Katalin, l. Morosini.
József, trieszti botanikus, szül. Triesztben 1794 jun. 4., megh. u. o. 1879 dec. 31. Laibachban (Hladniktól) tanult. Grazban a jogtanulmányokhoz fogott. Azután Isztriában és Dalmáciában hivataloskodott, s 1823. a spalatói nagyszerü tavaszi flóra felébresztette a florisztika iránt való szeretetét, melyet azután egész utolsó lehelletéig ápolt. 1827 őszén asszesszornak Triesztbe került s ettől kezdve Isztria, Krajna és Friaul flórája ismeretének nagy lendületet adott. 1839. a trieszti magisztrátus elnöke és polgármester, 1850-60. podesta. Triesztben termékrajzi muzeumot alapított s gyüjteményét s vagyonának nagy részét ennek s a Societa adriacta di scienzének hagyta. Nagyobb munkája: Der Berg Slavnik im Küstenlande und seine botanischen Merkwürdigkeiten, in Besonderheit Pedicularis Friderici Augusti (Halle 1839); Die Flora des südlichsten Theiles von Istrien (Österreichische botanische Zeitschrift, 1873); Cenni storici e fisici sulla selvicoltura dell' agro Triestino (Trieszt 1876); Sulla vegatazione dell' isola di Veglia (u. o. 1876). V. ö. Borbás, T. életrajza (Természettudományi Közlöny 1880).
kisközség Hunyad vármegye körösbányai j.-ban, (1891) 1244 oláh lakossal.
-család (szucsáki). Már a XVII. sz.-ban kihalt család, mely nevét az abaújvármegyei Tomor hegységtől vette. Első ismeretes tagja Pál, a hires kalocsai érsek és hadvezér (l. o.). Ennek rokona volt István, II. Ulászló király alatt erdélyi alvajda s a székelyek alispánja. II: Ulászlótól kapta Erdélyben a csúcsi, galaci, gabodi, gesei és kövesdi jószágokat.
T. Pál. Gömör vármegyében, született katonai pályára készült, ahol gyorsan haladt előre s mihamar királyi hadnagy lett. Midőn 1506. II. Lajos király születésekor a székelyek vonakodtak a szokásos örökadót megadni, T.-t küldték ki a lázadók lecsendesítésére. 1514. a pórlázadás alkalmával Bornemisza János hadnagya volt s egy huszárcsapat élén kisebb csatározásokban több felkelő csapatot szétvert. 1519. a nádorválasztó országgyülés alatt a királyi palota őrzése ő reá volt bizva. Midőn két jegyese egymásután elhalt, franciskánus baráttá lett. Rövid idő mulva a király határoott parancsára otthagyta a szerzetet, s egri püspökké, majd kalocsai érsekké neveztetett ki. Mint érsek is többször harcolt a török ellen. Kémei 1526. értesítették arról, hogy Szolimán 300,000 emberrel készül megtámadni Magyarországot. T. ekkor mindent elkövetett, hogy a király és a nemzet a kellő előkészületeket megtegye, de szavának csak akkor adtak hitelt, midőn már a török a Száva folyón átkelt. T. 2000 emberével a dunai partokra vigyázott, azonban a török átkelését nem tudta megakadályozni. Az utolsó percben őt nevezte ki a király Szapolyaival együtt a magyar hadsereg vezéreivé. Ritka eréllyel és gyorsasággal fogott a magyar hadsereg szervezéséhez s alig egy hét alatt 25,000 emberből álló hadsereget hozott össze. 1826 aug. 26-án már szemben állott a két hadsereg egymással a Mohács mellett elterülő síkon. T. Szapolyai megérkezéséig el akarta kerülni az összeütközést, azonban a harcvágyó magyar sereget nem tudta visszatartani az ütközettől. Aug. 29. ütközött össze a két hadsereg s a magyar teljesen leveretett. T. is elesett a csatatéren, levágott fejét Szolimán győzelmi jel gyanánt hordoztatta körül táborában.
