l. Római művészet.
Magyarország területén a római uralmat meg kell különböztetnünk a római kulturhatástól. A szorosan vett uralomnak, tehát politikai főhatóságnak keretébe hazánknak három vidéke sorolható. Nyugaton az egész Dunántúl és Horvát-Szlavonország Pannonia (l. o.) néven volt virágzó római provincia, melyben a római elem legtovább tartotta magát. Keleten a mai Erdély Dácia (l. o.) néven a római birodalom tekintélyesebb provinciái között szerepel. Végül a Duna és a Maros közti föld Moesia Superiorhoz tartozott. Ámde ugy az itt felsorolt tartományok háborítatlan birtoklása idején, mint később is, a rómaiság mint kulturelem nem maradt a fentebbi korlátok között, hanem átcsapott rajtuk és a körülményekhez képest kereskedelmi és csereviszonyba lépett a határos népekkel. Igy esett, hogy egyes helyeken a limesen (l. Limes) túl is voltak erődítmények (Aquincummal szemben a Duna tulsó partján Transaquincum), s a meg nem hódított népek közt is keereskedelmi vonalakről van tudomásunk, ahol az időnkint megfordult rómaiak nyomait érmek és síremlékek jelzik. Mindazonáltal a római élet legtovább és legmaradandóbban a dunántúli és a Dráván túl fekvő részekben tartotta magát. V. ö. Kuzsinszky Bálint Pannonia és Dácia címü tanulmányát a Szilágyi-féle Millennáris történelem I. kötetében.
(lat.) a. m. Róma szólt, a dolog be van fejezve. Szt. Ágoston mondása, midőn I. Ince 417, a pelagiánusok ügyében itéletet mondott. Szt. Ágoston hozzátette még ezt is: utinam finiatur aliquando error (vajha megszünnék valahára a tévtan is).
az ugyanily nevü romániai járásnak (1870 km2 ter, 101 549 lak.) és püspükségnek székhelye a Moldva mellett, közel a Szeretbe való torkollásához, vasút mellett, (1890) 14 157 lakossal, élénk kereskedéssel.
összetételü magyar helyneveket l. a főszó alatt.
1. Miron, a görög keleti román egyház nagyszebeni érsek-metropolitája, szül. Mézesen (Bihar) 1828. Elemi és középiskoláit Belényesen végezte, a jogot Nagyváradon s a teologiát Aradon tanulta és azonnal szerzetessé lett, s mint ilyen a teologia tanára. Ily minőségben választotta meg a kisjenői kerület a képviselőházba. Midőn 1872. Ivácskovics megvált az aradi püspükségtől, őt választották meg püspöknek, lévén már ekkor nagyváradi püspükhelyettes (1869-től). Rövid ideig maradt meg ez állásában, mert 1873. Saguna (l. o.) halála után őt választották meg metropolitának, (1874) s még azon év szept. megerősítést nyert. Mint egyházfő mérsékelt politikus, tekintélye s tudása kiszorította s végleg elhallgattatta egyházmegyéjében az addig dívott túlzó nemzetiségi politikusokat. Egyháza anyagi és szellemi fölvirágzásáért sokat tett; újjá szervezte a teológiai szemináriumot, a tanítóképezdét, a papi és tanítói, valamint ezek özvegyei és gyermekeinek nyugdíj- és segélyalapját. Érdemei elismeréséül v. b. titkos tanácsossá nevezték ki.
