a Magyar Alpok egyik csoportja, mely Vas vármegye Ny-i részében, a Pinka, Lapinc és Rába völgyei közt terül el s a Wechsel kiágazásának tekinthető. Magassága sehol sem jelentékeny, a sokféle irányban húzódó s kisebb-nagyobb völgyektől szeldelt alacsony dombok és földhátak inkább a dombvidék, mintsem a helység jellegét mutatják.
kézirati nyelvemlék egy 1470-ből való latin szentbeszéd-gyüjteményben, melyet a németújvári Ferenc-rendi kolostor könyvtárában Fejérpataky László történettudósunk 1883. fedezett föl (ki is adta ugyanazon évben a M. Könyvszemlében). A szentbeszéd-gyüjtemény magyar papok számára készült s azért névtelen irójuk célszerünek látta a szöveg némely szavai és kifejezései után egyfolytában a megfelelő magyar kitételeket is odavetni, hogy a prédikátor munkáját a magyar szónoklatra való előkészülésben megkönnyítse. Ezek az u. n. szövegközi jegyzetek. Később a kódex valamelyik használója, de irásából és a nyelvből itélve még szintén XV. századi kéz, a szók fölé s a lapszélekre jegyezgetett ilyes kisegítő értelmezéseket. Ezek az u. n. sorközi és lapszéli jegyzetek, melyek az első kéztől, a kódex irójától eredőket számra nézve jóval felülmúljják. V. ö. Zolnai, Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás korági (1894).
grófok nemzetsége alatt történetiróink általában a Güssingieket nevezik és a Güssingi nevet csak a legújabb időkben kezdik használni; l. Kőszegiek.
v. kerített vadászat, amikor a nagy vadban gazdag terület egy részét kötelekre aggatott szines vászondarabokkal, tollcsomókkal (aggaték), hálóval v. ponyvával ugy kerítjük be, hogy csak a kamarának nevezett zárt terület egyik oldalán menekülhet ki a vad. Ide állítják fel a lövési helyet, honnan könnyen lehet lőni a kamarából kizavart vadra. Ha a lövési helytől két oldalon zárják be a területet, ugy a vad egyik kamarából a másikba szalad és mindig a vadászok előtt; az ily hajtást ellenhajtásnak nevezik. E vadászati mód lassankint egészen kimegy a divatból, ma csak pár királyi udvarnál s pár főúrnál gyakorolják.
l. Nemzetközi vasúti egyesület.
Történelmi fejlődés tekintetében a N. épp oly fázisokon ment keresztül, mint ős forrása, az olasz s vele párhuzamosan a francia zene. A zene az olaszoknál már virágkorát élte, mikor a németeknél még csak a bölcsőben feküdt, vagy legfeljebb amazt utánozta gyermeki gagyogással. De a XVII. sz.-ban már feleszmélt passzivitásából, a XVIII. sz.-ban már vezérszerepet játszott, a XIX. sz.-ban pedig magához hódítja az egész világot. Ebbeli szereplésében a sors is nagyon kedvezett neki, időnkint oly kimagasló géniuszokkal ajándékozván meg, kik átformálták s reformálták a zenét minden fajában, ugy szellem, mint tartalom s forma tekintetében.
Ha a történelmi fejlődés fázisait tekintjük, azt találjuk, hogy a N. is a keresztélység fokozatos megszilárdulásával s kihatóságával tartott párhuzamos fejlődési lépéseket. Az ősgermán nép zenei álláspontjára nézve épp ugy hiányzik minden megbizható hiteles adat, mint más népeknél. Csak annyit tudunk felőle, hogy az ősgermán nép is énekkel hódolt pogány isteni oltáránál, hogy hadi s házi hangszerekkel is rendelkezett, minők voltak a dobok, trombiták, cintányérok, kobzok s valószinüleg a keltáktól s a rómaiaktól kölcsönzött sípok, fuvolák és hárfák. De mindezek alkotó részeiről s énekeik, dallamaik jellegéről semmi hiteles adat nem maradt fenn. A keresztély vallásnak a germánok által való felvétele azok zenéjére is átalakító hatással volt. A római egyházi énekek lettek náluk is irányadók s templomaikban az orogonahangszer is használatba jött. Az egyházi énekek művésziesb kezelése utána IX. sz.-ban kiható lépések tétettek Maurus Rhabanus által, kinek tanítványa: Johannes, önálló szerzeményekkel is fejlesztette, s aki egyszersmind mint tanár is nagy tevékenységet fejtett ki Würzburg, Reichenau, St. Gallen s más városokban. A német eredeti egyházi énekek rendesen a népdalokra támaszkodtak. A német nyelv, az egyházi énekek s a hangszerek fejlesztése az általános zeneművészet fellendülését is eredményezték. Németországban, melyből a kiváltságos osztályok s a középkori Minnesängerek (l. o.) is kivették a maguk részét különböző dalnokversenyek alkalmával, melyekből különösen fenmaradt történelmileg a XIII. sz. elején (1206) megtartott hires wartburgi dalnokverseny, melyet Wagner Rikárd Tannhäuser operájával örökített meg. A német pedantizmus s a mesterségek terén náluk kifejlődött céh-rendszer aztán a zene mezején is megtermette náluk a nem igen épületes gyümölcsöket, ami Németországban a XIV-XV. sz.-beli mesterdalnokok (l. o.) szövetkezetére vezetett. Nagy lendületet adott a N.