Anasztáz, irodalompártoló és iró, a m. tud. akadémia és a Kisfaludy-társaság tagja, szül. Duna-Földvárt 1823., megh. Budapesten 1894 okt. 9. Családi nevét (Theodorovics) már ifju korában megmagyarosította. Pesten mérnöki tanfolyamot végzett s egyideig Pesten élt. 1854. Nagy-Kőrösre hítták meg tanárnak (noha gör. kel. vallásu volt), az eltávozott Szász Károly utódául, a matematika tanszékre. Az akkor ott működő fényes nevü tanártársaságnak egyik legszeretettebb tagja volt. Hamburgban elhunyt nagybátyja után gazdag örökséghez jutván, alig egy év mulva elhagyta a tanári pályát; azonban a nagy vagyont hazafias áldozatokra különösen az irodalom anyagi emelésére használta fel. Irodalmi vállalatokat támogatott, szini pályázatokat hirdetett, pártolta a képzőművészeteket is, de legjelentékenyebb adománya az volt, mellyel lehetővé tette a magyar Shakespere megjelenését; fedezte a kiadás, a tiszteletdíj költségeit s afordítók számára meghozatta a legjelesebb angol kommentárokat, végül az egész kiadást a Kisfaludy-társaságnak ajándékozta. Maga irt mennyiségtant és egy antologiát adott ki. V. ö. Hazánk s a Külföld 1868, 38., arcképpel; Vasárnapi Újság 1857, 3.; Hölgyfutár, 1857, 7.; Magyar Akadémiai Értesítő 60. füzet, 1894 dec.; Vadnay Károly nekrologja, 719-723. old. stb.
Mihály, költő, a magyar irodalom elsőrendü alakja, szül. Rimaszombatban (Gömör) 1817 szept. 28., megh. Hanván (Gömör) 1868 jul. 30. Atyja, szintén Mihály, nemes származáu iparos (csizmadia) volt s a borsodvármegyei Igriciből költözött Rimaszombatba, eredetileg azonban a családi hagyomány szerint a székely földről származtak éleik. A szegényes sorsu szülőknek első gyermeke Mihály volt. Anyját korán elvesztvén, nagyszülei vették magukhoz Igricibe, hogy asszonyi gondozásban is legyen része, s T. ott töltötte gyermekéveit; e változatos tájon és szinmagyar nép közt oltódott lelkébe a természet szépségei iránt való rendkivüli fogékonyság és a magyar néplélek szeretete és ismerete. Itt járta az elemi iskolát s tanítója Bihari György fölismervén benne a szép tehetséget, a községben lakó Szentimrey földesúri családnak pártfogásába ajánlotta, melynek segítségével T. a sárospataki kollégiumba kerülhetett. A tanulópálya nagy nélkülözések közt folyt, de mindig jeles sikerrel. Egy ízben, részint anyagi szükségből, részint egyik tanítójának méltatlan bánásmódja miatt, elhagyta Patakot s elment a ref. kollégiumokban akkor dívott szokás szerint falusi preceptorságra. Sárbogárdon (Fehér) töltött egy évet, de visszavágyott és visszament a kollégiumba, ahol rendre elvégezte a bölcsészeti tanfolyam után a szintén két-két éves jogi és teologiai tanfolyamot is, hogy akár világi, akár egyházi pályára mehessen. A pataki diákélet egyaránt táplálta kedélyét is, szellemét is. A költői kedéllyel és képzelettel megáldott T. muzsája csakhamar megszólalt, lirai költeményeket, románcokat irt, eleintén még az Athenaeum költőinek modorában, majd regéket is, némileg már a maga hangján. Első költeménye a Mohos váromladékon c. románc 1841. jelent meg az Athenaeumban, tehát egy évvel Petőfi fellépte előtt, s ezután szivesen látott vendégek voltak e lapban az ő formailag gondos, tartalmilag nemes költeményei. Nevét már ezek kezdték jó hangzásuvá tenni, pedig tehetségének sokkal sajátosabb alkotásai voltak népregéi, melyeket ugyan később adott ki, de már a kollégiumban megirt. A közönség szivesen fogadta mind az új tárgykört, mind az új sajátságokkal fellépő költőt. E gyüjtemény Népregék, népmondák címen 1846. jelent meg. A költő különben még mint kollégiumi hallgató bocsátotta ki az előfizetési felhivást. 