(állat), l. Ceriornis.
l. Népdalok.
l. Szövetkezetek.
l. Esküdtszék.
Népdal tágabb értelemben mindaz, amit a nép dalol, énekel; szorosabb értelemben csak a lirai és liriko-epikus népköltés. Mindenkép a folklore (l. o.) egyik legérdekesb és nevezetes része. A népköltés terén a műfajok szerint való szigorubb osztályozás nem lévén még akkora fontosságu sem, mint a műköldők termékeinél, legcélszerübb a N. kategoriájába a szóbeli hagyomány valamennyi énekelhető s éneklés útján szájról szájra szálló elemét egybefoglalni. Ez alapon ide tartoznak a szorosabb értelemben vett tisztán lirai dalokon és a liriko-epikus népballadákon meg néprománcokon kivül a terjedelmesebb epikus népénekek is, amelyek némely népeknél egész eposzokká fűződtek egybe. A N. összehasonlító irodalomtörténetiés folklorisztikai tanulmányozása még nem jutott el odáig, hogy a vizsgálatuk során felvetődő kérdések legérdekesebbjeire kielégítő feleletet adhatna. Ilyen első sorban az a kérdés, melyik a N. legősibb, legáltalánosb elterjedésü alakja? Csak meglehetős valószinüséggel, de az összehasonlítás anyagának korlátoltsága miatt még korántsem meggyöző erővel lép fel e kérdésre válaszolandó az a felelet, amely az u. n. »Schnadahüpf»-ben látja legalább az indogermán népek tisztán lirai dalának közös ősi formájához legközelebb álló tipikus alakot. Ennek a rendesen négysoros és többnyire az illető nép jellemző tánca ritmusához alkalmazkodó szaknak, amelyből több egymással többé-kevésbbé szorosan összefüggő strófa hosszabb dallá nő, a magyar táncszókban volna még az analogiája. Ezekhez hasonlókat velünk rokon és nem rokon népeknél is számosával találunk. Majdnem általánosnak mondható s igen jellemző sajátságuk e dal-embrióknak a helyzeti vagy alkalmi képből való kiindulás, amely tudvalevőleg a mi népdalainknak is egyik, már elég régóta felismert sajátsága, csakhogy igen sokszor már nem ismerszik fel igazán alkalminak, hanem pusztán sablonos és a reá következő sorokkal alig mutat bensőbb kapcsolatot. Egy másik érdekes kérdés, amely élénk viták tárgyává lett a N. vizsgálata során, a szöveg és dallam egymáshoz való viszonya. Ezt illetőleg a priori három lehetőség állítható fel elméletileg: 1. A szöveg a dallammal együtt terem. 2. A szöveg a dallam előtt születik. 3. A dallam régibb a szövegnél. Amennyire az e téren igen bajos és csak vajmi keskeny időhatárok közt mozgó történelmi kutatás e kérdés megvilágításához hozzájárulhatott, e kutatás tanulságaiból a 3. eset látszik a leggyakoribbnak. Ugyancsak ide tartozik a N. szerzőinek fogas kérdése is, amelyre a legújabb idők óvatosabb és mindig éber szkepszissel dolgozó módszere előtt nagyon hamar készen voltak a néköltés romantikus méltatói azzal a tetszetős felelettel, hogy mint a folklore egyéb elemei, ugy a N. is a titokzatosan működő és alkotó u. n. néplélek szülöttei, s mint ilyeneknek az egész nép a szerzőjük. Ma már e délibábos magyarázat helyett az összehasonlító irodalomtörténeti kutatás filologiai pontosságu módszerével dolgozó folklorisztika elég szerényen azt vallja, hogy a N.-at a műköltés termékeitől a szerzőség tekintetében csak az különbözteti meg, hogy mig amazok szerzői a legtöbb esetben az ismeretlenség homályában maradnak s műveiket jó darab ideig csak a szájhagyomány tartván fenn, ennek révén azokon nem egy változás történik a feljegyzés stádiumáig: addig a műköltők alkotásai irásbeli feljegyzésükben eredeti alakjukat is, meg szerzőik nevét is megőrzik. Ugyanez áll a dallamokat illetőleg is.
