l. Maratás és Rézmetszet.
(cuprismus). A réznek kiterjedt ipari és házi használata miatt a R. a gyakoribb mérgezések közé tartozik. Azok a rézvegyületek, melyek ilyen mérgezésre okot szolgáltatnak, leginkább a következők: a rézoxidul, a bázikus rézklorid (braunschweigi zöld), rézhidroxid, a brémai zöld, melyek mind festékül használatosak; a rézgálic, melyet némelykor a búzakenyérhez is adnak a pékek, továbbá elvetés előtt a búzát is szokták benne áztatni, a neutrális és bázikus ecetsavas réz (az utóbbi az u. n. grünspan). Sőt maga a fémréz is okozhat mérgezést ételek útján, mert habár vizben ez oldhatatlan, mindazáltal levegő és nedvesség egyidejü hatása alatt a felületén könnyen bázisos szénsavas réz képződik; a szervi savak (ecetsav, zsírsavak) pedig még igen higított állapotukban is képesek a rézzel oldékony sókat alkotni, ha egyszersmind levegőbeli oxigén van jelen. Ugy hogy tévesnek mondható a közönség azon balhiedelme, hogy savanyu ételeket szabad rézedényben felfőzni, mert csak a kihülés után állás közben adódik alkalom a rézzel való fertőzésre. Különösen megrovandó a hiu gazdasszonyok azon szokása, hogy bizonyos konzerveket (uborka, kapor stb.), hogy állandó szép zöld szint nyerjenek, rézedényekben készítenek vagy azokba rézkrajcárt tesznek. Legkönnyebben okoznak mérgezést természetesen azok a rézvegyületek, melyek vizben és a belek nedveiben jól oldhatók, de volt eset arra is, hogy lenyelt rézpénzek is súlyos, hosszantartó R.-t okoztak. A hevenyés R. különben rendesen kedvező lefolyásu. Emérgezés jelenségei: erős kimerítő hányás, kékes v. zöldes hányadék, feketés széklet, bőrsárgaság; esetleg rángások, majd a törzsizmok bénulása és halál. A krónikus R. rézöntőknél és más, rézzel foglalkozó munkásokon fordul elő, kólikával (rézkólika) vagy lázas gyomorbélhuruttal (gastro-enteropathia cuprica febrilis Falck) járó általános bántalom alakjában, mely az állandó táplálkozási zavar folytán nagy foku elgyöngüléssel és lesoványodással jár s ha elhanyagoltatik, kimerülés által halálra is vezethet; ellenkező esetben azonban rendesen gyógyulásba megy át. Az ilyen betegségben szenvedők bőre, hajzata, sőt a belső szervek és a csontok is zöldre vannak festve. A hevenyés R. ellen tojásfehérjét, égetett magnéziaoldatot adhatunk be; hánytatókra rendesen nincs szükség, mert a rézkészítmények maguk is hányást okoznak; gyomormosás és hashajtók alkalmazása igen üdvös, csak zsírnemü hashajtók (ricinusolaj) kerülendők, mert ezek a réz felszivódását elősegítik. A krónikus R. kezelésében első dolog a beteget a réztartalmu helyiségekből eltávolítani, a test felületére tapadó rézpor eltávolítására langyos, szappanos fürdőket rendelni, a beteget jól táplálni, a kólika ellen enyh hashajtókat, meleg borogatásokat (a hason) alkalmazni, izzasztókat és húgyhajtókat adni stb.
