Simon, közgazda, szül. Szegeden 1845 szept. 16. Az alreáliskolát u. o., a főreáliskolát Pesten végezte; a József-műegyetemnek Budán két évig volt a hallgatója. A statisztikai hivatalba belépett 1867 aug. 1., honnan 1887 szept. 23. a kereskedelemügyi magyar királyi minisztérium IV/2. ügyosztályába (vám- és külkereskedelmi osztály) statisztikai előadónak lett beosztva. Irodalmi működését 1865. a Szegedi Hiradóban közgazdasági érdekü cikkekkel és dolgozatokkal kezdte meg és folytatta ott és a fővárosi lapokban. Önálló dolgozatai a Nemzetgazdasági Szemlében, Budapesti Szemlében, Mezőgazdasági Szemlében, Erdészeti Lapokban stb. jelentek meg. Mint iparagitátor kiváló munkásságot fejtett ki a Pester Lloydban, de egyéb németországi lapokban is, még pedig külföldi ipartelepeknek hazánkba való átültetése céljából, melynek sikeres eredményét több hazai gyár létezése bizonyítja. Az 1878-iki párisi világkiállítás magyar osztályának a kormány által kinevezett felügyelője és a közvetlen utána 1879. Székesfejérváron rendezett országos általános kiállításnak Zichy Jenő gr. oldala mellett rendező-felügyelője volt. Önálló irodalmi munkái: Magyarország mezőgazdasági nyersterményeinek behozatala és kivitele (Budapest 1884); Áruforgalmunk (u. o 1886); Eledelek és italok (adatok az áruforgalom és termelés köréből, u. o. 1888); Üvegiparunk (u. o. 1895); Hogy magyarosítsuk a vezetékneveket (u. o. 1897). Szerkesztette az 1888. és 1889-iki években a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi magyar királyi minisztérium által kiadott Mittheilungen des königl. ung. Ministeriums für Ackerbau, Industrie und Handel; bevezető tanulmányokat irt a hivatalos magyar áruforgalmi statisztika 1886., 1887. és 1888-iki évfolyamaihoz, úgyszintén az ezredéves kiállítás hivatalos katalogusának bőripari és ruhaipari füzeteihez. Mint a magyar kereskedelmi muzeumnak 1890 óta vámügyi előadója, hazánk nyersterményeinek és ipari készítményeinek Ausztrián kivül, illetve keletre és délkeletre való nagyobb és tömegesebb kivitele érdekében nagyobb irodalmi munkásságot fejt ki különösen a Magyar Kereskedelmi muzeum által 1894. magyar és külön hét külföldi nyelven kiadott Kiviteli címtár társszerkesztője, melynek második kiadása megjelent 1897. A kereskedelemügyi magyar királyi minisztériumban számtanácsos és annak vámosztályában már több év óta konzulátusaink jelentésének feldolgozása teszi főbb teendőjét. Az 1879. év végén Budapesten mozgalmat indított meg a névmagyarosítás tömeges terjesztése érdekében és 1880. megalakította a központi névmagyarosító társaságot, melynek azóta lelkes vezetője és buzgó elnöke.
l. Igás gazda.
(amelioratio), a talajjavításnak az a neme, mely által terméketlen területek termőképessé tétetnek v. termelő területek termőképessége tartósan fokoztatik s biztosíttatik. A T. sorába tehát mocsarak s lápok lecsapolása (l. Láptelkesítés), folyók és patakok szabályozása, árviz elleni védtöltések emelése, túlnedves területek alagcsövezése, öntözhető rétek berendezése, kövek eltávolítása, egyenetlen felületek rónázása, futóhomok megkötése, erdők irtása, kopár területek befásítása, hegyoldalak terraszirozása stb. tartozik. Okszerüen végrehajtott T.-ek által a birtok értéke sok esetben nagyobb arányban fokozható, mint a T.-re fordított tőkének megfelelne; ily T.-ek a legjövedelmezőbb befektetéseknek bizonyulnak, minélfogva sok esetben célszerübb a rendelkezésre álló tőkét inkább T.-re, mintsem új birtok szerzésére fordítani. Hazánkban a T. érdekében az 1879. létesített kulturmérnöki hivatal, az 1889. XXX. t.-c. értelmében alakított talajjavítási bank és számos vizi társulat áll fenn. A T. tecnikája iránt tájékozást nyujt Balás-Hensch, Általános növénytermelés (1888); Kvassay J., Mezőgazdasági vizműtan (1880); Dünkelberg W., Encyklopädie und Methodologie der Kulturtechnik. L. még Jobbítmányok.
