(Litterae pastorales), a kat. püspököknek megyéjök papságához egyházi vagy világi ügyekben intézett körlevele. - P.-eknek hivják az új testamentomban Pál apostolnak térítő társaihoz, Timotheushoz és Titushoz intézett leveleit is, melyekben ezeknek az iránt ad utasításokat az apostol, hogy gyülekezeteik körében hivatalos és magánéletüket illetőleg miként forgolódjanak, vagy modern nyelven szólva, hogy lelkipásztori tisztüket miképen teljesítsék.
l. Oboa.
v. pásztortarsoly (növ., szükésfű v. szivkésfű, pásztorerszény, paptarsoly, paperszény, békatarsoly Capónál, csapka, Brass. és Kov., békalencse, büdös szaporafű, pásztor ostora Meliusnál, vérállató-fű, porcogófű, vadmustár, élekhalok, Capsella Mönch, Bursa Guett.), keresztesvirágu fű, virága fehér, táskatermése oldalról lapított, fordított háromszögletü v. hosszas, épszélü, a csúcsán gyakran szivformán csorbított, a rekesze sokamgu. 8 (hazánkban 2) faja az egész föld mérsékelt és szubtropikus vidékein terem. A C. bursa pastoris Mönch, v. csak Bursa pastoris Wigg. egynyáréltü, európai mezei fű, de a világ minden részébe széthurcolódott. Levele a tövén rózsásan csoportosodik, hasítatlan v. szárnyas hasábu, táskája háromszögletü, a csúcsán szivforma. Kissé csipős kesernyés ízü, tormaszagu.
(növ.) a. m. gémorr (l. o.).
vagy pásztor vesszeje (növ.), l. Hélyakut.
(növ., fuszulyka, bab, olasz, törökbab, rác, oláh, törökborsó, Phaseolus L.), a vitorlás virágu hüvelyesek kuporodó (gyalog, bokros), illetve föltekerődző (fára-futó, folyó, karós), egynyári génusza, 60 faja a forró égöv szülötte. Levele háromágu, virágfürte tövéből ered, húsos-hártyás, egyenes vagy sarlóforma hüvelyében oldalas-csiratáju és jobbadán hosszukás, jókora lisztes magvakkal. Néhány faja mívelés alá fogva, a mérsékelt égövön is elterjedt. Legáltalánosabb a közönséges P. (Ph. vulgaris L.), tojásdad, hegyes végü levélkékkel, rövidebb kocsánu, gyérvirágu fürttel és világos szinü, többnyire fehér apró virággal. Számos elváltozását öt alfajba lehet foglalni: 1. Rendes P. (Ph. v. communis), szára felfutó, szemes fehér és vesés. 2. Lapos P. (Ph. vug. compressus), felfolyó szárral, húsos hüvellyel (spárga-, vaj-, cukorbab); magvának csiratája kidülledt. 3. Tojás-P. (Ph. v. elipticus), majd bokros, majd felfolyó; magva többféle szinü, p. fehér (rizs-P.), kénszin: szürke, barna, tarka, fekete (cigány-P.). 4. Golyós P. (Ph. v. sphaericus), gyalog, illetve tekerődző szára van; hüvelye kipúposodásaiban van golyós magva (göngy-, borsó-P.). 5. Guggonülő P. (Ph. v. nanus), sima vékony hüvellyel (jókori, kisasszony-P.). Hozzánk neveiből is következtetve, Dél-Európából jutott. Beythe István 1583. török borsó, Calepinus 1592. török bab néven mutatja be. Valószinü, hogy olasz katonák révén került hazánk keleti részébe és ott a bab (l. o.) megtartotta eredeti jelentését. A nagy virágu P. (Ph. multiflorus Lam.), mely Amerikából 1633. került Európába, hosszukocsánu fürtje dúsan virít; virága skarlátpiros, fehér v. mindkettejök. Csupán felfutó. Lippai török vagy spanyol fára folyó bab néven ismeri. Jobbadán díszül ültetik; étkül nem szivesen használják, mert rossz hirét költik. Egyes változatai közt a kardos meg a bivaly-P. kedvelt főzelék. Amerikában v. 50 vad fajából a holdas P. (Ph. lunatus) és mások hüvelye és magva ehető. Többjök hozzánk is eljutott, bár egyelőre csak mint dísz, p. igy a zászlós vagy illatos P. (Ph. vexillatus L.). A kelet-afrikai mungó-P. (Ph. Mungo L.), a háromkarélyu P. (Ph. trilobus Willd.), valamint a himálajabeli ujjas leveló P. (Ph. aconitifolius L.) Európa déli partjain már terjednek. A P. zöld hüvelye meg az érett magva jó főzelék. A hüvely fehérjés testeket foglal magában; a zöldhúsu többet, mint a sárga. A P. mívelésére legjobb a kötött föld és nyugodt, meleg fekvés; a deret sínyli. Virágzása 10-12 °C kell neki, magvának érlelésére 15-19 °. Nálunk kerti módon mívelik, de a meleg éhajlat alatt gabona módjára egész düllőkön. A P. betegségeit l. Hüvelyesek.