-nek a reformáció is, s különösen annak kezdeményezője: Luther Márton, aki az egyházi korál mellett a népdal elemet is bevitte a templomba s megteremtője lett a korál-irodalomnak, mely másfél századon keresztül a legszebb dallamvirágokat termette. Vele együtt kifejlődött a figurális korálzene is, mely téren egy Gallus Jakab, Schütz, Vulpius, Pretorius s mások maradandó becsü termékeket hagytak hátra. A harmincéves háboru alatt jó ideig szünetelt ugyan a zene komolyabb művelése Németországban, de amint Olaszországból oda is átcsapott az operai zene éltető szele, a német zeneirók e téren sem maradtak tétlenül Schütz Henrikkel az élükön. A hosszu háboruskodás után azután újult erővel fogtak a németek a zene fejlesztéséhez. Ezt nagyon elősegítette a más művelt nemzetekkel való bensőbb érintkezés, különösen az olaszokkal, kiknek dallamos zenéje mind nagyobb hódításokat tett a német fejedelmi udvaroknál, a hazai zene háttérbe szorításával. Ez áramlattal szemben is akadtak német zeneirók, kik hatásosan voltak képesek az idegen ízléssel versenyre kelni, mint a nagy elméleti tudományu s hires zeneiró Fux Bécsben s az első jelentősebb operairó: Keyser Hamburgban (1680-1725). A XVIII. sz. azután nagy vívmányok és kimagasló jelenségek központjává tette a német muzsát egy Bach Sebestyén és Händel Frigyes elévülhetetlen becsü termékeivel (1725-60). E két lángész lett aztán megteremtője s megtermékenyítője a német szellemnek a zenében. Az ellenpontozatos műformák, az egyházi zene, az oratorium, az opera, a kantate ez időben oly magasságot ért el Németországban, melyet sem azelőtt, sem azutá nem tudtak más nemzetek elérni. E korszak legelőkelőbb képviselői közé sorolhatók még: Hasse, Graun, Teleman és a sokoldalu Matheson, ki egyszersmind a német zenészeti kritka, esztetika és történelem ősapjának is nevezhető; majd fellép a nagy Bach Sebestyén méltó fia, Fülöp Emánuel, ki újjá teremtei a zongoravirtuozitást, korszakot alkot a zenepedagogia terén s a modern insturmentális zenei formáknak - kiváltképen pedig a szonátának - lesz megalapítója. Az olasz és francia drámai zenével szemben a XVIII. sz. vége felé Gluck Kristóf lesz irányító az operai irány terén, aki mellett a Magyarországon is működött Dittersdorf is (kivált a komikus opera terén) jelentős részt vesz ki magának e műfaj fejlesztésében. Az 1780-1800. terjedő korszaka a N.-nek Haydn József és Mozartban kulminál, kik arra felteszik a koronát, melynek ragyogása kihat az egész világra. Az egyházi zene, az oratorium, az opera, a szimfonia, a szonáta, a kamarazene s minden névvel nevezhető isntrumentális műforma a leggazdagabb virágzást termi, melyre a XIX. sz. első negyedéig ráteszi a zárkövet s minden idők legnagyobb zenegéniuszának, Beethovennek kimagaslása és utolérhetetlen teremtő ereje. S a N. hódító hatalma még ekkor sem éri el határát, mert a már megtört utakon tovább terjesztik azt egy Schubert, Weber, Spohr, Marschner, Mendelssohn, Schumann s végre a legújabb korban egy Wagner Rikárd reformjai.
A N. - szöveggel párosulva - dallamilag, prozodice s metrikailag leginkább a trocheus lábra támaszkodik (-˘), e mellett legtöbbet használja még az amfibrakisz lábat, három tagu szavaival, (-), melynél rendesen az első rövid szótagot felütésnek (Auftakt) használja. Ennek oka nyelvének prozodikus lejtésében rejlik, miután két és három tagu szavainak tulnyomó többsége e két verslábra támaszkodik; ebből folyik aztán a német szózenének komoly, vontatott, patetikus jellege is, mely a kimért, nehézkes deklamációra a legalkalmasabb. E ritmikai sajátsága visszatükröződik intrumentális zenéjében is, mely e tekintetben is legjobban megfelel az ünnepélyes, komoly hangulatnak. Harmoniai fűzés tekintetében a N. sajátoságához tartozik a különféle hangzatok gazdag, változatos, sokszor kelleténél szövevényesebb felhalmozása, mi által a szólamok polifonikus vezetése válik szükségessé, ez által pedig a tételek tudományos szövése az ő legkarakterisztikusabb vonása. A N. azért etikailag a legtartalmasabb s irodalmában a zene minden válfajában a leggazdagabb hangulatokkal, a legszabályosabb formai kidolgozásokkal s a legváltozatosabb kifejezési hullámzatokkal lehet találkozni. E tekintetben egy nemzet irodalma sem vetélkedhetik vele. A N. szelleme kiváltképen a drámai zene s a nagy formákkal szemben Beethoven, Weber, Schubert, Mendelssohn, Schumann s Wagner alkotásai folytán e század első felétől kezdve uralkodó elemmé vált, s minden irányban annyira bofolyásolja az egész zenevilágot, hogy még a könnyebb vérü s szellemü olaszok és franciák is kénytelenek voltak neki meghódolni s a német szellem elemeivel impregnálni újabb kori alkotásaikat. Újabban a reakció azonban a N. több évi stagnálása, terméketlensége folytán erősen kezd ellene lábra kelni s tért hódítani. Minden nemzeti aspiráció érvényesíteni igyekszik magát szemben a német szellem egyeduralmával s e harc most a század végén a legerősebb forrongásban van.