Ugy a szorosabb, mint a tágabb értelemben vett N. többféle szempont szerint osztályozhatók, amelyek közül a legkedveltebb és legáltalánosabb a főtárgy szerinti csoportosítás. E fő tárgyak legáltalánosabbja minden nép dalköltészetében az egyetemes emberi érzelmek leghatalmasabbika: a szerelem, amiért a világ összes népdalainak nagy többsége ennek az érzésnek változatos hullámzásában is örökké ismétlődő egyazon motivumait tolmácsolja. A másik szempont, amelyből az osztályozásnál kiindulhatni: a helyzeti vagy alkalmi, a harmadik pedig az alaki. Ámahhoz képest az ősfoglalkozások (vadász-, halász-, pásztor- és földmivelő-élet), vagy a rabló- és katona-világ stb. népéleti milieuk szerint lehet a N.-at csoportosítani s e kataegoriákon belül ismét év- és napszaki alosztályokat megkülönböztetni. Mindez azonban csak annyiban bir tudományos értékkel, amennyiben a néköltést mint a népélet szellemvilági jelenségét, a néplélek nyilvánulásainak anyagi feltételeivel való biologikus kapcsolatában segíti felismerni. Az alaki szempont szerint való osztályozásnak kivált az összehasonlító poetikai tanulmányok javára értékesíthetők a nem csekély fontosságu tanulságai, amelyek mindig kapcsolatosak az összehasonlító zenetörténelmi kutatások eredményeivel s vagy ezekre vetnek világot, v. pedig ezek részéről világosulnak meg.
A N. lirai-epikus részére tartozó u. n. népballadák és néprománcok e kettős néven emlegetett csoportját e kétféle elnevezés még annyira sem tagolja két lényegében különböző máfajra, mint a műköltés ezen különben is népies eredetü jelzékek alá foglalt termékeit. Ballada- vagy románcszerü N. is akadnak jóformán minden nép naiv költészetében s mindenütt ugyanazon jellemvonásokat is mutatják, amelyek részben tárgyi, részben alaki természetüek. Amazok sorából a legfelötlőbb az, hogy a népballadák vagy románcok többnyire tragikus tárgya is legnagyobbrészt a szerelmi élet köréből kerül ki, amely mellett a többi tárgyak csekély kisebbséget alkotnak. A főbb motivumok ismét kor- és népközi egyetemességgel rendesen a következők: szerelmi féltékenységbőlelkövetett gyilkosság; nem viszonzott, vagy legyőzhetetlen akadályokba ütköző szerelem miatti egyes vagy kettős öngyilkosság; a barátség és szerelem érzésének, vagy a szerelemnek és a szülők iránti érzésnek tragikus összeütközése; hitszegés (házasságtörés) miatti bűnhődés; erőszak, nőrablás és kelletlen férjhez erőltetés, az áldozat elemésztődésével, vagy boszujával kapcsolatban, sbt. Népmesei vagy népmondai közkeletü tárgyak balladai feldolgozása sem ritka, minők közül a legkedveltebbek: a meghalt vőlegény, menyasszony, vagy édesanya hazajáró lelke, a többnejü nőrablü (Kékszakáll); a Hero és Leander esetéhez hasonlók; a feleségkereső királyfi inkognitóban való utazása; a mostohaanya részéről üldözött gyermekek, stb. A népballadák és néprománcok egy-egy további jó nagy része pedig a rablóromantika és a történelmi nevezetesb események köréből meríti tárgyait. Az utóbbiak a történelmi N. nevezetes csoportjában különleges tárgyalást is érdemelnek.
A N. sajátságainak műfaji természetü részén kivül van egynémely olyan is, amelyet sokáig fel nem ismert, vagy félremagyarázott, de az újabb összehasonlító tanulmányok révén kiderült érintkezések tesznek érthetőkké, aminők a népköltés ezen termékeire nézve is jóval tágabb körben állapíthatók meg, mintsem azoknak versalak- és többnyire dallamhoz ki kötött volta sejtetné. Kétségtelenül igazolt tény ugyanis a népballadák és néprománcoknak is, épp ugy mint a népmeséknek, egyik néptől a másikhoz, mégpedig nem csupán rokon nyelvü és faju népek közt való vándorlása, s ez sok oly sajátságot tesz érthetővé előadásuk- és egyéb formájukban, amit kezdetleges tapogatózása korában kalandos feltevésekkel próbált a folklorisztika megmagyarázni.