(chalkographia), vörösrézlemez simára csiszolt fölszinébe akként bevésett rajz, hogy a rajz vonalai, ellenkezőleg a fametszettel (l. o.), szélesebb és keskenyebb barázdákat alkotnak. Ha e barázdákat fekete nyomdafestékkel betöltjük és a lemezre megfelelő eszközzel, p. sajtóval (l. Réznyomás) erős nyomást gyakorlunk, akkor az alája helyezett papiroslap benyomódik a barázdákba, s az azokban levő festék egy része rátapad. Ekként a lemezbe vésett rajznak hű mását nyerjük a papiroslapon. A lemezzel több lenyomatot állíthatunk elő, vagy a rajzot sokszorosíthatjuk. Tehát a rézmetszés is sokszorosító művészet és pedig valamennyi közt a legtökéletesebb, a legnemesebb. Hogy a R. a művészeti követelményeknek megfeleljen, annak legelső föltétele a rézlemez anyagi mivoltában rejlik. Megkivántatik, hogy a rézlemez állománya egyenletes és kellő keménységü, fölszine pedig gondosan csiszolt, tükörsimaságu legyen. Ha a lemez szerfölött lágy, vagy alig észrevehetően hólyagos, szálkás, eres, a legművészibb metszés is sikertelenné válik. A lemez állományának egyenletességét azelőtt hengerelés és kalapálás által iparkodtak elérni, most a galvanoplasztikai eljárás biztos módja az egyenletes állomány előállításának. A lemez további kikészítése, u. m. az alapozás, az alapnak befehérítése stb., valamint a metszésnél használt eszközök is a metszési eljárások szerint különfélék.
A rézmetszésnél követelt eljárások, melyeket modornak (maniere) is szokás nevezni, ezek: 1. A vésővel készített tulajdonképeni R. (gravure au burin, gravure en taille-douce); 2. a rézmaratás v. karcmaratás (gravure a l'eau forte); 3. a hideg tűvel készített R. (gravure a la pointe seche); 4. a pontozó eljárás (gravure au pointillé); 5. a poncoló eljárás (gravure au maillet); 6. a krétarajzot utánzó eljárás (gravure dans le genre du crayon); 7. a hántoló eljárás (gravure en maniere noire); 8. a födözgető eljárás (gravure au lavis); 9. a szineket utánzó eljárás (aquatinta).
1. R.-nek vésővel való előállítása kétségtelenül a legrégibb eljárás, egyszersmind a legfontosabb is, leginkább bir az igazi művészet jellegével. A rézmetsző az ábrázolásnak a rajzolatát előbb bemaratja a lemez fölszinébe, azután eltávolítván a maratáshoz megkivánt aszfaltréteget, az ábrázolást alkotó vastagabb, vékonyabb, egyenes, hajlított, egymást keresztező vonalakat mélyebb vagy sekélyebb barázdákként vésővel bevési a lemezbe. Ekként visszaadja a formáknak, a fény és árnyék hatásának, a domboruság, a vonal- és légtávlat látszatának utánzatát. A részletekben kevésbbé kimunkált metszetet kartonmetszetnek nevezik. Az ismétlődő szabályos vonalakat, p. a háttér párhuzamos vonalait, arra szolgáló géppel szokták bevésni. Végül a bevésett barázdák szélein támadt szálkákat eltávolítják és a lemez fölszinét kiegyengetik. Az ekként kimunkált lemezzel készülnek a lenyomatok. Többszöri lenyomás után legnagyobb óvatosság mellett is a finomabb vésetü vonalak barázdái mind kevesebb és kevesebb festéket fogadnak be, utóbb egészen eltünnek és a további lenyomatokon a mély árnyék átmenet nélkül uralkodóvá lesz. Ezen javítgatással lehet ugyan segíteni, mindazáltal az ezután készült lenyomatok nem oly tökéletesek mint az előbbiek. Ebből következik, hogy mig a fametszettel majdnem korlátlan számu lenyomatot készíthetünk, addig a R.