kisközség Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye pilisi alsó j.-ban, (1891) 258 német és magyar lak. Itt hajdan bencés apátság volt, 1198. Héderváry Micha bán Szt. István tiszteletére alapította. Mivel - talán a tatárjárás következtéban - az apátságnak többé nem voltak kegyurai s e miatt elszegényedett, IV. László 1277. a Nyulak-szigetén levő apácák birtokához csatolta s 1288. a kegyúri jogot is az apácákra ruházta, mig az 1455. V. László Garay nádornak nem adta. Utóbb Gúthi-Ország Mihály lett a kegyúr. 1670. I. Lipót a T. címét és jövedelmét a bécsi skót bencéseknek ajándékozta. Az alkotmányos érában a vallásalaphoz csatoltatott.
nagyközség Abaúj-Torna vármegye füzéri j.-ban, (1891) 1419 magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. Itt Wallis Ilona grófnőnek kőedénygyára (l. Magyar agyagipar) van, melyben 80 munkás dolgozik; a gyár készítményei leginkább Budapesten kerülnek a piacra. T. lakói faiparral is foglalkoznak. Határában ásványos források és arany-, ezüst- s vasbányák vannak; a XVIII. sz.-ban az aranybányák jövedelmezők voltak, de azután beomlottak. Újabban ismét mívelni kezdték, de kevés sikerrel, miért ismét abbahagyták. A régi aranytörő helyén most kaolintörő áll.
Legrégibb elemeivel alighanem az ősök és holtak tiszteletével összefüggő népszokás, amely utóbb, a váltakozó évszakoknak a gazdasági évkörben mind nevezetesebbé válása révén, természetéleti szimbolikus jelentést öltött. Azon alakjaiban, amelyek részben még ma is élnek itt-ott, kivált az északi szlávságnál és a szlávok közé ékelt ugor népeknél, a még későbbi keresztény elemek lehámozása után a tél és nyár (vagy tavasz) élesen kidomborodó ellentéte és küzdelme tünik ki e népszokás magvaképen. Régebben jóval elterjedtebb lehetett, amint ezt még a mult és a XVII. sz.-ból való feljegyzések germán és román népekre vonatkozólag is tanusítják. Sőt a régi görög és római népvallásban is mutatkoznak némi nyomai oly szokások leple alatt, melyek utóbb másféle átmagyarázásokra adtak alkalmat az által, hogy későbbi vallásfejlődési alakulatokhoz simultak. Az időhatárok, amelyek közt e szokás gyakorlása Közép-Európában ingadozik, többnyire a bőjt 4. (Laetare) és 6. (virág-) vasárnapja. Korábbi időpontra, igy a karácsonyi ünnepkörbe is esnek ugyan itt-ott hasonló népszokások, amelyek azonban még inkább a tél szigoru uralmát jelképezik, épp ugy, amint viszonyt a husvét és pünkösd közé eső későbbi tavaszünnepek már a nyár diadalmas bevonulását tüntetik fel. A tél és nyár emennek győzelmével végződő harca természetesen inkább a télutó és tavaszelő érintkezési pontját volt jelentősen kipéldázható. Ezért esik a T. ünnepe legtöbb helyütt a bőjt közepére. Minthogy pedig sokféle bohókás járulék elegyedett utóbb az eredeti természetéleti jelentés elhomályosultával hozzá, a korábban kereszténnyé lett Dél-Európában, a román népeknél afféle utófarsang lett belőle a szigoru bőjt közepén. (Ilyen a francia mi-careme.) Ahol meg egészen a farsang végére tolódott fel, ott a farsang búcsuztatása vagy kihordása. (Ide tartozik a bőgő temetésének és a hamvazó szerdai tuskóvontatásnak a ma már egészen máféle magyarázatu szokása is). Ellenben ott, ahol a bőjt végén tartják, a bőjt kihordásának v. kiűzésének tekintik. (L. a Kiszebáb, Cibere bába és Bőjti boszorkány cikkeket.)