A N. gyüjtése néhány elszórt s éppen nem tervszerü kisérlettel körülbelül ugyanazon időtájt kezdődik, mint a népmeséké, t. i. a XVI. sz. folyamán,a mikor a renaissance egyetemes nagy szellemi mozgalmának közepette, az igaz, hogy korántsem etnologiai célokra és szempontokból, a naiv költészet e vad virágaira is rá irányult egyes kuriózumgyüjtők figyelme. Ha nem is a legrégibb, de mindenesetre a legelsők egyike a dán Vedel balladagyüjteménye 1591-ből, amely azonban nem keltett nagyobb figyelmet és hatást, mig a XVIII. sz. Rousseau, Fontenelle s már előbb Montaigne egyes idevágó eszméivel megtermékenyített szellemi divatát, az őstermészethez való visszatérés irányzatát már nem találta ily készületlennek Percy ó-angol balladáinak 1765. megjelent s a néköltészet méltánylatában korszakot alkotó gyüjteménye. Ehhez fűződik legelőbb is Németországban Herder (Volkslieder 1778-79) és a göttingai költőszövetség, a »Hainbund», különösen Bürger elmélet és gyakorlat terén egyaránt buzdító és utánzásra sarkaló munkássága, mely csakhamar egyebütt is megtermi gyümölcseit. Igy valamivel a Nyugatot követőleg hazánkban is, ahol már a mult század végén is keletkezett ugyan néhány kéziratban maradt népdalgyüjtemény, de az első tudatosabb és terveszerübb kisérletek a népköltésnek a műköltészet vértelen ereibe való átöntésére csak a német költők hatása révén mutatkoznak. Nagyobb erőre és a nemzeti érzés melegétől áthatott lelkesedésre azonban e törekvések nálunk csak századunk negyvenes évei vége felé kapnak, amikor Petőfi, Arany és Tompa műköltészetének népies nemzeti irányzatában jut e szellemi mozgalom nálunk diadalra. L. még Magyar népköltés.
(növ.), kétszikü, mintegy 30 fajt egyesítő család, a bodorrózsaképüek között, Ázsia forró vidékein és Polineziában, a Sarraceniameg a harmatfüfélékkel rokon, de tőlök a kétlaki sziromtalan virág, valamint az egyfalkás him is megküönbözteti. Csak a Nepenthes génusza van. V. ö. Wunschmann, Über die Gattung Nepenthes (Berlin 1872); Hooker, Nepenthaceae (De Can dolle: Prodromus, 17. köt.) és a Britich Associationban tartott előadása (1874).
L. (növ., kancsóka v. kancsóvirág), a róla nevezett család félcserjéje vagy cserjéje. Ága heverő vagy szőllő módjára fölkúszó. Levele egész csodálatos, nyeletlen vagy kurta nyelvü. Alsó lapos részéből a közép ér kacskaringó módjára nyulik meg, s egész tömlő- vagy kancsóforma üres második levelet visel, melynek a száját levélnemü fedő zárhatja el. A kancsó belsejét mirigy lepi el, viznemü folyadékot választ ki, mely a kancsót egészen megtöltheti (l. a Bogárfogó növények képen az 1. és 2. ábrát). Virága apró, zöldes, kétlaki, fürtös; tokja bőrnemü, sok magu. 30 faja Madagaszkár forró vidékén s K-felé Új-Kaledoniági, a legtöbb a maláj szigeteken terem. A N. Edwardsiana Beorneo fáin élősködik. Kancsója csaknem 6 dm. hosszu, a vize szintelen, a lakmuszpapirt megpirosítja, 0,92 v. kevesebb szárzalék szilárd anyag van benne, főleg pedig citromsav és almasav. A N. Rajah Hook. fil. kancsója lilaszin 4 dm. hosszu, a széle redős hússzinü, 6 dm. kerületü, tehát kisebb négylábu v. madár is megkóstolhatja a vizét. A N. destillatoria L. cejloni, levele hossza-lándsás, kancsója 8 cm. hosszu, 2,5 cm. széles. Más fajokkal együtt csinos üvegházi dísz. Valamennyi N. bogárfogó. Kancsója vizében pepszin van, mely a bogártest fehréjéjét fololdja. A kancsó vize valóban mindig tele van bogárdarabokkal. A vize a főtt tojásfehérjét, nyers húst, porcogóállományt feloldja, s a kancsó fala a szükséglethez képest ezt az emésztő anyagot állandóan kiválasztja.
l. Eposz, Epikai költészet.
l. Napier.