-tel készített lenyomatok száma korlátozott. Következik továbbá, hogy az első lenyomatok tökéletesebbek, tehát becsesebbek a későbbieknél. A kevéssé avatott szem könnyen fölismeri a jó és gyöngébb lenyomatot. A legelső néhány lenyomat rendszerint durvább. A következők a legjobbak. A XVII. és XVIII. sz.-ban és mostanság is a legjobb lenyomatok ismertető jele, hogy nincsen rajtuk irás. Ezek az irás előtti lenyomatok (épreuves avant la lettre). Legújabb időben szokássá vált ezen lenyomatokat is osztályozni. Az irás előtti legjobb lenyomatokra ugyanis a metsző irónnal irja a nevét. Ezek a művész lenyomatai (épreuves d'artiste). Hellyel-közzel a metsző a lemezbe valamely mondást vés, azzal néhány lenyomatot készít és a mondást lecsiszolja. Ezek a jegyzéses lenyomatok (épreuves de remarque). Legszebbek a khinai papirosra nyomott példányok. Ezután következnek az irásos lenyomatok. Az irás a metsző nevét és az ábrázolás tárgyát jelöli meg. Morghen Rafael rézmetsző L. da vinci által festett Utolsó vacsora-metszetének irásából: Amen dies vobis, quia unus vestrum me traditurus est, a vesszőt kihagyta és csak későbben pótolta. Ennél fogva azok a példányok, melyeknek irásából a vessző hiányzik, becsesebbek. A lenyomatok becse tekintetében ritkaságukon és szépségükön kivül jó állapotuk is nagy fontosságu. A jelesebb R.-ek teljesen ép példányaiért az árveréseken nagy összegeket fizetnek, megrongálódott példányok ellenben igen olcsón kaphatók.
2. A rézmaratás (rézkarc) akként készül, hogy a megmelegített rézlemezt viasz, masztix, kolofonium és aszfalt keverékéből álló folyadékkal bekenik. Ez a marató alap, mely ha megkeményedett gyertya lángja fölé tartják, hogy megkormosodjék. Ezután fanyelü finom acéltűvel az alapba bekarcolják az ábrázolást, ugy hogy a bekarcolt barázdák a lemez felszinéig érjenek, de a tű a rezet meg ne karcolja. Az igy elkészült rajz barázdái mentén viaszból csekély magasságu karimát raknak, azután választóvizzel és salétromsavval leöntik, mely behatol a barázdákba s megmarja a lemez azon helyeit, ahonnan a tűvel a rákent anyagot eltávolították. A lemezen ekként keletkező barázda annál mélyebb, minél tovább marja a sav. Ezután letisztítják a lemezt, a finomabb vonalakat pedig befödik, ott pedig, ahol mélyebb barázdák kivántatnak, újból maratják a lemezt, amit esetleg többször ismételnek. Ahol szükséges, ott utólag tűvel vésnek ki egyes helyeket. Ez az eljárás legközelebb áll a rajzoláshoz és a tulajdonképeni metszethez képest kevésbbé korlátozott. Állítólag Hopfer Dániel augsburgi metsző (megh. 1556.) alkalmazta volna először. Utóbb Dürer, Rembrandt és számos festő gyakorolta, mint legalkalmasabb eljárást rajzolt ábrázolásaik sokszorosítására. Az olyan művész, aki saját műveit sokszorosítja, az u. n. peintre-graveur, azaz festő és metsző egy személyben.
3. Hideg tűvel készített metszet az, melynél a metsző véső helyett finom acéltűt használ. Minthogy ezzel a szerszámmal metszett vonalok igen sekélyek és finomak, azért az ilyen lemezzel csak csekély számu lenyomat készíthető.
4. A pontozó eljárás egy módja a maratásnak, azzal a különbséggel, hogy vonalak helyett finom pontokat váj a marató alapba.
5. A poncoló eljárás szerint az ötvösök által használt ponccal apró pontokat vernek a lemezbe.
6. A krétarajzot utánzó eljárás szintén egyik módja a maratásnak. Abból áll, hogy vagy több hegyü tűvel vagy kis kerékkel, melynek fölszinéből tűk állanak ki, fölszaggatják a marató alapot, de nem a rajz vonalait, hanem a világosabb és árnyékolt részeket pontozzák ki.