1845. befejezvén kollégiumi tanulmányait, egyelőre nevelői állást vállalt, melyre Eperjesre meghítták. Ott tartózkodása alatt lépett baráti viszonyba Kerényi Frigyessel, a fiatal lirikussal s ismerkedett meg a pár év alatt országos hirüvé emelkedett Petőfivel személyesen, kit már 1847. költői levéllel keresett föl a bártfai fürdőről. E találkozás emlékét őrzi hármuk költői versenye az erdei lakról. Nevelői állását még ez évben elhagyta, hogy Pestre menve, népregéi nyomására felügyeljen, irókkal ismeretséget kössön s ügyvédi vizsgálatra készüljön. Járt az egyetem jogi előadásaira, még többet iróbarátai közé; egy ideig súlyos betegen feküdt (vérhányás miatt) a Rókus-kórházban, s későbbi hipokondriája már ekkor kerülgetni kezdte a különben erős testü és jó kedélyü fiatal férfit; a kórházba irta több szép verse közt a Télen-nyáron kezdetü ismert népdalát. Verseit a szerkesztők szivesen látták, s ő egyik tagja volt a «tizek» társaságának (l. Ijfu Magyarország). T. 1847 tavaszáig maradt a fővárosban. Még 1846. irta s az év végén beküldte Szuhay Mátyás c. költői elbeszélését a Kisfaludy-társaság amaz emlékezetes pályázatára, melyen 1847 elején a pályadíat Arany János Toldija nyerte el. Szuhay ekkor dicséretben és külön jutalomban részesült s ez év folyamán a Kisfaludy-társaság Pályaművei közt megjelent. Aranynak e diadalával egyszerre kiegészült az ifju nagy költők háromsága (Petőfi, T., Arany). T.-t a Kisfaludy-társaság 1847 elején tagjává választotta, ki székét még ez évben elfoglalta A vámosújfalusi jegyző c. költői elbeszélésével. Ugyanez évben adta ki vegyes költeményeinek első, már válogatott gyüjteményét, T. M. versei címmel (Pest 1847).
Pályájának ez évben meg is szünt boheme-korszaka. 1847 tavaszán Beje gömörvármegyei község ref. gyülekezete meghivta lelkipásztorául, ő elfogadta a meghivást s ezzel megtalálta azt a pályát, melyen holtáig megmaradt. Hivei s a község és vidék előkelő családjai megbecsülték a derék papot és neves költőt, aki szerette hivatását s boldog lett volna benne, ha testi szenvedései s az ország válsága és szerencsétlensége bánatba nem döntötték volna lelkét. 1848. betegeskedése és szembaj bántotta, s orvosi tanácsból Gräfenbergbe ment üdülni. Mikor hazaért, már kitört a harc, s ő a gömöri önkéntesekkel szintén a háboruba sietett s ott működött mint tábori lelkész, s jelen volt a schwechati ütközetben. A lázas időket nem kisérte lantja zenéjével; e napoknak Petőfi volt a költője, az ő hazafi-költészetének csak azután érkezett el ideje. 1849 elején a keleméri jövedelmezőbb lelkészségre hivták meg, ahol elfogadván állását, máj. 1. nőül vette Zsoldos Emiliát, egy nemesi ház leányát, kivel holtáig legpéldásabb szeretetben élt. A szabadságharc még ez évben elbukott, s az országos gyász lelke mélyen megrendítette a mély érzésü T.-t. Melankoliára hajló lelke jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó fájdalomnak, mint a harci mámornak, s ekkor, az önkényuralom éveiben bontakozott ki hazafias költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor irta hazafias allegoriáit, melyekben a maga képekben gondolkozó, szimbolizáló, szemlélkező módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, erőt bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. E burkolt jelentésü költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A gólyához, A madár fiaihoz stb.), s mig a hatalom emberei kevésbbé köthettek beléjök, az igaz magyar sziv megérezte vonatkozásukat. Rövid hallgatás után nyilvánosan is fellépett a Hölgyfutárban és a Szilágyi Sándortól szerkesztett Pesti Röpívekben, Forradalmi Emlékekben stb., de nemsokára fájt neki a hang, kerülni kezdte a lirát, s inkább menekült a valóságtól távolabb, a regék világába. A népregék sikere is indította erre, s egy újabb ösvényre lépett, a szimbolikus költészetnek ama terére, mely az általános emberi érzéseket és lelki állapotokat a növényvilág egyes példányaival jelképezi: virágregéket irt. Ez irányra német példák vonzották, s e nemü költeményeiben van túlzott szentimentalizmus is, de az még inkább kedélyében leli magyarázatát, mint a német hatásban. Irt a mellett regéket is, a régi népregék folytatásakép. 