János Illés, német festő és rézmetsző, szül. Ulmban 1695 febr. 15., megh. Augsburgban 1767. Augsburgban és Regensburgban tanult és mint szenvedélyes vadász különösen a vadállatok, vadászatok ábrázolására adta magát. Utóbb az augsburgi művészeti akadémia igazgatója lett. Mintegy 400 rézkarcot készített, nagyobbára vadászjeleneteket, amelyeket még ma is nagyon kedvelnek.
Károly Viktor, württembergi miniszter, szül. Stuttgartban 1830 máj. 27. eleinte gazdászati tanulmányokkal, 1849-52. Tübingában az államtudományokkal foglalkozott. 1854 óta államhivatalnok; 1891. württembergi miniszter lett. Nevezetesebb műve: Die internationale Finanzstatistik, ihre Ziele und ihre Grenzen (Stuttgart 1876).
az ugyanily nevü felső-ausztriai kerületi kapitányság székhelye, ezelőtt az Inn-kerület fővárosa, vasút mellett, (1890) 4720 lak., gyapjufonással, bőr-, gép-, sör-, téglagyártással, műmalommal, szurok- és kocsikenőcskészítéssel. 1813 okt. 8. Ausztria és Bajorország egymással itt szerződést kötöttek, amely szerint ez utóbbi Napoleon ellen a szövetségesekhez csatlakozik.
l. Rethra.
1. Ágost, német festő, szül. Bayreuthben 1799 dec. 27., megh. Rómában 1883 aug. 8. 1823. Rómába kerülvén, az olasz népéletet tanulmányozta és alapítója lett a festészet emez ágának Németországban. Bár művei: Nápolyi halászcsalád a tengerparton (müncheni új képtár); Judith (u. o.); Leányok Nápoly vidékéről; Sakuntala; Medea; Albai nők (berlini nemzeti képtár); Fürdő leányok (u. o.) stb. modorosak, édeskések, szinező tehetségével, különösen a maga idejében szinte páratlan érzékével a világítási hatások iránt bámulatba ejtette kortársait.
2. R. Emil, bajor miniszter, szül. Kurzenaltheiban 1832 ápr. 6. Jogi tanulmányainak végeztével a belügyminisztériumban kapott alkalmazást. 1872. részt vett a szövetségi tanácsban, 1877 nov. 26. pedig (Berr visszalépése után) pénzügyminiszter lőn. 1890 máj. 31. örökös bárói rangot kapott. Fő műve: Die Reichsverfassungs-Urkunde u. die wichtigsten Adminisztrativgesetze des Deutschen Reichs (u. o. 1871).
1. Frigyes, esztetikus és irodalomtörténetiró, szül. Ladoméron (Bars) 1856 szept. 12. Budapesten végezte a középiskolát, majd az egyetem bölcsészeti karán esztetikai és irodalmi előadásokat hallgatott Gregusstól, Gyulaitól stb., s tanári és doktori oklevelet nyert. 1879-80. Párisban, majd Berlinben folytatta tanulmányait, amott többek közt Tainet, Renant, Carót, Boissiert és Janet-t; emitt Scherert, Grimm Hermant hallgatta, hazatérvén pedig a tanárképző intézet gyakorlóiskolájának rendes tagja volt egy évig. 1881. a fővárosi IV. ker. községi reáliskola tanára lett s ott működik ma is; a mellett tanított az orsz. zeneakadémiában (irodalomtörténetet) és egy évig az Eötvös-kollégiumban. Többször meglátogatta Olaszországot, főleg a műtörténetileg nevezetes központokat s európai értelemben vett irodalmi műveltsége mellett beható tanulmányokat szentelt a képzőművészeteknek is. Mint iró, irodalomtörténeti, kritikai, művészeti és pedagogiai dolgozataival főleg az essai formájában tünik ki. A Budapesti Szemlének essai-irója; ebben a folyóiratban jelentek meg a magyar-hunn mondáról (1881), Kazinczy Ferencről, a magyar irodalom fő irányairól, egyes oktatásügyi kérdésekről irt tanulmányai, valamint névtelen levelek a szerkesztőhöz, számos kritika stb. Önálló művei: Arany János (Budapest 1887, 2. kiad. 1893), a legnagyobb tanulmány, melyet eddig Aranynak szenteltek, telve finom észrevételekkel; A magyar irodalom fő irányai (u. o. 1897, az Olcsó Könyvtárban). Jeles iskolakönyveket is szerkesztett, igy Lehr Alberttel együtt magyar olvasókönyveket (értékes jegyzetekkel) a középiskolák három alsó osztálya számára, valamint egy Rhetorikát (1887) és egy Poétikát (1889), a felső osztályoknak; mindkettő új kiadást ért. Dolgozatait mindenekfölött ízlés, szellemesség és a szempontok újsága jellemzi. Az akadémia 1896. levelező tagjává választotta; a közoktatási tanácsnak előadó tanácsosa.