laza, azaz fonatlan gyapjuból, esetleg más állati pehelyszőrökből készült összefüggő anyaghalmaz. A gyapju, a juh velőmentes pehelyszőre, mivel szaruanyagból áll, meleg-nedves állapotban idomítható; ha tehát meleg-nedves állapotban sulykosítva lesz, összekúszálódik s kiszáradva, kúszált helyzetét megtartja s ezt N.-nek mondják. A felszőrökben nagy méretü velőrétegek vannak; a velőréteg a szaruanyagot idomíthatatlanná teszi, a felszőrök tehát nem nemezíthetők. Más állatok pehelyszőreiben részben folytonos, részben szakaszos velőrétegek vannak, részben pedig velőmentesek. A velőmentes pehelyszőrök épp ugy nemezíthetők, mint a gyapju, igy tehát a teve pehelyszőre, amely velőmentes, szintén jól nemezíthető. A folytonos velőréteggel biró pehelyszőrök nem nemezíthetők, igy tehát a farkas pehelyszőre épp ugy nem nemezíthető, mint a nyul pehelyszőre, mert ez is velős. A szakaszos velőt tartalmazó pehelyszőrök, főleg ha a velőréteg apró részekre szakadt, jól nemezíthetők. Szakaszos velő van a macska pehelyszőrében, miért is ez elég jól nemezíthető.
Az iparban sokszor oly pehelyszőrökből is szokás N.-t gyártani, amelyekben természetes állapotukban folytonos velő nincs, igy p. a nyulszőrből. Ily pehelyszőrök azonban csak akkor válnak nemezíthetőkké, ha a velőréteg folytonosságát mesterséges úton megszüntetik. Nyulszőröket e célból oly csávával szokás kezelni, amely salétromsavból, kevés arzénból és 10-15 % kénesőből áll. E csáva hatása folytán a pehelyszőr duzzad s a velőréteg számos kis részre szakad. A nemezítés legnagyobb mértékben a kalapiparban nyer alkalmazást (l. Kalap). N.-ből szövetekhez hasonló kelméket is gyártanak, még pedig olyképen, hogy a gyapjut kártolják, ebből nagyobb méretü lapokat (bundákat) készítenek, amelyeket számos lassan forgó és tengely-irányban rezgő hengerpárok behatásának vetnek álá, eközben azonban meleg szappanlével is permetezik s igy a gyapjuszálak meleg-nedves állapotban összekúszálódnak, azaz nemezednek. Az ily úton nyert N.-kelmét tartósságának fokozása céljából ritka szövésü pamutszövettel is szokás bélelni; e célból a ritka szövésü pamutkelmét két vékony gyapjubunda közé helyezik el s igy vetik alá a rezgő hengerek behatásának. A hengerek behatása folytán a két gyapjuréteg szálai a pamutszövet hézagain át összekúszáldónak s maguk közé zárják a pamutszövetet, amely a kelme tartósságát lényegesen fokozza.
a fedélnek az a neme, midőn a tetősíkot valamely kátrányba mártott ponyvával fedik be.
(gör.), a mitologiában az erkölcsi megtorlás istennője, ki őrködik rajta, hogy mindenki érdeme szerint járjon; ebből a bűnök és vétkek büntető istennője lesz, rokon Atéval, és az erinnisekkel vagy eumenidákkal. A képzőművészet zabolával kezében szereti ábrázolni, jelképéül annak, hogy a megtorlásban mérték legyen, ne menjen tul az igazságon, ne váljék vak boszuvá. Másut ruhája csücskét fogja fölemelt karral, ezzel is a mérés eszközét jelképezvén. L. még Dráma.
(Lago Nomorese), 200 ha.-nyi felületü tó Róma olasz tartományban, Albano és Velletri közt. Régi krátert tölt meg a vizével; mélysége 50 m. Lefolyása nincs. Közelében van egy barlang; a hagyomány szerint itt kapta Numa Pompilius a tanácsokat Egeria nimfától. A tó mellett egy sziklán van N. kis helység (931 lak.), az Orsini-család egy régi kastélyával. 1895. buvárok nagy díszhajónak maradványait lelték a N. tó fenekén, mely, lehet Tiberius császáré volt egykor.