szorosan véve a népesség számbeli gyarapodása; tágabb értelemben a népessgé mindennemü számbeli változása s megfelel az idegen nyelvekben népmozgalomnak nevezett fogalomnak. A N. jelenségeivel foglalkozik a N.-i statisztika, mely az u. n. demográfia körébe tartozik (l. o.). A tényleges N. egy meghatározott területen két elelmből van összetéve, u. m. a természetes népszaporodásból, estleg fogyásból s vándorlások eredményéből. Az egész föld kerekségének N.-énél természetesen csak az előbbi tényező érvényesül. A tényleges N. első elemét a születések és halálozások különbözete adja. A vándorlások (l. Emigráció és Kivándorlás) eredménye a bevándorlottak és kivándorlottak különbözete. Ha a statisztika a két elem közül csak egyiket képes feltüntetni, két népszámlálás közti időközre a másikat számítás útján is megállapíthatjuk. Igy p. nem ismervén hazánkban a bevándorlottak és kivándorlottak számát, a vándorlások eredményét közvetlenül nem tudjuk megmérni. De az 1881-91-ik évtizedre megállapíthatjuk az eredményt, ha az 1891 jan. 1. talált népességből, mely 17.463,791 főre rúgott, levonjuk az 1881. évi népszámot, 15.739,259-et s a különbözetből, mely a tényleges szaporodást képviseli és 1.724,532 főre rúg, levonjuk a természetes szaporodást, vagyis az élve szülöttek és elhaltak különbözetét, mely ez esetben 1.906,695. Az eredmény 182,163, vagyis negativ szám, mi azt jelenti, hogy a magyar állam egész területéről 182,163 egyénnel több vándorolt ki, mint amennyi bevándorolt. Hasonló számításokat tehetünk kisebb területekre, vármegyékre, községekre is. A temészetes népszaporodás elemeit, a születéseket és halálozásokat az összes népességhez való viszonyítás által szokás kifejezni és megmérni. Pontosabb a mérés, ha különválasztva a törvényes és törvénytelen származásuakat, amazokat a házasságban élő, nemzésképes koru nőkhöz, ezeket a hasonkoru, de nem házas (hajadon, özvegy, elvált) nőkhöz viszonyítjuk. Ekkép megkapjuk a házasságok termékenységének s aztán a házasságon kivüli szaporaságnak szabatos mértékét. Az összes népességhez viszonyított születési arány sokszor nem azért magas, mert a házasságok termékenyek, hanem azért, mert sok a házas. Igy hazánknak ezerre 44 körül járó születési aránya jóval nagyobb, mint Németországé, holott ott a házasságok termékenyebbek, mint nálunk, de viszont sokkal több a hajadon, mint hazánkban. A nyugati nagy nemzetek, a felettébb szaporátlan francia kivételével, csak azért mutatnak fel kevesebb születést, mert ott a csalásalapítás ritkább és későbbi. A halálozások helyes mérésénél a különböző életkorok különböző halandóságát kell tekintetbe venni (l. Mortalitási táblák).
A nemzetek és államok ereje elős sorban népességök számától függvén, a mult megértéséhez nagy szükség van az illető korok népesedési jelenségeinek ismeretére. A történeti irodalom ezért egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a népesedési statisztika azon ága felé, mely a népesség számát a letünt századokban kutatja. Ám a statisztika itt nagy nehézségekkel kénytelen küzdeni. A népszámlálások (l. o.) nem voltak általánosak s a történetirók közvetlen adatai a legtöbb esetben megbizhatatlanoknak, rendesen erősen túlzottaknak bizonyultak. Legtöbbször a népesség egyes rétegeinek létszámából, a katonakötelesek, adózók számából kell következetetést vonni az egész népességre; sokszor csak a harctérre kivonuló hadi erő tájékoztat az egyes népek lélekszámáról. Mindazonáltal sikerült az ókor kulturállamairól, Egyiptomról, Palesztináról, a görög vezérállamokról és Rómáról, valamint Karthagóról oly adatokat összállítani, amelyek igen jellemző fényt vetnek az ókor nagy eseményeire és egész fejlődésmenetére. Kiderült neveztesen az, hogy az ókor népesség sokkal kisebb vot, mint napjainké. A római világbirodalom népességét Augustus halálakor, tehát hatalma és kiterjedése tetőpontján Beloch csak mintegy 55 millióra becsli, tehát alig többre, mint a mai német birodalomét. A középkorban azután kétségkivül egyelőre ismét ritkul a népesség a barbár betörések, a népvándorlás rombolásai folytán. A középkor népesedéstörténete csak igen nagy vonásokban ismeretes, ellenben az újkorra nézve Anglia, Franciaország s az olasz államok, sőt legújabban már hazánk N.-e is elég megbizhatóan ki van derítve. Hazánkban az újkor küszöbén, 1494-95. Acsády szerint 4-5 millió főre rúgott a népesség, mely azonban a török hódítás folytán s a belharcok alatt borzaszóan pusztult, ugy hogy 1720. még 3 millióra sem ment fel. A mult század volt hazánk újranépesedésének korszaka; egyfelől a béke altt teljes erővel folyó belső szaporodás, másfelől a betelepítések a Jószef-féle népszámlálásig megháromszoroták az ország lakosságát, mely 1785. 9 millió körlül járt. A legutolsó évszázad alatt a gyarapodás nem volt ugyan oly rohamos, de elég tekintélyes, az ezredéves magyar állam népességét az 1891-iki népszámlálás s az újabb anyakönyvi adatok nyomán kerek számban 18 1/2 millióra tehetjük.