7. A hántoló eljáráshoz érdes fölszinü lemezt használnak, amely ily állapotban lenyomva csakis árnyékot adna vissza. A metsző teendője itt abból áll, hogy hántoló szerszámmal az árnyék egy részét eltávolítja és világos meg félárnyékos részeket állít elő. Tehát az eljárás éppen fordítottja az előbbieknek, amennyiben az árnyékos részek nemmélyednek be a lemez fölszinébe.
8. A födözgető eljárással készült lemez lenyomatai a szopiával vagy tussal festett ábrázoláshoz. Az ábrázolás rajzát előbb a lemezbe maratják, azután megtisztítják a lemezt, majd ecsettel velencei fornászt raknak ama helyekre, melyeknek a lenyomaton világosaknak kell maradni. Az elkészített lemezt aztán választóvizbe mártják, mely megmarma a firnásszal nem födött helyeket.
9. A szineket utánzó eljárás szintén egyik módja a maratásnak, hasonlít a födözgető eljáráshoz, azzal a különbséggel, hogy a födözgetés kolofoniumporral történik, mely a megmelegített lemezen apró szemekbe olvad össze és födi a lemez egyes helyeit, mig a szabaddá vált helyeket a sav megmarja.
Sokat vitatkoztak a fölött, hogy hol és mikor találták föl a rézmetszést. Számos emlék bizonyítja, hogy már az ókorban is véstek rézbe ábrázolásokat, ilyenek p. az u. n. etruszk tükrök stb. Ezek alkalmasak lenyomatok előállítására is, amit azonban a régiek nem kisérlettek meg. Kétségtelen, hogy a rézmetszés az ötvösök műhelyében keletkezett, és pedig ugy, hogy vésett lemezekkel, mielőtt a rajz barázdáit niellóval kitöltötték volna, próbalenyomatot készítettek. Az ilyen lenyomatoknak azonban nem sokszorosítás volt a céljuk. Minthogy olasz ötvösök műhelyében készült több efféle lenyomat maradt fönn, az a vélemény keletkezett, hogy a rézmetszésnek mint sokszorosító eljárásnak az olaszok a feltalálói. Név szerint Tommaso Finiguerra firenzei ötvöst emlegették. Sokszorosítás céljából készült R. eddig ismert legrégibb lenyomata 1446-ból való, Krisztus kinszenvedését ábrázolja, hat lapból álló sorozat, most a berlini metszetgyüjteményben van. Ezt követik 1451-52-ből való német metszetek. Németországban legelül jártak a R. művelésében. Az E. S. jegyü metsző (1464 és 1466), Schongauer Márton (megh. 1488.), a vetélő jegyet használó metsző legelsőkül jeleskedtek a művészet ez ágában. Olaszországban a XV. sz.-ban kiváló mesterek Andrea Mantegua, Antonio Pollajzolo, Giovanni Antonio da Brescia, Girolamo Mocetto s még többen. A XVI. sz.-ban Németországban Dürer nagy tökéllyel űzte a rézmetszést. Tanítványai követték. De csakhamar hanyatlás állott be. Ellenben Olaszországban Marcantonio Rajmondi, Németalföldön Lejdai Lukács még nagyobb tökélyt értek el. Franciaország és Angolország szintén több jeles metszővel dicsekszik. A rézmaratást a hollandiai festők űzték, köztük utolérhetetlen mester Rembrandt.
A fölsorolt eljárások, melyeket jobbára a XVII. sz.-ban találtak föl, e században feledékenységbe merültek. A rézmetszésnek és a rézmaratásnak az újabb időben fölmerült fotocinkográfia és egyéb kémiai sokszorosító eljárások versenye dacára számos hivatott művelője és kedvelője van. V. ö. Majer István, A rézmetszetek műtana (Buda 1847); Klinger M., Malerei und Zeichnung; Singer H. W., Geschichte des Kupferstiches (Magdeburg 1895). A többit l. Fametszet.