1852. Kelemérről Hanvára hivták meg, s családjára való tekintettel elfoglalta ez állást, mint jobbat. Itt maradt aztán haláláig, hiába kinálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi ref. egyházközségek lelkészi állásával. Szülő vármegyéje megszokott vidékén élte le életét, nem fényes sorsban, de függetlenül és a természetnek ama változatosabb képei közt, melyekhez annyira vonzódott. Családi örömeti gyász váltotta, egy-egy gyermekének halála, s maga is sokat szenvedett betegség miatt. Névtelenül feladták A gólyához címü és egyéb hazafias versei miatt; házkutatást tartottak nála, irományait lefoglalták (egy részöket sohasem kapta vissza), magát pedig a kassai hadi törvényszék elé idézték 1852 jul., hol 6 hétig zaklatták s végül a nélkül, hogy ügyét elintézték volna, hazabocsátották. A következő év elején, februárban ismét beidézték s ezúttal nyolc hétig tartották ott, mig ápr. 3. végleg fölmentették. A családja miatt (neje beteg is volt) ekkor kiállott rettegés nyoma örökre megmaradt lelkében. Még megrendítőbb hatással volt rá második, már 5 évet élt fiának halála; ez a sebe sohasem gyógyult be lelkének. De érzése világa mindezzel mélyült s T. költészete egyre tartalmasabbá, nemesebbé, szivhez szólóbbá vált, a képzelet és érzés szövetsége, a hazafi- és az egyéni érzés egysége, a gondolat és forma összehatása ekkor vált szellemében a legteljesebbé. Dalai, ódái, allegoriái az ember érzésvilágának a melankolia alaphangulatán belül egész gazdag változatát nyujtották; a fájdalom, a lemondás, a remény, a hazafias, a családi érzések, a természetérzés, az elmulás tragikuma a legmélyebb hatással nyilatkoztak meg lantján. Kazinczy emlékezetére irt költeménye, mellyel az akadémia pályadíját nyerte el 1859., az 50-es évek végének hangulatát épp oly megkapóan kifejezi, mint régibb költményei az elnyomatás panaszát. Az akadémia 1858 dec. 15. levelező tagjává választotta. Ezalatt testi betegsége egyre jobban erőt vett rajta. Aranyér, köszvény, szembaj bántotta, s mindenekfölött szivtágulása kezdett veszedelmesen fejlődni. Utóbb keveset dolgozhatott s a papi teendőktől fel kellett magát mentenie. 1866. Bécsbe ment Skoda orvostanárhoz, ki megállapította a szivtágulást. Kétségbeesetten tért haza, s ettől foga élete valóságos haldoklás volt. Az utolsó télen irt leveleiben sorra elbúcsuzott barátaitól. Az akadémia 1868 márciusában egyhangulag az ő költeményeit koszoruzta meg nagy jutalmával. Ez volt utolsó öröme. Életében jelentek meg a felsoroltakon kivül a következő munkái: Regék, beszélyek (Miskolc 1852); Virágregék (Pest 1854, 1856 és 1868. is); Verseinek második kötete (u. o. 1854). Majd összegyüjtött Versei (6 köt., u. o. 1858-63); Legújabb költeményei (u. o. 1867). Három gyászbeszéden kivül megjelentek tőle: Egyházi beszédek (3 füzet, Miskolc 1859-67) és egy vallásos könyv: Olajág (elmélkedések, fohászok, imák, hölgyek számára olvasó- és imakönyvül, Pest 1867), a protestáns nők kedvelt imádságos könyve. Halála után két évvel jelentek meg: T. Mihály összegyüjtött költeményei, kiadták barátai, Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly (6 kötet, u. o. 1870). Újabb teljes kiadásuk 1884. jelent meg 4 nagy kötetben. Lévay József gondai alatt. Szobrot állítottak neki Rimaszombatban és Sárospatakon, Hanván pedig monumentális obeliszket állítottak sírjára.