Ősi animisztikus magvát, a lélekengesztelési szertartást sejtetik még e népszokás azon változatai, melyekben a Tél megszemélyesített alakját a vele jelképileg amugy is rokon Halál pótolja. Igy az északi szlávok többségénél, kivált a csehek és lengyelek meg a luszicai vendeknél, de Közép-Németországban is több helyütt. A nálunk élő T.-i szokások ismertetését és Grimm J. nyomán való magyarázatát adta Ipolyi, Magyar myth. 294-99. V. ö. Grimm, Deutsche Mythol. (2. kiad. 724-44.). Az ősök v. holtak tiszteletére való vonatkozásokat illetőleg Lippert, Christenthum u. Volksglaube (595., 601., 616. s köv.).
(arab) a. m. domb; a keleti geográfia nomenklaturájában gyakran találjuk kisebb emelkedések és dombok neveiben. Északnyugati Afrikában tellnek nevezik a megmívelésre alkalmas földeket, ellentétben a sivataggal: Szahara.
Vilmos, a svájci hősmonda legnépszerübb alakja. A hogyomány szerint Tell Bürglenben (Uri) született és mint kitünő íjász, vadász és hajós párját ritkította. Midőn a három őskanton: Uri, Schwyz és Unterwalden lakói 1291. a Habsburg grófok ellen «örök szövetséget» kötöttek egymással, Tell is csatlakozott a szövetséghez, bár a Grütli mezőn tartott gyülésen nem vett részt. A monda szerint ő volt kiszemelve arra, hogy Altdorfban a gyülölt kormányző, Gessler ellen felkelést rendezzen, de mielőtt ez még kitört, Gessler őt azon ürügy alatt elfogatta, hogy Tell az altdorfi piacon póznán feltűzött kalap, a Habsburgok hatalmának jelvénye előtt kalapját levenni vonakodott. Mindamellett az álnok Gessler bocsánatot igért Tellnek azon föltétel alapján, ha ez saját fiának fejéről egy almát lelő. Tell rászánta magát e vakmerőségre és csakugyan lelőtte az almát, de mert azon esetre, ha fiát találta volna, mint ezt őszintén bevallotta, Gesslert is agyonlőtte volna, a vogt újra letartóztatta s a Vierwaldstätti tón keresztül a küssnachti várba vitette. Útközben azonban rettenetes égi háboru támadt, mely a hajót végveszéllyel fenyegette. A halállal szemben leoldotta Gessler Tell bilincseit és ügyességére bizta a hajó kormányát. Tell a part közelébe iparkodott eljutni és azután a hajóról egyszerre merészen a partra ugrott. (A Vierwaldstätti tó egyik hajóállomása ma is Tellsplatte nevet visel az ugynevezett Axenstrasse felett; itt van a Tell-kápolna, mely állítólag azon a helyen áll, hol Tell és Gessler hajójából partra szökött.) Erre a Küssnacht felé vezető szoros úton elrejtőzködött és a zsarnok Gesslert agyonlőtte. Részt vett azután a három kanton szabadságharcaiban, igy különösen a Moorgartennál vívott csatában. Haláláról az a hir keringett, hogy 1354. egy kis fiut mentett meg a Schächen patakból, Bürglen mellett, de maga belefult a rohanó árba. - Hogy mindez mese és Tell mondahősnél nem egyéb, arra nézve a történeti kritika tisztában van. A Mi először a Tell-monda keletkezését és fejlődését illeti, meg kell jegyezni, hogy Svájc legrégibb krónikása, Winterhuri János, továbbá a berni Justinger és zürichi Hemmarlin egy árva szóval sem emlegetik T.-t. A XIV. sz. német krónikairói sem tudnak róla. Az u. n. Fehér könyv, mely 1470 körül Sarnenben keletkezett, és a Russ Melchiornak luzerni krónikája közlik először Tell nevét és tettét. Tell neve itt még Thall, illetve Thell, Gesslert pedig Grisslernek hivják. A legrégibb Tell-szinmű (1511-12) is igy hivja őket. A Tell-mondát mai alakjában Tschudi Együd (megh. 1572.) közlé először, ő pedig tisztán a hagyomány alapján irta munkáját. Tőle vette át az elbeszélést Müller János történetiró (l. o.) és mindkettőből merített Schiller, ki Tellt hasonló címü drámájában mint a szabadság halhatatlan bajnokát s előharcosát dicsőítette. Rossini pedig megtette opera-hőssé.