török basa és pártütő vezér, szül. Viddinben 1758., megh. 1807-ben. 1797. a janicsárok élén veszedelmes lázadást intézett a porta ellen. 1798. kegyelmet nyert s egyúttal megkapta a viddini pasalikot.
az ásványtanban az igen jól hasadó ásványnak jelzője, melyet az ásvány nevében is kifejezünk, p. mészpát, vaspát, barnapát, földpát, pátvaskő.
sziget, l. Patta.
a ló, szamár, zebra s még néhány állat lábvégének utolsó íze (l. 1-3. ábra). Alapját a P.-csont veti meg, azonkivül porcok, szalagok és inak vannak benne. Közvetlenül a szarutokon belül a bőr irharétege vonja be a patában levő csontos és lágy képleteket, s ezt az irhát húsos pártának, falnak, talpnak és nyirnak nevezik. Ezek növesztik a P. szarurészeit, a szarutokot, vagyis a szűkebb értelemben vett P.-t.
[ÁBRA] 1. ábra (1. Párta. 2. Hordozószél.)
A szarutokon szarufalat, talpat és nyírt különböztetnek meg. A szarufalat, melynek a földdel érintkező szélét hordozószélnek nevezik, hegy-, oldal- és sarokfalra osztják. A hegyfal a P. elején, az oldalfalak a P. két oldalán és a sarokfalak hátul vannak. Szöveti szempontból három réteg különböztethető meg a szarufalon, u. m. a külső máz, mely nagyon tömött szaruból áll, s a patát a húgy maró hatása és egyéb ártalmak ellenében megvédi; továbbá a középső rostos réteg, melynek rostjai fölülről lefelé haladván a mázon keresztül látszanak, ez a szarufal legvastagabb rétege; végre legbelül fölülről lefelé haladó fodros fölületü lemezek alkotják a szarufalat, melyek szoros összeköttetésbe hozzák a húsos fallal. A szarutalp a P.-nak a földön nyugvó részén, vagyis a hordozószélen belül van, homorodott, s a szarufal középső rétegéhez hasonlóan fölülről lefelé haladó rostokból áll.
[ÁBRA] 2. ábra. Pata, alulról tekintve.
[ÁBRA] 3. ábra. Terült pata. Meredek pata.
Ott, ahol a talp a szarufallal (hordozószéllel) érintkezik, mindig fehér szinü a szaru, s ezt fehér vonalnak nevezik. Ez jelzi azt a helyet, ahová a patkolásnál a szegek verendők be. A nyír (l. o.) ékalaku test a P. talpfelületén, melyen két combot különböztetünk meg. A P.-talp felületén még a két saroktámasz található, melyek a sarokfalak folytatásai. A szarutok élő állaton nagyon ruganyos, s járás közben folyton alkalmazkodik a belső részek alak- és helyváltozásához. Ezen alkalmazkodási képesség, melyet P.-rugékonyságnak neveznek, főleg a nyírnak és a saroktámaszoknak tulajdonítható, és csak akor érvényesül kielégítő mértékben, ha a nyír lehetőleg nagy és ha a saroktámaszokkal való összefüggése meg nem szakíttatik. De a falusi kovácsok éppen e két sarkalatos kivánalom ellen szoktak vétetni, mert ritkán tudnak a nyír kicsinosításának, vagyis tulságos megfaragásának ellentállani, s azonkivül a nyír és saroktámaszok közötti összefüggést is át szokták vágni, aminek azután rendesen az a következménye, hogy a szarutok idővel mindinkább összehúzódik, vagyis a szorult P. fejlődik ki, mely hasonlóan, mint az ember lábán a szűk cipő, fájdalmat okoz a lónak. Különbség van az első és hátsó lábak P.-i között. Az első P. szarufala valamivel laposabb, mint a hátsóé, továbbá a hordozószél köralaku, mig a hátsóé tojásdad alaku, a talp pedig elül kevésbbé homorodott mint hátul, minélfogva az u. n. vérfoltok, vagyis talpzúzódások rendesen csak az első P.-kon keletkeznek. Hibás P.alakulások: a terült P., mely az embernél lúdtalpnak nevezett nagyon lapos talpalakulásánál fogva nem képesíti a lovat nagy utak megtételére. Ez nedves legelőkön nevelt, valamint hajót vontató lovakon gyakori; továbbá az előbb említett szorult P., mely többnyire rossz kovácsok bűne, valamint oly lovakon is gyakori, melyek istállóban nevelkedtek; azután megkülönböztetik még a meredek, gyűrüs, ferde P.-t stb., melyek azonban távolról sem oly hátrányosak, mint az előbbiek.