T. nevezetesebb költőink egyike, kit a közvélemény, magukkal az illető körökkel, Petőfi és Arany János méltó társául tekintett. Tény, hogy a magyar nemzeti költészetnek népies alapból kifejtésében velök együtt és párhuzamosan működött s erőre nézve legjobban megközelítette őket ez irány többi követői közt, anélkül, hogy akár Petőfi tüzével és eredetiségével, akár Aranynak alkotó hatalmával és művészetével össze kellene mérni az ő nagy tehetségét. Előbb lépett fel nálok, lassabban fejlődött, de mindvégig emelkedett. Első sorban lirai költő volt, még elbeszéléseiben is örömest enged az alanyiságnak, a drámában és szépprózában nem tett jelentékeny kisérletet. Igy szűkebb körben maradt, de e körben a műformának és hangnak nagy változatosságával dolgozott. A népies elem nála mint nyag is, mint forma is nagy szerepet játszik, de nem oly határozott irány az nála mint Petőfinél vagy Aranynál s korántsem próbálja a költői stílus nemzeti elemeit oly öntudatos művészettel kiképezni, mint Arany. Mindazáltal egész érzése világában és eszmekörébn sokkal valószerübb és magyarosabb, mint Vörösmarty kortársai, kiknek iskolájából hamar kibontakozott. Van igaz és mély érzése és erős képzelete, melyhez egyre erősbülő formaérzés járult. Legkedvesebb motivumai az általános emberi érzések, a természet, a vallás, a család, a barátság, a haza, a sors, a mult hatása az emberi kedélyre; mindezekben az uralkodó hang, melyre sokszor vidám humorából is mindig visszatér, a mélabú; képzelete tele van a természet eleven szemléletével, legszivesebben az elmulás képei körül időzik s az emberi dolgoknál a néphagyományok körül, melyek szintén a multról beszélnek. Vallásos érzése, mely sokszor bibliai hangon szól hozzánk, természetszeretete és hazafi-érzése tették a legerősebb hatást a közönségre s az ezeken végigrezgő mély elegikus hang. A növényi, állati élet s a hegyi táj költészetét egy magyar költő sem magyarázta érzőbb lélekkel nála. Hiresek voltak reflexiói és leirásai, többek közt síri képei. Az általános emberi érzések sajátos kifejezésével s a magyar népszellem rajzával alapította meg kedveltségét, de legnagyobb költői hivatását az 50-es években teljesítette, mikor az elnyomott nemzet hangulatát lirikusaink közt ő fejezte ki leghivebben.
l. Stupor.
county New-York É.-amerikai államban, 1300 km2 területtel, 32,925 lak., Ithaca székhellyel.
(trochanter major et minor), a combcsonton kiálló dudorodások; a nagy T. a csipőtől kijebb a bőrön át kitapintható és több izom tapadására való, mig a kis T. a combcsonton belül valamivel lejebb van s hozzá a medencéből le- és kijövő csipő-horpaszizom tapad.
1. orosz szibériai kormányzóság Tobolszk, Jenisszeiszk, Mongolország és Szemipalatinszk között, 857,682 km2 területtel, (1892) 1.422,681 lak. D-i és DK-i részeit hegyek, az Altai és az Ala-tau láncai borítják. Mind álló-, majd folyóvizekben bővelkedik. Az éghajlat zord. T. városban az évi középhőmérséklet -0,9°, a januáriusé -19,2°, a juliusé 18,5°. Bányászati kincsekben igen gazdag; a gazdagabb aranybányák: Carevo-Nikolajevszkij és Jegorievszkij; az ezüstöt bányásszák főképen Zirianovszkiban, a vasércet a Szalairi láncban s a Kuznetszkii-Alatauban, a jászpiszt s porfirt Korgonszkajában, a szenet Bacsatszkojéban, ezenkivül nyernek ezüsttartalmu ólomércet, rézércet és sót. Az ásványvizforrások közül a legismertebb a Rhamanovszkíjei. A földmívelésre alkalmas terület mintegy 21 millió ha. Jelentékeny az állattenyésztés is. A lakosság kevert; vannak köztük oroszok (91%), osztjákok, szamojédok, tatárok s kalmükök. A jelentékeny kohászaton kivül az iparos foglalkozás leginkább a szeszégetés. Az 1804. fölállított kormányzóság járásai: Barnaul, Biiszk, Kainszk, Kuznetszk, Mariinszk és T. - 2. T., az ugyanily nevü kormányzóság s járás, püspökség és egyetem (1888 óta két falultással) székhelye a Tom partján, az 1896. megnyilt szibériai vasút mellett, (1893) 66,288 lakossal, szeszégetéssel, bőr-, kocsigyártással, élénk tranzitó-kereskedéssel, katonaorvosi, bába- és más közép- és népiskolákkal, nyilvános könyvtárral, természettudományi társulattal, folyami kikötővel, nagy fogházzal a Szibériába száműzött és tovább szállítandó elitéltek részére. 1604. alapították.