l. Provadia.
(franc., ejtsd: -ván) a. m. szélellenző, spanyol fal.
(ejtsd: pare lö monial), város Saône-et-Loire francia départementban, a Bourbince és vasút mellett, (1891) 3855 lak., fa- és szénkereskedéssel; XII. sz.-beli templommal, amelyet clunyi szerzetesek építettek; egy apácakolostorral, melyben Alacoque Mária 1671-90. élt és a Jézus szent szivének kultuszát alapította. 1873. óta P. újra látogatott búcsujáró hely.
régi persa útmérték = 30 görög stádium, kb. 3/4 földrajzi mérföld vagyis 5,549 km.
(gör.), tulajdonképen a. m. tányérnyaló; eredetileg a görög tisztviselők segédeinek elnevezése, akik főnökeikkel asztalközösségben éltek. Egészen más értelmet kapott a P. elnevezés a középső és újabbkori attikai komédia folytán, melyben a sziciliai tányérnyaló tipusa már teljesen kialakulva jelenik meg, ugy a mint azt Alexis, de különösen Diphilos szinpadra hozzák. Ezeknek csapásán halad aztán Plautus Curculiója és Terentius Phormiója. Ők egy-egy jó étkezésért szivesen eltűrnek bármit a házigazda és vendégei részéről és általában tipusai az olyan embernek, ki gyomra érdekében szivesen lemond a becsületről is. - P. az állattanban és növénytanban, l. Élősködő.
tüzes anyag, mely lángolni már megszünt ugyan, de amelynél azért az égési processzus még befejezve nincs.
Úttörő szinésznőink közé tartozik. Szül. 1817 körül. Halála éve bizonytalan. 1834. a budai szinháznál működött, hol mint kiváló szinésznő nagy sikereket ért el. Úttörőink sorában gyakran találkozunk nevével.
l. Párviadal.
(ágybér, karc, lélekpénz, lat. lecticale) lectica, metretatio), a r. kat. egyházban egyházközségi adó a lelkész ellátása céljából. A P. az eredetileg önkéntes egyházi adakozásokból (oblatio), jelesül az áldozási oblációkból fejlődött ki. A stóladíjtól, amelynek ugyanaz a rendeltetése, t. i. a lelkész illő ellátásának biztosítása, abban különbözik, hogy a P. a lelkészt minden különös ellenszolgáltatás nélkül illeti, mig a stóladíj bizonyos egyházi cselekmények, keresztelés, esketés, temetés stb., ellenszolgáltatásául követelhető. A pénzügyi jog fogalmait alkalmazva, a P. az egyenes adó, a stóladíj az illeték fogalmának felel meg. Egyházjogi igazolását a P. a szentirás ama szavaiban találja: Et dignus est operarius mercede sui. A P. kötelezettségének alapja a parokiális kötelék. Absztrakt mértéke a lelkész illő ellátása. Ahol tehát a lelkész más vagyonból illő jövedelmet húz, a hivek P.-szolgáltatásokra nem kötelezhetők. A parokiális köteléket a lakhely szabályozza. Erre vonatkozik a tétel: quidquid est in parochia, est etiam de parochia. A P., minthogy fizetésére csak parokiabeli tagok kötelesek, a P.-kötelezettség tehát bizonyos személyi minőséghez van kötve, személyi és nem dologi természetü s nem válik dologi teherré e szó magánjogi értelmében (Reallast) azáltal, hogy a kivetés nem személy, hanem vagyon szerint, házak vagy telkek után történik. A kivetési módozat a P. jogi természetét nem alterálja, minek az a gyakorlatilag fontos következménye van, hogy ha a telek, mely után a P. kivetve van, más vallásu birtokosra átmegy, az új birtokos a P.-t fizetni nem tartozik. A P.-nek a telek után történt kivetési módja mégis azt hozta magával, hogy P.-kötelezettek azok a róm. kat. hivek is, akik a parokia területén nem laknak ugyan, de ott ingatlannal birnak (az u. n. forenses). Az a kérdés különben: személyi v. dologi teher-e a P., vitás. A magyar királyi vallás- és közoktatásügyi minisztérium is ismételten arra az alapra helyezkedett, hogy az egyházi látogatás (canonica visitatio) az irányadó s a kérdést elvileg eldönteni nem lehet. Ha jelesül a canonica visitatio a P.-kötelezetteket fidelis (hivek) v. parochiani (parokiabeliek) kifejezéssel jelöli meg, a P.-kötelezettség személyes teher, birtokváltozás esetében tehát a P.-kötelezettség nem megy át az új birtokosra, ha az személyére nézve nem P.-kötelezett. Ellenkező esetben azonban s jelesül ha a P.-kötelezettekként a communitas (község) vagy a coloni vagy sessionalistae (telkes gazdák) szerepelnek, a P. dologi teher, mely az új, habár más valláshoz tartozó birtokosra is átmegy. A protestánsok ezt a felfogást az 1790-91. XXVI. t.-cikkbe ütközőnek tekintik, s a miatt ismételten felszólaltak. Megjegyzendő azonban, hogy a vitás kérdés itt nem a körül forog: vajjon a protestáns vagy más nem róm. kat. keresztény a parokiális kötelék alapján tartozik a P.-t fizetni? hanem a körül: vajjon a házak és telkek után kivetett P. magánjogi természetü, dologi teher-e vagy sem. Vagyis a kérdés nem közjogi, hanem magánjogi természetü. A kérdésnek közjogi részét törvényeinek minden vitát kizáró határozottsággal szabályozták és a P.-mentesség értelmében oldották meg és pedig a protestánsokra nézve az 1790. XXVI. t.-c., a görög nem egyesültekre nézve az ugyanabban az évben kiadott királyi rendelet. A kat. lelkészek az ekkép elesett jövedelmért kárpótlást (bonificatio) nyertek és pedig a vallásalapból, miután a törvény határozottan elrendelte, hogy kárpótlás címen sem az adózó nép, sem a királyi kincstár nem terhelhető.