2. R. Sándor, iró, egyetemi tanár, szül. Ősiben (Bihar) 1826 nov. 26., hol atyja gör. kat. lelkész volt. A gimnáziumot Belényesen végezte (1836-42), a bölcsészeti és jogi tudományokat a nagyváradi királyi akadémián (1842-1845), a hittani tudományokat és egyházi jogot a bécsi egyetemen (1845-48) hallgatta. Az 1848-49-iki iskolai évben a belényesi gimnáziumnál a III-ik osztály helyettes tanára volt, 1851-53. a nagyváradi főgimnáziumon és jogi akadémián a román nyelv s irodalom helyettes tanára. 1853-57. a bécsi egyetemen a tanári szakképzettségre megnyilt szemináriumban a természettudományi és matematikai szakra készült, 1857-60. a budapesti királyi helytartó tanácsnál mint román fordító és a törvénylap román szövetségének szerkesztője működött. 1860. beosztatott szolgálattételre ugyanazon dikaszterium jogi osztályába fogalmazónak. 1862. kineveztetett a budapesti tudomány-egyetemen újonnan felállított román nyelv s irodalom tanszékére rendkivüli és 1880. rendes tanárrá, ahol máig működik. Tagja az országos középiskolai tanárvizsgáló bizottságnak. 1865. a biharvármegyei Magyar-Cséke választókerülete országgyülési képviselőjének választotta meg, mely kerületet 21 év folytán szakadatlanul képviselte az országgyülésen 1887-ig. 1861-65. a Concordia c. román politikai és szépirodalmi lapot szerkesztette. 1868-1876. a Federatiunea címü román politikai és szépirodalmi lapnak volt kiadótulajdonosa és felelős szerkesztője. 1866. a bukaresti román tudományos akadémia rendes tagjává választotta. Egyetemi tanárkodása alatt a román filologia, nyelv- és irodalomtörténet keretéhez tartozó főbb tárgyakat, mint p. o. a román hitregék, népszokások, közmondások, népmesék, költemények, román egyházi műszavakat stb. dolgozta fel.
l. Ív.
epikai dal, körülbelül az, ami a ballada (l. o.). Az északi népek (angolok, skótok) epikus dalait balladáknak nevezik, a déliekét (spanyolok) R.-oknak. Amazok a nép véralkatának és lelki dispozicióinak megfelelőleg inkább drámai jellemüek, a R.-ok inkább lirai hangulatuak. Ez alapon a poétikák nagy része mint külön műfajt különbözteti meg a R.-ot és a balladát, igy a német poétikák és nálunk Greguss. Mások ellenben kimutatják (Gyulai, M. népköltési gyüjtemény I., és Beöthy, Magyar balladák), hogy a kétféle epikus dal különbsége inkább éghajlati, mint műfaji.
l. Cément.
(spany., portugálul: romanceiro), spanyol, illetőleg portugál románcokat tartalmazó gyüjtemények, aminők a XVI. sz. közepe óta keletkeztek és jelentek meg. Az első ilynemü munka a Cancionero de romances (Antwerpen, évszám nélkül, 2. kiad. 1550, és azóta többször), amelyre a Silva de romances (3 rész Saragossa 1550-51) c. gyüjtemény következett. Ezt követték Sepulveda (1551), Timoneda (1573), Linares (1573), Padilla (1583), Maldonado (1586) és Cueva (1587) R.-i. Ezeknek egyesítéséből keletkezett a Flor de varios y nuevos romances (1592-97) c. tartalmas gyüjtemény, ebből edig a Romancero general (Madrid 1600, 1602, 1604, 1614, a 2. részt Miguel de Miadrigal adta ki, Valladolid 1605), amely a legterjedelmesebb ilynemü románcos könyv. Kisebb, népies használatra szánt románcgyüjteményeket adtak ki: Juan de la Puente (Jardin de amadores, 1611), Pedro Arias Perez (Primavera y flor, 1626 és máskor), Pinto de Morales (Maravillas del Parnaso y flor de los mejores romances, 1637). Pablo be Val (Romances varios, 1655) és mások. Az akkori harcias idők szellemének megfelelőleg, kizárólag vitézi tetteket zengő románcos könyvek is jelentek meg. Legismertebb a R. del Cid, amelyet Escobar János adott ki (Lisszabon 1605 és 1612, majd Alcale 1612 és azóta gyakrabban). A XVIII. sz. vége felé, a népköltészet kincseinek összegyüjtésére megindult mozgalom főleg Németországban a régi spanyol románc-költészet felé terelte a figyelmet. Igy keletkezett Grimm Silva de romances (Bécs 1815) c. gyüjteménye, majd Depping R. castellano-ja (Lipcse 1817, 2 kiad. 1844, 2 köt.). Ennek harmadik részét teszi Wolf F. Rosa de romances (u. o. 1846) c. gyüjteménye stb. E románcok német fordításai közül főleg a Herderéi ismeretesek. Magyarra számos románcot Beksics Gusztáv fordított (Budapest 1885) le. Teljes gyüjteményt adott a spanyol Duran Ágost R. generaljában (Madrid 1828-32, 5 köt., a 2. köt. Rivadeneyra gyüjteményében 1849-51, 2 köt.). A legrégibb és a legvalódibb spanyol románcok kritikai kiadása: Primavera y flor de romances (2 köt., Berlin 1856) Wolftól és Hofmanntól való. L. még Portugál irodalom.