2. R. Szende, nyelvtudományi iró, az előbbinek apja, szül. Besztercebányán 1831., meghalt Budapesten 1873 okt. 17-én. Atyja egyházi pályára szánta, Mansuetus Anselmus névre kereszteltette, s valóban,midőn a besztercebányai gimnáziumot bevégezte, egyházi pályára lépett, még pedig a nagyszombati papnevelőbe. Ebben a pályában azonban a heves képzelmü és tudományszomjas ifju kevés örömet talált és bölcsészek, különösen Fichte műveit tanulmányozta. A szabadságharc kitörésekor megvált a papnevelőtől s a Szumrák-családnál vállalt nevelőséget. Itt elhatározta, hogy végkép szakít a papi pályával. Ez időben egy költeményfüzért adott ki Wehmuths-Klänge címen. 1852. a lőcsei gimnáziumban kapott tanári széket, s rövid idő mulva a prágai egyetem magyar nyelvi tanszékén találkozunk vele. Ugyanis Scheicher indítványára a prágai egyetemen a magyar nyelv számára is tanszéket állítottak fel, melyre Grillparzer pártfogása következtében R.-t választották meg. Prágában irta meg Magyarische Grammatik címü művét, s ez a tudós világban nagy elismerésre talált. Ezenkivül német fordításokat adott a magyar lirikusokból, Kritische Blätter cím alatt pdig irodalmi folyóiratot szerkesztett. Thun Leó gróf ultramontán törekvései következtében visszatért hazájába s itt keresett magának alkalmazást. Az októberi diploma megjelenésekor emlékiratot szerkesztett, melyben arra sürgette a kormányt, hogy a germanizátorokat bocsássa el. Ez alkalommal nevezték ki a pesti állami gimnázium tanárává. Legelhanyagoltabbnak a kritikai tért találván, előfizetést hirdetett a Kritikai Lapok címü folyóiratra; ebbe később a tanügyet is felvette, s Kalauz névvel cserélte fela régi címet, de pártolás hiánya miatt csakhamar megszünt a jóravaló vállalat; ezután Majláth Kálmán gróffal együtt a Vezér címü politikai lapot szerkesztette. Ezenkivül nagy szorgalommal gyüjtötte az anyagot a tudományos magyar grammatikához, melynek szerkesztésével a magyar tud.akadémia bizta meg. 1863. az összehasonlító nyelvtudomány egyetemi magántanárává képesítették, 1866. pedig a német nyelv és irodalomnak rendes egyetemi tanára lett. Részben az ő érdeme, hogy létrejött a budapesti tanáregyesület. Utolsó munkája, mely élénk vitákra adott alkalmat, az ikes ragozás ellen irt eleven akadémiai értekezése volt.
az ugyanily nevü járás székhelye a württembergi Duna-kerületben, a Duna bal partján, vasút mellett, (1890) 2288 lak., gyapjuárukészítéssel.
Ferenc, német festő, szül. Konstanzban 1829 jan. 22. Fiatal korában Magyarországba került és itt mester nélkül a tájképrajzolásban és festésben gyakorolta magát, azután Karlsruhében Schinner tájképfestőnek volt tanítványa; 1864. Stuttgartban telepedett le; 1873. a badeni nagyhrceg udvari festőjévénevezte ki. Tájképei német, svájci és olasz vidékeket ábrázolnak.
Vilmos, német festő, szül. Új-Strelitzben 1827 aug. 15., megh. Münchenben 1888 okt. 11. A berlini akadémián Schirmer Vilmosnak volt tanítványa. Csakhamar a népéletből vett jeleneteket kezdett festeni, beutazta Svájcot, Rügent, Vesztfáliát és a Rajnavidéket. 1869. Rómába ment, azután egy ideig a karlsruhei művészeti iskolának tanára, 1875-77. pedig igazgatója volt. Képei: Nászmenet a passeyi völgyben; Pásztorok ájtatossága; Mindszent napja Bregenzben (berlini nemzeti képtár); Temetés a Meglisalpon; Sváb kolostor refektoriuma; Gyászoló gyülekezet egy appenzelli kápolna előtt; Temetés a Pantheon előtt (drezdai képtár); Az Alpok megáldása; Anatomiai tanterem Bolognában; Hitszónokok a rhaeti Alpesek között, stb.
Herman, német művészettani iró, szül. Potsdamban 1834 február 27. Eleinte jogász volt, de csakhamar a művészettörténet tanulmányozásának szentelte magát; egy ideig a lipcsei muzeum igazgatója volt, majd a braunschweigi képtár igazgatója és a braunschweigi műegyetem tanára lett. Művei közül említendők: Cornelius, der Meister der deutschen Malerei (Hannover 1866); Deutsche Kunststudien (u. o. 1868); Grundriss der bildenden Künste (3. kiad. Lipcse 1875, új változtatott kiad. u. o. 1893); Geschichte des Wiederauflebens der deutschen Kunst im XVIII. und Anfang des XIX. Jahrhunderts (u. o. 1876); Kunstgeschichtliche Vorträge u. Aufsätze (Braunschweig 1877); Geschichte der Wandmalerei in Belgien seit 1856 (Berlin 1882); Peter Cornelius (u. o. 1883); Beiträge zur niederländischenKunstgeschichte (2 köt., u. o. 1882).