A r. kat. egyházjognak álláspontja természetesen egészen más. A kat. egyház a keresztény egyház egységes és oszthatatlan jellegénél fogva (unum sit ovile et unus pastor) maga mellett más keresztény egyházaknak létjogát el nem ismeri. Minden megkeresztelt egyén felekezeti különbség nélkül a kat. egyház kebelébe tartozik; a parokia területén lakó nem kat. keresztények azért a rájok nézve is jogilag fennálló parokiális kötelékeknél fogva P.-kötelesek. Az 1790-iki törvényhozás következtében a kat. egyháznak ez alapelve hazánkban érvénytelen. Az 1895. XLIII. t.-c. (a vallás szabad gyakorlatáról) azt rendeli, hogy aki valemyl bevett vagy elismert vallásfelekezetből kilép, köteles a kilépés idejéig esedékessé vált egyházi tartozásait annak az egyháznak, amelyből kilépett, megfizetni; az pedig, aki a bevett vallásfelekezetek valamelyikéből kilépett, mindaddig, mig valamely bevett vagy elismert vallásfelekezethez nem csatlakozik, köteles a kilépés idejét követő ötödik naptári év végéig esedékes rendes egyházi járulékokat annak az egyháznak szolgáltatni, amelyből kilépett, de az öt év egyikében sem terhelhető nagyobb járulékkal, mint amennyit a kilépés évében tartozott fizetni. A zsidók sem az egyházjog, sem a magyar közjog szerint parokialis kötelékbe nem tartozván, azoknak P.-mentessége kétség tárgya soha sem volt.
A P. pozitiv kötelezettségi fő alapja hazánkban a kanonika vizitáció. A P. állhat pénz-, munka- v. terménybeli szolgáltatásokból. A P. továbbá egyéni v. az u. n. avertált P. Egyéni P. az, mellyel az egyes hivek tartoznak. A közönséges egyházjog szerint a P.-kötelezettségnek egyedüli s elegendő feltétele a parokiális kötelék; hazai szokásjogunk szerint csak a házasságban élők s az özvegyek P.-kötelesek. A vegyes házasságban élőkre általános érvényü szabály nincs. Avertált P. alatt a politikai községtől szolgáltatott lelkészi ellátást értjük. Az egyéni szolgáltatásnak a községi szolgáltatással helyettesítése akként keletkezik, hogy a hiveknek egyéni szolgáltatásait a politikai község egészben v. részben évi átalányösszeggel váltja meg, v. pedig ugy, hogy a parokia alapítása alkalmával az egyházi szolgáltatások mellett a község közvagyonából bizonyos évi szolgáltatást köt le. Ily esetben, ha nem is közvetlenül, de közvetve a P.-hoz a nem katolikus községi lakosok is hozzájárulnak; a jogegyenlőség követelményének az 1868. LIII. t.-c. eleget teendő, 23. §-ában elrendelte, hogy különböző vallásfelekezetek által lakott községben v. városban, mely házi pénztárából egyházi célokra v. valamely felekezeti iskola javára segélyt szolgáltat ki, e segélyben igazságos arány szerint minden ottan létező vallásfelekezet részesítendő. A P.-szolgáltatások körüli jogviták, habár ennek helyességéhez több tekintetben szó fér, a közigazgatási útra tartoznak. V. ö. Timon Ákos, A párbér Magyarországon.
(gör. dialogus), két személynek társalgása, mely különösen egyes irodalmi műfajokban emelkedett kiváló jelentőségre. Alkalmas lévén a fogalmak kifejtésére és kétes kérdések megvilágítására, a régiek (különösen a görögök) a tudományos irodalomban is felhasználták (sokratesi P.), mely esetben a P. tulajdonkép csupa kérdésből és feleletből áll, melyek egymásból folyván, kifejtik a beszélgetők értelmében rejlő fogalmakat. A renaissance korában ismét divatba jött a bölcseleti P., amikor aztán rotterdami Erasmus, Hutten Ulrik és Hans Sachs irták. Ha aztán a P. a beszélő személyek indító okait elhatározásokban mutatja be, előáll a drámai P. L. Dráma (V. köt. 503. old.).