A réz hideg állapotban is igen könnyen alakítható; ez a tulajdonsága, különösen a rézlemezt, a műipar terén a leghasználhatóbb anyagok közé avatja. Azt a mesterséget, mely a réz szóbanforgó alakításával foglalkozik, R.-nek nevezzük. A mai rézművesek leginkább vert rézből való főzőüstöket, fürdőkályhákat és kádakat, szesz-, sör- és cukorgyári berendezéseket, szóval műszaki tárgyakat készítenek, hisz még a rézedények is lassacskán divatjukat mulják. A Keleten jobbára oly rézkancsókat, tálakat, medencéket stb. készítenek, melyeket a rézből való kidomborítás után beónoznak és ezutánvéséssel díszítenek.
(ásv.), l. Nikolin.
salétromsavas réz [Cu(NO3)2]. A réznek ez a sója úgy készül, hogy a rezet hígított salétromsavban oldják és az oldatot kikristályosítják. Ilyenkor a R. 3 molekula kristályvizet tartalmazó sötét kék szinü prizmaalaku kristályokbanválik ki, mig az alacsonyabb hőmérsékleten képződő táblaalaku kristályok 6 molekula kristályvizet tartalmaznak és világos kék szinüek. Az R. vizben és alkoholban könnyen oldódik; magas hőmérsékletre hevítve viz és nitrogéndioxid távozik el belőle és fekete szinü rézoxiddá alakul át. A réznek bázisos nitrádja és ammoniákkal való vegyülete Cu(NO3)2+4H3N is ismeretes.
E címen összefoglalják a rézmetszetekről, acélmetszetekről és heliogravürökről való lenyomatok készítését papirosra. A nyomás külön e célra alkotott réznyomósajtón történik, amelynek fő alkotó része két öntöttvas-henger. A hengerek tartóállványban nyugszanak, még pedig ugy, hogy a felső, a futóhenger, srófszerkezet segítségével pontosan párhuzamosra állítható az alsó, az alaphengerhez. Köztük erős nyomódeszka van, erre alátétképen kemény papirost v. cinklemezt, ismét erre a réz- v. acélmetszetet teszik. Nyomásnál pamaccsal festékezik a kissé melegített metszetet, papirost tesznek reá s még egy vagy két darab nemezlapot, hogy a kemény vashenger ne közvetlenül a metszetre nehezedjék. A felső hengert forgattyuval hozzák mozgásba, mire a nyomódeszka a hengerek közt átvonul s a nyomat kész. A nyomat szépsége a festékezés egyenletes voltától függ. A réznyomatok papirosa rendesen puha, szívóképes és enyvezetlen. Nyomás előtt a nagyobb rostoktól és csomóktól megtisztítják s vizzel jól megáztatják. A lenyomatokat táblapapiros között szárítják; szárítás után pedig még simítják is. Ha szines réznyomatokat akarnak készíteni, nem áztatják a papirost, nehogy a száradáskor való összehúzódásakor a szinek egymásba olvadjanak. A szins nyomás egyetlen egy lemezről is történhetik. Egyszerübb technikáju az az eljárás, midőn a festékezés előtt nem melegítik meg a rézmetszetet; ezt hidegen való nyomtatásnak nevezik. Az eljárást azonban csak pregnánsabb körvonalu metszeteknél alkalmazhatják, még pedig «gyengébb» festékkel. Minthogy a rézmetszetek - ha még oly jók is - csak 1000-1500 nyomást állanak ki, már a régibb időkben is inkább acélmetszetekrőlnyomtattak. A galvanoplasztika föltalálása azonban lehetővé tette immár a rézmetszetek kimélését is.
l. Réznyomás.
l. Kuproplumbit.
l. Réz.