különös tünetekkel térnek el a hiencek, krikehájok (l. e kettőt külön is), soproni «ponzichter»-ek és németprónai svábok nyelvjárásai. De ez parlag mező a kutatás terén, mely emberére vár.