(Cana, Dembea), 1942 m.-nyi magasban, az É. sz. 11° 35' és 12° 16' között fekvő tó Abissziniában, 1980 km2 területtel. A kerekalaku tónak D-en van egy 20 km. hosszu öble, amelyet Ny-i részén a kávéjáról hires Zige félsziget határol. É-on és Ny-on dombok és hegyek (a Gorgora 2134 m.) fogják körül, egyebütt partjai laposak. számos szigete közül a legnagyobb a Dek vagy Deg; a szent szigeten, Debra-mariamon lakik az abissziniai metropolita. Azon vizek közül (Szar-Vuha, Dirma, Gumara, Reb), amelyek belefolynak, a legnagyobb az Abai; lefolyása a Bahr-el-Azrek. Vize átlag 100 m. mély; igen jó ízü, igen tiszta; halakban gazdag, de krokodilusa nincs.
József, nyomdász, szül. Békés-Gyulán 1857. A gimnázium két első osztályát Aradon, a Harmadikat és negyediket Nagyváradon végezte s azután gyógyszerész-gyakornok lett; 1871-ben nyomdásznak állt s miután Dobay János nyomdájában három évig tanult, hamar Budapestre jött, ahol először is (1875) a Pesti könyvnyomdarészvénytársaságnál kapott alkalmazást mint szedő. 1879. korrektor, 1886. helyettes művezető, 1892. pedig tényleges művezető lett. A 80-as évek elején a Typographia, 1891-től kezdve a Grafikai Szemle c. szaklapot szerkesztette, ez utóbbit jelenleg is. Ezekben és a Nyomdászok Közlönye címü szaklapban jelentek meg dolgozatai is, melyek túlnyomó részben nyomdásztársadalmi irányuak.
l. Páncimánci.
l. Koreománia.
l. Hegytipró.
az emberi test s egyes részeinek szabályszerü s a benső érzelmek befolyása alatt keletkező mozgása, mely a szerint alakul különféle plasztikai mozdulatokká, amint erre a táncolót benső kedélyvilága, szenvedélyessége, vagy nemzeti felgerjedései hangolják. A T. ritkán érvényesül egymagában abszolút értelemben, hanem mindig valamely más művészeti fajjal egyesülten, minő az arcjáték, mimika, taglejtés, szinjáték, kiváltképen pedig az azt kisérő zene. E művészet kifejlettségi fokaira már a legrégibb kulturnépeknél találunk, hogy az istenitiszteleti aktusoknál érvényesült első sorban; a templomokból későbben átment a nyilvános ünnepségek, szinjátékok, hadászati mozzanatok, s végre a magánélet terére. Minden téren legnagyobb tökéletességi fokra emelkedett a régi görögöknél, kiknél eredetileg az ország belsejébe északról behatolt pelaszg és trák népfaj honosította meg. A T. már kezdetben szoros szövetségbe lépett a zenével s a különféle hangszerek kiséretével, mely a szerint változott, aminő célok és alkalmakra e művészet szolgált, mint vallási, szinjátéki, hadi, népünnepségi, halotti vagy magán célokra. Az ős kulturnépek, minők az egyiptomiak, khaldeusok és héberek, leginkább templomi szertartásoknál alkalmazták. A görögök s azok nyomán a rómaiak mindinkább általánosították s minden vallási és világi alkalmakra kiterjesztették. Az ősgermán népfajnál is nyomaira akadunk, melynél leginkább hadi táncok divatoztak, lármás zeneszerek kiséretében. A germánok hadi táncairól már Tacitus is megemlékezik, magasztalóan szólván azok nagy tökélyü fegyvertáncairól. A T. ápolása s gyakorlásában minden korban s minden népnél mind a két nem egyenlően részt vett, kivévén a vallási szertartásokat, melyeknél rendesen csak nőt s a hadi fegyvertáncokat, hol csak ifjak vettek részt a táncolásban. A keresztény szellem és korszak megszilárdulásával a T. is nagy átalakulásokon ment keresztül, a római kat. papság a pogány szertartásokkal szemben ellenséges állást foglalván el: az isteni tiszteletnél végleg száműzte az érzékiségre támaszkodó tánc-attitüdöket is, melyek későbben csakis a középkor templomi misztérium-játékainál elvenültek fel ismét, de utólag azok köréből is száműzettek. Egyedüli tere a T.-nek aztán csakis a nyilvános népünnepek és a magán családi mulatságoknál maradt fenn, de ez éppen elégséges volt arra, hogy mind nagyobb mérvben kifejlődjék és ápolása, fejlesztése a legmagasabb társadalmi körökben is meghonosuljon. A T. s fejlődése igy oszlott azután három fő ágra, u. m.: szinpadi, szalon- és néptáncra; a szinpadi tánc a XVI. sz.-tól kezdve egészen napjainkig a balletben összpontosult s magasodott ki; a szalontánc a különféle galánt táncformákat fejlesztette ki, míg a néptánc a fokféle nemzetiségi táncoknak adott életet. L. még Magyar táncok.
l. Magyar táncok.
a gyorssajtónál az alapnak (fundamentum) egy fogas kereke, mely a nyomótaliga alatt, annak előre és hátra vonulásakor, körben fut.
l. Nyerges.
Mihály, iró, szül. Ács-Teszéren 1799 ápr. 21., megh. Budapesten 1884. Szülei kézművesnek adták s már takácslegény volt, midőn 19 éves korában a budai preparandiába ment, melyet elvégezvén, a kecskeméti és nyitrai gimnáziumokban tanított. A 40-es évek mozgalmai elragadták amugy is szabad tollát, ugy hogy sajtóvétségért elitéltetvén, 1846. a budai helyőrségi börtönbe került, honnét 1848 márc. 15. a nép kiszabadította. Az 1848-iki országgyülésen a siklósi kerület országgyülési képviselője volt. A szabadságharc után Haynau rémuralma alatt bujdosott, de 1857. kegyelmet nyert. Később radikális műveiért ismét fogságba került és csak 1867. szabadult ki a börtönből, félig megvakulva. Életének végén nagy nyomoruságban töltötte. Nagyon sok iskolai könyvet, értekezést irt, melyek közül megemlítjük: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak (Pest 1844); Népkönyv (Lipcse 1846); Hunnia függetlensége (u. o. 1846); Józan ész (Pest 1848); Nép szava, isten szava (u. o. 1848); Munkások újsága (u. o. 1848) Új alkotmányjavaslat (Debrecen 1849); Bordacs Elek, a gyalog árendás (Pest 1858); Magyar nyelvtanítási kézikönyvecske (u. o. 1867); Fővárosunk (u. o. 1867); Magyar-német szótárcza (u. o. 1868).