(másként, de kesévbbé helyesen El-Amarna is), város Felső-Egyiptomban, Menfisz és Téba között. 1887 óta, de különösen 1892. Flinders Petrie ásatásai folytán eléggé részletes tudomást szerzett az utókor T. fekvéséről és történetéről. A város maga lent feküdt, mig a hegyek a nevezetek királysírokat rejtették, különösen IV. Amenophis királyét, aki T.-t alapította és Téba elhanyagolásával székes fővárossá tette. Rövid virágzás után a város belpolitikai okoknál fogva elpusztult, még pedig oly hirtelen, hogy a feledés megóvta részünkre, amit a pusztulás meghagyott. Különös tudományos jelentőséget kölcsönzött T.-nak az a nagy lelet, mely 1887-ben a babiloni ékiratoknak (l. a Khaldea cikknek a nyelvre és irásra vonatkozó részét) valóságos könyvtárát, igazabban állami levéltárát mutatta be az utókornak. Vannak benne okmányok, melyek élénk világot vetnek Egyiptom, Kis-Ázsia és Mezopotámia érintkezésére, levelezések az Egyiptommal barátságos viszonyban álló fejedelmekkel, jelentések a palesztinai és szirus hűbéres népek állapotáról; valamennyi asszir nyelven, mely e szerint a Kr. e. XIV. sz. diplomáciai nyelve volt. A tudomány nagy kárára a lelet nem maradt egy kézben, egy része magánkézbe került, a többi Berlinben, a londoni Britisch Museumban és Gizehben látható.
(ejtsd: telyész) Gábor, ismertebb nevén Tirso de Molina, spanyol drámairó, szül. Madridban 1572., megh. 1648. Piarista szerzetes volt Toledóban s rendje számos nevezetes méltóságát viselte. A drámairás terén mint legtöbb kortársa, ő is Lope de Vega hatása alatt állott. Nagyon termékeny volt, de 3000 komédiájából csak 70 darab és néhány loa, közjáték és auto sacramentale maradt ránk. T. vígjátékai közül legkitünőbb Don Gil de las calzas verdes c. darabja; nagyon jelesek a komoly jellemdrámái is, minők: Prudencia en la mujer, amely a spanyol szinház legmonumentálisabb alkotásaihoz tartozik; Escarmientos para el merdo; El condenado por desconfiado. Hires T. Don Juan drámájáról (El burlador de Sevilla, ó el convidado de piedra), amely az összes e tárgyu feldolgozásoknak alapjául szolgált. Novellái és költeményei, amelyek Cigarrales de Toledo és Deleitar aprovenchando c. műveiben vannak, csekélyebb értéküek. T. vígjátékai közül 51 Comedias c. gyüjteményében (5 köt., Madrid, Valencia és Tortosa, 1627-30), 3 Cigarrales de Toledo (u. o. 1621-24) c. kötetében és 19 szétszórtan jelent meg. Három autója Deleitar aprovechano c. művében (Madrid 1635, 1677 és 2 köt. 1765) látott napvilágot. A későbbi gyüjtemények, amelyek Madridban 1734-36. és Hartzenbuschtól és Durandtól jelentek meg (12 köt., Madrid 1836-1842), valamint az, mely a Biblioteca de autores espanoles c. vállalatban foglaltatik, csak egyes válogatott darabokat tartalmaznak. V. ö. Munoz Pena, El teatro del maestro Tirso de Molina (Madrid 1889); Cotarelo, Tirso de Molina (u. o. 1893).